Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-02-11 / 6. szám
(J Kaland a Tátrában (4.) Á „szalon“ tulajdonképpen egy ablaktalan sötét szoba volt, a műterem mögött, ahol állandóan égett a villany. A falakat magas könyvállványok takarták s a padlót vastag szőnyegek borították. Az egész berendezés néhány kényelmes heveröből, fotelekből és alacsony asztalkákból állott. A könyvespolcok sorát csak egy helyen szakította meg ajtó, amely mögött egy keskeny folyosó a műterem másik kijáratához vezetett. Ezen a folyosón voltak a mellékhelyiségek, a mosdó, a raktár és Edit szobája. Mindazt azért tudom, mert később gyakran megfordultam Edit műtermében. A „szalonban“ magamra maradtam. Márta együtt ment Edittel á hátsó lakosztályba, hogy poharakat s harapnivafót hozzanak. Hallottam suttogásukat, néha felbuggyanó kacajukat, de nem sokat törődtem velük. A könyvespolchoz léptem és elmerülve, kissé izgatottan nézelődtem az egymás mellett sorakozó kötetek közt. Legtöbbje képzőművészeti szakirodalom, filozófia és szép- irodalom volt magyarul, szlovákul, németül, a város hajdani három nyelvén. Láthatóan keveset használták őket, mert 'M alig mozdítottam meg egy- egyet, vastag porréteget vertem fel Miközben Edit feltálalta az enni és innivalót, Mártát figyeltem. Szeretreméltóan ár- t tatlanul mosolygott, de fölényesen bánt velem. Szavamra kedvesen válaszolt, de átnézett rajtam. Nagyon megbánthattam — gondoltam, s amikor Edit egy pillanatra ismét kiment megkerestem a kezét s magamhoz húztam. — Haragszol? — kérdeztem, s nem engedtem, hogy a kezét kiszabadítsa. — Ostoba voltam, hogy mindazt elhittem, amit Pepo mondott . Nem jött zavarba. Gúnyosan végigmért s szemrehányóan mondta: — Edit elragadtatva beszél rólad... Remélem, te is nagyszerű modell leszelI Nem válaszolhattam, mert Edit tért vissza és finoman elmosolyodva letelepedett egy süppedős nagy fotelbe. — Csak enyelegjetek — mondta s cigarettára gyújtott. — Én majd nézlek benneteket . . Hátha valami nagyszerű témát juttattok az eszembe! — Nagyon kedves vagy, de ettől az örömtől kénytelenek leszünk megfosztani! — felelte Márta csúfondárosan. — Különben is szörnyen szomjas vagyok, töltnetnél egy kis italt... SZŐKE JÓZSEF Márta félénken, bátortalanul ellenkezett Edittel. Ennek a fiatal nőnek sokféle gondolat fordulhatott meg a fejében, sokféle érzésen mehetett keresztül. Talán azért is, ragaszkodott oly hisztérikusan az elveihez, mert azok teljes mértékig ellenkeztek egyéniségével. Gyönge volt és hálás minden gyöngédségért. Szívesen tisztította volna férje cipőjét és szívesen mosott volna pelenkát is, ha az imádott festészet mellett is kitarthatott volna Példák során látta azonban, hogy a női egyenrangúságáról vallott elvek és a társadalmi gyakorlat szöges ellentétben állanak. Nem akart Edit gépiesen teletöltötte a három finom metszésű kristálypoharat barna itallal. Koccintottunk és ittunk. — Ismersz engem, ismered az elveim — folytatta Edit az előbb megszakadt beszélgetést. — Ismerem a módszereid is! — vágott a szavába Márta. — Aki szép, azt gyakran kísértik ... De nem is ez a lényeg. Találj ki számomra valami okosabbat. Menjek férjhez? Majd bolond leszek! Nem akarok úgy járni, mint Cuki Elvégzi a főiskolát, jön egy barom, aki füt-fát igér, zsilettel metszi a karjába Cuki nevét és a végeredmény? Cuki, a nagy reménység, ma pelenkát mos, töltött káposztát főz és a férje cipőit tisztítja. Hát minek itt egy asszonynak tehetség? Az én elvem: ha egy nő művészi tehetség, ne menjen férjhez, mert fuccs a művészetnek! Jön a gyerek, jön a pelenka s jön a konyhaművészet, hogy a drá- galátos férjnek jobban kerekedjen a pocakja! — Nem mindenki. Cuki és nem mindenki bolond! — vágta rá Márta haragos szenvedéllyel. — Hajaj! Dehogy nem! Ha egyszer egy nő bolondságot akar csinálni, ki akadályozhatja meg? Senki! — Ezaz! Ha akarja, senki sem tarthatja vissza ... — De én vigyázok! Én az elvemből nem engedek ... Nem akarok pelenkát mosni, és töltött káposztát főzni! Hogyne, hogy aztán a fejemet fogjam... Én a művészet szeretetéből élek! nevelést stb. Ezenkívül szakmát is kéne tanuiniok, hogy.. Mert, ha egy nő gyermeknevelés mellett még dolgozni is kényszerül, nem haladt előre az egyenrangúság útján ... Az állam könnyíthet a helyzetén, a férj is segíthet odahaza, de ezzel a kérdés végleg nincs megoldva. — Igen, mert ti férfiak. .. — mind a ketten nekem támadtak, de inkább csak indulatos- kodtak, iskolában tanított általánosságokat vertek a fejemhez, meggyőzni azonban nem tudtak. Megértőén mosolyogtam (jevességükön és ez még- jobban dühítette őket. — Javíthatatlan reakciós! — háziasszonnyá, jó családanyává „zülleni“, inkább lemondott a nő minden természetes funkciójáról s ezzel tulajdonképpen olyasmitől fosztotta meg magát, ami egész életére boldogtalanná tette. Kezdetben némán hallgattam a szócsatájukat, később kifejtettem a véleményemet a női munkáról. Mind a ketten lehurrogtak, amikor annak a meggyőződésemnek adtam hangot, hogy a hő egyenrangúságának egyetlen feltétele az anyagi egyenrangúsítása a férfival. Ezt pedig nemcsak a nők alkalmazásával lehet elérni, hanem azzal is megoldható lenne, hogy az államtól rendes fizetést kapnának a gyereknevelésért, szülésért stb. Hiszen a társadalom fennmaradásának, előrehaladásának két teljesen egyenértékű feltétele van .éspedig a már meglévő emberek életének a biztosítása és új életek létrehozása, felnevelése. Ahogy az öreg Engels mondta: az élet termelése és újratermelése. — Tehát gyerekszülő masina legyen a nő! — kiáltotta haragosan Edit és felugrott a helyéről, úgy futkosott körbe a szobában. — Dehogy! Csupán arról van szó, hogy a társadalom ugyanannyira értékelje azt, ha valaki szül §s gyereket nevel, mint a termelő munkát, társadalmi hivatást, mint mondjuk a szövőnő munkáját, aki a.megszült gyereknek pelenkát, nekünk inget sző. — És ha a nő nem szül? — Akkor dolgozzék és úgy lesz egyenrangú! — És ha a nő szült, d e a gyerek már felnőtt, vagy ha még nem szült... Szerintem a nőknek magas műveltséget kéne nyújtaniuk, hogy kiválóan teljesíthessék anyai hivatásukat, a gyermek■ lobbantotta a szememre Márta. — Csak a társadalom látja a kárát, ha'a nőnek nincs elég ideje a gyermeknevelésre!... — Hurrá! Vissza a főzőkanálhoz! — gúnyolódott Edit és összefogózva Mártával csúfondárosan körültáncoltak Azzal támadtam nekik, hogy őket is félrevezették, hogy lenézik az anyai hivatást stb., de túlkiabálták a hangomat. Nem engedtek kifejtenem elképzeléseimet e rendkívül izgató kérdésről. Hiába könyörögtem nekik egy kis csendért. E zűrzavaros lárma és kiabálás közben szólalt meg a bejárati csengő. A két lány egyszerre futott ki és egy alacsony, kecskeszakállas, halványarcú, szomorúszemű férfi társaságában tértek vissza. A nevetséges kis figura félszegen meghajolt s csak akkor nyújtotta kezét, amikor az enyém már feléje lendült. — Lavrinský! — mutatkozott be, alig hallható hángon. — Kovács! — örvendek! — mondtam és visszaereszkedtem a kényelmes fotelbe. — Jó, hogy jöttél, Janó!... Legalább segítesz a barátunknak. Képzeld vissza akar kergetni bennünket a főzőkanálhoz ... — újságolta Edit a jövevénynek, aztán eltűnt Mártával a keskeny folyosón. — Nem is ártana, ha'tudnátok egy kicsit főzni is ... — jegyezte meg csendes hangon a kecskeszakállas. — Azt mondtam, hogy az állam rendes fizetést adhatna szülés után a nőknek mindaddig, amíg a gyerekeket fel nem nevelik... — Az bizony jó lenne! Legalább az enyém se üldözne folyton, hogy kevés a pénz ... — Jobban törődnének a gyerekekkel is .. — Az, az... Képzelheti uram mennyit szenvedek tőlük. Négy gyerek, egyik rosszabb, mint a másik! ... Én például tájképeket festek ... Nem hallotta még a nevememet? ... — Nem ... — bocsánatké- rően ráztam a fejemet. Sajnálkozva nézett rám. Megsértődhetett, hngy nem tudtam róla semmit, holott a nevét már százszor kinyomtatták az újságok. — A-mit én csinálok, senki sem veszi meg... Még az állam sem, pedig az mindent megvesz. Csak a plakát kell... Azt fizetik! Tragikus képet vágott, de Edit és Márta előtt nem volt sikere, akik kávét és szendvicseket raktak elibe. — Könnyű annak, aki szórakozásból művészkedik — sopánkodott tovább a kis ember. — De nekem belőle kell élni... — Ha egyszer rossz az emberek ízlése! — vetette közbe Edit — Jól tudom azt én is... Az emberek fejletlen ízlése és a hülye kritika okozza a sikertelenségemet! Hát tehetek én róla, hogy nem tudok plakátot festeni? Ha tudnék, beválasztanának a képzőművészeti szövetség vezetőségébe is ... Én döntenék róla, hogy kitől mit vegyen meg az állam ... — No, ez már kissé túlzás Jankó! Mindenki tudja, hogy tehetséges vagy, csak ne lennél annyira nyakas... Ha nem megy a tájkép, fessél mást!... — Ha egyszer én ... — És élőiről kezdte.a panaszkodást. Tragikusan fintorgott, de senki sem vette komolyan. Túlságosan gyakran csinálhatja. Márta ott ült közvetlenül mellettem. Elszánt mozdulattal megkerestem az asztal alatt a kezét. Nem húzta el. Arca égett a tűztől s a szeme ragyogott. Egyszerre nagy-nagy boldogság szorította el a torkomat, s vele együtt visszaköltözött a szívembe a remény és a bizalom. Jankó úgy látszik, hogy már ivott mielőtt Edithez érkezett, mert egyre hangosabban és szenvedélyesebben kezdte szidni a modern művészetet. — Az egész csak trükk! összeáll öt-hat ember, ecsetet vesznek a kezükbeé s bókőkat mondanak egymásnak: „Te zseniális vagy“. „És te?“ „Te még nálamnál is zseniálisabb vagy!" Aztán elkezdenek úgy festeni, ahogy még soha senki sem festett, ahogy egyetlen nagy művész sem alkotott, mert képtelenek egy valamire való képet összehozni. Azt hiszik, hogyha érthetetlen dolgokat mázolnak a vászonra, akkor nagyok, akkor érdekesek. Úgy rajzolnak mint a gyerekek, akik két körre egy vonalra és két pontra azt mondják, hogy ez a mama ... Ezek is megfeledkeznek a szemről, a szájról, a fejről és mindent részegen kavargó háromszögekkel, mértani ábrákkal helyettesítenek. Szerintük az ég kávésszínű és a tehén lila. Csak az a fontos, hogy minél zavarosabb legyen, mert akkor nagy művészet... Edit már nem bírta hallgatni. Mint egy megszállott démon ugrott neki Jankónak, és szinte kiabáló hangon magyarázni kezdte a modern művészet lét- jogosultságát, mert megtanítja az embert látni, helyesen szemlélni a dolgokat... Nem figyeltem rájuk. Az asztal alatt megszorítottam Márta kezét és a szememmel intettem, hogy tűnjünk el. Azok ketten annyira belemerültek a vitába, hogy marasztalni is elfelejtettek. Amikor, kiléptünk Márta rámnézett fürkézően, lágyan és megkérdezte: — 'Nos, megnyugodtál? — Meg! — mondtam boldogan és átfogtam a vállát, hogy felém fordítsam. Nem tiltakozott. Hosszan, odaadóan csókolt. Kábán a boldogságtól, kéz a kézben, szótlanul ballagtunk le a lépcsőn. Nem engedte, hogy elkísérjem és én nem erőszakoskodtam. A szívemet ért nagy élmény után úgyis magányra volt szükségem, hogy zavartalanul elmerengjek Néztem egyre távolodó alakját az esti félhomályban. Az utca sarkán megfordult és mosolyogva intett búcsút, aztán hirtelen beléve- szett a házrengetegbe. (Folytatjuk) Jlfií PIŠTORA: OLELES örülök, mert együtt láttuk a napot és a várost, mert hallottalak felkiáltani mikor elcsúsztál a vízmosásban. Én is örülök mert együtt láttuk a síkon villámként levágódni a vércsét, és a sötét vonatokat toporzékolni a völgyben. Nyisd ki az ajtót, és szólj a csillagoknak, örülök, hogy az idő olyan volt amilyen. Mond meg ezt a csillagoknak, hadd döntsenek, mennyi jön közülük veled, s velem. Ford.: Tóth Elemér CSERNAľ ZOLTÁN: Titok a világ tetején Csernai Zoltán lebilincsel'óen érdekes müvével úgy van az ember — hogy régi közhelyet használjunk —, ha elkezdte olvasni, alig tudja letenni. Jó bornak nem kell cégér, de nyugodtan hozzátehetjük, a jó könyvnek sem. Mintha Verne Gyulának vagy Jókai: A jövő század regényének álomszerű, az idők folyamán azonban lassan beigazolódó látomásai elevenednének jel, persze korszerű köntösben, a legújabb technikai vívmányok keretébe foglalva a cselekményt. A történet a világ tetején, a Karakorum 6 —7000 méteres hegyóriásai között játszódik le. Ennek az ember nem járt a vidéknek a komor magányába hatol be egy tudósokból — főleg geológusokból — álló expedíció, hogy fényt derítsen az egyik gleccser különleges fel- melegedésének az okára. A zord viharoknak, a hónak és jégnek ebben a honában számtalan megpróbáltatással kell szembenézniük a bátor kutatóknak, le kell mondaniok az otthoni élei megszokott kényelméről, felkészülniök a legváratlanabb veszélyekre. A tudomány, az emberi haladás kedvéért azonban mindegyikük szívesen vállalja a nehéz feladatot. A mai .kor technikájának minden eszközével felszerelve, helikopteren közelítik meg a szóbanforgó helyet. Itt azután drámai fordulatokban gazdaggá válik a cselekmény és Vidor Hugo vagy H. G. Wells képzelőerejének sokrétűségével találkozik az olvasó. Évek sora óta sokat foglalkozik a világsajtó a „jeti", a havasi ember problémájával. Kötetekre szóló cikk, tanulmány, leírás jelent meg már az állítólagos ősemberformájú lényről. Antropológusok, régészek, biológusok, orvosok, a tudomány számos ágának képviselői érvelnek létezése mellett, vagy ellen. Csernai Zoltán regényének történetébe szintén beleilleszti a „havasi ember“ alakját, de nem úgy mutatva be, mint az eddigi leírások tárgyalják, hanem egész újszerű megvilágításba helyezve ezt a lényt. Az expedíció sugárzásokat mérő műszerei, karöltve a kutatók hősies önfeláldozásával, oldják meg végül is a rejtélyt. A morénasáncok és gleccserpatakok tanulmányozására küldött tudósok olyan felfedezéseket tesznek, amilyenekről elindulásukkor álmodni sem mertek. A könyv egyes szereplői ízig- vérig megrajzolt emberek. A tudományba vetett mély meggyőződésük olyan emberi hibákkal párosul, amilyenek például a féltékenység vagy áll- hatatlanság. így jönnek létre belső feszültségek, amelyek csak még reálisabbá, kézzelfoghatóbbá formálják a szereplők alakjait. Csernai munkájában a fantázia is műszerekkel mérhető és ha van is benne utópisztikus jeleg, ez messze van a XIX. század romanticizmusának sokszor a jellegekben járó, meseszerű álmodozásától. A cselekmény egyes fordulatainál kissé elmosódik a határvonal az elképzelhetőség és absztrakció között és az ilyen esetekben a szerző inkább az olvasóra bízza a logikus következtetéseket. A szerelmi történet nem illik a regénybe, legalább is nem olyan formában, amint azt olvashatjuk. Kissé túlságosan idealizált a „felfedezettek“ megrajzolása, különösen annál a szereplőnél, amelyikkel az expedíció először kerül emberi kapcsolatba. A mű egyik fogyatékossága, hogy nem hatol eléggé az egyes emberi jellemek mélyére, inkább csak felületesen érinti azokat. A szerző elkövette azt a hibát, hogy bizonyos jó vagy rossz tulajdonságokat kizárólagossá tesz egyes alakjaiban, ami csökkenti a reális értékelést. Legnagyobb érdeme azonban kétségtelenül abban rejlik, hogy nemcsak szórakoztat, de egyúttal szórakozva tanít is. SfRASSER BÉLA A nagy országút c. csehszlovák-szovjet kooprodukeiós met Lenin-díjra javasolták fii-
