Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-02-25 / 8. szám

Kaland a Tátrában (6.) SZŐKE JÓZSEF w~" --------,. y^.vj«*., Boccaccio 70 (olasz) FEBRUÁRI FILMEK Dzsesszrevű (angol) Huszonötezer angol sor Először engedte meg, hogy a házukig kísérjem. A kapu alatt összefonódva csókolóz- tunk. Remegő hangon fogad­tunk örök hűséget egymásnak. Képtelenek voltunk egymás­tól elszakadni. A kapuban mindig megállottám s a lép­csőről ő is mindig visszané­zett, aztán hozzám rohant és a tárt karjaimba vetette ma­gát. Csak egy ismerős köhécselő hang rebbentett széjjel végleg. A házmesterné csoszogott el mellettünk reggeli bevásárlá­sára. Márta hirtelen kisiklott karjaim közül s eltűnt a ma­gasba vezető lépcsőkön. Magamra maradva állottam. Most kezdtem igazában fel­fogni, hogy mi történt ezen a kivételes éjszakán. Ilyen előzmények után ke­rült sor a Tátrai kirándulásra. Az utolsó esti vonattal hagy­tuk el a várost. Csupa síléces ember, üdülő és sportoló uta­zott velünk. A kocsik zsúfo­lásig megteltek, még a folyo­sókon is szorongtak néhá- nyan, ahol eléggé hideg és huzatos volt a levegő. Nekünk az egyik fülkében jó helyünk akadt. Edit előze­tes megbeszélésünk alapján Pepora akasztotta magát és teljesen lefoglalta. Csak néha pislogott felénk érthetetlenül, különben belenyugodott a sor­sába. Fölöttünk rézsűt, egyik csomagtartó hálótól a másikig számtalan síléc feküdt s csak behúzott nyakkal közleked­hettünk. Márta mellettem fog­lalt helyet s azonnal alvást színlelve a vatelinos felöltője mögé rejtette az arcát. Kö­rülöttünk a társalgás csakha­mar elhalkult. Leoltottuk a villanyt. Teljesen sötét lett. Az együvétartozók közelebb húzódtak egymáshoz. Minden­ki tudta, hogy ezután mi kö­vetkezik. Óvatosan Márta háta mögé csúsztattam a kezem és a fü­lébe súgtam: — Almos vagy? — Egy csöppet. — Nem fázol? — Nem. De azért hozzám bújt. For­ró leheletét az arcomon érez­tem és felkorbácsolta a vé­rem. Kemény testét magam­hoz szorítottam s megkeres­tem puha ajkát. Karját köny- nyedén a nyakam köré fonta és fuldokolva csókolóztunk a fogasról lefüggő felöltők mö­gött. Szorosan összefonódva ül­tünk és a kezünk fáradhatat­lanul kereséssel térképezte, kutatta egymás testét. Egész éjszaka nem húnytuk le a szemünket. Az idő szé­dítő gyorsasággal repült, me­nekült türelmetlenségünk elől. — Majd ott! — lüktetett az agyamban. — Majd ott... — éreztem Márta megértő, engedelmes­ségéből. Pepo a Zerge-szállóban ren­delt helyet. Két szobát kap­tunk. Egyet Mártáék és egyet mi ketten Pepoval. Ezt a napot pihenéssel töl­töttük. Délután sétáltunk és este lementünk a kis büffébe. Másnapra terveztük az első nagyobb sítúrát, a Sziléziai menházig. A büffében nagyon vidám volt a hangulat. Sportosan öltözött fiú, lányok táncoltak egy akadozóhangú zenegépre. Hétvégi kirándulásra jöttek az egyik közeli cipőgyárból, ők is párosán voltak és jól ismerték egymást. Velünk nem törődtek. Edit konyakot akart inni. Csakhamar kitűnő hangulata kerekedett. Énekelt s Peponak egy pillanatra sem hagyott békét. Folyton táncolni cipel­te. Ügy táncoltak, hogy min- lenkl rajtuk mulatott. Márta ujjatlan sportruhát viselt. Teste sokkal jobban ki­rajzolódott benne, mint a vo­naton a síruhájában. Táncoltunk. A férfiak lopva, megbámul­ták Mártát. Kétségtelen, ő volt a legszebb nő a társaság­ban. — Undorító, ha az embert ennyire nézik — súgta Márta. — Félek, hogy felkérnek tán­colni ... — Az ellen nem lehet vé­dekezni ... Ahol férfiak és nők így összejönnek, mindig akad néhány tolakodó tekin­tet... — nyugtattam. — Mintha le akarnának te- perni ... — Mert gyönyörű vagy ... — apró csókot loptam az ar­cára. — És ilyen az emberi természet! ... — Most ki tudja mit gon­dolnak rólunk?... Ha egy férfi és egy nő összekerül, miért kell csak arra az egyre gondolni... — Egy kis szü­netet tartott. — Olyan közön­ségesek .. . — Igazságtalan vagy! Ezek közül egy sem merne téged megérinteni.,. De a művé­szek és a szellemi munkások igen. ők jobban rabjaik az érzékeiknek, mert kifinomul­tabb az ösztönéletük. — A férfi az egykutya!... Én nem tennék köztük külö­nösebb különbséget. Bámula­tos, hogy jőidőben, rosszidő­ben milyen szívósan törnek a célra. Mi nők meg folyton a ruhánkat féltjük és a felhőket figyeljük ... Ismerjük a ránk leső veszedelmet, de azért úgy öltözünk, hogy a férfiak megvaduljanak tőle ... Hiába, úgy látszik, hogy ez már a természetünkben rejlik ... Ösztönösen, de mindig harcba vetjük a szépség fegyverét... Mert a szépség ugyanolyan fegyver, mint az ész vagy a bátorság ... — Sőt, azt hiszem, hogy az ész is és a bátorság is sok­szor kapitulál előtte!... — Lehet. De ez rajtunk nő­kön nem segít... Mi valahogy mindig vesztünk. Akkor is, ha győztünk. A természet igája az, amiből nem szabadulha­tunk. — Megint borongós a hangu­latod — mondtam mosolyogva és jobban magamhoz szorítot­tam. — Igaz — mosolygott visz- sza. — Az ilyen töprengésnek nem sok a gyakorlati értéke .. Habár én inkább lennék bá­tor, mint szép! — De én így szeretlek! — Ha csúnya lennék szóba se állnál velem ... — Provokálsz? — kérdez­tem zavartan, kitérően. — Gyerünk inkább igyunk egyet. A pult mögött unatkozva, ült üvegei közt a kövér büf- fésasszony. Itt bizny nem sok érdeke­set láthat. A vendégek meg­érkeznek, aztán elmennek egésznapos kirándulásra és este egy kicsit táncolnak. Ha rossz az idő, nagy a köd, vagy havazik, bemennek a közeli nagy szálló bárjába és ott ré­szegre isszák magukat. Ez bosszantja a legjobban, hi­szen itt is ihatnának, növel­hetnék az ő prémiumát. Edit és Pepo már ott könyö­költek a pultnál. Kávét szür- csöltek és hallgattak. Az előb­bi jókedvük láthatóan elpárol­gott. i Kávét rendeltünk mi is. Amíg várakoztunk, a zenegép hirtelen elhallgatott. Egy fér­fi odament, s nagy öklével az oldalára ütött. A gép jajdulva nyögött, de hangja ismét megakadt. Az ember megrázta és ütemesen veregetni kezd­te. Minden ütésnél furcsa, nyöszörgő hangok szabadultak ki a gépből s ezen a lányok kipirult arccal nagyokat ne­vettek. — Unalmas fészek! — je­gyezte meg Edit ásítva, — Menjünk inkább aludni... Gyorsan kihörpintettük a kávénkat és felmentünk az emeletre. — Éjjel nehogy kísérteni gyertek! Nem szeretem a kí­sérteteket ... — mondta Edit s eltűnt Mártával az ajtó mö­gött. Tanácstalanul álltunk a folyosón. Hallottuk, amint aj­tajukban megcsikordult a kulcs. Bezárkóztak. A dísztelen, rideg turista szálló szobájában Pepo ká­romkodva járt le s föl. Lépé­sei alatt csikorgott a padló és meginogtak a fal melletti szekrények. — Ekkora ökröket! Én be­kopogok hozzájuk... — Ne légy gyerek — je­gyeztem meg csendesen. — Inkább feküdjünk le. Néhány másodpercig töp­rengett, aztán elnyomta ciga­rettájának a parazsát. — Igazad van! — felelte töprengve. — Holnap okosab­bak leszünk ... Forró homlokomat a párától nedves üveghez szorítottam és kinéztem az éjszakába. Oda­lent holdfényben fürdő, hó­fedte lejtő nyújtózott. Oldalt a hótól roskadozó fenyők fö­lött ezüst felhők foszlányai lebegtek az égen. Távol a völgy ölén városi fények resz­kettek a tejszínű homályban. Néztem és gondolkoztam, de nem tudtam tisztába jönni magammal. Mennyivel szíve­sebben lettem volna az a faj­ta, mint Pepo, aki mindig mindent magukért a dolgok­ért tesz. De én tele vagyok gátlásokkal, s feloldom a lé­nyem a cselekedeteimben. Márta és én ... Valami foly­ton elválaszt tőle. Érzem, hogy sokszor nem a belső ve­zérlő-berendezés utasításai szerint viselkedik, hanem kül­ső behatásoknak enged s ezek letérítik igazi útjáról. Ezért sohasem lehetek biztos benne. Sokáig töprengtem, de egy fikarcnyival sem lettem oko­sabb. Reggel zsivajra, lármára éb­redtem. A ház előtt egy csa­pat lány és fiú sílécét viasz- kolta és felszerelésével baj­lódott, mielőtt útra keltek volna. Arcukat pirosra csípte a hideg s kitűzesedett a jó­kedvtől. Körös-körül minden a fel­kelő nap vérpiros fényében fürdött. A világoskék ég lilává haragosult s a vakítóan tün­döklő hő szivárványsugarat szórt az erdő strázsáló feny- veire. Mögöttem Pepo is ébredezni kezdett, mocorgott, forgoló­dott, aztán hirtelen kiugrott az ágyból. Felöltöztünk és gyorsan ké­szülődni kezdtünk. Tegnap úgy döntöttünk, hogy az egésznapos sítúra után este nem térünk vissza, hanem az éjszakát a Sziléziai menház- ban töltjük. Ez kitűnően be­leillett Pepo terveibe és az én elképzeléseimbe is. A hátizsákba takarókat, élelmiszert, főzőedényeket és italt pakkoltunk, aztán a vé­kony falon átzörgettünk a lá­nyokhoz. Visszakopogtattak ... Odalenn, a szálló előcsarno­kában még várakoznunk kel­lett. Az ablakból mélyen be lehetett látni a völgybe. Len­dületes mozdulatokkal éppen egy férfi kapaszkodott fel a fehér dombon s elhaladt a tisztást keresztező úton. Di­vatosszabású, fényűzően ele­gáns síruhát viselt s a zsebeit záró villámzárak tündököltek a visszaverődő fényben. Izgatott és türelmetlen vol­tam. Sílécemet nekitámasztot­tam a falnak és az egyik ke­rékasztalhoz telepedtem. Unal­mamban éppen lapozgatni kezdtem az asztalon heverő újságokat és színes kiadvá­nyokat, amikor a lépcsőn meg­jelent Márta vállán a sílécei­vel. Gyorsan elébe siettem és magamhoz vettem a síléceit. Jókedvűen mosolygott s kis­sé ügyetlenül mozgott az idomtalan bakancsokban. Hó­fehér kötött sapkája alól ki- függöttek fekete hajfürtjei és lengedezve simogatták az ar­cát. Miközben körülötte sürög- tem, titokban megszorítottam a kezét. Rám villantotta a szemét s én alig tudtam ural­kodni magamon, hogy meg ne csókoljam. Nemsokára Edit is elkészült s nekivágtunk a nagy útnak. Elől Pepo, mögötte Edit és Márta, a sor végén én. A levegő még elég fagyos volt. Lélegezni is alig tudtunk. A hideg szellő ezernyi apró tűszúrással csakhamar vérpi­rosra marta az arcunkat. Egyenletes, nyugodt tempóban siklottunk a hó alatt roska­dozó fenyves keskeny csapá­sain. A fehér porhó alatt né­hol csengő jégkéreg lapult. Itt már nein lengedezett a szellő sem, s egyedül voltunk a tündöklő rengeteg közepén. Az út enyhén emelkedni kezdett, aztán hirtelen véget ért az erdő. Cserjés lejtő te­rült elénk. Pepo nekivágott a jól áttekinthető terepnek és nagy sebességgel leereszke­dett a dombról. Edit követte. Márta indulás előtt tétován rámnézett. Sílécemen odacam­mogtam hozzá, megcsókoltam az arcát és bátorítóan ráka­csintottam. Elindult. Bizton­ságos távolságról követtem és így jól láttam, hogy mi tör­tént. Az egyik bokor mögött kis árok került elibe. A nagy lendülettől már megállni nem tudott. Némi tétovázás után nekiiramodott és mint az ug­rósáncról a versenyzők a le­vegőbe emelkedett s átrepült az árok fölött, amelynek a túlsó partján egy kiálló szik­lában megakadt az egyik sílé­ce. Néhány métert bukfencez­ve pörgött a hóban. Rögtön mellette termettem s felsegítettem. A hó betömte a fülét, orrát, szemét, bebújt a gallérja alá és a hajára ta­padt. Megszeppenve porolgat- tam a ruháját s aggódva hall­gattam pihegését. Végre ma­gához tért s nevetni kezdett. Magamhoz öleltem. Csak amikor megnyugodtunk vettük észre, hogy Márta egyik sílécének az orra letörött. Le­csatoltam a lábáról és ta­nácstalanul vizsgálgattam. — Sajnos ezen már segíteni nem lehet — mondtam. (Folytatjuk) A Magyar Nemzet január 20. számában ismeretlen író neve bukkant jel: Joseph Grósz, amerikai magyar, aki azt a missziót vállalta, hogy az Egyesült Államokban és ezzel együtt a világ angol nyelvte­rületén is megismertesse a magyar költészetet. Dr. W. Ar­tur Boggs, oregoni egyetemi tanár közreműködésével ma­gyar antológiát adott ki angol nyelven, amelyben Vörösmarty Mihály versei éppúgy megta­lálhatók, mint több élő magyar költő müve. A Magyar Nemzet arról tudósít, hogy Grósz Jo­seph ezt az antológiát meg­küldte a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának is. Szerte a világon ma sok magyar író és költő könyve jelenik meg, sokan propagál­ják idegen országokban a ma­gyar kultúrát, anélkül, hogy mi itthon egyáltalában tud­nánk róluk. Ezek közé tartozik Grósz József is, ez a 10 éves magyar gazdálkodó, aki 25 évvel eze­lőtt (és nem 50 éve, mint a Magyar Nemzet tévesen írta) vándorolt ki Amerikába és egymás után adja ki angol nyelven nagy 'magyar költők alkotásait. Megérdemli, hogy többet tudjunk róla. Engem családi szálak fűznek hozzá és leveleiből tudom, min dolgozik, mit agitál, milyen tettekkel és áldozatokkal veszi ki részét, a magyar költészet és irodalom külföldi megis­mertetéséből. Mint ó maga írja a Magyar Tudományos Akadé­mia könyvtárához írott leve­lében, a családja Ermindszent - röl való, édesapja ott gazdál­kodott Ady Endre szülei föld­jének szomszédságában. Elve­tődön Ausztriába, ahol test­véreivel együtt Bécs mellett 50 holdas középbirtokon gaz­dálkodott. 1938-ban, mikor Hitler megrohanta Ausztriát, menekülnie kellett. Négy dol­lárral a zsebében érkezeit Amerikába. Egy szót sem tu­dott angolul. Ügy látszik, ki­váló nyelvtehetség, mert gyor­san megtanult angolul, amit elősegített az is, hogy Ameri­kában is falun élt, gazdák, farmerek, parasztok között, akikkel más nyelven, mint an­golul, nem is beszélhetett. Először egyedül kezdte meg otthoni faluja nagy költőjének, Ady Endrének a verseit fordí­tani. A „The Oregon Journal" című nagy portlandi újság 1963. december 21. számában, amely oldalas cikkben ismer­teti az első amerikai magyar költői antológiát és annak két fordítóját. Grósz József őszin­tén elmondja, hogy mikor eleinte egyedül fordított, mun­kája bizony lapos volt. De megismertette a verseket dr. W. Arthur Boggs fiatal egye­temi tanárral, aki Crósz József szövege nyomán lelkesedéssel fedezte fel ezt az előtte is­meretlen, nagyszerű költői kincsesbányát — mint ő maga az Oregon Journalban mond­ja —: Vörösmartytól Illyés Gyuláig és ettől kezdve most már együtt dolgoztak magyar költői művek angol fordításán. Grósz József azt írja nekem, hogy eddig több mint 25 000 sort fordított és ezekből 8000 már meg is jelent. — Büszke vagyok Petőfi- fordításaimra — közli egyik levelében. — Bennük van a magyar zamat, hangulat, gon­dolkozás is. Boggs professzor­ral együtt készített és most megjelent antológiánk rendkí­vüli tetszést aratott itt Ame­rikában. Egyik egyetemi tanár azt mondta nekem, kevés olyan antológiát olvasott, amelyben oly sok szép vers van, mint ebben. Egy-két éven belül megjelenik Londonban egy angol könyv: A világiro­dalom legjobb versei. Eddig soha ilyenfajta kiadvány nem hozott magyar verseket. A mostani azonban fordításom­ban több magyar verset fog közölni. New Yorkban most előkészületben van egy Ady- kiadás 250 —260 verssel. Ezek fordításán most dolgozom. De Grósz József a magyar versek fordításán és kiadásán kívül merészebb terv megvaló­sításán is fáradozik. Elő akarja adatni New Yorkban Az ember tragédiáját. Meg is állapodott egy amerikai társulattal a mű előadására. Már két évvel eze­lőtt kiosztották a szerepeket, a próbák is megkezdődtek, de a próba közben derült ki, hogy az előadáshoz olyan sok pénz kell, amennyi nem állt a vál­lalkozó rendelkezésére. Az ak­ció azonban csak szünetel, de nem szűnt meg és Grósz Jó­zsef bízik benne, hogy a szép tervet nyélbe tudja ütni. Hegedűs Nándor a magyar költészetből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents