Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-01-05 / 1. szám
(Folytatás) — Kötelességünk volt tudatni önökkel, hogy a lányuk 8 klinikánkon fekszik, még abban az esetben is ... — mondja Miklós doktor a vele szemben U1Ô asszonynak. Novákné kétkedő tekintetével félbe szakítja az orvos mondatát. Néhány pillanatig gondolkodik. Mi mindent tudhat az orvos? Az előbb azt mondta, csak az apa térítheti észhez Évát. Most meg... Honnan tudja, hogy nem szerettük a lányunkat? Amire gondolt, a nyelvére tolakodott. — Honnan tudja, hogy nem szerettük...? Éva nem beszél! Én akarlak vallatni, s te vallatsz? — mondja az orvos tekintete, s magában fontolgatja a választ. Hogyan bírjam lós doktor. Most nem váltaná ki a várt hatást. Majd később... A barátságos mosoly még nem olvadt le az ajkáról. — Láttam, maga nincs hatással Évára, ezért gondoltam, talán az apja .,. Ismert dolog, egyik szülő mindig nagyobb hatással van a gyerekére ... — mondja az orvos. — Kár, hogy nem a férje jött el... Az asszony tehetetlenül néz maga elé, úgy érzi magát, mint az egér az egérfogóban. Az ajtóra tekint. Milyen egyszerű lenne, csak fel kellene állnia, s kifutnia a szobából! Még megmoccani is nehéz. Mi történt vele? Miért jött ide? Az orvos tekintete, mintha az agyába fúródna, a székhez szögezi. Mit akar a férjemtől? Már megmondtam ... — Már megmondtam... — őszinte vallomásra? Sokat tudhatnék meg tőle, nagyon sokat... Sötéten ragyogó szeme az asszony izgatott tekintetében kutat A hallgatás zavarja Nováknét, még izgatottabbá teszi. — A férjem mondta? — kérdezi. Miklós doktor elmosolyodik. — Miért gondolja, hogy a férjétől tudjuk? Nem ismerem a férjét... — Akkor miért mondta az előbb, hogy Évát csak az apja térítheti észhez? Még nem rukkolhatok ki az ütőkártyával! — gondolja Mikni az igazat. Aztán felsikolt. — Jaj, istenem! — s újra a szájához kap. — Ki utazott el vasárnap? A férje? — kérdezi az orvos, hogy megint szólásra bírja az asszonyt. Novákné szenvedélyesen ösz- szekulcsolja csontos ujjait. — Miket beszélek?! —mondja sóhajjal kísérve. — Nem tudok semmit! Semmit az égvilágon! ... Belebolondulok ebbe az életbe! — kiált fel Novákné, és összeszorul keskeny szája. Miklós doktor nem akarja tovább feszíteni a húrt. — Nem is a férjére, hanem a lányára vagyunk kíváncsiak, Novákné asszony! — mondja az orvos. Szándékosan hangsúlyozza, hogy csak Éva ügye érdekli, hogy megnyugismétli meg hangosan gondolatát. — Azt mondta, hogy nem volt odahaza. Mikor? Amikor telefonáltunk, vagy ma, amikor útnak indult? — Se akkor, se ma ... — Vasárnap se? Novákné elsápadt, forog körülötte a világ. Az orvos szúrós tekintete választ követel. A szúrós tekintet megszünteti körülötte a világ forgását, megmerevedve nézi az orvost. — Ezért utazott el vasárnap olyan váratlanul? — úgy mondja Novákné, mintha Miklós doktortól szeretné megtudhassa az anyát. Amit meg akar tudni a férjéről, így is megtudja. Csak beszéljen! A tudatába már beleoltotta, csak az apa, csak a férje térítheti észhez a lányát. A gondolat nem fogja nyugton hagyni, akaratlanul vissza, vissza fog térni hozzá. Akárhogyan is csűrné- csavarná a dolgot, a tudat megkerülésével fogja feltárni férje kilétét, amit az idegenek előtt magába akar fojtani. — Segítsen bennünket, — szól most az asszonyhoz, — hogy segíteni tudjunk a lányán, még akkor is, ha nem szereti. Betegről van sző. Mondjon el Szavazzon 1964 legjobb csehszlovákiai magyar könyvére! Az Oj Ifjúság szerkesztősége kéri lapunk előfizetőit és olvasóit, hogy írják meg, mit olvastak el és mi tetszett a legjobban a csehszlovákiai magyar irodalom elmúlt évi terméséből. Az eljárás a következő: Húzza alá azoknak a könyveknek a címeit, amelyeket elolvasott, ezenkívül külön a verseskötetek és külön a prózai kötetek esetében bekarikázással emelje ki azt a könyvet, amely önnek a legjobban tetszett. A kitöltött szelvényt borítékba zárva küldje a következő címre: Oj Ifjúság, Bratislava, Pražská 9. A beküldött szelvények tulajdonosai közt értékes könyvjutalmakat sorsolunk ki. A CSEHSZLOVÁKIÁI MAGYAR IRODALOM 1964-ES TERMÉKEI: Versek: Bábi Tibor: Tízezer év árnyékában. Gál Sándor: Arc nélküli szobrok Gyurcsó István: Nyugtalan ének Monoszlóy Dezső: Virrasztó szerelem Zs. Nagy Lajos: Ének a tisztaságról Próza és publicisztika: Barsi Imre: Tegnap és holnap között Dávid Teréz: Kísértetek múzeuma Dobos László: Messze voltak a csillagok Duba Gyula: Csillagtalan é- gen struccmadár Név: ................................... Egri Viktor: Boldogok szigete Fábry Zoltán: Kúria, kvaterka, kultúra Mács József: Megbillen az ég Ordódy Katalin: Dunáról fúj a szél Szabó Béla: Ebek lázadása Szőke József: Katicabogár Pontos cím: mindent, amlt -el akar mondani Évával kapcsolatban ... Novákné magába szíttá az orvos szavait, úgy ügyelt, figyelt minden szóra. S gondolkodni kezdett. Mit érdekelheti öt a férjem? Elég gondja, baja van ezekkel a cifra betegekkel. Ha nem dől el most az uram ügye, én sem fogom tovább bírni, betuszkolnak engem is ide, a rácsok mögé. így is félbolond vagyok, kést emeltem az uramra, a lányomra ... A lányomra... Az ördögöt akartam kiűzni belőle... inkább a szívembe döftem volna. Az én vérem folyik az ereiben. Én se tudtam szeretni... Éva is odadobja magát, aki az útjába akad... Jó, hogy megint idekerült, talán kigyógyítják ... Akkor is segítettek rajta .. Mit mondjak a doktornak? Azt nem mondhatom el ... Miklós doktor türelmesen várakozik. Amit az asszony tudtára akart adni, elmondta, több szóra, magyarázatra nincs ' szükség. Az agybahatolö tekintetével sem akarja zavarni. Az ölében összekulcsolt csontos, eres kezét nézi. Amikor kezet fogott vele, érezte, érdesek az ujjai. Munkásasszony lehet... A zaklató kérdés, bíztató tekintet megbolygatná gondolatait. Jobb nyugodtságot színlelni, ez jó hatással lehet rája. A percek múlásával feloldódik benne a feszültség, megnyugszik, ha meg tud nyugodni. A félelem még ott bujkál a szemében. Hogy megrettent, amikor a férjét említettem!... Már nem hallgathat sokáig, valamiről beszélnie kell. Nem rafinált asszony. E4őbb-utóbb elmondja. mi hat rá olyan nyomasztóan, mi okozza a lelket zsugorító fájdalmat. Súlyos terhet cipelhet a lelkében. Nem a koplalástól csontosodott meg 'a teste, nem az életöröm ültette szemébe a félénk tekintetet ... Miklós doktor elgondolkodva nézi Novákné csontos ujjait, kezén a megdagadt ereket. Az arcára pillant. Megmozdulnak a vékony ajkak... — A lányom itt feküdt maguknál ... tizenkét éves volt... — mondja akadozva Novákné. — Tudom... — szólal meg Miklós doktor, amikor látja, újra hallgatásba merül Novákné. Ha ezen a fonalon kezded, folytassuk tovább! Belelapoz a régi kórlapba. — Itt vannak az akkori feljegyzések... A kezelés után észleltek valamilyen változást? Úgy gondolom... — Azután nem futott a férfiak után, meghunyászkodott. Én megfélemlítettem, nagy betegséget kaphat, egész életében a kórházban feküdhet... Nagy nehezen kijárta az iskolát. Azt akartuk, jöjjön a gyárba dolgozni, oda, ahol én dolgozom, hogy a szemem előtt legyen... Tudtam, ha újra belekóstol, senki sem tarthatja vissza ... Neki nem kellett a piszkos munka, nem akarta olajban mosni a kezét. Finom munkát választott magának, azt mondta, borbély akar lenni. Ha még fodrásznak ment volna, a nők közé! A nőket nem akarta szépíteni. Hát legyen borbély, ha ennyire kívánkozik a férfiak közé! De megmondtam neki, ha megtudok valamit, kivágom a szívedet! Hallgatott. Mindig hallgatott, amikor a lelkére beszéltünk. Ha ütöttük, nem rítta el magát... — A férje mit szólt ehhez? — ö mindent megengedett neki. A barátai körében még dicsekedett is, nagy úr leszek, háziborbélyom lesz! Hát lett a fenét, ő rontotta el... Amikor inaskodott, nem volt még vele semmi baj, de amikor felszabadult, csak látta volna, hogy kezdte magát cicomázni! A férjem nem győzte pénzzel traktálni. Szép lány volt..; — Most is szép ... — Szép... Bármilyen szép is volt, nem dobálhattuk ki az ablakon a pénzt. Amikor láttam, semmi se elég neki, mondtam, nem vagyunk milliomosok! És kurtábbra fogtam a gyeplőt. Egyszer, amikor vörösre festett hajjal jött haza a tizenhét éves taknyos, mái a tizennyolcadik évében volt annyira megdühődtem, hogy kék-zöldre vertem ... Aztán... — Megszökött? — Nem a verés miatt szökött meg ... Az apja babusgatni kezdte, a kékes foltokat simogatta a karján. Fáj kicsikém? Megdühített, majd adok én neked kicsikémet! Elzártam minden ruháját, csak egyet hagytam neki. (Folytatása következik) ŠTEFAN KVIETIKET A bratislavai színházlátogató közönség megszokta, hogy éveken keresztül alig történik változás a színház együttesében. 1959 őszén azonban új név jelent meg a Szlovák Nemzeti Színház Hviezdoslav Színpadának műsorát hirdető falragaszokon: Štefan Kvietik. A névre fel kellett figyelni, mert nem epizódszerepben találkoztunk vele a színpadon, hanem a Macbeth címszerepében. S az akkor huszonöt éves színész megállta a helyét, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. * Stefan Kvietik nagyon ! magas, vékony, feketehajú ! fiatalember. Amint beszél, szinte játszanak nagy barna l szemei, komoly tekinteté- ! ben csak itt-ott villan meg egy mosoly, a nevetést is inkább szeme ragyogásával fejezi ki. — Talán furcsa — meséli visszafelé kutatva az emlékezetében, — de először azért léptem színpadra, mert nem szerettem a matematikát. A színpadot persze nem szabad a szó szoros értelmében képzelni, ugyanis csupán a losonci gimnázium önképzőkörének színi- előadásairól volt szó. És hogy mit keres itt a matematika? A matematika tanár volt az önképzőkör lelke, s gondoltam, jobb szemmel néz majd rám, ha én is szerepelgetek ... — Nevezhetjük ezeket első lépéseknek? — Szó sincs róla, és nincs is összefüggésben azzal, hogy jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. — Elmerengve beszél, s mintha saját magának akarná bebizonyítani, folytatja: — A színészet „izére" Is csak a III. évfolyamban jöttem rá. Mondhatom, akkor forrtam össze a pályámmal, de alaposan és elválaszthatatlanul — teszi hozzá szeretetteljes gyöngédséggel a hangjában. — A főiskola elvégzése után a martini Hadsereg Színház szerződtetett, de fél évig kellett várnom, amíg alkalmam volt megszólalni a színpadon, miután egyik kollégám megbetegedése folytán beugrottam a szerepébe. Nem is tudom, minek örültem jobban, életem első nyíltszíni tapsának, vagy pedig annak, hogy megfeleltem a belém helyezett bizalomnak. Mert nagy sző volt ám az — mondja mintegy magyarázóig — nemcsak statisztálni a színpadon, hanem játszani, mégha epizódszerepben is! Štefan Kvietik azon emberek közé tartozik, akik eredményeiket nem saját- magúk tudásának és akaratának tulajdonítják. Bámulatosan gyors színészi pályafutásában véletlenekről, szerencséről beszél, felsorolja, ki mindenki segítette őt, csak egyről nem beszél: tehetségéről. Pedig milyen egyszerű megmagyarázni a sok „véletlen“-t azzal, hogy az illetékesek előbb Martinban, majd Bratislavában felfigyeltek a tehetségére. — Vannak kedvenc szerepei? — Nem mondhatom. Szívesen játszom minden jó szerepet. Megemlíthetem talán az Oj Figaro címszerepét, az Antigona és mások HAJMOH-ját, a Sebhely fiatal riporterét, a Jó éjszakát rókák, Károlyát és persze most a Vágy villamosa KOWALSKI STAHLEY-ét, akit, habár a természete nagyon is ellenkezik az enyémmel, nagyon szeretek játszani. Alakításait az egyszerűség, a pátosznélküliség jellemzi, a színpadon csakúgy, mint a filmen. — Nézzük csak a Bokszoló és a halál címszerepét, vagy az Ordasok között Goldringének megformálását — nincs egy fölösleges mozdulata, pedig az egész ember csupa temperamentum. — Mindegy, hogy a színész játékában milyen elveket és tanításokat követ — mondja csaknem felhevül- ten, miközben hirtelen gesztusokkal kíséri szavait, úgyhogy az az érzésem támadj szűk neki a szoba — átérzi a szerepet, vagy sem. Egy a lényeg: a színésznek úgy kell játszania, hogy a közönség higyjen neki, és ezt csak egyféleképpen érheti el, ha alakításába beleadja a lelkét, a szívét és egész tudását. Ä fiatal művészből csak úgy árad a hivatása iránti szeretet, amint szerepeiről beszél. Ogy említi őket, mintha eleven alakok lennének. — Nem egyszer előfordul, hogy „elveszítek" egy szerepet — mondja szomorúan, amint hátradől a fotelban s cigarettára gyújt — nem „találkozom" vele többé. Higyje el, ilyenkor úgy érzem, mintha egy jó barátot vesztettem volna el... Nagyon szeretem a színészi mesterséget, de mégsem lehet minden kínálkozó szerepet eljátszani. Sőt, néha szemrehányást is teszek magamnak, hogy elhanyagolom a legkedvesebbet, az édesapa szerepét Hiszen jóformán észre sem vettem, mikor nőttek fel a gyermekeim — most már mosoly bujkál a szemében — pelenkában láttam őket, s egyszerre csak szaladtak, beszéltek ... — Sokat filmezik és játszik a televízióban. Mit kedvel jobban, a filmet vagy színpadot? A válaszon nem kell gondolkodnia: — Szeretem a filmet, de szívesebben játszom élő emberek előtt. Nem szeretek egyedül lenni a játékommal, kell, hogy azonnal átadjam valakinek. A színpadon látom a hatást, látom, hogy érdemes volt-e dolgozni, mert bizony egy alak megformálása, addig, amíg életet öntök belé, nem kis dolog ám! Csak úgy ég az arca a felhevüléstől, amint szemöldökét jellegzetesen összehúzva, beszél: — Szeretem látni, hogy a papírra írt szerepből élő ember lesz, olyan, amilyennek a szerző megálmodta. Ilyenkor tudom, hogy nyújtok valamit a nézőnek, hogy nem bánta meg, amiért eljött a színházba! — Tervei? — A színésznek csak egy kívánsága lehet: sok jó szerep. De nekem ezek mellett lenne még egy: nőnek a gyerekek, kicsi a lakás, szeretnék nagyobbat, hogy legyen egy külön szobám, ahol nyugodtan ismerkedhetnék meg elválaszthatatlan „barátaimmal", új szerepeimmel. Mindkét kívánsághoz sok sikert kívánunk. MESTAN KATALIN
