Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-12-08 / 49. szám

■— Még engem Is belekever­hetnek! Isten a tanúm, sem­miről sincs tudomásom... Va­sárnap kint voltam a vfkend- házban, nem láttam, semmi gyanúsat... Az ember sohasem tudja, mikor, hogyan kevere­dik a bajba.. — Ilyen az élet, — mondom. Nem tudtam magam visszatar­tani, mégis szóvá kellett ten­nem a régi ügyemet. Szeren­csémre nem olvasta el a pa­pírlapra írt nevemet. Később talán eszébe jutok, talán fel­idézi a múltat. Most csak ezt mondtam: — Nekem is volt egy ilyen esetem... egyik nap^ ról a másikra rámszakadt a nagy baj... Trencséni sóhajtott. Kikísért. Kulcsra zárta az ajtót. 20. (Folytatás) Már megtörtént a zava­rás, a kimondott szó folyta­tást követel. — Aztán mit tudtál meg? — kérdezi, s arra gondol, Krivost csak most kezdi alaposabban megismerni. Nem olyan, mint sokan mások, akik előbb észrevételeik érté­keléséről adnak számot, gyak­ran olyan határozottan tá­masztják alá állításaikat, mint­ha más lehetőség nem is me­rülhetne fel. Krtvos a téglát a tégla mellé rakja, elmondja, mint fogta meg az egyik tég­lát s rakta melléje a másikat. Az ember beleéli magát a fel­építményébe, a kaput nem zárja be előttünk, sem mögöt­tünk, lehetővé teszi, hogy is­meretei és feltételezései alap­ján mi is következtessünk, és figyelmeztessük, ha téves né­zete támadna ... Biztatón néz a szőke hajú hadnagyra ... — Aztán...? 19. .. aztán a fotel karfájára támaszkodva felálltam. Olyan mozdulatot tettem, mintha tá­vozni készülnék. Trencséni ne­hézkesen feltápászkodott, sze­mét le nem vette rólam. Nem bántotta, hogy élesen figyelem. Ilyen idegállapotban az' ember nem veszi észre, bárhogy is mereszti szemét a másikra, mire ügyel az „ellenfér', mert saját gondolatait is nehezen tudja kordában tartani. — A víkendház közelében ta­lálták meg a holttestet? — kérdezi Trencséni rekedt han­gon. — Harminc méternyire a nya­ralójától! A bozót mögött... Hazudnom kellett, hogy iga­zolni tudjam a feltevésemet, hogy Trencséni hurcolta át 8 hullát a szomszédos hegyecs- ke másik oldalára... Megrázkódott, tekintete még zavarosabb lett. Meghajolt, re­megő keze szilárd támaszt ke­resett, reszkető ujjal megmar­kolták az asztalka szélét. Me­gint elárulta magét. Ki hozta vissza a holttestet? A gyilkos? Ki metszette el az asszony torkát? A borotván női ujjle­nyomatok! Kié a borotva? Ez mind újdonság számára! Vala­ki nagyon keverheti a kártyát, nagyon akarja, hogy őt kiált­sák ki gyilkosnak... őt és azt a nőt, akinek az ujjlenyomata... Most ötlik ez eszembe, Tren­cséni nőve! volt a víkendház- ban! Talán emiatt jött zavar­ba a fia, amikor az éjszaka megkérdeztük tőle, kié a dívá­nyon heverő női táska? Vála­szában hazudott nekünk... Mi­előbb meg kell tudnunk az iga­zat... De hadd folytassam. Tren­cséni tekintetében csodálkozás, elkeseredés és összeomlás. Már. már azt hittem, végleg össze­törik és vallani fog. Tévedtem. Nehezen lélegzett. Rimánkod- va rámnézett. — Hogy történhetett ilyes­mi a víkendházam közelében? — Erre mi is kíváncsiak va­gyunk... — mondottam, és vá­rakozással figyeltem Trencsé- nit. A homlokomon akaratla­nul összehúzódott a bőr, mint­ha kérdezném, nos, hogy volt? Trencséni tántorgott, szé­dült. Hozzáugrottam, leültet­tem. — Rosszul van? — A szívemmel bajlódok... — suttogta. Ha nem is igaz, hihetően hangzottak szavai. A konyhá­ból egy pohár vizet hoztam. — Tessék, igya ki... — Köszönöm... Amikor az ajkához emelte a poharat, a foga megkoccant az üvegen. Kissé megemberelte, magát. — Nyomoznak? — kérdezte. Bólintottam. Látogatásom ál­lítólagos cé'jára gondoltam. Ha Trencséni ezek után nem is hisz ebben, ki kell mellette-tartanom, neki is jól eshet, ahogy az ilyen játék jól eshet az embernek. — Azt hittem, érdekelni fog­ja a történet, annál is inkább mert a vikendháza közelében ölték meg az áldozatot... Ha kedvet kap, szóljon, a rendel­kezésére bocsátjuk az anya­got... — mondottam. — Nem szeretem a gyilkos­nyugodtan megírhatja. Egy pa­pírlapra leírtam a nevemet, s a telefonszámunkat. — Remélem, hamarosan fel­keres... — és átnyújtottam a papírlapot Tördelte az ujjait. — Ha nem történt volna, a víkendházam közelében... Mond­ja, mi fog ebből kisülni? — Majd meglátjuk... sápokat. Nem a kenyerem... így is, úgy is az igazat mond­ta. Hallgattunk. Csak most tűnt fel, milyen csend van a lakásban. — Egyedül van? — kérdez­tem — Igen... — válaszolja riadt tekintettel. Kérdésemet nem szántam vallató kérdésnek. Trencséni annak vehette. Megrezzent. — A fiam kint van a víkend- házban... — toldja meg gyorsan előbbi kurta válaszát. — Dél­re . hazajön... megígérte, hogy hazajön... — És a felesége? Hol van a felesége? — A feleségem? — ismétli a kérdést Trencséni. Pillanat­nyi szünetet tart. Reményked­tem, most szólja el magát! Nincs idehaza... Még pénteken elutazott. Vagyis én vittem el az autómmal idős szüleihez Váraljára... A háború óta nem volt a szülővárosában. Negy­vennégy végén a fasiszták csaknem a szeme láttára meg­erőszakolták, megölték az er­dőben a másállapotos húgát.. Ez lelkileg tönkretette... Ma­gamhoz vettem a vénlány nő­véremet, ő vezette aztán a ház­tartást... Minden évben néhány hétre el szokott menni a test­véréhez. neki is kell a szabad­ság. Az asszony csetlik-botlik a lakásban beteg szegény, az orvosok nem tudnak rajta se­gíteni .. Már nincsenek idegeim a háziasszonyt játszani, elvit­tem a feleségemet a szüleihez maradjon ott, míg visszajön a nővérem.» Bátortalanul beszélt. De be­szélt! Vége az első felvonásnak. Az igazat mondhatta. Az az érzésem, azt mondta el, ami a gyilkosság előtt történt. Elbúcsúztam. Ojra megemlí­tettem, ha érdekli az eset Amikor elhalt a kulcscsikor­gás, valaki óvatosan kinyitotta a szomszéd lakás ajtaját. Az első lépcsőfokon volt a lábam. Valami visszatartott. Hirtelen megfordultam. Idősebb néni le­selkedett utánam. Már nem volt ideje, hogy az ajtó mögé bújjon. Kíváncsi tekintete el­árulta, érdekli, miért voltam Trencséninél. Beszélnem kell vele! — határoztam el magam­ban. A szomszédok mindent tu­dók! Halkan köszöntöttem az őszes hajú, fürge tekintetű né­nit. — Jő napot kívánok... A néni tétovázott. Visszakö­szönt, és suttogva kérdezte: — Maga orvos? Sejtettem, miért gondolja, hogy orvos vagyok. Csodálko­zást színleltem, és széttártam a kezemet, mutatva, hogy nincs nálam orvosi táska. Elmoso­lyodtam, s az ajtó közelébe mentem. — Nem vagyok orvos... — feleltem, és gyors haditanácsot tartottam, hogyan juthatnék be a néni lakásába, anélkül, hogy eláruljam kilétemet, s nyugod­tan elbeszélgethessek vele. Hirtelen eszembe jutott Tren­cséni fia, aki nincs idehaza talán még a víkendházban enyeleg a szőke cseh lánnyal. — Miért gondolja, hogy ötvös vagyok? — kérdeztem barát­ságosan e nénitől. — Az első pillanatban azt hittem.. — Azt gondolta, hogy Tren­cséni elvtárs beteg? Kicsit zavarba hoztam nyílt kérdésemmel. Amikor láttam, késlelkedik a válasszal, meg­kérdeztem, miért gondolja hogy Trencséni beteg? — Tegnap ki se mozdult a lakásából... — felelte. — Nem beteg, csak egy ki­csit szomorú... A néni sóhajtott, de sóhaját nem toldotta meg egy szóval sem. (Folytatjuk) AVAV.VV.V.V.VV.VVAV.V.VA%V.V.,.V.W.V.,.%V Divat, filmek avagy Láttuk Brigitte Bardot frizu­ra-kreatúráit a moziban — és a nyáron láétuk a fehér tra- péznadrágos „B. B. reproduk­ciók" tömegét a pozsonyi ut­cákon ... Láttuk Mastroianni fekete napszemüvegét az „Édes élet"-ben — és ugyanúgy vi­szontláttuk a hasonló nap­szemüvegek százait honfitár­saink orra fölött. (Persze vol­tak, akik nemcsak a szemüve­get utánozták az „Édes élet"- bői, hanem magát az „édes" életet is.) ...Tavaly felbukkant a 4 liverpooli suhanc (Beatles- néven) és ma már egyre több fiatal fiú felejti el merre van a borbély. A gitárművészet ter­ven felüli —, de csupán kvan­titatív — fejlődéséről nem is beszélek! A képlet, azt hiszem teljesen világos: a művészet e különle­ges visszahatásáról van itt szó. A művészet tömeges divatőrü­letet diktál? Ezek szerint igen. Persze a dolog nem ilyen egy­szerű. Az arra hivatottak mát régóta elemzik a valóság és a művészet egymásra hatását körülbelül olyan értelemben hogy mi volt előbb: a tojás vagy a tyúk? Mert helyes az a nézet, hogy a műalkotásnak a valóság leg­tökéletesebb visszaadására kell törekednie, „mintegy tükröt tartva a természetnek", ezzel szemben sokan az ellenkezőjét állítják e jelfogásnak, vagyis a művész legalább egy lépéssel de meg kell, hogy előzze a va­lóságot. Itt van pl. az említett „Édes élet"! Egyesek szerint sohasem növekedett volna olyan magasra a most oly divatos házibulik száma, ha azt Fellini nem „ábrázolja“ olyan tökéle­tesen a filmben. Nem akarjuk azt állítani, hogy Fellini kita­lálta filmjének témáját és nem a reális valóságból merítette azt, de annyi bizonyos, hogy hasonló vádak nem érhetik a „cinéma vérité“ követőit. Pl a „Cleo 5-től 7-ig" c. film elve az, hogy az élet közvetlen, puszta lefotografálásával has­son, minden alkotói fantázia nélkül. A cinéma vérité hívei sok esetben bizony nem is tesznek mást, mint hogy kame­rával a kezükben filmezik az utcát, vagy akárhol máshol azt, ami lencséjük ügyébe kerül­őket viszont naturalizmussal vádolják, és ténykedésüket nem is minősítik művészetnek. Any- nyi bizonyos, hogy a szó szoros értelmében nem alkotnak, csu­pán különbséget tesznek ese­mény- és esemény között, tehát kiválasztják, mit fényképeznek majd le,: és ha igazat adunk Michelangelónak, hogy „szob- rászkodni nem más, mint a márványból a fölösleget lever­ni", áttranszponálva ezt a film­re, rájövünk, hogy itt a művé­szet maga a kiválasztás, o meglátás erejében rejlik és rá­adásul még kizárja a formai bravúrok lehetőségét is. Persze Eluard szerint nem az az igazi művész, aki inspirálva van, ha­nem, aki inspirál. Mindezekből világos, hogy bizonyítom lehet akármelyik elvet, nézetet Szerintem helyes az a felfogás, hogy minden téma, gondolatanyag más és más alkotói módszert, formát Zs. Nagy Lajos: ^ Lebeges Lebegünk csak? Szél forgat a csúcsok közt, mint ősszel a sárkányt? Hol van a kéz, mely úszni az égre hajított? A zsinegtartó kéz hova tűnt? Hallgasd csak: sírnak a szíriek? vagy a lélek üvölt odalent? Könyörögni szeretnék: Uram-Isten, végy oltalmadba megint! Nem nyílik az ajkam, jég borította be nyelvem. Szél forgat a csúcsok közt, szíriről, szirtre csapódom, vérem megfesti a völgyet. n. Meddig bírhatja a lélek ezt a halálos lebegést? Ezt a sehovásemtartozást, ezt a diilledt-szemü magányt? Mihez van közöd? Nélküled zajlott le a tegnapi földrengés. Lábad a pad­lóra szorítottad: használt valamit? Megszűnt a tekto­nikus twist? Nem és nem..» És most tessék: ordítsd halánték-hasadásig- Nem és nem! ... és erre Mao Ce-tung. a költő, felrobbantja az első kínai atombombát. Mastroianni napszemüvege és stílust fog teremteni — és ez a helyes. Ebből kiindulva a valóság és művészet egymás­ra hatása csakis kölcsönös le­het, — mint ahogy az írás ele­jén — most ezt leszűkítem a film és fiatalságunk viszonyá­ra. Két példával kezdem: A minden tekintetbekiváló an­gol film, a „Sportélet" nézése közben a 15-25 éves fiatalok nagy többsége végighancúrozta a film legdrámaibb és legfe­szültebb képsorait. Ügyszintén a pozsonyi vár alatt történt hogy a nagyszerű western- paródia, a „Limonádé Joe" után a közönség füttykoncertbe kez­dett. Először megdöbbentem, mert bevallom, hogy 22 évem­mel én is közéjük sorolom magamai, de reakcióm az em­lített filmekre ellenkező volt. Mint ahogy később meggyőződ­tem róla, nem én tévedtem. Azt hiszem, újra elérkeztünk S. B. feltupírozott hajához, ill. Mastroianni fekete napszem­üvegéhez. Mert tegyük fel, hogy szép Bardot fejdísze, mégis az lenne jó, ha mennél többen tennénk magunkévá azt is, ami a frizura és napszemüveg mö­gött van — azt a gondolati többletet, amivel Mastroianni a filmben elöbbrejutott, és mennél kevesebben néznénk a filmre úgy, mint azt legutóbb egy leányismerősöm tette a .,Magánélet“ kapcsán. — Semmi különös ... Akkor ér valamit, és elég jól is néz ki, mikor fekete parókával, piros kockás kabátban vezeti az autót. Ez volt a „filmtanácsadó"! Jelenet a Magánélet című fi lm bő.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents