Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-11-16 / 46. szám

alán csalódott leszel, hogy ezen a T tavaszi napon olyan történetet mon­dok el, amely nem túl vidám; de bele kell törődnöd, mert nem szeretem a könnyed jókedvet. Ha befejeztem az elbeszélésemet, kimegyünk a for­galmas utcára, és az első ember, akivel össze- akadunk, ennek a történetnek a hősnője lesz, a húgom. Megy az utcán, olyan szép és töré­keny, hogy úgy érzed, meg kell védened. De ő csak megy egyedül. Déli nő. Felismered bő fekete kabátjáról és a keskeny vállára omló kibontott hajáról. Kü­lönben olyan, mint a többi vietnami lány, csi­nos, kicsi és nyugodt. Mióta testvérek lettünk, minden vasárnap délelőtt meglátogat. Minden alkalommal meg­áll előttem, mint egy katona, aki jelentést tesz a tisztjének, és mosolyogva mondja: — Nos, bátyám, pontos vagyok? Sohasem felelek erre a kérdésre, úgy ve­szem, mintha üdvözölne. És minden vasárnap délelőtt megfogom a kezét, és válaszolok egy mondattal, amit ő is egyszerűen üdvözlésnek vesz. — Ülj le, Thuy, nőttél egy kicsit múlt hét óta! — Nem, bátyám, sokat nőttem. — Nem túl sokat. Ahhoz idő kell, húgom. Thuy szemben ül velem, és beszélgetni kez­dünk. Beszélgetünk mindenféléről: a tanulmá­nyairól, a munkámról. Néha megkér, hogy se­gítsem át egy-egy nehéz problémán. Magya­rázat közben könnyedén megveregetem a fe­jét. — Te kis tökfej! — ugratom. Persze, duzzog: — Most úgy viselkedsz, mintha megint a katonaságnál volnál. Ha nem kell a tanulmányaiban segítenem, ilyeneket kérdez: — Hány tál rizst eszel meg egyszerre? — Ötöt — hazudom. Azt hittem, lefőzöm Thuyt, de ő így szól: — Kevesebbet, mint én. Én hat tállal eszem. Hány órakor fekszel le? Ebben nem tudtam hazudni. — Ne haragudj, elég sokáig maradok fönt esténként, mostanában annyi a munka... Thuy nem válaszol, de látom a szemén: nem tetszik neki. Megígérem, hogy korábban fo­gok lefeküdni, de nem hisz nekem. éha moziba megyünk. Thuy rajong a N detektív-filmekért. Gyakran tréfál­kozom ezen, és magyarázom: — Hiába, olyan korban vagy, ami­kor az ember imádja az izgalmas történetedet. De idővel majd meg fogod szeretni a másfajta, komolyabb filme­RCl. Thuy is belátta, hogy ez a gyerekesség jele, de izgalmát nem tudja eltitkolni: a szeme ra­gyog, amikor ilyen történeteket hallgat. Ma­gamban gyakran nevetek ezen a gyengeségén. Nem szeret gyerekesnek látszani, mégse tud­ja, eltitkolni gyerekes érzelmeit. Thuy hét osztályt végzett el az általános Iskolából. Tanácsom ellenére nem ment nyol­cadikba, hanem a szakiskola bányászati tago­zatára iratkozott be. Most harmadikos, ebben az évben végez. Bányászkutató szeretne len­ni. Így vasárnap délelőtti beszélgetéseink Thuy jövője körül forognak. Egy délelőtt váratla­nul 'így szólt: — Szóval, belépek az életbe. Hosszúnak tetszett a pillanat, míg ültünk a csöndben. Sok mindent szerettem volna mondani a húgomnak. Thuy megállt mellet­tem, és a csönd tovább visszhangzott. Végül megszólalt: — Apám nagyon fog aggódni. — És örül is majd neked. Hol a leveled? — kérdeztem. Thuy letette elém az íróasztalra megcím- zetlen borítékban az apjának szóló levelet. Minden héten írt az apjának, kettőnk között az első nap óta állt ez a harmadik osztály. Hallgatólagos megegyezés szerint igyekeztünk nem beszélni róla. Mégis, gondolatainkban mindig jelen volt: Thuy apja volt, az, aki élet­tel töltötte meg meleg testvéri vonzalmunkat. gyik társam volt az Ötödik Zónában. E húsz évvel idősebb nálam, megis­merkedésünk pillanatától kezdve „bácsinak“ szólítottam. Ő ott ma­radt Délen. Elvtársam volt. Amikor elváltunk, nem kért tőlem semmit, de mihelyt megérkeztem Északra az átcsopor­tosításra, meglátogattam Thuyt, mintha az elvtársamnak tett ígéretet teljesíteném. Thuy és én testvérek lettünk. Ritkán beszélt az apjáról, de csaknem három éve csodálatra­méltó rendszerességgel írt neki. Minden va­sárnap délelőtt elhozta leveleit, és megcím- zetlen leragasztatlan borítékban letette az íróasztalomra. Nekem kellett továbbítanom őket az apjának Délre. Ezekben a levelekben olyan dolgokról ír, amelyekről nekem ritkán beszél. „Elhatároz­tam, hogy ércbányászatot fogok tanulni. Papa. Beleegyezel? Kérem az engedélyedet. A vilá­gon mindennél jobban szeretem a hivatáso­mat, mindennél, téged kivéve, papa.“ „Papa, ma reggel egy jó barátom azt mond­ta, szeretné, ha társa lennék az életben. Nem hiszek neki, úgyhogy nem kell aggódnod emiatt, bár tudom, hogy nagyon rendes fiú. Kimondatlan megegyezés alapján Thuy meg­engedte, hogy elolvassam a leveleit, mielőtt elküldeném őket. Három éve így rendszere­sen követem ennek a lánynak, a húgomnak a fejlődését. Ma reggel, mint rendesen Thuy le­tette vasárnapi levelét az íróasztalomra. Rög­tön sejtettem, hogy jövőjéről, az életbe való belépésről ír. A férfi, aki a posta továbbítását intézte. Thuy apjának és nekem közös barátunk volt. Tartózkodó ember, kevésszavú. Valahányszor eljött a levélért, csak ennyit mondott: „Nem fecsegett ki valami titkot“? — és még hozzá­tette, mintegy magának válaszolva: „Rendben van.“ M tön; indig hétfő ešte jött el. Miután kö­zölte, hogy rendben van“, kezet fo­gott velem, mentegetőzve: — Me­gyek a tanfolyamra, késő van. Egy hétfőn, miután elvette a leve­let és zsebretette, nem ment el rög­bizonytalannak látszott. Megkérdeztem: Nem mégy be a tanfolyamra? Hét óra van. Nem válaszolt, de elővette Thuy levelét, és visszatette az íróasztalomra. Rápillantottam; lehajtotta a fejét, és a padlót nézte. Meghök­kentem. Éreztem, hogy valami nincs rendben. — Nem, csak nem akarod azt mondani... — kezdtem el. Semmit sem kellett mondania: megértet­tem. Csendben maradtam, bár szerettem vol­na ráordítani. És a nyomasztó csöndben hal­lottam szavának visszhangját: „Megölték“. Még ma sem tudnám megmondani, hogy va­lóban mondta-e, vagy csak a fájdalmas csönd visszhangzott, a csönd, amely azon az estén uralkodott köztünk. Azóta Thuy minden leve­lét a fiókom mélyére zárom. Rendszeresen hetenként jönnek ezek a levelek, néha dur- cásak, máskor gyengédek, határozottak, vagy teli azokkal a kedves emlékekkel, amelyek ti­zennyolc éves húgom szivében gyűltek fel. Attól kezdve fájdalom vegyült Thuyval való kapcsolatomba. Vasárnap délelőttönként meg­fogom a kezét, amikor jön4 és azt mondom: — ülj le, Thuy, nőttél egy kicsit múlt hét óta. a — Nem bátyám, sokat nőttem. — Olyan sokat azért mégse, Thuy. Most gyorsabban nőtt, kifelé a kamaszkor­ból. Talán virágzó tizennyolc éve tette, hogy nem tűnt fel neki, mennyire megváltoztam. Megint a hivatásáról beszélt és az ország rej­tett gazdaságáról, amelyet ő fog feltárni. — Tudod, hogy a föld mozdulatlan felszíne alatt az ország szíve dobog, és ez a szív aranyból van. Orvos leszek, megvizsgálom a föld hatalmas mellkasát, és figyelem az arany szív lüktetését. És hívni fogom a munkásokat: „Gyertek, nyissátok meg a földet, hogy két kézzel vehesselek termékeny és végtelen szí­véből." véllel növelem a halmot. ztán Thuy feláll, és elmegy, otthagy­A va levelét az íróasztalomon. Stílusa választékos lett, mintha verset írna. Reményeiről beszél apjának, mint a fiatalok általában. Miután elment, kinyitom a fiókom, és egy újabb le- Thuy talán nem vette észre, hogy keveseb­bet beszélek. Fiatalsága megakadályozza, hogy bármit is észrevegyen. Ami engem illet, a le­velek növekvő halma egyre súlyosabban ne­Vietnami irodalom • Vietnami irodalom • Vietnami irodalom • Vietnami írod o u 1 ■ c £ o "5 ■o o­£ es e w 4> > a _0 ’S ■a o 1h £ CS c-J 0) ► £ o ■8 O U s CS £ o 13 O s­s es c £ © Is *© o u £ cs s •«« > £ _o "33 © t £ es C £ _© T> e­£ es E 9) Š CHE LAN VIEN: Holnap Megkínozták a bátyád, semmit se szóltál. Megkínoztak téged, semmit se szóltál. Megkínozták anyádat, eszedbe jutottak a többi ezrek. Megkínozták gyermekeidet, felnevettél eszelősen, és ájultan a földre zuhantál, fekete vérrög alvadt szádra. Ez sem volt elég, lelőttek, meghaltál, halott vagy, halott, de éjjel a lidérces ördögök veritéktől csatakosan hallják nevetésed, és felriadnak, lelkűket ezer korbács tépi. Eltemettünk téged a Haza Réz fala mellett, s várjuk a napot, az Üjra Egyesülését, mikor a gyilkosok fizetnek bűneikért. Nevetésed, az eszelős jajba fúlt, többé nem virágzik ki ajkaidon. De az Üjra Egyesülés napja felvirrad holnap. TE HANH: Szülőfaluin folyója Falum smaragdzöld folyóján bambuszfiirtök képe rezdiU; lelkem, mint a déli nap, szikrát hány a síma tükrön. Áramló vized, folyó, nem emlékszik volt napokra? Elfeledte, ami volt, múltba hullott hónapokat ? Életem habodban hagytam, ifjúság örök szerelme. Szülőfalumnak folyója, gyermekkorom gyors vize, drága smaragdzöld ere Dél-Vietnam talajának! Mikor még a parti bambusz lombjából madárdal áradt, mikor még a víztükörre fickándó halak vetődtek, pajtások mg csapatával ugrottam habos szivedre, és te gyöngéden öleltél, szívem hevét hűsítetted, ~ teljes testem cirógattad. Azóta mind nagyra nőttünk, ki-ki választotta útját; van, ki éj-nap hálójával kedves partod mentét járja, van, ki szélben, nap-verőben töri a termékeny földet. Én, ó én puskát ragadtam, harcba hívott szülőföldem, s odahagytam drága partod. De mint tengerről szállt szél s forrásod tápláló eső, szívem mindig feléd fordul, s kedves habjaid kívánja. Messze északon lakom most, de szívemből két szent név szol súgva: Mien Nam, déli ország, azúr ege, arany napja gondolataimba égett. Idegenre is emlékszem, s árnyas jándk tövén délben most is felszökik szívemben hutlámaid frissesége. Hazám! szívem egy folyóvíz, északnak és délnek árad, nem fél szórttól, zuhogótói, Viszontlátsz még, álmom földje, viszontlátsz falum folyója, viszontláttok, drága partok! TO HOU: Vietnam leánya Ki vagy húgom? Leány-e, szellem-e? Hány éves vagy? Ifjú-e? Időtlen idős-e? Mit látok? Hajad ez? Felhő, patak? Szemed plllant-e rám, vagy villám a viharban? Hús-e, bronz-e a tested? Fagyott lábad hadd csókolom, kezedet hadd veszem kezembe, e még zöld, reszkető levelet a kínok testén, e szivéig sebzett törzsökön! Ébredj, húgom! Vége a lidérces éjnek, újra élsz, húgom, újra élsz! Perzselő áramok, tépő tűhegyek, metsző kés, égető parázs le nem bírhattak, hős leány! A szived, húgom, a te nagy szived, amíg egy csepp vére marad, szüntelen lüktet . r. . , nem csak tenmagadért, de az igaz életért, de szülőfalumért, a hazáért, az emberekért, A holtak mezőiről tündökölve tértél meg, mint aznap, mikor a vörös zászlók szavára útra keltél. Visszajöttél, dicsőség leánya, és egy egész ország ölel át, húst a húsából, vért a véréből, mert újra élsz, s tiéd a győzelem, A haza virraszt fehér ágyad mellett, és én dalolok, neked, ahogy egykor anyád a Thu Ban-1 révész dalára ringatott. Érted van ez az ország. Érted adja nap-nap után vérét, hadd térjen vissza arcodnak színe. hajad tavaszi csillogása, feszüljön kebled, mint feslö virág. Erővel telten újra talpra állsz te majd, rózsaszirom-lábad szülőfaludba visszavisz. Elindulsz széles fehér úton, mint a hajdani napokban, mikor arany osillagok égtek! Pillantásodban, húgom, mindig igy villanjon az acél fény. a hit lángja ne szűnjék, és meglátod földedet. Go Noy-t és Ky Lam-ot, én húgom! Vietnam hős leánya! "1 O a 5L © £ 3 © 3 c 3 • < S? 5 © 3 "i © a © < 5* s ►V o a © < © pe 3 © 3 >■* o a ©_ ČT 3 3 © 3 l EL © 5 o a © < o a SL o 3 Vietnami irodalom • Vietnami irodalom • Vietnami irodalom # Vietnami irod hezedik a szívemre. Thuy fejlődésének minden mozzanatát követem. Remélem, hogy sok öröm gyűlt össze benne. De reményem nem olyan tiszta, mint azelőtt; foltot hagyott rajta az aggodalom, mintha tétován karomat nyújta­nám ki, hogy meggátoljam az elkerülhetetlen tragédiát, amely húgomat fenyegeti. Thuy még mindig rendszeresen eljön. Egy­szer egy nappal később adta át a levelet. At­tól a naptól kezdve komolyabbnak láttam. Más alkalommal váratlanul az íróasztalomra bo­rult és keservesen sírt. Próbáltam valami szo­katlant találni a levélben, amelyet aznap ho­zott. De éppoly lelkes és megfontolt volt, mint bármikor. Thuy azt mondta, úgy szeretne élni, mint az apja, és ahogy már sok-sok nemzedék élt. eltek múltak a napok. Már régóta T nem várom a barátomat, aki hétfő esténként a tanfolyam előtt a levé­lért szokott jönni. Egy csütörtök délután jelent meg újra. Leült mel­lém a maga hallgatag módján. Le- föl járkáltam a kis szobában; hallottam, amint megszólított: — Barátom! Megálltam, ő egyenesen rám nézett, és így szólt: — Bocsánatot kell kérnem tőled. Tudom, hogy eltitkoltad Thuy elől, ami történt. De én.» — Megmondtad? — Nem felelt. A legrosz- szabb történt, és nem volt orvosság. Aztán így folytatta: — Thuy felnőtt. A fiatalok felnőnek, és Thyyban van elég bátorság, hogy elviseljen egy ilyen szerencsétlenséget. — Gondolatnyi szünet után: — Elmondtam neki mindent há­rom hónappal ezelőtt. Megdöbbentem; és az elmúlt három hónap­ban... Üjra végigolvastam Thuy leveleit, ame­lyeket ebben a három hónapban írt az apjá­nak. Továbbra is megírta hétköznapjainak ese­ményeit, a kézírása is éppolyan biztos volt, nagyon erőteljes és határozott. M«, éppúgy, mint máskor, Thuy eljött heti vasárnapi látogatására. Megállt előttem, mint a katona a tisztje előtt. — Nos, bátyám, pontos vagyok? — Ülj. le, Thuy. Nagyon pontos vagy. Na­gyon sokat nőttél. lmondta, hogy egy hónap múlva be­E fejezi az iskolát. Ő is hozzá akar járulni az ország felvirágoztatásá­hoz. Megtesz mindent, hogy dicsősé­get hozzon a nemzeti színekre, ame­lyeket olyan büszkén tűz a kabát­jára. „Fáradhatatlanul járom majd szülőföl­dem vidékeit, mint te vagy apám — a nem­zet nagy útjain“. Mielőtt elment, nyugodtan letette elém az íróasztalra a meg címzetlen borítékot, benne az apjának szóló levéllel. Csak annyit mondott, mint máskor: — Jövő héten eljövök. Kiment az utcára, húgom, Thuy, keskeny vállára omló kibontott hajával, bő fekete ka­bátot viselt, mint a bátor Déliek. Megy az utcán. Fekete kabátjától és vállára omló ha­jától eltekintve semmi sem árulja el, hogy déli nő. Egyszerű vietnami lány, csinos, kicsi és nyugodt.. Ott megy az utcán, közöttünk...

Next

/
Thumbnails
Contents