Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-06-15 / 24. szám

NYIKOLAJ TYIHONOV: araláskor történt, ösz- szecsukható széken ül­dögéltem a halászhá­zikó előtt, amelyben laktam. Közelemben játszogatott a szom­szédék kislánya. Mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljo- sziknak hívják, többet semmit. Telis-tele volt szeplövel. és igen komolyan viselkedett: min­dig magában játszott. Édes­anyja odajött hozzám, és azt mondta: — Elmegyek a szomszéd fa­luba a postára. Nincs kire hagynom Ljoszikot, amíg távol leszek. Megkérhetném, hogy ügyeljen a kislányra? így feleltem: — Szívesen. Szeretem a kis- lánykákat. Sőt, még mesélni is tudok nekik. — No, akkor jó, — mondja Ljoszik mamája, és odahívta a kicsit. A kislány odajött, és így szólt: — Jó reggelt! — Ljoszik — hajolt le hozzá az édesanyja —, amíg oda le­szek itt, játszol szépen, nem mész sehová, és meséket fogsz hallgatni... — És ki fog mesélni? — kérdezte élénkén Ljoszik. — Nem látok senkit. — Én fogok mesélni neked — szóltam közbe. A kislány figyelmesen meg­szemlélt, és nem szólt semmit. Édesanyja útnak indult, s mi sokáig néztük, mint bandukol a mezőn, aztán felhág a dombra, s végül eltűnik a szemünk elől. Ekkor motorzúgást hal­lottunk a levegőben: repülőgép suhant el alacsonyan felettünk a tenger felé. Mikor a gép már nem lát­szott, Ljoszik megszólalt: — Te tudsz repülni? — Nem, nem tudok repülni — feleltem. — És miért nem tudsz? — faggatott a kislány. — Gyáva vagy? — Nem vagyok gyáva, de nem tudok — mondtam nevet­ve. — Hát te tudsz? — Persze, hogy tudok — vá­laszolta, és játszani kezdett? kismacskával. Akkor azt mondtam: — Ne beszélj butaságokat. Ülj le ide, a lépcsőre és én mesét mondok neked. ölébe vette a cicát, és leült az erkély lépcsőjére. — Figyelek — mondta. És a cirmos is figyel. Belefogtam: — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Bu­tácska Ivánkának hívták ... Félbeszakított: — Nem szeretem, ha buták­ról szól. És a cirmos se sze­reti. — Rendben van — egyeztem bele —, akkor másik mesét mondok. Jól figyelj. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nagyeszű Ivánnak hív­ták ... Ismét csak közbeszólt: — Azt se szeretem, ha nagyeszű- ekről szól ... — Ejjnye, de szeszélyes vagy — mondtam. — Nem vagyok szeszélyes — felelte Ljoszik —, csak éppen nem tetszenek az effajta me­sék. — No, akkor olyan mesét mondok, hogy inadba száll tőle a bátorságod. Hol volt, hol nem volt. egyszer egy iszonyú hétfejü sárkány, és ez a sár­kány mind felfalta a kislányo­kat, különösen azokat, akiknek a mamája elment a postára, és ők egyedül maradtak ... Ljoszik csodálkozva nézett rám, és így szólt: — Ismerem ezt a mesét, na­gyon unalmas, és különben sem úgy van az egész. Te nem tudsz mesélni. Ez egyik se olyan mese, amit magad talál­tál ki. Akarod, hogy én mond­jak neked? — Ö, tessék, mondjál csak. Ügysem tudom, mivel szóra­koztassalak. joszik megsimogatta a cica füléL gondolkozott egy sort.'aztán hadarva nekifogott: — Hát akkor jól fi­gyelj, de ne szólj közbe. Ha közbeszólsz, magam is ösz- szezavarom, és nem lesz semmi értelme. — Nem fogok közbeszólni — ígértem meg, — tessék, mesélj, — Mi kaptunk a mamával egy olyan cédulát, és a mama megmutatta egy bácsinak. A bácsi autóba ültetett bennün­ket, és elvitt egy nagy-nagy zöld rétre. Bár nem egészen zöld volt. Inkább sárga. Szóval, sárgazöld volt. És hófehér fel­hők úsztak felette, akárcsak most. És akkor odajött egy másik bácsi, mama átadta neki a cédulát, és a bácsi azt kér­dezte tőlem: Mit nézel ott fenn? Tetszenek a felhők?" És én azt mondtam: „Nagyon!" És akkor beültünk egy ka­rosszékbe, és egyszercsak lá­tom, hogy ott úsznak mel­lettünk a felhők, csak éppen nem lehet megfogni őket. És a felhők, akár a fehér bárány- kák, körben sétálnak, az ég pe­dig gyönyörű kék, mint ta­vasszal. Hát látom ám, egy­szerre igazi barikák lettek, és a földön sétálnak, sok-sok bá­rány, és pásztor terelgeti őket, mama megmutatta nekem a pásztort. És aztán mindnyájan eltűntek, és akkor tél lett kö­rülöttünk. Körös-körül nagy hegyek, hó borít mindent; amerre nézek, csupa hó, akár a fenyőfán. Kicsit megijedtem, de a mama azt mondta: „Ugyan már ne félj. Nem fázol?" — Azt feleltem: „Nem fázom" — pedig szörnyen féltem és fáz­tam is. Egyszer csak megláttam a tengert. Óriási víz volt. Csak tenger, semmi más. Akkor ne­vettem, és nagyon örültem. Azt mondtam a mamámnak. „Most olyanok vagyunk, mint a halak. Mindenfelé tenger, senki-sem­mi más. Csak mi ketten.“ És a tenger egyszer csak lábbal felfelé fordult, és aztán már nem láttam a tengert. Helyette apró hegyeket láttam, s rajtuk aranyszínű, piros, sár­ga meg zöld erdőt, olyant, mint ősszel a nyaralóhelyen. Sok-sok erdő- és egy fia nyuszi sincsen benne. Megkérdeztem: „Mama, de hát hol vannak a nyuszik? Mama azt felelte: „Elmentek vendégségbe." Csakhogy ez nem igaz, nem mehettek mind­nyájan vendégségbe. „Nem akarnak beszélgetni veled — mondta a mama —, mert bu­taságokat kérdezel." — „No, ha ők nem akarnak beszélgetni - mondtam én erre —, én se törődöm velük. Unatkozom, vá­rosba akarok menni." A mamám nevetett: „Tüstént városban leszel." Csakugyan, hónán tud mindent a mama? Egyszer csak városban va­gyunk. Sok ház, nagyobbacska folyó, aztán zöld — nem: sár­gászöld rét, és mi megyünk a réten. Meleg volt, mint nyáron. Szomjas voltam, sárga fagylal­tot kaptam. Nem is tudtam mind elszopogatni, és el akar­tam tenni emlékbe. Igen ám, de a fagylalt elolvadt a pohár­kában, és nem maradt belőle semmi. Fagylaltot nem lehet eltenni emlékbe. Nem szereti, ha elteszik... És akkor na- gyon-nagyon elfáradtam és el­aludtam. 'Amikor felébredek, látom, ám hogy otthon vagyok. És minden olyan, mint azelőtt. És a mamám is ott van. És a papa már hazajött mukából. És olyan mulatságos, mindketten teáznak... Szép mesét tudok? Tetszik neked?, — Tetszik — feleltem. — És neked? — Nekem is nagyon tetszik! — Csak egyvalamit nem ér­tek. Azt nem értem, miféle cé­dulát mutatott anyukád a bá­csinak? — Mindjárt megmutatom ne­ked — mondta Ljoszik, de az­tán gondolkozott egy kicsit és hozzátette: — Sajnos, nem tu­dom megmutatni. Nem tudom, hol tartja a mamám. Eldugta Várj egy kicsit. Nemsokára visszajön a mama a postáról. A mama csakugyan megér­kezett nemsokára. A kis­lány odaszaladt hozzá, és azt kiabálta: — Mama, mama, hol van az a cédula? Édesanyja mondott neki va­lamit, mire Ljoszik beszaladt a házba, mamája pedig odajött hozzám: — Nem zavarta na­gyon a kislány? — Egyáltalán nem zavart, sőt, még mesét is mondott... — Pedig nem szereti a me­sét. Mit mesélt? — A varázscéduláról szólt. — Ä! — mondta Ljoszik ma­mája. — Mindjárt kihozza önnek azt a cédulát. — Nagyon érdekes dolgokat talált ki a gyerek — jegyez­tem meg. Bizonyára író lesz belőle, ha felnő. — Ez nem kitalálás — mond­ta Ljoszik mamája. — Hogyhogy? Hát a tenger, a felhők, városok?... — Ez bizony nem kitalálás — ismételte nevetve. — Tavaly Tbilisziből Moszkvába utaztunk repülőgépen. Hét óra alatt oda­értünk, gyorsan mentünk, nemde? Tenger és hegyek fe­lett repültünk, és nagyon tet­szett neki az út. Azóta csak erről mesél. Ljoszik kifulladva jött vissza, és átadta nekem a cédulát. A cédulára repülőgépet rajzoltak, és ez állt rajta: „Utasjegy a tbiliszi repülőtérről a moszkvai repülőtérig. Polgári Légifor­galmi Hivatal.“ Hát ilyen volt ez a kislány, és én mindössze annyit tud­tam róla, hogy Ljosziknak hív­ják, többet semmi. Akkortól fogva mély tisztelettel tekin­tettem Ljoszikra, és többé nem meséltem neki olyan meséket, amilyenekéi nem szeret i... Foto: KOVÁCS ANTAL SZOVJET IRODALOM O • SZOVJET IRODALOM • SZOVJET IRODALOM • SZOVJET IRODALO O X H a > o N c/i 2 o ■J < a o H a s > c N 2 o < a o a H a > O N tfi S o 3 < a c X H a-5 > o N (/) 2 2 Q O x N a o N (/> 2 2 < a o x 3-i > o N c/i 2 o a a o X N a-i > O N (/! BORISZ PASZTERNÁK: Gombaszedés Szemünk gombát kutat. Erdő. Országút. Árok. Jobbra-balra utat­mutató föllrások. Ütról letérni a csalit sűrűje csábít. Lépünk ide-oda a harmatban bokáig. Átpásztázva alant az út felől a cserjét, föl-fölfedez a nap egy őzgombát, csiperkét. Gomba tönknél lapít, a tönkön fent madárka. Árnyékunk igazít, ne térjünk rossz irányba. Szeptember idején a nappal nyúlfaroknyi: csak bajjal tud a fény a sűrűn áthatolni A kasok telve már, a szatyrok is telőben. A vargányás kosár van félig, bárha bőven. Megyünk. Már elmaradt az erdő; mozdulatlan. Ott múlt ki ez a nap szép földi lobbanatban. LEONYID MARTINOV: Te nélkülem Te, nélkülem, füst vagy csak, lángtalan. Te, nélkülem, nem vagy csak lánc néma szeme, melyet magában mélybe nem eresztenek: horgot fölvonni azzal nem lehet. Te, utánam is élhetsz, társtalan mint az éj, ha a nappal odavan s fönt csak beteg csillagsereg remeg. Visszhangom! Éjt-nap mondd, mint magam: te, nélkülem, füst vagy csak, lángtalan! ANNA AHMATOVA: A szerelem Hol mint kígyó, lopakodik, bűvöl-bájol, szívünkbe surran, hol szelíd galamb, napokig turbékol fehér ablakunkban, violaillatként repül, vagy csillanó, szép jégciráda ... De veze't, rendületlenül, egy nyugtalan, nehéz világba. Hegedű húrján sír-nevet... S a szíved elszorulva dobban, ha hirtelen felismered egy először-látott mosolyban. SZERGEJ JESZENYIN: Eső és förgeteg hazája Eső és förgeteg hazája, fölötted kóbor csend borong. Mint dagadó cipó, a tájra úgy domborul a sárga hold. Laboda vadpirosa lángol zslrosgöröngyü földeken. Lassúdan ringó felleg-ágon a csillag: érett szilvaszem. Nagy útak messze visznek engem, szembe csap, földem bánatod. Érzem, feszülnek kék vizedben tavaszi tajtékzó habok. Az ingoványon megforognak, suttognak örvényes ködök. De szót nem értő állatoknak fájdalma ül a táj fölött. u N O < Cl pi H a O o > s s in N O < c. Pl H a o D > r o s Ifi N O < c* pi H a o o > s • Ifi N O < Cm Pl H SZOVJET IRODALOM • SZOVJET IRODALOM • SZOVJET IRODALOM • SZOVJET IRODAL ILJA EHRENBURG: A fárizsi ko (Résziét az író Emberek, évek, életem című könyvéből) N éhány nappal a kongresszus megnyitása előtt a szervezésén dolgozó francia írók azzal a kéréssel fordultak párizsi köve­tünkhöz: szeretnék ott látni a kongresszuson Bábelt és Paszternákot, akik nem tagjai a szovjet delegációnak. A kongresszus már folyt, amikor Babel és Paszternák megérke­zett. Babel nem irta meg előre a beszédét jó franciasággal, kötetlenül, kedélyesen beszélt a szovjet emberek irodalomszeretet éröl. Pasz­ternáknál nehezebb volt a helyzet. Azt mond­ta, álmatlanságban szenved, az orvos idegösz- szeomlást állapított meg nála; szanatórium­ban volt, amikor közölték vele, hogy Párizsba kell utaznia. Elkészítette a beszédvázlatát: fő­ként a betegségéről volt benne szó. Csak nagy nehezen vettük rá, hogy legalább néhány szót mondjon a költészetről. Sebtében franciára fordíttattuk egyik költeményét. A terem lel­kesen megtapsolta öt. A sovány, lelkesült, Nyikolaj Tyihonov a költészetről beszélt: „Majakovszkij! Micsoda mestere volt a szovjet ódának, szatírának, a verses bohózatnak és vígjátéknak... Bagric- kij! Micsoda tüzes és egyszerű költészet az övé. A meggyőző képek, az igazi belső izgalom mélységének költészete ez. Vadász, halász, par­tizán volt, szerette a természetet... A lélek­tan területeinek szövevényes világát tárja elénk Borisz Paszternák. Micsoda lüktetése a vers­nek, micsoda szágulás és feszültség, micsoda művészete a ziháló soroknak, micsoda költői és szívből fakadóan őszinte kísérlet arra, hogy meglássa és világában összeegyeztesse a sok egymást keresztező költői törekvést!" (Az Izvesztyijának küldött legközelebbi tu­dósításomban szerepelt a következő mondtat: „Amikor Tyihonov rátért Paszternák költé­szetének értékelésére, a terem közönsége hosszan tartó tapssal üdvözölte a költőt, aki bizonyságát adta, hogy a magas színvonalú művészet és a magasrendü lelkiismeret ko­rántsem ellenségi egymásnak." Eél esztendőre rá egy moszkvai „irodalmár", aki — mint ma­ga szokta mondogatni — nagy gyönyörűséggel „fröcsögött" kollégáira, kijelentette, hogy én Párizsban állítólag üdvözöltem Paszternákot és azt mondtam, hogy „csak neki egyedül vart lelkiismerete." Ez a dajkamese nagyon Ínyére volt egyeseknek, és a Komszomolszkaja Prav­da nem Tyihonovot, nem is párizsi kongresszus Paszternákot könnyelműen megtapsoló részt­vevőit ítélte el, mégcsak nem is magát Pasz­ternákot, hanem engem. A francia sajtóban glossza látott napvilágot: „Moszkva dezavuál- ja Éhrenburgot." írtam Scserbakovnak, Kol- covnak: kértem őket, cáfolják meg a pletykát, de hiába. A francia írók faggattak: mi történ­hetett? Negyed századdal ezelőtt történt ez, még 1937 előtt, és én naivul azt hittem, hogy minden kérdésre lehet találni választ.) Nyugaton azt állították (mint ahogy állít­ják ma is), hogy az egész szovjet irodalom afféle agitáció. Felszólásomban ezeket mond­tam:,, Nehéz éveket éltünk meg, keservesek voltak napjaink. Az emberek érzésvilága nem változik meg egy csapásra. Agitációs irodal­munk a múlt emlékével függ össze. Mivel tud­juk, hogy az ellenség hazánkra akart támad­ni, létrehívtuk a Vörös Hadsereget. De bár­milyen tökéletes fegyverrel rendelkezzék is ez a hadsereg sohasem fogjuk ágyúit a szov­jet kultúra mintapéldányainak kikiáltani. Agyúik a faszisztáknak is vannak. Vöröskato­náik azonban nem lehetnek. Az agitációs iro­dalom muníció, olyan hadianyag, amely még a polgárság arzenáljaiban keletkezett. A pol­gárság, amikor a „tiszta művészet" elvét hir­dette, közben ostorozta renegát íróit, és ké­nyeztette az engedelmeseket. Nem az „átko­zott költők", hanem a kezes irodalmárok te­remtették meg a szolga-irodalmat. Az igazi önzetlen művészet nem a társadalmi hierar­chia fenntartására törekszik, hanem az ember kibontakoztatására. Ilyen művészet pedig csak az új társadalomban képzelhető el... Büszke szívvel jöttünk ide, de nem magunkra vagyunk büszkék, hanem olvasóinkra...“ Az elnökség­ben helyet foglaló két hajlottkorú író — He­inrich Mann és André Gide — felállt és oda­jött hozzám, hogy megszorítsa a kezemet: ez a kézszorítás, termésetesen, a szovjet olva­sóknak szólt. Meghatódtam, válaszul dörmög- tem valamit,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents