Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-01-19 / 3. szám

r (Folytatás) De a gonosz féreg folyton csak rágta az agyunkat, mi lesz velünk, ha rájönnek? Ha az uram fél. a többiek is fél­hetnek. Veszett kutya a féle­lem. Ilyenkor nem tudja az ember, mit cselekszik, mikor szólja el magát... Egyszer majd megfojtott, amikor azt találtam mondani, ha csináltál valamit, mondd meg, megbo­csátják. már régen történt, jó! dolgozol, élmunkás is voltál, mindig dicsérnek, az elsők kö­zött vagy ... Nem élhetünk így tovább! Nekem ugrott. Mit csi­náltam. te disznó?! — sziszeg­te a fülembe. Alig tudtam ki­szabadítani a torkomat szoron­gató kezéből. Ekkor őrá is kést emeltem, mint a lányomra. Gyere, te gyilkos! — kiáltot­tam rá. — Gyere, most fojto­gass! Sírni kezdett. Pokol volt az életünk... Máskor azt mondta, ha köpni fog valaki... A szavába vágtam: Köpd visz- sza! Mitől félsz? Te mondtad, hogy nem csináltál semmit! Az egész idő alatt itthon voltál! Érted? Egy napra sem távoztál el! Még a fronton se voltál! Nem emeltél fegyvert az oro­szokra, mint azok, akik dönge­tik piros csillagos mellüket... Igen. itthon voltam... — ha­zudta magának. Előttem sem nyílt meg a szíve. Pedig, hogy akartam tudni, mit csinált az­alatt a néhány hét alatt... Beszélnem kell erről, doktor úr. nem tudom magamban to. vább tartani... Ha fenntar­tom ... Miklós doktor nemet int, nem zavarja, beszéljen nyu­godtan. — ... aztán sejteni kezdtem, mitől félt annyira. Emlékszik a rohamosztagosok első peré­re? Amióta az újságban olvas­ta a hírt, aludni sem tudott. Nyögött az ágyban, az ajtót figyelte, mikor jönnek érte. Nem beszéltünk semmiről, nem gondoltunk semmire, s mégis arra az egyre gondoltunk. Vége lett a pernek. Látod, nem csi­náltam semmit! — mondta az uram. Hinni kezdtem, ö, mi­lyen buták is vagyunk! Réme­ket lát az ember, mert né­hányszor magára öltötte a fe­kete ruhát. Hányán hordták? Kutyabajuk sincs! És mi, mint az őrültek, marcangoljuk egy­mást. Jött a másik per. Akkor sem történt semmi... Na, lá­tod, te bolond! — mosolyogtam az uramra. Jobb volna, ha ideg. orvoshoz mennél, és csillapítót kérnél... Aztán jött az a régi ismerőse, azóta nem volt se éjjele, se nappala, a lánya, a kicsikéje sem érdekelte ... Percekig hallgatnak mind a ketten. — Miért utazott el vasárnap váratlanul a férje? — kérdezi Miklós doktor. — Már szombaton kezdődött. Estefelé hazarohant. Csak eny- nyit mondott: Baj van! Pénzt vett magához és a zsebébe dugta a háború óta rejtegetett pisztolyát. Itt hagysz? — sír­tam el magam. Két kezébe fogta az arcom ... Újra köny- nyekkel telik meg Novákné szeme. Nagyot lélegzik. Sóhaj a lélegzése. Potyognak a köny- nyei — ... két kezébe fogta az arcom. Bocsáss meg, hogy ilyen életet adtam... — sut­togta. Mikor jössz vissza? — kérdeztem. Ha nem lesz baj. visszajövök ... Hétfőn menj be a munkahelyemre és jelentsd be. sürgősen szabadságra kel­lett mennem ... Kifutott a la­kásból ... Novákné sírása erősödik, zokog. Mi köze ennek Évához? — kérdezi magában az orvos. Hiába gondolja végig Novákék tragédiáját, nem tud a kérdés­re válaszolni. Nézi a görcsök­ben vonaglő asszonyt. Ö sem tudna felelni a kérdésre... A titok titok marad. Talán az a szürke ruhás, fekete bajszos férfi válaszolhatna a kérdésre. De hol keressem őt?... A mos­dóhoz megy. pohár vizet hoz Nováknénak ... Megint telnek a percek. Az asszony kínos zo­kogása tölti ki a perceket. Novákné felemeli könnytől ma- szatos arcát. Eszébe juthatott, mi mindent mondott el az or­vosnak, mert könyörgéssel, ri- mánkodással telik meg a te­kintete. Mintha az életéért es- dekelne. Miklós doktor várja, hogy ezt mondja: Csak magá­nak árultam el ... Mást mond — Rajtunk már senki, semmi se segít... A vesztébe futott.. Most már minden mindegy .. Csak tudnám, hogy hol van.. Miklós doktor kesernyésen elmosolyodik. Feláll. Megszakadt az összekötte­tés... — mondja a nővérnek, és kimegy a kórteremből. A dolgozószobájában leül az író­asztala mellé. Megint többet tudunk, — állapítja meg ma­gában. Vasárnap azza] a szür­keruhással kint volt a víkend- házban. De mit csinálhatott ott az apja? Éva a bozót, a bokor mögött látta... Akkor rántotta el a kezét, amikor azt kérdeztem: érzi-e a szo­rítást? Érezte, akkor megér­tette a szavamat is, reagál az élet jelenségeire. Ez azt je­lenti. tisztul a tudata... Éva a szeme elé kapta a kezét és fel­Maga mondta, itt bujkál a vá­rosban! Mondja, hol a férjem?! Miklós doktor megadja a cí­met. Menjen el a Halász utcá­ba, Kovács néniékhez ... A nővér sürgősen hivatja Miklós doktort. Éva az ágyban fekszik. — Nézze! — ragadja meg a nővér a hozzásiető orvos kar­ját. A lány sápadt. Az ajka vér- telen. A szeme, mintha ébre­dezne. — Az előbb úgy nézett rám, mintha szólni akarna hozzám, — mondja a nővér. Miklós doktor örömet érez. Mosolyog. — Hogy van Éva kisasszony? — kérdezi, és leül az ágy szé­lére. Félresímítja a Iánv hom­lokát takaró hajtincseket. Éva élné?, a feje felett. Szemében már nem olyan riasztó a ré­mület. Megfogja csuklóját. Sza­pora, alig tapintható a pul­zusa. — Érzi, hogy fogom a ke zét? Éva nem válaszol. — A szorítást sem érzi? Éva elrántja a kezét és az arca elé kapja. — Apa! — sikoltja. Apa! Ne! Ne csináld!!! — Hol látja az apját? Mit csinál? — kérdi kiáltva az or­vos. — Jaj! — sikoltja Éva. — Hol látja az apját? Hol? Hol? — A bokor mögött... A ví- kéndház... — suttogja rémül­ten a lány. Megreked a hang­ja. Többet nem szól. Szemébe visszaszökött a rémület, te­kintete lelke rettegését tük­rözi. Az orvos még percekig ül az ágy szélén. Éva gyorsan lélekzik. A pulzusát méri. A tekintete a semmibe mered. sikoltott. A lelki megrázkód­tatás valami szorítással függ­het össze. Véletlenül sikerült a tudatába hívnom azokat a bizonyos motívumokat, melyek a lelki változást előidézték. Az apja kicsalta volna a bokor mögé és fojtogatta volna? Vagy a szürkeruhásra vetette magát? Ha tudnám, melyik ví- kendházban töltötték a vasár­napot, kivinném oda Évát. A lelki behatást okozó esemény, élmény színhelye ellentétes ér. zéki befolyással lenne rája. s a lelkj sokk visszalendítené kisíklott tudatát... Most fel sem merül benne a kétely, nem gondol arra, hogy rosz- szabbodhatna az állapota ... Miklós doktor döntött. — így is fogom csinálni, de előbb az apjával kel! beszél­nem. XXX 26. Két óra múlt, amikor a Ha­lász utcában megáll az egyik kopott bérház előtt. Két eme­letes az épület. A hosszúkás boltíves kapualj sötét. A szűk udvarból kevés fényt kap. Ko­vácsék a földszinten laknak, az egyik udvari lakásban. Ci­pője élesen koppan a macs­kakövekkel kirakott udvaron. Nézi az ajtókra szegezett név­táblákat. A harmadik nyitott ajtón bekopog. Az első lakás­ból kijön egy szürke kötényes asszony, kezében vödör, s az udvar közepén lévő szennyvíz- csatornába önti a vödör tar­talmát. Miklós doktor, mintha megérezte volna, hátratekint. Nem tévedett. Az asszony ér­deklődő tekintettel fürkészi. Miért leskelődik utánam? Ko­vács néni kijön a belső szo­bából. Halványkék szemében csodálkozás. Mit akarhat az or­vos? Elmosolyodik. Miklós doktor figyelmét nem kerüli el a kényszermosoly: — Jó napot, doktor úr! — köszönti a néni a váratlan lá­togatóját. _ Jöjjön beljebb... — s a konyhán keresztül a szo­bába vezeti a vendégét. Be­csukja az ajtót, beteszi a ki­tárt ablakot, és leü] az orvos mellé. Magyarázkodni kezd. — Nem szeretem, ha a szom­szédasszony benyújtja ide a fülét, most is azért jött ki, mert látta magát, hogy hoz­zánk jön... — A nyelvén a kér­dés. miért látogatott el hoz­zánk, doktor úr? Valami visz- szatartja, nem meri feltenni a kérdést. Tekintete megakad a szekrény fölötti falrepedésen. A repedés felé mutat. — Lát­ja? Valamikor itt ajtó volt. A- mikor a fiam megnősült, be­falaztuk s az udvar felőli ré­szen vágtunk ajtót... Ott la­kott Éva kisasszony... — mond­ja Kovács néni, és sóhajt. — Most már bánom, hogy befo­gadtam... Szégyent hoz ősz fe­jemre... — Mi történt? — Ebéd előtt beront hozzám az anyja, azt mondta, maga küldte... — Megsajnáltam... — Én is sajnáltam sze­gényt... Csak hálni jár belé a lélek... De ami sok. az mégis­csak sok! Megmutatam neki, hol a férje, aztán visszajöt­tem a konyhába, Előbb kopo­gott az ajtón. A férje nem en­gedte be, pedig otthon volt. Az éjszaka kint volt a vá­rosban, éjfél után hazajött, a- zóta ki se tette a lábát... No­vákné most már dörömbölt. A férje az ablakon keresztül lát­hatta, ki keresi, mégsem nyi­tott ajtót. Nem tudtam meg­érteni, miért rejtőzködik. Ki­megyek az asszonyhoz. No­(Folytatjuk) A két sző jelentése közötti különbséget először is filológiai alapon kell megmagyaráznunk. A modern jelzőt és a belőle al­kotott modernség kifejezést haladó, korszerű, időszerű je­lentésben használjuk. A mo­dernizmus viszont azoknak a XIX. század második felében és különösen a XX. században je­lentkező művészeti irányzatok­nak, különböző izmusoknak az összessége, amelyeknek kelet­kezése a polgári világrend belső válságaival és bomlási tünetei­vel függ össze. A maga korában minden je­lentős művészegyéniség modern volt. Az emberek azonban a modernségben rejlő újszerűsé­get a megszokás korlátái és nyűge miatt sokszor nem értik meg. Ez nemcsak ma van így, hanem a múltban is fennállt. A Carmen című operát például megszületése után a zenéhez kiválóan értő párizsi közönség elutasítóan fogadta, és a mű szerzője, Bizet számára ez olyan tragédiát jelentett, hogy nemsokára meghalt. S ma a Carmen a legnagyobb közön­ségsikernek örvendő operák egyike! Az irodalomban is számtalan hasonló példára buk­kanunk. Fellépésekor Petőfi is modern költőnek számított. A divatban lévő magasztos ét fellengzős stílust felcserélte 3 modern Szabó Pál írót lépés. A kora téli délután ólomszürke függönyt von a hegy köré. A köd permetje ül a kert zúzmarás ágain. Bent a házban a melegei lustán ásító cserépkályha mellett szíves szó, meg ku­pica pálinka fűti a látoga­tót. Nem is szoba, üvegablak­kal körbezárt veranda, ren­geteg zöld, alacsonyan gub­basztó könyvespolc, a fa­lon félóránként kakukkszó­val köszönő óra, a sarok­ban merev tartású íróasz­tal. Ez Szabó Pali bácsi mun­kaszobája, fogadóterme, bu­dai otthona. Pali bácsié, akit annak i- dején a falu küldött a ma­gyar irodalomba. Most párnával kényelme - sített kerti székben ülünk a kis asztal mellett. Eszten­deje hagyta el a hetvenet, Ügy látásra csak, ki hin­né? Az évek nem törték meg szálegyenes alakját, haját éppen csak meglehel­te a dér. Szeme sarkában szokott pajkos mosolya. — A múltamból élek ma már, de nem a múltnak, ha­nem a jelennek. Terveim fogyatkozván, de így is a- kad jócskán. Feszít bennem egy nagy indulat. Válaszol­ni a kor nagy kérdéseire. Nem, nem, ezúttal nem szépirodalmi formában, ha­nem amolyan kiáltványfélé­ben, ha tetszik, emberi hit­vallásban. Szavait szenvedély me­legíti, kemény, csontos ke­ze, amely annyi szép szó varázslatát bűvölte a pa­pírra, időnként meg-meg- lendül. Móricz Zsigmond szavai jutnak az eszembe, aki olyan mámorosán üd­vözölte első könyve, az EM­BEREK megjelenése után. „Sokszor olyan, mint egy barna tollú, kedves énekes- madár az alföldi pusztamé­lyen szunnyadó falvak sar­kán, ahogy barázdáról ba­rázdára szökken, röppen, s közben csivog, csacsog, ka- ricsál, s megszállva egy pil­lanatra egy kóró hegyén hirtelen égnek fordított csőrrel lehunyt szemmel elfütyüli magát, égig éne­kel, ahogy az Isten tudni adta." Szebben azóta sem jelle­mezték művészetét. A bi- harugrai szegénysorból el­indult lázadóét, akinek a fa­luról küldött művészi hír­adása lélekharang-kondit ás volt az akkori társadalom vigasztalan éjszakájában. Pali bácsi darab ideig csöndesen tűnődik ezekről az évekről. Majd fiatalosan felpattan, s térdelve kutat íróasztala alsó fiókjában. Fakult újságlapokat őrző i- ratrendezőt rak az asztalra. Cikkek, kritikák. Köztük ér­tők, de támadók is szépsze­rivel. A PAPOK, VASÁRNA­POK megjelenése után szin­te hadra kelt ellene a re­formátus egyház. — Az igazság az, hogy akadtak köztük értelmeseb­bek is. Belátván, én Zákány István alakján keresztül a falu értelmiségének a lel­kiismeretét akartam fel­borzolni. Jó értelemben vett alkotó nyugtalanságot kel­teni. így aztán még Sáros­patakra is meghívták, a kollégiumba, ismerkedni vé­lem. Szabó Pált baráti kapcso­latok fűzik a szlovákiai ma­gyarsághoz is. Még a har­mincas években Tornaiján adták ki ANYAFÖLD című regényét. Azóta is többször járt Csehszlovákiában, leg­utóbb a múlt év végén s a- hogy kitűnt, szenvedélyesen érdeklődik az itteni prob­lémák iránt. — Napjainkra megértek egy nagy irodalom születé­sének a feltételei. Elmúlt az az idő is, amikor félrement az ének, s most ki lehet vágni a magas cét, Mintegy szavai igazolá­sául, a fiók mélyéről köz­ben előkerül egy új kézirat is, szeretettel simít rajta végig. Az önéletrajz befeje­ző kötete, szavai a mába érnek. Hiába a szabadkozás. Be­kecset dob a vállára, kikí­sér a kapuig. Búcsúzás köz­ben Móricz levele jut az e- szembe, amelyre az emlékek közt lapozvo, bukkantam. Pali bácsi, megfogadta a mester, a jó barát, Zsiga tanácsát: „Ne hagyd a tol­lat, Palim.'“ Mindent cser­be lehet hagyni, de a ma­ga művészetét soha, so­ha..." művészét abc-je (2.) Modernség és modernizmus a nép nyelvével, s irodalmunk­ban ezzel is forradalmi jelen­séggé vált. A „költőibb" nyelv­hez szokott kortársak merész újításait természetesen meg­döbbenéssel vették tudomásul, de — zseniális tehetsége segít­ségével — modernségét versei­nek eleven hatása és életképes­sége folytán végülis diadalra vitte. Illyés Gyula írja róla: „Ez az ember a népet már nem beszélteti; ő maga beszél úgy, mint a nép!“ S ez a lényege, újításainak, modernségének s utánozhatatlanságának. A művészetnek ugyanis bizo­nyos idő után meg kell szaba­dulnia önnön bilincseitől s ki kell tágítania önmagát, hogy a képzelőerőt újra mozgásba hozza és az ember érzésvilágát felcsigázza. A költészetben pél­dául az eredeti, nemrégen még hatásos asszociációk lassanként elkopnak, elvesztik eleven in­gerlő képességüket, s éppen ezért már figyelmünket sem kötik le. Nezval írja valahol, hogy a logika az, amely a sza­vakat frázisokká változtatja. Szerinte logikailag a csillag az éghez, az ajtó a lépcsőhöz tar­tozik, s ezért nem látjuk őket; a csillagot az asztalra kell tenni, az ajtót meg a tenger szomszédságába, s így most már mindenki felfigyel rájuk. Ha ez kissé túlzásnak is tűnik, de ennek alapján legalább ért­hetővé válik a képzettársítás (asszociáció) mibenléte. Híres költő-újítók mindig is meglepő képzettársítási kapcsolatokat tudtak létrehozni, vagyis olyan fogalmakat tettek egymás mel­lé, amelyek szokatlanságukkal hatottak. íme, két példa Ady csodaszép jelző-rendszeréből: kicifráit k ö d-jövendő, egy halk da l ú és halk c s ók ú legény. Persze, egy-egy életje­lenség újszerű meglátása és leírása, megfestése vagy szo- borrá-faragffsa legalább olyan szerepet játszik a művészet­ben, mint a fentebb elmondot­tak. A modernizmus alapja min­dig és mindenütt a tudatosan modern kísérletezés, ami tulaj­donképpen hadüzenet a meg- szokottságnak, a művészi láto­más szokványos módjának, és mindez nem egyszer a köztu­datban élő realitás-felfogással való szembefordulást is jelenti. Nagyon is idekívánkozik azon­ban Szerb Antal ezzel kapcso­latos véleménye: „A „civilizá­ció“ természetéhez tartozik, hogy tudatosan, elvszerüen újat akar teremteni, míg a „kultú­ra" korában az új magától jött, amikor szükség lett rá. Es ebből a tudatos reform-szán­dékból az is következik, hogy nem lehet megállni; ami ma modern, holnap már elavult, a művészeknek állandóan egy­másra kell licitálniuk modern­ségben". A modernizmusra jellemző az is, hogy a költők és az írók meghatározott és előkészített program szerint dolgoznak es alkotnak, vagy műveikben egy- gyéolvasztják különböző irány­zatok leghasználhatóbb mód­szereit, sajátságait. Ezek sze­rint Petőfi „csak“ modern volt, de még nem lehetett moder­nista! Következik: Dosztojevszkij — a modernizmus atyja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents