Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-07-20 / 29. szám

A térkép szerint nemsokára megérkezünk — szólalt meg Klieber. A kocsi kigördült az árnyékos alagútból, amelyet lombos paratölgyek borítottak az úttest fölé, s a széles vizesárok mentén a településhez közeledett. — Szeretnék tankolni, mielőtt a kompra Szállunk. Ki tudja, van-e benzinkút ‘a szigeten.

— Most hirtelen minden o- lyan világos — mondta válaszként Klieber anyja, — aztán meg újra elmosódik, a vonalak bizonytalanok lesznek. Vagy csak a szemem káp- rázik?

— Sokszor érezni ezt a part közelében. A meleg levegőben szálló pára okozza.

— Tudom, fiam. Erről is Irt apa a leveleiben. Hisz mindig a tenger mellett szeretett volna élni. Mondom is gyakran, úgy örülök, hogy legalább pár évre sikerült neki.

— Igen, anya — válaszolta Klieber.

A benzinkút mellett álló ház falán egy sárgás emléktáblára figyeltek fel,

— Miféle táblák ezek? — kérdezte az anya, mikor elindultak.

— Emléktáblák. Az felesett vagy kivégzett franciák emlékére.

— Itt bizonyára ez a szokás — jegyezte meg az anya.

— Lehet. Végre csakugyan megérkeztünk a tengerhez, s jön a komp is, szerencsére.

Ráfutottak a tengerbe vezető betonmólóra, és beálltak a várakozó kocsik sorába.

Várniok kellett, kiszálltak. Az apály lassan szívta a vizet a móló partjáról; az itt- btť' megcsillanó iszapod félgömb alakú elhaló medúzák üveges fénye játszott.

— Soha nem hittem volna, hogy a sziget ilyen közel lenne a szárazföldhöz.

Az anya lábujjhegyre emelkedett, úgy nézte a széles, enyhén dombos szigetet, sötét tűlevelű fáinak fésűs vonalát. — Erről soha nem írt apa. Mindig úgy képzeltem el, hogy úgy emelkedik ki a tengerből, mint valami magányos erődítmény.

— Magányos erődítmény volt ez így is. — Kliebert bosz- szantotta, hogy rekedt a hangja. — Különben is a fény csalóka. Nyugodj meg, elég mesz- sze van még.

— Mindenesetre, nemsokára ott leszünk — mondta az a- nya megnyugodva.

Ahogy a kompon beékelődtek • többi kocsi közé, az anya hátradőlt az ülésen, és lecsukta a szemét. Klieber kiszállt a kocsiból, és felment a fedélzetre. A komp egy fordulattal elszakadt a mólótól.

E

gy gömbölyded férfi jött fel a kis lépcsőn, és helyet foglalt Klieber mellett Új, suhogó felöltő volt rajta, szorosra húzott övvel.

— Jó napot, földi — szólította meg Kliebert, aki kényszeredetten mosolyra húzta a száját.

— Láttam ugyanis a kocsiját. Maga nem vette észre az enyémet?

— Nem.

— Errefelé még kevés a né. met. Odaát akarja tölteni a szabadságát?

— Lehetséges — válaszolta Klieber. Hátranézett, az anyját kémlelte; még mindig úgy ült, ahogy az előbb otthagyta.

— Jól teszi. A szigetet melegen ajánlom; feltéve, ha még mindig olyan, mint tizenhét évvel ezelőtt. Kedves nép, valóban nagyon kedvesek; nem o- lyanok, mint a többi francia.

— A háború alatt volt itt? — kérdezte Klieber kelletlenül.

— Igen, kéí évig. Azóta nem. De én nem azért jövök ide. mint sokan mások; vállszalaggal és „no öreg harcos, keressük fel a hajdani csatamezőt“ jelszóval. Nem, én csak úgy, szentimentalizmusból jöttem, mert annak idején nagyon jól éreztem itt magam. Még egyszer szeretném viszontlátni a lányt, és így tovább.

— Aha — mondta Klieber. — A háború végéig ott volt?

— Germaine volt a lány ne- * ve. Találó, ugye? A feleségem nem tud róla. de ő nem is olyan. Régi emlékek, ennyi az egész. Az asszony megértő. Nem maradhattam itt végig. 1943-ban elkerültem. Sajnos. Itt ugyanis nem volt hadszíntér.

— Nem?

— Nem bizony. Annak idején nagy feltűnést keltett, de maga akkor még bizonyára nagyon fiatal volt...

— Tizennégy éves.

— Na látja. Szóval nem volt hadszíntér. A szigetlakók nagyon hálásak lehetnek. A parancsnok egyetlen lövés nélkül kapitulált. Nagy betűkkel hozták anna kidején az újságok is. Áruló, ezt írták róla, meg hogy a családját is letartóztatták, és így tovább. Nem is hittem volna az öregről, amilyen kemény legény volt e- gyébként...

— Ismerte talán?

— Hogy ismertem, hát ez éppen túlzás, fiatalember. Én

Foto: Kovács Antal

Régi utcák

tizedes voltam, ő még vérbeli tiszt; igaz, csak tartalékos. Hát igen, éppen az ilyen típus veszti el néha a fejét. De hát mindnyájan emberek vagyunk. Van valami ebben a szigetben, ami mindenkit ellágyít; ezért akartam még egyszer megnéz- ni. t

— Mindjárt megérkezünk — Klieber felállt. — Jó szórakozást.

—Menjen fel a világítótoronyba a sziget nyugati részén — kiáltott utána a férfi. —■ Pazar kilátás, higgye el!

A sziget keskeny utcáját sűrű sötétzöld fenyők szegélyezték.

— Éppen ilyennek képzeltem el mindent mondta az anya. — Apa mégis nagyon pontosan számolt be leveleiben. Most egy nagy, fehér tornyos ház következik, s aztán balra a ho- mokút. Valóban szép séta; minden este végigment rajta.

— Tudom — válaszolt Lieber. — De a homokútat azóta leaszfaltozták.

A kocsi lassan elkanyarodott, és lasabban gördült tovább.

— Gondolatban oly rég jártam már ezfen az úton — mondta az anya, — mégis emlékszem minden részletére. Biztosan, mert a börtönben mindennap elolvastam apa leveleit, és magam elé képzeltem mindent amit írt. Ott sokkal pontosabban olvastam el őket, mint annak idején, amikor megkaptam és felbontottam. Rögtön olyan figyelemmel kellet volna elolvasnom mindet, és pontosan válaszolni is rá.

— Azt soha nem kívánta — mondta Klieber. — Ő volt a levélíró a családban. S első alkalommal sem csak magadban olvastad el a leveleit, hanem nekem is felolvastad őket.

— De nem elég figyelmesen- mondotta az anyja. Klieber levette a lábát a gázpedálról.

— Ez az a ház. Igen. Megint üdülő, s be is lehet menni. Bizonyára elég drága.

A kertben foglaltak helyet egy nyírott, belül üresnek látszó, fakózöld díszbokor mellett álló asztalkánál. A lány — haján fehér bóbitával — kávét és egy kancső forró tejet hozott. Néma csendben itták

meg.

— Nehéz lesz arról beszélni — szólt Klieber rövid szünet után.

— Én találnék szavakat, ha tudnék franciául — válaszolta az anyja.

K

övér, fehér hajú, nagy orrú férfi járt-kelt a kertben. Sárga ingének, gallérja nyitva. Néhány asztalnál megállt, és elbeszélgetett a vendégekkel.

— Ez Creimer — mondta az anya, — a tulajdonos. Alig változhatott valamit, könnyű ráismerni, ugye? — Klieber nem felelt. Az anya kis ágat tört le a bokorról, szétmorzsolta, és megszagolta a bársonyos leveleket. Közben egyre Cré- mier-t nézte.

Cremiér nem sietett. Kényelmesen fecsegett, s már úgy látszott 'elkerüli az asztalukat, és visszatér a házba. Ekkor hirtelen megfordult, és feléjük közeledett. Mosolygott, Megkérdezte, hogy meg van- nak-e elégedve.

— Köszönöm — mondta Klieber. — Mindén redben. Itt a mimózabokrok árnyékában nagyon kellemesen elüldögél az ember — tette hozzá az anyja.

Cremier kérdően tekintett Klieberre. Ö tolmácsolta.

Cremier udvariasan meghajolt, és így szólt: — A hölgy szakértő. Kevés vendég tudja, hogy ez mimóza. Most, júliusban, ugyebár, majdnem eltűnnek, nem virágoznak. Nagyon különös növény.

Klieber lefordította. — Novemberben azonban olyan, mint sárga fürtökkel borított fal — mondta az anya.

— Kitűnően beszél franciául — állapította meg erre Cremier, mintha nem is a mondatok tartalmára figyelne,

— Köszönöm. — Klieber zavartan mosolygott. — Korán kezdtem a tanulást. Manapság

u Német irodalom • Német irodalom • Német irodalom • Német irodalom

£

>0)

z

£

J5

15

■o

o

u

©

£

£

©

15

T3

O

Jm

©

£

'©

2

£

2.

15

•8

o

u

£

'Ž

£

£

03

TJ

O

U

JOHANNES BOBROWSKI:

Halászkikötő

Este,

mielőtt a csónakok '! ■

kúsznak egymás után, ^ \ szeretlek.

Reggelig

ágyad szalmájával szeretlek, tetőd fölött a parti széllel, :.J

házad előtt a bükksövénnyel. a kutyaugatással, :;i(;

míg nem virrad. ^

" 1 /

Halbűzös arccal, harmaton

jövök meg majd: egy ember, f

ki keze melegét ,/ ;

eltékozolja az éj ezüst

testére. Sósízű

szájjal jön meg. — Most

ugrik az utolsó csónakba.

GÜNTER EICH:

Elhagyott

festôállvány

Eltűntek a színek.

A titkok

tolmácsa mindig zöld.

Mezők és mezők cseréje. Rözseérzések, _ fénytelen nyűfehér.

Árnyékfoltok, vészkijáratok a szürke Rendbe,

Szivárványé a hit.

OJ

£

'4)

z

Reggel látható lesz, ami az ibolyán túl van. Szívünk rettegése a vászon rettegése.

£

o

"3

©

J©

£

2

£

©

O

u

©

£

2

A búcsúk

már le nem becsülhetők. Aki néz, nem lát többé.

INGEBORG BACHMANN:

• •

Özönvíz után

Csak a Galamb,

a vízözönből

csak a Galamb.

csak az meneküljön meg.

Elnyelnek engem a vizek, ha ő fel nem szárnyal, s el nem hozza a végső percben az Agat.

S HANS MAGNUS ENZENSBERGER O

O u

'©

2

£

_©

*3

O

J*

©

£

'©

2

Tücskök

túlkevés ?

túlsók ciripelés ? vagy ki számolja a hangot

a bazcdt alatt

az omladékban a mocsarakban a szavannákon a hangot hogy árad a dal

hogy nő

a változás a válasz kié?

milyen kezekkel ápolt szárnyai alatt a szenvedés az uzsora havában dalolva gúnyol istent vészmadárt túlsók ciripelés?

vagy túlkevés?

Német irodalom • Német irodalom

PAUL CELAN:

Köln, Hof-tér

Szividö.

a megálmodottak éjfélre állnak.

Volt, ami szólt a csendbe, volt, ami hallgatott, volt, ami mént tovább,

Száműzött s elveszett hazatalált.

Ti dómok.

Ti szem-nem-látja dómok, fül-nem-hallja folyók, órák, mélyen mibennünk.

WOLFGANG BÄCHLER:

A föld remeg még

A föld remeg még, döngenek csizmatalpak, Évről évre kizöidül a mező.

A kínok, bár kiálltuk, itt maradnak lényünkben és ráncaiban az arcnak. Álmunkból a múlt sokszor tör elő.

Mit ontottunk, a vér szétszivárgott a földbe. Piros még a heg és még egyre ég.

A könny felszáradt, mely űtunkra folyt ömölve. Meghitten, mosolyba, átokba és örömbe zártan, mint örök társunk, a halál kísér.

Városok omladoznak még viharos éjben.

A szélben virágpor és hamu vegyül.

Gödörben megfúltak hörögnek még a mélyben De önigazolók ágálnak már a téren, míg fülünk s az övék Is belesiketül.

Mint gyermekkorunkban, a nyarak úgy ragyog- \ nak.

Az áméykok mélyen hullnak belénk.

Világos kérdést is sötétbe vonnak.

Dombokon, hol keresztek magasodnak, súlyos, fanyar újbor érik a venyigén.

• Német irodalom • Német irodalom •

=r

o

cu

05

Ô

3

I

8.

©

3

I

i

<-*

3

a

SL

ő

3

I

rt3*

a,

aj

M*

O

3

%

i

ff

sr

o

a

SL

©

3

3

©-t

o

a

ő

3

'S

o

a

05.- ČT

3

z

3

i

c

a

05

5*

3

I

3

©

3

c

a

még különösen sokat adunk erre Németországban.

— ö, semmi kifogásunk a németek ellen — felelte Cremier, aki közben nem Kliebert, hanem az anyját figyelte. — Vagy ha úgy tetszik, már semmi. Most más idők járnak, s ami elmúlt ugyebár...

— Hát' igen. — Klieber ösz- szeszedte magát, s igyekezett halkan beszélni. — A szigetnek, úgy hallottam, a múltra vonatkozólag sincs sok panaszra oka, nemde?

— Háború mindenütt volt — válaszolta Cremier, miközben, elnézett a fejük fölött, — és katonák is, meg minden e- gyéb.

—Az igaz. Nem is úgy értettem. Csak. ahogy mondják, itt már nem volt harc. A parancsnok állítólag harc nélkül feladta. Ezzel mégiscsak megmentette a szigetet a háború- tói.

— Ha ezt annak nevezi.., — Cremier lassan lehajtotta a fejét.

— Én annak — mondta Klieber. — Nem így történt?

— A parancsnok nem volt bolond — válaszolta Cremier.

— Miről beszélnek? — kérdezte az anya.

— A sziget átadásáról — válaszolta az anya.

a- A sziget átadásáról, —

válaszolta Klieber. — Monsieur Cremier azt mondja, mindenki tudja, hogy mily bátran és emberien viselkedett a parancsnok.

M

i mást teheteti volna? — mondotta Cremier. — A szövetségesek előretörtek, a szárazföldön, a keleti Szigetcsúcson meg a maquis szervezkedett. Ez volt a legokosabb Klieber ismét anyjához fordult.

— Azt mondja, hogy a pa-' rancsnok az adott pillanatban a legokosabban cselekedett, mert szerette az embs-eket.

— Igen — válaszolta az a- nya.

—Azt mondja, hogy sokat emlegetik.

— A parancsnoknak egyszerűen megvolt a magához való esze — szőtte tovább a gondolatát Cremier. — Mint francia — angol szakos tanár, nem tartozott az átlagnémetek közé, ugyebár? Bocsásson meg! Ahogy mondtam, ez már a múlté. Régen elfelejtettük. Hagyjuk...

— Azt mondja, hogy a parancsnokot az égésé lakosság tisztelte. Mindenki tudja, hogy nem átlagember. Tudatában volt tettének, s így cselekedett volna bármely körülmények között...

— Igen — mondta az anya, — Október végén történt, né- hány mimóza bizonyára virág-' zott már.

— Kívánhatok önöknek további jó szórakozást? — kér- dezte Cremier mosolyogva. Biccentett és továbbindult.

— Hálásan köszönöm — felelte Klieber.

Az anya Cremier után né- zett.

—Talán nekem is kellett volna vele beszélnem — mondta.

— Apa írta egyszer, hogy valószínűleg jól tud németül, csak nem akarja elárulni. De már mégiscsak más a helyzet.

— Azt írta? — kérdezte' Klieber. — Erre nem emlék-' szem.

— Rendben van, fiam, na-* gyón helyes volt, hogy eljöt-' tünk ide. De menjünk tovább. Nagyon kimerít az egész.

— Persze — válaszolta Klié- bér. — A tengeri levegő az o- ka.

Az anya letört még egy á- gat a mimózabokorról, és a táskájába tette.

— Tudod, ezután már köny- nyebb lesz, ha nem is találtuk meg a sírját.

— Fizetek és indulunk — mondta egy-két pillanat múlva Klieber.