Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-07-13 / 28. szám
ÄlílPíMiíj F erdinand Syrišťe-nek hívnak, és ábrázatom pattanásos. Az élet eddig még mindig háttal fordult felém, és általában csak goromba bánásmódban részesített. Pedig szerény, a légynek sem vétő ember vagyok, szeretem .a társaságot, szeretek mindenkivel kellemesen elcsevegni. Nincsenek túlzott vágyaim. Ügyelek arra, hogy jól beosz- szam napi cigarettaadagomat, és jól megférjek felebarátaimmal. Ellentétben a nagy többséggel, nőknél többre tartom a jó szívet, mint a szép vonalú lábat. Almaim netovábbja az volt, hogy törzsvendég legyek, de ez sem adatott meg nekem. Van, aki csak vállat von a szerény kívánság hallatára, de higyjék el, nincs igaza. Képzeljék el: megered az eső. A tömeg bemenekül a kávéházba, ott állnak a helyiség közepén, és olyan dühödten tekintgetnek jobbra-balra, mint az erőszakkal megfürdetett kutya. De nini! Az ablak mellett szabad egy asztal, micsoda szerencse. Mindenki arrafelé törtet. Hová rohannak, jóemberek! Egy fürge pincér elállja útjukat, és udvariasan, de mégis határozottan felhívja figyelmüket arra, hogy az asztal a törzsvendégnek van fenntartva. Belép a törzsvendég. Hahó, micsoda izgalom! A pincérek, fürgén szökellve, könnyed léptekkel járulnak elébe. Az egyik egy halom újságot visz, az ölében, a másik a kávéját hozza. Az dolog. Lesöpröm a figurákat s felállítom őket körülbelül úgy, ahogy délelőtt láttam. Különös. A sakkozók mintha ingerültek lennének. Hogy, úgymond, mit gondolok én, hogy beleavatkoztam a játékba, senki nem kért meg rá, meg hogy törődjem a magam dolgával, és így tovább. „Hát jó, öntelt uraim! mondom méltóságteljesen, s felállók. Tanulni mindig és mindenkitől lehet. De az olyan ember, aki a jóakaratú tanácsot visszautasítja, és illetlen kifejezéseket használ, az nem méltó arra, hogy tovább foglalkozzam vele!“ Megsértődve elléptetek. De úgy kell nekem! Egyáltalán, hogy is méltathatom figyelemre a sakkjátékosokat? A sakkozók olyan fickók, akik lemondtak a világ! örömökről, és emberkerülőkké váltak. Ezek a faragatlan alakok képtelenek bármilyen, csak kicsit is nemesebb gondolatra. D e például itt vannak a biiiárdozók! Ezek egészen másfélék! Már sviháik külsejük elárulja, hogy barátságosabb és vidámabb természettel áldotta meg őket a sors, mint ezeket az aszkéta sakkozókat. Rendszerint zsakettet viselnek, puhagallért csokornyakkendővel, és hajtókás nadrágot. A zsakettet pacnik ékesítik, és örökké fénylő nadrágjukon zsíros ujjlenyomatok láthatók. Drága emberek! Odamegyek hozzájuk, s érdeklődéssel figyelem, mennyire erőlködnek. Rögtön érzem, ^ Vítézslav Nezval: I A béke dala 'S (Részlet) A békét zengem. Kevesen 0 állnak 6k — milliók ellenébe. Harangok, zengjetek! A béke g nem ajándék, de préda sem, ~ a béke dalát zengem. / »o' O A békét zengem, Népekért •— harcoljatok, a jobb világért, Ä a dalokért, a gépekért, 05 a béke dalát zengem. . U f A békét zengem, Ellenáll a nép, ha békéjére törnek; g nem pusztíthatja el a földet ^3 semmilyen hadi arzenál, 'Ó a béke dalát zengem. S az érdemszalogos fehér, rabszolgatartó töltött puska w elé a négert ne állítsa, ^ az összes színes népekért ■ ® a béke dalát zengem. C § A békét zengem, összedőlt hajlékainkat rom temette, 'Ö de őt. ki Prágát megmentette, ma is köszönti még a föld, j« a béke dalát zengem. "3 _____________ négy tízese van? Egyébként is, a zöld tízes piánkban van!...“ A játékosok szörnyen ordítozni kezdtek. Hadonásztak szidalmaztak, fenyegettek. „Ne gondolják, hogy megijedek maguktól, mondtam eltökélten, olyanok az erkölcseik, mint a kannibáloké igenis... Na, és mindig mondtam: A szenvedélyes kártyajáték az első lépés a bűnözés útján. Nem hallottak még róla, élvhaj- hászok, hány házasságot döntött romba a máriás? Milyen családi tragédiákat okozott a csapd-le-csacsi? Micsoda pusztulások és szerencsétlenségek szülőanyja volt már az alsós? • Ha! Elmegyek e latrok barlangjából... Kérem, ne lármázza- ; nak, és tanuljanak meg játszani!" K issé felizgattam magam. Ott az ablaknál szerelmespár ül és sugdolőzik. „Néni kell sugdolózni, mondom, s pajkosan megcsípem a lány állát. Miféle titkai lehetnek maguknak? Előttem nem kell semmit titkolni. Hiszen én nem árulok el semmit. Mibe fogadok, hogy tudom, miről sugdolóznak? Szerelmes szavakat sugdosnak. Ismerjük ezt. Csak szeressék egymást, és legyenek boldogok... Az ilyen ártatlan szerelem nagyon szép dolog! Micsoda, maga elpirul, kisasszony? Nem olyan ártatlan az a szerelem, mint ahogy feltételeztem? Hogy hívják az apját kisasszony? Fel kéne emelni a szoknyácskáját, és jól elfenekelni magát. Maga meg, fiatalúr, inkább tanulna, hogy el ne hasaljon a vizsgán!“ De itt történt valami... Micsoda arcátlan fiatalember! Mii? Hogy te? Meg kell hogy büntesselek, semmiházi! Nana! Odarohannak a pincérek. Kíváncsiak gyűrűje fog körbe bennünket. Maga a kávéház tulajdonosa jön oda. „Miféle szemérmetlenséget tűr itt meg?“ ripakodom rá. A tulaj felszólít, hogy hagyjam el- a helyiséget. „Megyek is, válaszolom. Ez a nyomortanya nem méltó egy rendes polgárhoz. Fel kéne hívni magára a hatóságok figyelmét. Mérget vehet rá, hogy ez bekerül az újságba. Biztosítom, hogy maga... dadi. S a személyzet is megéri a pénzét...“ Bevágtam az ajtót. Az utcán jutott eszembe, hogy azt akartam mondani a tulajdonosnak; „Maga javíthatatlan gazember.“ De már nem megyek vissza... Jól odamondogattam neki! Hacsak egy kicsit is rendes ember, elszégyelli magát. De ha azt hiszi, hogy még egyszer beteszem ide-a lábam, akkor nagyon téved... Törzsvendég pedig máshol leszek. Cseli irodalom • Cseh irodalom © Cseh irodalom © Cseh irodalom © 0» 03 1 u MIROSLAV HOLUB: £ o 13 T3 o Hazatérés' a vidéki moziból Már nem tudom, mit is játszottak. Nem történt semmi, a föld föld volt, a fák fák voltak, a sár sár, a köd köd. Messze kutyák ugattak, s a holdnak emberi arca volt. Csak otthon szólt — Annácska. És ezt már nem mondta tíz éve. És megcsókolt, mintha nem is lenne fekete a föld. A gyorsfőzö dalolt, igazán dalolt. Mit játszottak, már nem is tudom. újságokat melléje egy székre, s a törzsvendég kéjesen arra gondol, hogy a többiek, azaz a nem törzsvendégek, hogyan lesik a folyóiratokat, melyeket majd csak akkor kapnak meg, amikor ö, a törzsvendég, jónak látja. Ő még a főúrra! is eltréfálkozhat, s pajkos ugratással szerelmi kalandjairól is kérdezősködhet. Nekem mindig tetszett a „Jimmy West“ kávéház. Nem lehet ráfogni, hogy túlzottan elegáns, de kopottsága olyan békés, meleg hangulatba ringató. Itt a vendégek is jólel- kűeknek látszanak. Reggel, munkába menet látom az ablakon át a sakkozókat, amint ott ülnek, mélyen a játékba feledkezve. Egyikük jobb kezére támasztja fejét, baljával pedig orra hegyét fogja. A másik sakkozó cigarettát tart az egyik kezében, a másikkal zsebébe nyúl az öngyújtóért. Délután ugyanarra megyek haza, de micsoda változás! Az első sakkmester bal kezével támasztja meg a fejét, s a jobbal fogdossa az orra hegyét. De a másiknak még most is kezében a cigaretta, s másik kezével zsebébe nyúl az öngyújtóért. Este aztán nem bírom tovább, belépek a kávéházba, és harsány vidámsággal rájuk köszönök: „Adj isten, sakkozó urak!“, és leülök melléjük. „Ideges?“ kérdezem azt a játékost, aki az orra hegyét fogja. „Nem csoda, uram. Reggel, amikor errefelé mentem munkába, láttam, hogy rosszul lépett. Ide ugrott a lóval, erre a fekete kockára, az ellenfél királynőjét akarván megtámadni. Figyelmeztetni akartam, hogy nemcsak fölöttébb illetlen az' ön eljárása, mármint az, hogy le akarja venni partnerének a királynőjét, mert ugyan mit ér már a játék királynő nélkül, de a1 maga lépése taktikailag is elhibázott, amire rájönne, ha jobban ismerné az elméletet. Engedjék meg, hogy bemutassam, hogyan történt a hogy szimpátiám egy köpcös apró termetű, tarka nyakken- dős játékos felé hajlik, akinek sehogy sem sikerül a játék. A másik játékos a lábamra tapos, és hasba bök a dákóval. Mintha csak készakarva tenné. Sajnálom a kis kövért, ki is veszem kezéből a dákót s így szólok: „A biliárdjátékban arra az alapvető fizikai törvényre kell ügyelni, hogy a beesés szöge egyenlő a visszaverődés szögével. Na már most... Ha ezt a törvényt tudjuk, akkor úgy megy minden, mint a karikacsapás. Tehát: ezt az állást ugyan meg lehet játszani, az úgynevezett paraszttal is, de mi nem így fogjuk játssza- ni, hanem elegánsan, triple- busarral. Hűha! Nem jött be! Nem számít. Meg lehet ismételni a kísérletet. Egyszer, két- sze, aztán majd csak sikerül. Micsoda? Mit mond? Hogy húzzam a csíkot, hogy senki nem hívott? Nézd csak, hogy nagyképűsködnek a - zöldfülű uraságok! Ne gondolja, hogy leállók magukkal vitatkozni! Saját jószáritamból nem nyelek le gorombaságokat. Ez a mai fiatalság, hogy az isten tartsa meg magukat. Hisz megyek már, főúr, csak nem képzeli, hogy akárkivel, ilyenekkel Is fogok...“ Furcsa alakok! Két-három szót váltasz velük, s már mindegyik... brr! Dühödten átmegyek a kártyaszobába. Azok, akik ott ülnek a kártya mellett. ugyanolyan titokzatosnak tettetik magukat, minra szabadkőművesek. Arckifejezésük komoly és figyelmes. „Micsoda, kontrázott? Hát ezt megkapta, bahaha! Ilyen lapra kontrázni? Hol látott ilyet? Emberek, kontrázik, mikor negyvennél meg fog állni! Uram, gondolja meg, mit csinál? Hisz szerencsétlenségbe dönti a partnerét! Ide figyeljen az ellenfél kétszer leadut- tál, és akkor hol van maga? Azt hiszi, már nyert is, mert cd-O O _lri Ä 03 03 U JlSí PIŠTORA: Semmi nevezetesség Ilyen helyeket az idő nem jegyez meg, csak a fák sötét évgyűrűiben, a kérgen, a gát elnyúló csattogásaiban, erre nem járt egy fia klasszikus sem, nem szúrták le hátulról a kocsmárost, itt nincs semmi nevezetesség, csak egy nyitott esernyő, csak egy gólya, a zsiliptől az erdőig az égbolt. S mégis, látod, fontos ez is, akárcsak Róma. Na gyere, ülj mellém, mi lelt, a szél — a fű itt talán most látja először milyen esetlen ültében az ember. Ezért a koraalkony atért, a sárga szőlőhegyért, afnit szeműnk előtt a kanyarodó földgát teker össze, s az égnek dönti meztelen lökéssel, a hársfák időgyűrűiért, mi vagyunk felelősek. Váratlan délutánokon, a nemzés és halál gydlogútján, mindig mi vagyunk felelősek. n 03 © cr, n © CU 03 cT 3 o 03 © =r. s Cu a ST 3 o 03 © ff »nt« n o a 03 o 03 © er Mt 3 Cu S3 O 03 © ff. 3 a 03 © 3 o 03 © ff. Cu 03 © o 03 © ff. i-t o CL 03 gyón téved. Törzsvendég pe- jr0(ialom • Cseh irodalom • Cseh irodalom © Cseh irodalom • Ludvik Aškenázy: KÓMBÓ m történelmi idők ritkán kedveznek a szerelmesekéinek. Sőt, tulajdonképpen sohasem kedveznek nekik. Az Örök Rómeó és az Örök Júlia minden időben ide-oda bolyong az életben, csak az erkélyek váltakoznak, kevesebb a dada és sokkal töb a gyűlölet. Az ablakon túl,, egy átforrósodott, ordító tank mászik a sötétedő utcán. Etévedt. Az alakulatát keresi. A szerelmeseket persze nem zavarja, a szerelmeseket vagy semmi sem ébreszti fel, vagy semmi sem altatja el. Egymáshoz simulva szoronganak a keskeny ágyon, nem csoda hát, hogy időnként a lelkűkbe is szorongás lopózik. Egy túlságosan is kék szemű cseh Júlia, a régi prágai patríciuscsaládból származó Josef Medvídek hentes- és mészáros - nagyüzem tulajdonosának lánya, a protektorátus rendkívül alkalmatlan idejében egy olajbarna Rómeót választott magának, aki kissé komikus gólyalábainak ellenpólusán bohókás, de félreérthetetlenül zsidó fejet hordott. Júlia önként, de fenntartás nélkül érvényesítette i- gényét erre a Rómeóra. Az enyém lesz, mondta magában, és amit a Medvídekék megkívántak, azt mindig meg is kapták. A félénksége miatt szeretett bele, s ugyanakkor keserűen szemére vetette ezt a tulajdonságát, szemrehányásait hosszú, sokatmondó pillantásokkal kísérve, amelyek isten tudja, mi mindent jelentettek még. A szerelmesek még tizennyolcadik életévüket sem töltötték be. Szerelmüket úgy gyújtotta meg azért másodszor is megpróbálta. — Ne, ne, Tonik, kérlek, ne — suttogta JuXirika. — Kérlek, kérlek, légy szíves, Tonik, ne, jó? És csípője egyetlen mozdulatával, amely a nóiség egész történetét magában foglalta, Rómeó szája felé fordította azipp- zárat. Hátraveiette szőke, szláv fejecskéjét, és miközben megismételte a ne, ne, kérlek. Tonik, ne-t, várta a nagyszerű vihart. Olyasmire vágyott, hogy átvigyék a küszöbön és rádobják az ágyra. Gyöngéden bizakodott, hogy anyuka fehérneműje is leszakad egy-két helyen. Ragyogó anyukája volt. — Julinka — szólalt meg Rómeó. aki már három napja, de lehet, hogy három éve nem lakott jól, — Julinka, én téged annyira, de annyira szeretlek! Tudod? Borzasztóan, borzasztóan szeretlek. És újra leült. Aztán ültében elaludt. A sápadt őszi reggel a keskeny ágyon találta Őket, egy kicsit, de igazán csak icipicit gyűrötten. Julinkán még mindig rajta volt a legfeketébb bársonyból varrott ruha, Rómeó zakója a fogason függött, nyakkendője hanyagul meg volt oldva. A bútorról beszélgettek, milyen volna, ha volna. M ennyit sírt szegény Ju- linka, az egész háború a- latt, hogy Tonik őt akkor nem akarta, és miért nem akarta, és hogy lehet az, hogy nem akarta. Ezerszer is megnézte magát a tükörben, és a végén mosolyognia kellett, anyagira tetszett magának. Egyre mondogatta, hogy muszáj már más férfin kipróbálnia. van -e rajta valami, ami a férfiaknak tetszik, de sohase merte megtenni. Hét egész esztendeig várta Rómeóját. Aztán huszonöt éves korában, férjhez ment egy gyógyszerészhez, aki versenyúszó is volt. valaki, mint egy gyertyát vatami elfelejtett, gyomosodó temetőben. és a lángocska lágyan, sárgán és kitartóan lobogott a sírok között a fekete, esős szélben. Ez volt az egyetlen megengedett fényecske az elsötétítések e sivár időszakában, illetve nem is megengedett hanem inkább hallgatólagosan eltűrt fényecske, mert a rendeleteket kiadó hatóságok nem tartották okos dolognak felhívni a lakosság figyelmét a temetőkre. Fél évig jártak együtt. Szó szerint: járták. Julinkénak a sok járástól már fájt a lába. Szép lába volt, szőke pehely hamvasította be, és bokái csodálkozva szöktek szárba. Az égimeszelő Rómeó egy szép napon úgynevezett behívót kapott a koncentrációs táborba. Egy plakáttal teleragasztott szürke prágai fal árnyékában megmutatta Julinkénak. — Szakítsd szét — mondta Julinka, — és csókolj meg. De másképp. Ne szárazon. Nedvesen. * / gy hát ‘eljött az ó éjszakájuk is. Elhatározták, hogy egymáséi lesznek. A fiú csak úgy elgondolta ezt a lehetőséget, de Julinka intézkedett is. Szerzet egy kis szo- bácskát egy hentesbolt mögött, amelynek nem volt mit eladnia. Kicsit kicsinosította, Setelik, kék, sőt legékesebb Prágáját a- kasztotta a falra, az éjjelilám- pára pettyekkel díszített rózsaszínű ernyőt tett és egy végtelenül szimpatikus csavargó- bábut ültetett alája. A csavargó nyüvánvalóan vidám kópé és kocsmatöltelék, és általában igazi férfi volt. Az ágy keske- nyen húzódott meg a fal mellett, de a lepedő és a huzatok frissek voltak, és az asztalon ébresztőóra állt, hogy az olaj- barna Rómeó reggel ne aludja el a transzportot. A behívó gondosan összeragasztva feküdt az óra mellett. Rómeó apja ragasztotta meg, tisztviselő volt egy biztosítási intézeteben. — Tonik, mondd legalább azt, hogy ah, vagy egyáltalán mondj bármit, — kérte Julinka, — Különben igazad van, nem mondj semmit. Vacsorára szardínia lesz. Mondd, legalább örülsz, hogy vagyok? Julinka gyönyörű volt fekete bársonyruhájában és anyukája csodálatos fehérneműjében. Mellecskéi meleget sugároztak, és ez jó volt. A sarokban ugyan állt egy vaskályha, de mit ér a kályha, ha nincs mivel fűteni? Szardíniát ettek citrommal és kemény tojással, aztán egymás kezét fogták. A fehér á- gyacskán ültek, mert szék nem volt a szobában. Julinka Rómeó hosszú kezét nézte, és a hosz- szú kéz remegett. A remegés tetszett Julinkának. Aztán egyszerűen lefeküdt az ágyra, nyíltan, becsületesen, és talán kicsit csábítóan is. — Mi volt nálatok ebédre? — kérdezte. — Tonik, én úgy szeretném veled együtt megvenni a bútort. Én választanám ki, és te jóváhagynád a választásomat. MWfcómeó elgondolkozva néz- te a férfias csavargót, és **Julinka haragosan megkérdezte: — Mi tetszik neked rajtam? Én nagyon nem tetszem magamnak. Rómeó elörehajolt, mint a sors, sötét szende elkomolyodott, és mert nem tudta, mit mondjon, gyengéden meghúzta a zippzárat Julinka bal csípőjén. A zippzár szép volt, de hadianyagból készült, Rómeó pedig finom érzésű fiú volt. De
