Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-12-22 / 51-52. szám
(Folytatás) Reggel hat órakor megkapta az első adagot, amikor azt mondottam, remélem, hamarosan felkeres... Most pedig megkérném a váraljai kollégákat, hívják fel Trencsénit, figyelmeztessék, a felesége vasárnap eltűnt, ha nincs odahaza, siessen a rendőrségre, kérje a segítségünket... Egykét éra múlva mi is felhívnánk ... Trencséni tudja, hogy megtaláltuk az „ismeretlen“ asszony holttestét, tehát... Kucsera kesernyésen félrehúzza az ajkát ■r— A nyomozás nem gyerekjáték, — mohdja lehangoltam Látja, érzi, a kapitány Krivos mellé állt Azt szeretné mondani, Krivos még újonc a szakmában, csak néhány éve került hozzájuk, azalatt az iskolában is elég hosszú időt töltött, s most ő lesz a hangadó? Csupán azért, mert a személyi kultusz idején egy kis... Legyint Ilyesmit nem mondhat most a kapitánynak. Még ha négyszemközt lenne vele __ A kapitány neheztelést érez Kucsera hangjában. Tiszteli és becsüli a főhadnagyot, szívós, erőskezü ember. Azonban nem minden ügy fekszik neki. Máskor jobban meg kel! gondolnom, kire mit bízzak Ez a gyilkosság: ügy olyan hirtelen jött, hogy a csoportunkban .. Kapitány elvtársi — pirongatja magát. Azt szeretnéd, hogy a bűntényeket tervszerűen hajtsák végre, s előre közöljék veled, hogy legyen időd eldönteni, kire mit bízzál?! Minden váratlanul szakad a nyakunkba. Csütörtök este épp Kucsera volt szabad, őt bíztam meg a vizsgálat elkezdésével... Igen, jól gondolom, az elkezdésével... Krlvosra is gondolhattam volna. Már rég bekapcsolhattuk volna a komolyabb munkába. Különcnek tartották. Kár volt dobra verni, hogy az elmeklinikán feküdt. Ügy látszik, elfelejtették, miért került oda! Az ilyesmit nem szabad elfelejteni. Az ok szüli az okozatot. Felelőtlen, alaptalan vádaskodással rontották el az idegzetét. S hogy óvakodik attól — épp ő! — hogy a gyanúsítható egyént se gyanúsítsa, mig nincsenek kézzelfogható bizonyítékai! Pedig Trencséni is szerepet játszott abban, hogy ötvenegyben félreállították. És mégsem... Kucsera azonnal fejest ugrana a vízbe, rátámadna Trencsénire. Krivos óvatos és gondolkodó. Tetszenek a következtetései, tetszik a lélekelemzése, megfigyelőképessége. Beleéli magát az „ellenfél“ lelkületűbe. Maga elé tudja képzelni, hogyan hajtotta végre a bűntényt, mihez kezd a bűntény elkövetése után, s a tettes, mintha vele megbeszélte volna, maga rohan a kelepcébe ... Tekintete Krivos kék szemében kutat. Felvonja szemöldökét, mintha előbbi gondolatát folytatná, bizonyítsd be az igazadat! Feláll. Közelebb lép Krlvoshoz. Krivos és Kucsera is feláll. Várakozón tekintenek a kapitányukra. — A gyilkosság vasárnap történt... — mondja a kapitány. — A gyilkos, ha nem szökött át a határon, igy is, úgy is kézre kerül. Ma péntek van ... Nem vagyok babonás... Azt hiszem, szerencsés napunk lesz... — és biztatón néz Krivosra. — Menj, intézd el azt a telefonálgatást... — Köszönöm a bizalmat, kapitány elvtárs ... — Nincs mit köszönnöd, ez a mi munkánk .. — válaszolja a kapitány és Kucsera felé fordul. — Mit gondolsz, nem bízhatnánk az egész vizsgálatot Krivos hadnagyra? Kucsera hallgat. Várta ezt a kérdést, s mégis elképedve fogadja. Csak bólintani tud. — Egyszer teljes erővel téged is be kell vetni, — mondja a kapitány Krivosnak. 22. Az erdő ősz! barna színére emlékeztet a selyemruhája. Pi- rinkó, távolról nem látható négyzetek tarkítják. Csontos, eres keze a fekete táska fogantyúját szorongatja. Az egyik kezéből a másikba teszi. Feláll. A széket a falhoz tolja... Negyedórával ezelőtt hatan voltak az elmeklinika kis várószobájában. Négyen bementek a bal oldali rendelőbe, egy fiatal asszony néhány percig elbeszélgetett az egyik orvossal, és elment... Egyedül maradt. Nagy barna szeme a fehér ajtó kilincsére mered. Amikor az orvos elbúcsúzott a fiatal asz- szonytól, és visszament a kórházi folyosóra, jól hallotta, kulcsra zárta az ajtót... A kulcsra zárt ajtó mögött lehet a lányom! Miért várakoztatnak annyit? Miért nem jön az orvos? Azt telefonálták, sürgősen akar velem beszélni... Figyeli az ajtó kilincsét, de senki sem nyomja le, nem hallani a kulcs csikordulását a zárban. Az ajtó közelében, a bal oldali sarokban fehér olajfestékkel befestett bódé áll, nagy ablakokkal, nyitott ajtóval. A bódéban halványkék ruhás, fehér kötényes és fejkötös ápolónő ül aki kikérdezi, útbaigazítja az érkező feleket. Kis börtön a klinika. Az ablakokon rácsok, kíséret nélkül senkit sem engednek be. A bódéból kis ablakocska nyílik a klinika folyosóira. A nővér épp azt nézi, mi történik odabent. A barna selyemruhás asz- szony kissé meghajol, hogy a nővér feje fölött leskelődésre küldje tekintetét. A tágas folyosón, az ablakok közelében asztalok sorakoznak, ott étkezhetnek a betegek. Az asztaloknál fehér-kék csíkos kabátkában asszonyok ülnek. Fiatalok és korosabbak, soványak és teltek. Alig szólnak egymáshoz, az arcukról lerí a szomorúság a levertség. Egyikük sírva fakad, a karjába temeti arcát. Többen járkálnak. Húsz lépés ide, húsz lépés oda. De szűk ez a világ! Egy kövérkés, pirospozsgás asszonyka lendületes léptekkel rőjja a húsz lépést ide-oda, könyvet szorongat a hasa fölött összekulcsolt kezében, és hangosan verseket mond. Amikor a bódé kis ablakának közelébe ér, a várószobában is jó! hallani szavait. A lányomat nem látom köztük!— suttogja maga elé a selyemruhás asszony. Hol lehet? Hosz- szú a folyosó. Az asszonyok után férfiak lézengenek az asztalok körül. Hátul is vannak ajtók. Zárt ajtók. Ott. hátul, valamelyik zárt ajtó mögött lenne a lányom? Hogy került oda? Mit csinált a szerencsétlen? Megint a férfiakkal gyűlt meg a baja? A nővért kutatja tekintetével. Szólni akar hozzá. Enyhén megránditja a vállát. Mit tudna ő nekem mondani?! Amikor megmondtam neki, miért hivattak, felvette a telefonkagylót és Miklós doktornak bejelentette, megérkezett a vöröshajű édesanyja Váraljáról. Azt mondta, várjak! Megtette a kötelességét. Ha tudna valamit a lányomról, s arról, miért hivattak, úgyis megmondaná. Nem is néz rám! Miért is érdekelném őt? Jó bőrben van! — állapítja meg magában. Nehézkés, megvan a maga súlya. Az arca telt, nem barázdálják a ráncok, pedig jóval idősebb lehet tőlem. Nem rágják a gondférgek... Felsóhajt. Szentséges úristen, miért kell épp nekem ilyen életet élni?! Miért?! Elfordítja a fejét, nem tudja tovább nézni a nővér nyugodt, elégedett arcát. Miért ver engem az isten? A szentségbe azzal az orvossal, miért nem jön? A falhoz támaszkodik. Lapos mellű, szikár, csontos asszony. Homloka redős. Az arcán dudorodnak a csontok. Az ajka színtelen, túlságosan keskeny. A kiugró orra hegyes. Még az orr is sovány tud lenni. Nagy barna szemében félénkség bujkál, mintha sejtetné, nem tudja mi vár rá. A bizonytalan holnapot váró ember arcára emlékeztet. Nyugtalanul néz a kórházi folyosóra nyíló ajtó fölé. A villanyóra kilencet mutat. Már fél órája várok! Neszt hall, zörejt. A bódé felé kapja fejét. A nővér feláll, hátrább tolja a széket, és kilép őrhelyéről. — Jöjjön... — int a csontos, szikár asszony felé. — Mindjárt itt lesz a doktor űr... — A kórházi folyosóra nyíló ajtóhoz lép, kulccsal kinyitja. Addig áll, őrködik az ajtónyílásban, míg a fehér köpenyes, fekete hajú orvos hozzá nem ér. Ekkor hátrább lép, s elöreen- gedi a barna selyemruhás asz- szonyt. Miklós doktor kezet fog vendégével, s a tágas folyosóra vezeti. Az órájára tekint, s az jár az eszében, mit csinálhat most Éva. Bevezessem hozzá az anyját? Hátha hatással lesz rá... — A lánya miatt hívtam...— szól az asszonyhoz. — Tudom... tegnap megtelefonálták... — Hétfő este hozták a kórházba, — magyarázza az orvos. — Nem értesíthettük előbb önöket, nem tudtuk a címüket. Tegnap sikerült véletlenül megszereznünk... A férjét vártam... Az asszony ideges tekintettel néz az orvosra. — Nem volt odahaza... — mondja. Az ajkát összébb húzza, még vékonyabbra keske- nyedik a szája. Végigmennek a folyosón. Most alig veszi észre e fehér-kék csíkos kabátban lézengő betegeket. Miklós doktor lopva az asz- szonyra pillant. Nyugtalanságot lát a szemében. A lánya miatt aggódna? Nem hiszem. Eszébe jut, mit mondott Kovácsné a lány szüleiről. Mégis nyugtatni akarja. Bármilyen gonosz is tud lenni egy anya, ami nagy ritkaság, megfájdulhat a szive, ha megtudja, beteg a gyereke — Ne féljen! — bíztatja. — A lányának nincs súlyos baja, gyorsan felépül... Jöjjön, nézze meg a lányát... — s kinyitja a női zárt osztály ajtaját. 23. Az anya szétnéz a betegszobában. Hat ágyat lát. öt üres. A hatodikban a lánya fekszik. A szétborzolt, hosszú vörös haj eltakarja a fél párnát. Hozzámegy. Leül az ágy szélére. Az orvos követi, megáll mellette. Feszülten figyeli a két kép arcát. Mennyire különböznek! Éva arca is hosszúkás, de telt, az anyjáé olyan, mint az apadás után kiszáradt, megrepedezett agyagos folyómeder. Éva halvány, beteges arca életét ígér, az anyjáé a fonnyadtságot idézi. így/ látásra nehéz megállapítani a korát. Negyven-ötven között lehet. Sok asszony virul ebben a korban! Milyen lehet a férje? Az asszony után ítélve... Ne következtess! Majd meglátod, ma neki is ide kel! jönnie! Fürkésző tekintettel mered az asszonyra. Találkozott ez urávai? Nem hiszem, akkor mind a ketten ide jöttek volna. Vagy egyikük se! Az apa hazudott Kovácséknak, a- mikor azt mondta, Éva megírta nekik a címét. A szociális nővér tegnap este azt mondta, miután telefonon beszélt az anyával, azt se tudják hol él, hová szökött a lányuk! Miért hazudott az apa? Kitől tudta meg a lány címét? És miért telefonál éjszaka idején? Miklós doktor nézi a két nőt. Az anyát és a lányát. Éva melle fölött hogy domborodik a fehér huzatba bújtatott gyap- jűtakaró. Az anyja melle lapos, fonnyadt. Sokat emésztheti magát, azért nem virágzik benne az élet. Az anya fásult, száraz, tekintettel nézi lányát. Éva érzi, ül valaki az ágya szélén, de nem tesz olyan mozdulatot, mintha felismerné az anyját. Szemét az anyjára szegezi és keresztül néz rajta. Az anya nem hat Évára, — gondolja az orvos. Tegnap, amikor megszólalt, a betegségét előidéző események elevenedhettek fel tudatában. Talán ma okosabbak leszünk ... A közelben álló nővérhez lép és figyelmezteti, ha változást észlelne a lányon, ha beszélni kezdene, azonnal hívja! A nővér bólint. Az anya két kezébe fogja lánya arcát. — Nem ismersz? — kérdezi. Éva tekintete elrepül a feje felett. — Az anyád vagyok, te vöröshajű! Rosszul játssza a szerető anyát. A hangjából kiérződik a megvetés. Az orvos az asszony vállára teszi a kezét. — Jöjjön, Novákné asszony... Az asszony feláll. Néhány pillanatig a lányán tartja a tekintetét, majd lassan az orvos felé fordul. Megmozdul az éles metszésű, keskeny, ajka. — így jár az aki manapság kurváskodik... — mondja rekedtes hangon. - Egyszer majd észhez tér, csak későn ne legyen... Gondolatvillanás az orvo* agyában. Most! — A lányát csak az apja térítheti észhez! Nováknéban megakad a lélegzet. Tekintete megmeredve fúródik az orvos szemébe. — Jaj istenem! — szakad ki belőle a mély sóhaj, és a szájához kap. A lelki betegek zavaros tekintetével mered az orvosra. Szinte könyörögve néz, doktor úr, könyörüljön rajtam, ,ne kérdezzen! (Folytatjuk) V ersbarátok köre Részletek a jövő évben megjelenő kötetekből Illyés Gyula: A mggánsľorgeimú kutyák Faluzási emlék Legtöbbet mégis ők gyötörtek. A magánszorgalmú kutyák! Amulva utáltuk őket. Ez volt mégis a legcsúnyább. Sem a házat és sem urát nem védték. Miért is dühöngtek? Ogy hörögtek, fölhömpölyödtek, hangjukba fúltak, a buták. Aki csak utcájukba ért. szaggatták volna cafatokra, csontját mindet megropogtatva. külön-külön leszopogtatva, egy köhejért, egy zörejért. A magánszorgalmú ebek. Ahogy végigfutva a láncot, két lábra rántva azt a táncot járták: vért, vért, vagy megveszek Ahogy az éji falun át morse-mód híreket csaholtak, messze jelentve élőt-holtat s mert nem téphették le a holdat, zokogtak, szörny kanik s szukák! Ez volt mégis a legcsúnyább. A magánszorgalmú dögök, a nyívók-sívók, hogy a gazda rúgta végül is őket hasba: coki pokolba, ördögök! Janko Kráľ: (MIIA, klArtdtol... Szomjazom, van kutaní, s vizét nem ihatom. Van ifjú asszonyom, mégsem csókolhatom. Szegény, sólyommadár, százszor is jaj neked, meg nem nyergeled már a friss, szabad szelet. Álnak kelepcébe estél — be megjártad! — e madarász kése megnyeste a szárnyad. Fordította: Tóth Tibor Cselényi László: IFJÚSÁG Hallom a csörtető vadak bús énekét sejtem a tomboló szerelmek ritmusát szédít a dob-zene tavasz van kék az ég várom a kert allatt surranó lányt Zsuzsát Tavasz van kék az ég repülni kéne most lendítő illatok gyertek röpítsetek míg várom a piros robogó villamost öleljetek fehér hódító lánykezek Zsuzsám fehér kezek szeretni mily csodás a villamos röpít szivemben a higany cikázik majd kikéi a vadmadár-tojás 8 nem szűnik meg soha e mostani Iram Hallom a csörtető vadak bús énekét sejtem a surranó szerelmek ritmusát szédít a dob-zene tavasz van kék az ég mellemben ércharang cseng-bong: az ifjúság Báb! Tibor: / részlet A világ valami bomlott órás műhelye. Fal falra tornyosul, mint egymást tükröző száz tükörben a tükrök végtelen sora. s minden falon ezernyi óra ezer óra mellettimérik, egyre mérik mit mérnek, mondd? Vonatban ülsz, alattad végtelenre nyújtott síneken dübörgő másodpercek hánykolódnak, akácok, sürgönypóznák elszökő, gyáva ritmusára ver sikoltó, hontalan szived: alattomosan rejtőző, robotos óraszerkezet e gyenge, gyáva szív Is: csak mér, csak mér — mit mér? valami olcsó kis szállodában kötsz ki. s megint falak: négy szürke fal, és rajtuk szürke ábrák tolongó sokasága — kúszó, lapos penész. Üresre tágult szemmel bámulod, s tűnődsz, vajon ki térképezte föl oly hű és pontos kézzel lapuló, semmi sorsodat. Az ágyban is csak erre gondolsz, s egy fülelő, sötét pillanatban meghallod hirtelen: ketyeg, ketyeg, ketyeg az asztal lapján alvó, kis karóra. Figyelsz, s a világ minden órája ott ketyeg most szűk szobádban. Karórák s roppant Ingaórák mérik megalkuvásaid sok szégyenét, a leplezett gyalázat mennyiségét; már nem lehet, nem lehet elviselni: megálUtsz mindem órát, vagy meg kell ölni valakit. És reggel megtalál a portás: az ablak rézklllncsén lógsz, mint egy megkopott, mégis megbecsült kabát, s az orvos azt mondja majd, hogy pillanatnyi el-me-za-var.
