Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-12-22 / 51-52. szám
XXII. fejezet Mire visszajöttem, levette a párnát a fejéről. Tudtam előre. De még mindig nem nézett rám, pedig a hátán feküdt. Mikor leültem az ágya szélére, elfordította azt a hülye fejét. Egyszerűen kiközösített, mint a tőrözők Pencey-ben, mikor azokat a rohadék tőröket a földalattin hagytam. — Ml van Hazel Weather- fielddel? írod még az elbeszéléseket róla? Amit küldtél, az benne van a bőröndömben, lenn az állomáson. Nagyon klassz! — Apu megöl! öregem, ha valamit a fejébe vesz, akkor azt igazán a fejébe veszi. — Nem öl meg. A legrosz- szabb esetben elkalapál, aztán bead abba az átok katonaiskolába. Ennyi az egész. És ott kezdődik hogy nem leszek kéznél. Elmegyek. Valőszinűleg ... Coloradőba, egy farmra. — Ne röhögtess! Még lovagolni se tudsz! — Ki nem tud? Én tudok. Vili, hogy tudok. Arra két perc alatt megtanítják az embert. Ne piszkáld már! — a ragtapaszt piszkálta a karján. — Ki vágta le a hajadat? — Akkor vettem észre, milyen hülyén vágták le a haját. Tül rövidre. — Nem tartozik rád! — Néha nagyon epés. Marhára epés tud lenni., — Szóval megint minden tantárgyból megbuktál? — kérdezte nagyon epésen. Bizonyos szempontból vicces volt. Néha úgy beszél, mint valami hülye tanár, pedig még gyerek. — Nem. Angolból átmentem. — Aztán csak úgy heccből belecsíptem a fenekébe. Olyan volt, mint egy hajó a szélben, ahogy ott feküdt az oldalán. Szinte alig volt feneke. Nem csíptem erősen, mégis rá akart ütni a kezemre, de eltévesztette. Aztán hirtelen azt mondta: — Miért csináltad ezt? — Ügy éltette, miért mondtam be már megint az unalmast. Allatian lehangoló volt, ahogy ezt mondta. — Istenem, Phoebe, ne kérdezz! Torkig yagyok, mindenki kérdez, Millió oka van. Az egyik legrosszabb iskola, ahova jártam. Tele genny alakokkal, meg piszok a jakokkal. Az életben még annyi piszok alakot nem láttál. Például, ha kanmuri volt valamelyik szobában és az ember be akart menni, nem engedték be, mintha valami hülye, pattanásos alak lett volna. Mindig bezárták az ajtót az ember orra előtt. És volt az az Istenverte titkos diák- szövetség. Sajnos, túl gyáva voltam ahhoz, hogy ne lépjek be. Volt egy pattanásos, halál unalmas tag, Robert Ackley, ó Is be akart lépni, és hiába akart, nem engedték. Csak azért nem, mert unalmas és pattanásos. Még beszélni is utálok róla. Rohadt iskola volt. Hidd eL Phoebe nem szólt egy szót se, de figyelt. A nyakáról láttam, hogy figyel. Mindig figyel, hé az ember beszél hozzá. És ami különös, legtöbbször meg is érti, amit az ember mond Komolyan megérti. Azzal együtt még mindig Pencey-ről beszéltem. Valahogy nem bírtam abbahagyni. — Még az az egy-két rendes tanár is állandóan megjátszotta magát. Volt egy öreg mókus, Mr. Spencer. A felesége mindig forró csokoládét adott, meg minden. Igazán rendesek voltak. De csak láttad volna, mikor Thurmer, a diri bejött a történelmi előadóba, és hátul leült. Mindig bejött kábé fél őrára, és hátul ült le, mintha inkognitóban lenne. Aztán egy idő múlva félbeszakította Spen- cert, és elsütögette a szakállas vicceit A vén Spencer meg halálra vigyorogta és röhögte magát, mintha Thurmer legalábbis császár lett volna, vagy mit tudom én, az isten... — Ne káromkodj annyit! — Téged Is megütött volna a guta, az istenit! Aztán a veteránok napja. Veteránok napját is rendeztek. Mindenki, aki 1776 óta Pencey-ben élt eljött és ott császkált föl-aiá a feleségével és a gyerekeivel. Volt egy öreg pacák, de legalább ötvenéves, azt látni kellett volna. Bejött a szobánkba, kopogott és megkérdezte, használhatja-e a fürdőszobát. A fürdőszoba a folyosó végén van. nem tudom, mi a francnak kellett ezt tőlünk megkérdezni. Tudod, mit mondott? Azt mond% P. SAIINCEK Szokatlan regény. Aki elolvassa, vagy mereven utasítja vissza, vagy pedig szívébe zárja. Talán ez az oka annak is, hogy irodalmi körökben annyi ellentétes vélemény látott napvilágot vele kapcsolatban. Vannak, akik tagadják értékeit, vannak, akik meleg hangon nyilatkoznak róla. Egy bizonyos, az ifjúság körében osztatlan sikert arat ez a mű. Ki hát ez az író, akinek regénye az amerikai Ifjúság legkedveltebb olvasmánya? Ki ez a Salinger, akinek e müve a világ számos nyelvén megjelent (sajnos magyarul némi késéssel)? Elbert János Ismertet meg vele a Nagyvilágban. Magáról az íróról nagyon keveset tudunk. A közélettől visszavonultan él. Művei azonban az amerikai ifjúság körében nagyon elterjedtek. Sikerük éppen annak tudható be, hogy Salinger ennek az ifjúságnak a problémáival foglalkozik. A magyar olvasóközönség — néhány elbeszélésen kívül — csak a Zabhegyezőt ismeri. Bár kétségtelenül ez a legsikerültebb alkotása, ebből az egyetlen regényből lehetetlen megrajzolni írója arcképét. Az első látszatra jelentéktelen mü a Zabhegyező. Hőse Holden Scolfield, akit kicsapnak az egyik amerikai intézetből, mivel több tárgyból áll bukásra. Mielőtt azonban hazamenne, maradék pénzén három napig bolyong New Yorkban, hogy kedvére tölthesse az időt a szülői pofonok ér- keztéig. Ennek a három napnak a történetét mondja el elsőszemélyben a regény lapjain Holden, a maga néhány- száz szavas szókincsével, kedves, kamaszos stílusával, amelyet a diákzsargon tesz színessé. A jelentéktelen történet mögött azonban ott van Holden lelkének minden rezdülése, minden vágya, minden csalódása, egész jelleme, telve ellentmondásokkal. És éppen ez a pontos lélekrajz a legnagyobb erénye a regénynek. Holden kiábrándul abból a világból, ahol mindenki csak „megjátssza magát“. Valami szebb, tisztább után vágyik. Él benne ez a vágy, de pontosan maga sem tudja megfogalmazni mi ez. Keresi, kutatja az utat, ki akar törni a vele egykorúak világából, de a felnőttek társadalmában is csalódik. Megsebzett kamaszlelkének problémáira senki sem tud kielégítő választ adni. És egyszercsak fellázad. Vajon tényleg lázadás ez a szökés? Nyugodtan állíthatom, igen. Ez a három nap lázadás Hőiden életében. Lázadás a társadalom és önmaga ellen, anélkül, hogy ezt maga is tudatosítaná. Furcsa, cél és program nélküli lázadás. Szeretne felnőttnek látszani, magabiztos hangon beszél a szexuális problémákról, de közben ót az foglalkoztatja, hogy hova lesznek a kacsák, mikor befagy a tó. Megszökik az intézetből, de mikor a szabadság rászakad, nem tud vele mit kezdeni. Holdent az ót körülvevő világ megfosztotta az Ideáloktól. Neki még annyi sincs, mint társainak, egy filmsztár vagy regényhős. Őszintén bevallja, hogy moziba nem Is szeret járni. Nem akar se cowboy, se milliomos lenni. Az ő ideálja furcsa. Ezt próbálja megfogalmazni, mikor arról a vágyáról beszél, hogy ó egy eldugott házban, a kuka család körében szeretne élni. Életének célját fogalmazza meg egy Burns-ldézet kapcsán, hogy 6 fogó szeretne lenni a rozsban. Kisgyerekek játszanak majd a magas rozsban, 6 egy hatalmas sziklán ül és vigyáz rájuk, megfogja azt, aki a szikla szélére szalad. Itt azonban rá kell mutatni a fordító, Gyepes Judit hibájára, mint azt Nemeskürty István tette, helyesen, az Üj írásban. A fordító egy kedves címötlet kedvéért eladta a mü eszmei mondanivalóját. Az eredeti cím „The Catcher in the rye“ éppen erre a részre utal, „Fogó a rozsban“. Gyepes Judit ezt a részt a cím kedvéért fordítja úgy, hogy Holden a sziklán ülve hegyezné a zabot. A magyarban ez a céltalan, értelmetlen munka jelképe. Éppen az sikkad Itt el, hogy hősünk hasznos szeretne lenni az emberiségre, vigyázni akar a szakadék szélén játszadozó kis „krape- kokra“. A mű nyelve és stílusa különben is próbára teszi a fordítót. Telve van az amerikai diáknyelv szavaival. A fordítás széleskörű vitát váltott ki. A fenti melléfogástól eltekintve Gyepes Judit, szerintem, helyes módszert választott. A regény hangulatát és közvetlenségét megőrizve ültette át az angol szöveget magyarra felhasználva a pesti diák- zsargon, és kissé túlzottan, a külvárosi vagánynyelv szókincsét. Inkább ezt nézzük el, mintha szolgai módion követve az eredetit, érthetetlenné és unalmassá tette volna a fordítást. Ez a módszer ugyan adott némi pesti ízt a regénynek, Hőiden azonban megmaradt az, aki volt, cowboy-nadrágos, bőrkabátos, piros szarvasöiő-sapkás, kedves amerikai kamasz. Salinger regénye tehát azért vált az amerikai ifjúság olvasmányává, mert az ifjúság problémájával foglalkozik benne az író. Meg kell, hogy Ismerkedjen vele a mi ifjúságunk is. Most van erre a legjobb alkalom, mikor nemrégen jelent meg magyar nyelven. De ne csak a fiatalok olvassák, hiszen, ha megértjük Holden Scolfield problémáit. közelebb jutunk a mi ifjúságunk lelkében lévő „fehér foltokhoz“ is. Az alábbi részlet a regénynek azt a jelenetét ábrázolja, amelyben Holden találkozik kisbugával Phoebevel. pAsztö andrAs retem. Úgy értem, pontosan ezt. Itt ülni veled, és dumálni meg hülyéskedni... — Ez semmi! — Ez csak Igazán valami! Miért semmi? Az emberek sose hiszik, hogy valami igazán valami. Ez lassan az idegeimre megy, az istenit! — Hagyd már abba a káromkodást. Jó, rendben van, de most mondj valami mást. Mondd meg, mi szeretnél lenni? Olyat, hogy tudós, vagy ügyvéd, vagy valami. — Nem leszek tudós. A tudományokhoz hülye vagyok. — Hát akkor ügyvéd, mint apu, meg minden. — Ügyvéd, az jó, de engem nem vonz. Az Jó, ha ártatlan emberek életét mentik mag, meg ilyesmi, de nem azt csinálja az ember, ha ügyvéd. Akkor egy csomó pénzt csinál, golfozik, bridzsel, kocsit vesz, martinit iszik és úgy néz Id. mint aki menő. És azonkívül, ha ez ember meg Is menti ártatlan emberek életét, meg minden, honnan tudja, hogy azért teszi, mert tényleg meg tudja menten! az életüket, vagy csak azért, mert egyszerűen fantasztikus ügyvéd akar lenni, hogy vállon veregessék é* gratuláljanak a bíróságon a tárgyalás után a riporterek, meg mindenki, ahogy a filmekben van. Honnan tudja az em- mer, hogy nem játsza-e meg magát? A baj az, hogy nem tudhatja. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Phoebe megértette, mit akarok mondani, mé- giscsak gyerek még. meg minden. De legalább figyelt. Ha valaki legalább figyel akkor már nem olyan rossz. — Apu megöl! Megöl! Már nem figyeltem rá. Valami máson gondolkodtam, valami hülyeségen. ta, kiváncsi, megvan-e még e monogramja a vécéajtón. Tudniillik belevéste a barom a monogramját az egyik vécéajtóha. de vagy kilencven évvel ezelőtt, és kíváncsi volt, ott van-e még. A szobatársam meg én elballagtunk vele a fürdőszobába, meg minden, és végig kellett élveznünk, amíg kiolvasta az összeg vécéajtót. Közben arról mesélt, hogy azok voltak a legboldogabb napjai, amikor Pencey-be járt, és ellátott minket bölcs tanácsokkal a jövőre, meg minden, öregem, hogy lehervasztott! Nem volt rossz fiú, nem. De hogy valakit valaki lehervasszon nem kell más, mint egy csomó gennyes tanácsot adni, miközben a monogramját keresi a vécéajtőn. ennyi pont elég. Nem is tudom, talán nem lett volna olyan her- vasztó, ha nem lihegett volna Teljesen ki volt a lépcsőmászástól, és amíg kereste a monogramját, folyton lihegett. Röhejes is volt, meg szomorú is, miközben azt magyarázta Stradlaternek és nekem, hogy mindent igyekezzünk jól kihasználni Pencey-ben. Istenem, Phoebe! Nem is tudom megmagyarázni. Egyszerűen akármi történt Pencey-ben, utáltam. Nem tudom megmagyarázni. Phoebe mondott valamit, de nem értettem, mert a szája előtt volt a párna. — Mi? Vedd e! onnan. így nem hallom, mit mondsz. — Te semmit sem szeretsz, akármi történik. szeretek, vagy csak amit szeretek ? — Amit nagyon szeretsz. — Na jó — mondtam. A baj csak az volt, hogy nem bírtam koncentrálni. Folyton csak a két apáca jutott az eszembe akik pénzt gyűjtenek az ütott- kopott szalmakosárba. Különösen a szemüveges, a fémkerettel. És egy fiú, akit Elkton Hillsben ismertem. Volt ott eqy fiú, James Castle,- aki semmi pénzért nem volt hajlandó visz- szavonni, amit Phil Stabile-ről arról a beképzelt bárómról mondott.' James Castle beképzelt baromnak nevezte, és Stabile egyik haverja visszamondta. Erre Stabile vagy hat másik piszok stricivel lement James Castle szobájába, bezárták az ajtót, és rá akarták kényszeríteni, hogy vonja vissza, de nem vonta. Erre rámásztak. El sem akarom mondani, mit csináltak vele, rém undorító, de azzal együtt nem vonta vissza. És ha láttad volna! Kis vékony tag volt, olyan vékony csuklókkal, mint egy ceruza. Végül is nem vonta vissza, hanem kiugrott az ablakon. Én a zuhanyozóban voltam, és hallottam, mikor kinn puffant. Azt gondoltam. valami kiesett az ablakon, rádió vagy íróasztal, vagy mit tudom én mi, de nem egy srác vagy Ilyesmi. Aztán hallottam, hogy rohannak a folyosón, le a lépcsőn. Gyorsan felvettem a fürdőköpenyem, és lerohantam én is. Ott feküdt a kőlépcsőn, halott volt, minden tele volt a vérével és a fogaival. Senki se ment a közeiébe. Az a magas nyakú pulóver volt rajta, amit én adtam neki kölcsön. És akik a szobában kínozták! Azokat kicsapták, még le se ültették. Csak ez jutott az eszembe A két apáca, akiket a reggelinél láttam, és James Castle, akit Elkton Hillsben ismertem A különös ebben az, hogy James Castle-t alig ismertem, ha az igazat tudni akarod. Áila- tian hallgatag fiú volt. Matematikát együtt hallgattunk, de ő a másik szélen ült, és szinte soha nem felelt, vagy ment a táblához, vagy ilyesmi. Vannak, akik alig felelnek, vagy alig mennek a táblához. Azt hiszem, ez volt az egyetlen beszélgetésünk, amikor kölcsönkérte a magas nyakú pulcsimat. Majd leesett az állam a meglepetéstől. Emlékszem, mostam a fogam a mosdóban, mikor szólt. Mondta, hogy jön az unokabátyja, és elviszi autózni, meg minden. Azt se tudEzzel csak még jobban lelombozott — Dehogynem. De igen. Hát persze, hogy szeretek. Ne mondj ilyet. Miért mondod ezt? — Mert így van. Egyik iskolát se szereted. Millió dolgod van, amit nem szeretsz. Egyáltalán nem. — De Igen. Ebben tévedsz, ebben éppen hogy tévedsz! Mi a fenének mondasz Ilyeneket? — öregem, állatian lehervasztott — Mert nem. Mondj csak egyet — Egyet? Egyet, amit szeretek? Jő. A baj az volt, hogy nem tudtam koncentrálni. Néha állati nehéz koncentrálni. — Egy dolgot, amit nagyon szeretek úgy érted? Nem felelt. Hülye pózban kuporgott az ágy másik szélén, vagy ezer kilométerre tőlem. — Na mi lesz, felelj már! — Egy dolgot, amit nagyon tam, hogy Ismeri a magas nyakú pulcsimat. Csak annyit tudtam róla, hogy a neve előttem van a névsorban. Cabel R. Ca- bel W.. Castle, Caulfield... még most is emlékszem. Ha tudni akarod az igazat, alig akartam odaadni. Csak azért, mert nem ismertem jól. — Mi? — mondtam Phoebé- nek. Valamit mondott, de nem hallottam. — Egyet se tudsz kigondolni — De. Tudok. Igen. Tudok. — Hát akkor rajta! — Szeretem Allie-t. És szeretem azt is, amit most csinálok. Itt ülni veled, és beszélgetni, meg gondolkodni bizonyos dolgokon, meg... — Aliié meghalt. Mindig ezt mondod. Ha valaki meghalt, meg minden, és az égben van, akkor az... — Tudom, hogy halott! Azt hiszed, nem tudom? Azért még szerethetem, nem? Csak azért mert valaki halott, az ember azért szereti, az istenért! Különösen ha ezerszer rendesebb, mint akármelyik élő. Phoebe nem szólt semmit. Ha semmi nem jut az eszébe, akkor hallgat — Egyébként, most ezt sze— Tudod ml szeretnék lenni? Tudod mi? Már úgy értem, ha lehetne, ez istenbe is? — Mi? Ne káromkodj! — Ismered azt a dalt: Ha valéki zabot hegyez a zab földeken... ? Én._ — Az úgy megy: Ha valaki lel valakit a zabföldeken... Ez egy vers. Burns írta. — Tudom, hogy Bums írta Neki volt igaza. Tényleg Így van. Ha valaki le! valakit a zabföldeken. Azzal együtt nem tudtam. — Azt hittem, hogy Ha valaki zabot hegyez. Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapé- kot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott álinék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy zabot hegyezzek. Aztán a kis krapekok közül egy bele akar szaladni, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én letenném a zabot, amit hegyezek, és megfogom a krapekot. Csak ezt csinálnám egész nap. Én lennék a zabhegyező. Tudom, ez hülyeség, de ez ez egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség. Phoebe soká nem szólt semmit. Aztán mikor végre megszólalt, csak ennyit mondott: — Apu megöl! — Le ven ejtve, ha megöl — mondtam, és felugrottam. Elhatároztam. hogy felhívom Mr Antolinit. ő volt Elkton Hills- ben ez angol tanárom. Most New Yorkban van, otthagyta Elkton Hillst, a New York-i- egyetemen kapott állást. — Telefonálnom kell, rögtön Jövök, ne aludj el. — Nem szerettem volna ha elalszik, amíg a nappaliban vagyok. Tudtam hogy nem fog, mégis szóltam, a biztonság kedvéért. Már indultam az ajtó felé. mikor megszólalt: — Holden! — Megfordultam. Felült az ágyban. Olyan szép volt. — Tanulok böfögni az egyik lánytól, Phyllis Magulies-, tói. Ide figyelj! Figyeltem. Valamit hallottam, de nem sokat. — Klassz! — mondtam, aztán elmentem a nappaliba, és felhívtam Mr. Antolinit, a volt tanáromat.
