Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-02-04 / 5. szám
Kaland a Tátrában SZŐKE JÓZSEF (3.) Áz elkövetkező napokat feszült idegállapotban töltöttem. a szavába akartam vágni, de — Mit csinálsz? — Ingerült és nyugtalan voltam, megakadályozott: A kérdésre néhány pillanatig Ez a nyugtalanság kénysze- — Hallgass! Ne csapj jele- nem jött válasz, aztán a fönti rített, hogy minél előbb sza- netet itt az utcán. Jobb, ha hang kissé bosszúsan ismét fel- baduljak bizonytalan helyzetem rám hallgatsz. És ne vágj olyan csendül: kellemetlen érzésétől. Hiszen dühös arcot, mert azzal csak — Dolgozom! nyakamon a vizsgákkal nem megvadítasz! Ezt már mond- — Fölmehetünk? tölthetem napjaimat tétlen té- tam neked... Most pedig velem — Gyertek! pelődéssel, hiú ábrándozással, jössz! Megfogta a kezem és be- — Nem fogunk zavarni? Véget kellett vetnem belső idegességemnek. Pepótől megtudtam, hol lakik Márta. Gyanútlanul árulta el, hogy Márta szülei jólszit#- ált polgárok, apja ügyvéd, anyja tanárnő és a város régi értelmiségi előlekőségeihez tartoznak. — Hidd el, tudják, hogyan kell élni! — bizonygatta, miután részletesen elmondta értesüléseit a család életéről, baráti köréről. És ezzel akaratlanul elriasztott attól, hogy felkeressem Mártát. Tele falusi félszegséggel gondolni sem mertem arra, hogy egyszerűen becsöngessek a lakásukra. Nem akartam ügyetlenül bemutatkozni, hiszen Pepo szavaiból megértettem, hogy nagy súlyt helyeznek a külsőségekre. Napokig álltam lesben a ház előtt, míg végre az egyik délután megpillantottam Mártát kilépni a zöldre festett, ódivatú ház kapuján. Mintha véletlenül, történne, úgy toppantam elibe. —Ah. Micsoda meglepetés! — mondta s mosolyogva nyújtotta a kezét. Jókedvtől sugárzott az arca. A fejére illesztett pici kalapban most még derűsebbnek, üdébbnek tűnt, mint amikor slőször megláttam. Elfogódottan hebegtem, ő azonban félbeszakított: — Jó hogy jött! Legalább elkísér... — mondta és gondolkodás nélkül belém karolt. Útközben folyton beszélt. Csacskán, könnyedén, csapo- góan váltogatta a témákat. Lelkemben valami sajátos megalázkodást éreztem. Most mintha sokkal nagyobb lett volna köztünk a különbség, mint első találkozásunkkor. Alig beszéltem s a bátorság végleg elpártolt tőlem. — Hogy megszelídültem — gondoltam és lopva rápillantottam. Nagyon elegáns és nagyon szép volt. Még a ruha ráncai is formásán helyezkedtek el rajta. Beszéd közben néhányszor csöndesen elmosolyodott, s a mosoly elárasztotta egész alakját, különös bájt kölcsönzött lényének. Olyan volt, mintha ártatlan gyermek lenne, pedig Pepo sok mindent mesélt róla. öregedő, jólszitu- ált művészbarátok, kétes barátnők, kávéházi élet és stb. Csupa zavaros gondolat nyugtalanított, s mégis örültem, hogy vele vagyok, hogy nem haragszik. Egy belvárosi ódon ház előtt állottunk meg. Valamikor a földterületen üzletsor lehetett, most sivár barna ajtók takarták a hajdani kirakatokat. — Itt vagyunk — mondta könnyedén. — Megvár? Csak felugrok a műterembe, nem tart sokáig... — Úgy! Szóval mégis igaz! — támadtam rá. Bátsonyos őzike szemével értetlenül meglepődve nézett rám, aztán nyugodtan, szinte hidegen kérdezte: — Ha szabad tudnom miről van szó? — Ne add az ártatlant! Tudok mindent!— Először tegeztem s ő is tegezni kezdett anélkül, hogy ezt bármelyikünk is szóvá tette volna. — Most már mond meg, miféle badarságot hallottál rólam! — kérdezte látszólag továbbra is nyugodtan. — Ne tégy úgy, mintha nem értenél. Tudom, hogy kinek a műtermeibe jársz és hogy minek? — mondtam gúnyosan. Először elhalványult, aztán paprikavörös lett. — Megőrültél? — kérdezte. — Ezeket a rongyokat mind — mind ők veszik neked! Vad sóhajtás tört ki belőle, mint valami elfojtott kiáltás, aztán nyitott ajkával keményen összezárta és szikrázó szemmel sziszegte: — Ha nem tudnám, hogy félrevezettek, most elzavarnálak De megbocsájtok... Nem akarlak megalázni, amiért udvariatlanul meggyanúsítottál... — Mártuskám! Megkérnélek valamire... Fuss le az üzletbe, hozz egy kis ennivalót! A kabátomban találsz pénzt... Márta egy szempillantás alatt tűnt el a függöny mögött és lefutott a nyikorgó lépcsőn. Utána indultam, de a pamla- gon rajzoló nő hangja megállított: — Maga addig üljön ide mellém a pamlagra! Rögtön megleszek, csak a melléről néhány vázlatot készítek — magyarázta. Odatelepedtem hozzá a puha pamlagra, s az arcát, alakját fürkésztem. Nyakának, arcának halvány bőre elütött fekete ruhájától, az alakját eltakaró bő ingkabátjátő! és a combjára feszülő fekete nadrágjától. — Új állás drágám! - mondta mosolyogva s egy pillanatra rámvillantotta, barna őzike szemét. — Látja ilyen a művészsors! Az ember agyonhajszolja magát... Tiszta papirost helyezett a térdére s a modellhez fordult: — Utolsó állás kincsem... Törzshajlítás előre, térdeket behajtani, a hátát ki, kezeket a térdre! Nagyszerű... Most már nyugodtabban vizsgáltam az asztalon álló modellt. Szép. szabályos teste, tündöklőén fehér bőre volt. Sötét, hosszú haja félig eltakarta az arcát s közömbösen nézett maga elé. Fesztelenül tárta elénk nőiességének minden titkát. A modell mozdulatlanul állt fárasztó pózában. Az erős nappali fényben teste olyan fehéren fénylett, mint a porcelán. A művésznő éles szemmel, hosszan vizsgálta ezt a vakító fehérséget és a komplikált testtartást, aztán néhány fürge mozdulattal, merész vonallal kiismerhetetlen kuszaságot vetett a papírra. Néztem a modellt s vizsgáltam a vázlatot s szinte önkéntelenül csúszott ki a számon: — Minek magának a modell, ha egészen mást rajzol, mint amit maga előtt lát? Megértőén mosolygott s anélkül, hogy rámtekintett volna úgy válaszolt: — A modell csak arra jó, hogy látásból ihletet merítsen az ember. Hol tartunk már attól, hogy szolgai módon lemásoljuk a valóságot?... — Azért én jobb szeretem, ha felismerem a képen azt, amit magam körül látok. — Maga elmaradott. A művészet ma azt a világot tárja az ember elé, amelyről az embernek eddig fogalma se volt... — Köszönöm, most már értem! — vágtam a szavába s ő ismét elmosolyodott, halkan kuncogott. Akkor még nem tudtam, hogy Editnek sohasem voltak anyagi gondjai, tehát nyugodtan különcködhetett. Apja az ország legnevesebb szobrászai közé tartozott, ő készítette a város fölé emelkedő felszabadulási emlékművet. Csakis állami megrendelésekre dolgozott, s halála után — Rögtön végzek... A lépcsők csikorogtak a lábunk alatt s a szívem az izgalomtól a torkomban lüktetett. Napfényes, tágas műterembe jutottunk. Az üvegtetős terem közepén durvafaragású, testetlen asztalon meztelen nő guggolt, mint start előtt a futár. Riadtan kaptam el róla a tekintetemet, s égő arccal magam elé, a poros parkettre meredtem. Éreztem, hogy Márta néz s kajánul, gúnyosan mosolyog. — Helyezzétek magatokat kényelembe! — hangzott a már ismert hang s óvatosan az irányába lestem.. Széles, kényelmes kereveten, papírjait a térdére támasztva gubbasztott egy lány. Boszorkányos gyorsasággal fekete ábrákat rajzolt, s nem nézett fel, úgy szólt ismét felénk: KULTURÁLIS HÍREK címszereplője reier O’-Toate, a nyugatnémet előadást Gustav Gründgens rendezi, a főszereplő Maximilian Schell. A francia Hamlet Jean Louis Barrants, ő a rendező is Az olasz Hamlet előadást Franc TELI ALKONY A szél orsómód pörög a hóban: kavarja, repíti, arcomhoz csapja ... Pókhálóként simogat végig, — Leheletemtől vízcseppé érik — míg csitul haragja Az égen, mint egy szennyes abroszon eltévedt, világos folt csupán a nap. Alatta zord hófelhő oson, s fehér bundában púpos hegyorom mélyén a csend matat. Kék szürkületbe neonfény hasít, a jeges úton elhasal az alkony ... S míg árnyékom nyúlik szabadon a csonttáfagyott tükörtalajon: gallérom felhajtom. A csupasz fák vad, borzas ágait gombaóriássá telíti az árnyék. Mereven állok, mintha talán a téli este színtelen haván már tavaszra várnék. W"' W Ki miben tudós? A múlt év őszén alakult meg a rimaszombati középiskolák irodalmi klubja, s krónikájukban máris több olyan bejegyzés látható, melyre méltán lehetnek büszkék. A klub pedagóguselnöke Danis Tamásné tanár, a diákelnök Házik Gabriella, aki a CSEMADOK mellett működő irodalmi színpadnak is lelkes tagja. A klub jelenleg mintegy 60 tagot számlál. A rendszeresen ismétlődő klubdélutánokon kívül három kiemelkedő rendezvény tanúskodik a vezetők és tagok jó munkájáról. Ősszel irodalmi sétát rendeztek Rimaszombatban, melyen a klub tagjain kívül meghívott diákok is részt vettek. A séta során megtekintették mindazokat az épületeket és helyeket, amelyekhez valamilyen irodalmi vagy kulturális nevezetesség fűződik. Petőfi, Blaha Lujza, Mikszáth, Tompa, Hatvány, Ferenczy, Karikás Frigyes és mások emlékét idézték fel a napfényes őszi délutánon. A decemberi ünnepek előtt jól sikerült Petőfi- déiulán zajlott le az iskolában. Ennek keretében először két diák a költő életét és életművét ismertette Illyés Gyula Petőfi-könyve alapján. Ezután számos Petöfi-vérset szólaltattak meg lemezről, kiváló színművészek tolmácsolásában, majd a János vitéz című daljátéknak néhány részlete csendült fel, szintén hanglemezről. A műsor egy Petőfiről szóló diafilm leve- títésével ért véget. Január közepén a klubot patronáló irodalmi színpad irodalmi vetélkedőt rendezett a klubtagok számára. A vetélkedőt a zsűri elnökeként Kosiner Imre, a helybeli irodalmi kör vezetője nyitotta meg, a játékot Mács Zoltán, az irodalmi színpad rendezője vezette. A vetélkedő során az irodalmi színpad néhány fiatal tagja Smrek-verseket adott elő. A kiesési rendszerben lefolyt verseny első négy helyezettje értékes könyv- jutalmat kapott. Igen örvendetes volt, hogy már az elődöntőbe bekerült versenyzők is derekasan állták a sarat, a döntő négy résztvevője pedig kitűnő felkészültséggel felelgetett a meglehetősen nehéz kérdésekre. A másik szívderítő tény: a közönség feszült érdeklődéssel kísérte a vetélkedő menetét, s a diákok nagyon örülnének, ha a patronálok minél hamarább új vetélkedőt rendeznének az iskolában. Danis Tamásné a vetélkedő után elmondta, hogy az irodalmi klub tagjai, akik „tudósok“ szeretnének lenni az irodalomban legközelebb József Attila délutánt rendeznek, melynek anyagát a Petőfi műsorhoz hasonlóan állítják össze. Ezenkívül szorgalmasan készülnek első nyilvános szereplésükre, mélyre tavasszal kerül sor. Az iskola igazgatósága készségesen nyújt erkölcsi és anyagi segítséget a klubnak. Rimaszombat város bíztatóan fejlődő kulturális élete tehát új színfolttal gazdagodott. Az országos hírű tánccsoport, a színjátszó kör, a zenei kör, az irodalmi színpad mellett a működését tekintve fiatal, ám szép eredményekkel dicsekvő, bátor terveket kovácsoló iskolai irodalmi klub is helyet kért és kapott a szocialista kultúra porondján. Zefirelli rendezi. Giorgio Al- bertasival a főszerepben. ★ Fellini: Nyolc és fél című filmjét nyilvánították az Egyesült Államokban 1963-ban a legjobb külföldi filmnek. a lányát, gondtalan anyagi viszonyok közt hagyta. Edit tőle örökölte a múvésztehetséget, az ügyes kezet és a tágas műtermet. Csak az ízlését nem örökölte. Folyton extrém megoldásokat keresett s aktokat festett. A kiállításon sohasem volt nagyobb sikere, mint amilyen általában a csupasz nőknek, a meztelen testnek van. Végre elfogyasztotta a térdére fektetett papírt s eldobta fekete ujjai közül a szenet. — Köszönöm, mára elég volt! — mondta s nagyot sóhajtott. A modell megkönnyebbülve ugrott le az emelvényről s eltűnt a műterem hátsó végében. — Nem szégyenlős? — kérdeztem s fejemmel a modell után intettem. Edit egy pillanatig értetlenül nézett rám, aztán fáradtan felelte: — Nincs rá oka. A természet gazdagon felruházta szépséggel. Azok közé tartozik, akiken a ruha csak csúfít... Miért kérdi? Maga talán... Ismét nevetett, fáradtan, gúnyosan. Zavartan szegtem le a fejem, kissé el is pirultam. Éreztem, hogy figyel, vizsgál. — Tudja, hogy szép a feje? — kérdezte minden átmenet nélkül. — Álljon csak fel... Gépiesen engedelmeskedtem. — Nagyszerű modell lenne az én „Tépelődéseimhez“! — kiáltott elragadtatva. — Belőlem aztán nem! — vágtam riadtan a szavába. — Miért? Talán szégyenlős?... — Nem vagyok fajállat, hogy kiállításán gyönyörködjenek a testemben! Tiszta szívből nevetett, s a nevetéstől kipirult az arca. — Hát ez jő! Istenemre mondom, nagyszerű... Akárcsak Márta! A strandon csupaszon mászkál, előttem meg nem mer levetkőzni... Csak nehezen értettem meg, amit mondott. Ezek szerint Márta nem is... És Pepo mi mindent összefecsegett róla! És én... Egyszerre felderültem. Edit még mindig nevetett, s fuldokolva beszélt: — Sült kispolgárok... falusiak... Nem is olyan vadember, mint Márta mondta! Nem jöttem zavarba. A kellemes értesülés visszaadta nyugalmam. Könnyedén vettem át Edit szabados, kissé flegma beszédstílusát: — Be merne velem ide zárkózni? — kérdeztem. Azt hittem, hogy kérdésemen meglepődik, de csöppet sem jött zavarba, úgy válaszolt: — Miért ne? Gondolja, hogy olyasmi történne, amitől én meglepődnék? — Hátha? — kérdeztem gonoszul. — Barátom, maga még naiv! A művész élete, nem éppen az erkölcs iskolája... A karomat fogrta egészen közel állott hozzám s úgy nézett rám kihívóan. Én azonban okulva előző tapasztalatomból, kissé elhúzódtam tőle, éppen a- mikor Márta futott a terembe vidáman, jókedvűen. — Gyerekek, vivát!... Kaptam grúz konyakot!... — kiabálta s magasra tartotta az üveget. — Hurrá! Menjünk a szalonba... — Mondta Edit könnyedén s előre indult a műterem festőállványai közt. (Folytatjuk) i*iuuuv,u iiiu£.uuiuui, iciiucz.- v. nek be Sztregován. A költő a síremlékét már korábban hely- C reállították és renoválták a r kastélyt is, amelynek egyik f ' sarokszobájában írta Madách I Az ember tragédiáját. A kas- c I tély három szobájában most ■ Madách-múzeumot rendeznek be és ezt a költő centennáriu- ma alkalmából nyitják meg. ■ A relikviák beszerzése már ' megkezdődött. A tervezett • Madách-múzeum a balassagyarmati Palóc Múzeummal ■ cserekiállításra készül ★ Tolsztoj vándorkiállítás járja be a Szovjetunió nagyobb vá- 1 rosait. A kiállítás látogatói * több mint ezer tárgyat tekint■ hetnek meg, az író naplóját, híres emberekkel folytatott lei velezését, felvételeket családi életéről. A kiállítás termében . megszólal a Tolsztoj hangját 1 őrző hanglemez is és a látogatók meghallgatják Tolsztoj ,, unokájának Vlagyimir Tolsz- tojnak, a vándorkiállítás Icísé- rőjének nagyapjáról, szóló szí- ó nes előadását. ★ A Shakespeare év alkalmából a Párizsi Nemzetek Színháza . négy Hamlet előadást tűzött- műsorára. Az angol előadás rendezője Lawrence Olivier-" húzott a sötét, boltíves kapu alá. Valami tiltakozásfélét dadoghattam, mert Márta erélyesen rámförmedt. — Egy szót se! Velem jössz! — Hová cipelsz? — kérdeztem bambán, rosszat sejtve. — Csak gyere! Lihegve, szinte futva érkeztünk a legfelső emeletre. Márta kulcsot húzott elő s kinyitotta az elénk meredő magas szárnyas ajtót. Homályos előszobába jutottunk ahonnan keskeny falépcső vezetett egy súlyos bársonyfüggönyhöz. Alig léptem be Márta mögött, vidám női hang csendült a függönyök mögül: — Halló! Te vagy az Már- tus? — Csau! Mi vagyunk... — Csau! Kivel vagy? — Tudod, akiről beszéltem neked... Pepo barátjával! — örvendek!...
