Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-09-29 / 39. szám
Kis Sándor metszete TÓTH ELEMÉR versei: KORZO Kincsével az este idelépdel. Száz Lesbia, „mindenki asszonya“ jön, s riszál gyönyörű fenekével, minden szívnek lángot kell fogni ma Zeng az utca, a karcsú tüsarok zenéje ez, tavaszi muzsika. Tüzáradat, mindenütt tűz ragyog, és nevetés, igen, nem és szia. Boldog mindenki? Furcsa, réveteg bódulatukban nézik az eget. „Mennyi szerelmes“ — így a vén falak S a kapualjból könnyű énekek kelnek szárnyra, utána — „ég veled". Szerelmesek? Csak annak látszanak. GALAMBOK Talán igazi galambok, talán igazibb Picasso galambok szállnak, szállnak, s kékezüst csőrrel kiabálnak: BÉKE! BÉKE! Gyerekek parittyával, felnőttek ágyúval lövik őket. Történelem Emberek nagy faragott asztalok mögül rendelkeznek „Emberek ássatok" S azok fogják az ásókat is ásnak ásnak ásnak míg találnak egy csontot Hazaviszik és leteszik a faragott asztalokra Ott sokáig forgatják „Ezerszáztizenkét éves’ — mondják aztán „Egyik ősünk...’ — mondják mellékesen Hazamenet két centivel magasabbra emelik fejüket CselénylLőselő .^ jwM mhmímMb II. rész VI. Akik soha nem látták a tengert — ütöttem meg a hangot mindjárt írásom legelején, arra gondolva, hogy tulajdonképpen nem is útinaplót akarok írni, inkább egy konfrontációt végeznék el. A konfrontáció tárgya: mi és a körülöttünk létező világ A konfrontációra természetesen lehetőség van mindenütt, ám sehol jobb lehetőség, mint a Szovjetunióban, ebben a soknépü - soknemzetiségű országban. Elképzelhető hát az öröm, amit éreztem, hallván, hogy útitervünkben Moszkva mellett szerepel Jereván is, s így az egész kaukázusontúli nemzetiségi terület. Mit tudtam én addig Jerevánról, mit tudtam én addig az örményekről ? Tudtam róluk, hogy egy kis nép Európa legeslegszélén (egyesek nem is számítják az örmény fennsíkot Európához, az örmények azonban szívósan védekeznek az Ázsiához való beosztásuk ellen). Tudtam, hogy ősrégi a múltjuk, hogy a kopár fennsíkon nehéz volt és ma is nehéz a megélhetésük, s leginkább állattenyésztéssel s főleg kereskedelemmel keresik meg a mindennapi kenyerüket. Irodalmukról, kultúrájukról viszont alig tudtam valamit, illetve, gondoltam, hogy alig tudok, mert a személyes ismeretség közben az is kiderült, hogy bizony tudok róla, csak épp annak nem voltam a tudatában, hogy azok a nagy művészek, akiket pedig ismertem, tulajdonképpen örmények. Mert van ennek a kicsi népnek olyan jelentős művészete, olyan jelentős, irodalma, hogy akar- mely nagy ország megirigyelhetné, csak az már az örmények ősi tragédiája, hogy a századok folyamán szétszóródtak szinte az egész világon, s így bizony nem csodálhatjuk, hogy hol itt, hol ott bukkan fel egy-egy örmény származású név. Mert ki tudja példának okáért, hogy Saroyan, a modern amerikai irodalom egyik legjelentősebb képviselője, örmény származék. Márpedig az, maga is büszkén hirdeti, s bár művei angol nyelvén terjedtek el szerte a világon, szerzőjük sohasem tagadta meg népének ősi nyelvét, mentalitását. S hogy mindjárt folytassuk a sort a legnagyobbak egyikével: ki tud róla, hogy a szovjet zene egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Aram Ha- csaturján ugyancsak örmény származású. S nemcsak nevében és formálisan az, de művészeté, nek lényegében is, zenéje szervesen kapcsolódik az örmény népi hagyományhoz. Modernségnek és népiségnek valami olyan szövetségével találkozhatunk nála, mint Bartóknál, s a párhuzam már csak azért 6em hiábavaló, mert nyilvánvaló példa: kis nép nagy művésze csak úgy lehet valaki, ha a legmodernebb formai elemeket képes összekapcsolni a legősibb népi hagyományokkal. Van itt aztán egy másik párhuzam is: az örmény nyelv, noha az indoeurópai nyelvek nagy családjába tartozik, lényegesén ugyanolyan rokontalan ága nemének, mint Európában a magyar. Sehol egyetlen nyelvet nem sikerült még felkutatni a nyelvészeknek, amely csak valamelyest is hasonlítana az örményhez. Nehéz dolga van hát IllÉillgiil Chacsatur Abovjan a klasszikus örmény költő emlékműve a művésznek, aki ilyen népnek, ilyen nyelvű nemzetnek a fia, aki ilyen nyelven akar a világhoz szólni. Ezért is van talán, hogy a világhoz szólni igazán csak a muzsikusok tudnak, hiszen a muzsikának nem akadálya a nyelv, a muzsika nyelve közös az egész világon. S ha már a közös nyelvről beszélek, hadd mondjam el egy, éppen az örményeknél tapasztalt élményemmel kapcsolatban azt a réges-régi kérdésemet, hogy vajon miért nem volt képes az emberi nem egymillió éves történelme folyamán, de még a civilizált, lítikus-írástu- dó emberiség sem tízezeréves történelme folyamán megtalálni egy közös nyelvet, amelyen megérthetné egymást a föld minden népe széles-e világon. S itt nem arra gondolok, hogy egyik nyelv a másik rovására, egyik nép a másik rovására emelkedne így feljebb a hírnév létráján, ahogy az az osztálytársadalmak során történt, inkább arra, hogy minden nép megtartaná a maga nyelvét, de ezentúl lenne egy közös nyelv. Mert milyen nagy dolog lenne az példának okáért, hogy én, egy kis dunamenti nyelv tudója, eljövök ide, Európa legés- legvégére egy ugyanolyan kis nép, egy ugyanolyan rokontalan kis nyelv fiaihoz, s bárhová megyek, bárkihez fordulok, szóban és írásban meg tudom értetni magamat ezekkel a szép fekete emberekkel, pedig hát az ö nyelvük-írásuk is ugyanolyan furcsa, kibogozhatatlan, semmi másra nem emlékeztető a számomra, mint az enyém a számukra. De hogy folytassam a nagy Örményekről szóló beszámolót: a zene mellett a képzőművészetben is van egy nagy alkotója az örményeknek: Szarjan, az egyik legrangosabb szovjet szobrászművész. Szarjan, a Moszkvában élő Hacsaturjánnal ellentétben, itt él és dolgozik Jerevánban, ebben a csodálatos szépségű, szinte az Ezeregyéjszaka meséiből előbukkant, annyiszor megénekelt városban. Van egy tíz éve világgá repült sláger Jerevánból, soha még én ezt a buta kis dalocskát annyiszor el nem dúdoltam, mint Jereváni tartózkodásom alatt, s bármennyire könnyű kis dalocska is ez, a lényegét ennek a mesés*keletnek, aligha lehet jobban kifejezni ennél a furcsa ritmusú zenénél. Jereván egyébként az ellentétek városa. Aligha van még település a világon, ahol ilyen kis területen találkozik múlt és jer len, mint itt. Mert csodálatosan szép az új Jereván, csodálatosan szépek a házak, az utcák a terek, az emberek, s alig teszel tíz lépést, máris benne vagy a legsötétebb keleti múltban, a földbeépitett kis vályogviskókban, s így Itt valóban kézzel tapinthatóan tapasztalhatod, hogy tulajdonképpen mit is jelent a szocializmus. Mert az emberek általában könnyen felejtenek, egy-kettőre elfeledik az új házakban régi nyomorukat. De itt, Jerevánban még láthatod ezeket a házakat, ösz- szehasonlíthatod az új főutcával, s akkor eszedbe kell, hogy jusson, honnan is indultunk tulajdonképpen. Beszélni kellene aztán az emberekről is, ezekről a különleges szépségű örményekről. A férfiak, mondják hevesvérűek, esténként lépten-nyomon tapasztalható kisebb-nagyobbcse- tepaté az utcákon, kocsmákban, s a csetepaté oka, mint talán mindenütt kerek e világon: a nők. Legfeljebb azzal a különbséggel, hogy ezek a jereváni nők aztán valóban fel tudják ingerelni a férfikedélyeket, mert soha még én annyi csodálatosan szép lányt nem láttam egy városban összetömörülve, mint Jerevánban. S ez, gondolom, megint csak egy újabb fejezete az örményekről szóló dicshimnusznak, mert csak látszólag van különbség művészeti-irodalmi szépség és emberi (s elsősorban: női) szépség között. Mindent összevetve: idegen városban járva sokszor érzem azt torokszorító érzést, hogy vajon meglátom-e még ezt a várost valaha ? Jerevánban különösen szorította a torkomat ez a megfogalmazhatatlan valami, mert Jereván szép és Jereván messze van, de nem tudok lemondani a hitemről, hogy ezt a távoli gyönyörű várost még egyszer viszontlátom majd valaha. (Folytatjuk) A világhírű jereváni Operaház Levél az Olympic big-beat csoport egyik napszemüveges fiatalemberéhez Amatőr filmesek fesztiválja Az Ifjúsági Alkotóverseny keretén belül ebben az évben immár másodszor rendezi meg a CSISZ SZKB-a a Szakszervezetek Szlovákiai Tanácsával és a Szlovák Nemzeti Tanáccsal karöltve az amatőr fiimezők szlovákiai szemléjét. Ez az „amatőr filmfesztivál" tematikájával és jellegével a SZNF 20. évfordulója ünnepségeinek szerves része. Küldetése pedig, hogy elmélyítse és továbbfejlessze az amatőrfilmezést a fiatalság körében, üzemekben és falvakon, hogy a fiatalság megismerje a szabad idő ilyen formájú kihasználását is. A szemle 1964. október 1-2- és 3-án lesz Bratislavában a Filmintézet épületében (Rybné námestie č. 3.). Három napig lesz alkalmunk figyelemmel kísérnünk a fiatalság alkotó- készségét, fantáziájának működését. Ezek a szemlék hű képet adnak az ifjúság életfelfogásáról, és társadalmi szemléletéről, A szemle sikerét majd a bírálóbizottság lesz hivatva eldönteni. De egy mindenesetre bizonyos, hogy nálunk termékeny talajra talált ez az új művészi ágazat, és reméljük, hogy az üzemi klubok, művelődési otthonok ^irányítása mellett még tovább* fog fejlődni. Már maga a program is a szemle igényességéről tanúskodik. Több nemzetközi díjat nyert professzionális és ama- törfilm-alkotás megtekintése, majd Richard Blech filmkritikus, Štefan Uher filmrendező és Pavel Branko a „Film a divadlo" című lap főszerkesztője tart beszámolót és utoljára a győztes filmek vetítése kerül sorra. Az előkészítő bizottság reméli, hogy ez a szemle teljesíti majd küldetését és hogy az ifjúság körében egyre nagyobb tért hódít majd ez a művészi ág, amely már eddig is bebizonyította, hogy a helyes úton halad. MÄCSAI GYULA az előkészítő bizottság elnöke. Kedves Fiatalember! Kérem, ne haragudjék, hogy nem a nevén szólítom, de nem tudom, hogy hívják. Igaz, érdeklődhettem volna azoknál, akik a sajtónapi nagy nemzetközi esztrádmüsort rendezték, ök megmondhatták volna. Hiszen ők hívták meg Magát, hogy énekeljen nekünk. Igen, igen! Magának szól a levél. Magának, aki azon a bizonyos esten — szeptember 20-án — fellépett a bratislavai sportcsarnokban. Hogy miért írok? Mert épp ezen az esten sok meglepetésben volt részem. Végre olyat láttam, ami igazán megdöbbentett, és „extázisba hozott". Es ezt Magának is köszönhetem, Fiatalember! Ugye Maga is emlékszik rá, hogy a hatalmas sportcsarnokban két pódium állott. Az egyik a magyarországi vendégeké volt: Németh Marikáé, Gombos Kataliné, Sinkovics Imréé és a többieké. Bizonyára arról is tud, hogy a magyarországi vendégek eredetileg 60 perces műsorral készültek, Petőfi-verseket, Moliére-mono- lógokat akartak előadni. Műsoruk kezdetén a közönség egy része nemtetszését nyilvánította ki, bizonyára azért, mert „nem értette a szöveget". Ekkor a vendégek lemondtak a monológokról. Ezután Németh Marika énekelt. A közönség egy része őt sem értette meg. S hogy a közönségnek az a bizonyos 'része minden lelkiisme- retfurdalüs nélkül kifejezhesse nemtetszését, hozzásegítette öt a rendezőbizottság a televízió munkatársaival karöltve. Megkezdődött a kamerák és különböző kábelek helyezgetése és igazgatása, pontosan Németh Marika orra előtt (a szó szoros értelmében). így aztán magyarországi vendégeink megérezték, hogy ők ezen az estén nem is olyan fontosak. Sokkal fontosabb a big-beat! Szépen elbúcsúztak hát a „kultúrára éhes“ közönségtől. így rövidült le a 60 perces műsor 15 percre. Ekkorra már a televízió kamerái elkészültek. Maga pedig kilépett a másik pódiumra — amely a Magáé volt, csak a magáé. Már az első pillanatban megsajnáltam. Nyilván valami szembetegségben szenved, mert fekete napszemüveget viselt. Ekkor egyenesen megállt, majd néhány taktusnyit rángatózni kezdett. (Es ez a rángatózás végigkísérte egész fellépését.) Majd kinyitotta a száját. Na most ... most fog énekelni — gondoltam. De csalódtam! Maga kiabált, Fiatalember! A közönség fele már rég elhagyta a sportcsarnokot, de Maga még mindig kiabált. Rendületlenül! Meg akarta mutatni a maradék közönségnek, milyen is az „igazi művészet". Egy szerencséje volt: akik Magára nem voltak kíváncsiak, azok csendben elhagyták a termet. Míg amikor a magyarországi művészek léptek fel, akkor a közönség egy része hangos megjegyzésekkel és füttyszóval zavarta az előadást. S a rendezőség? A rendezőség semmit sem tett, hogy ezt megakadályozza. Nem is olyan régen Németh Marika Moszkvában énekelt. Érdekes! Senki nem kifogásolta, hogy nem érti a szöveget. En pedig Magát nem értettem, Fiatalember! Hogy milyen nyelven „énekelt", még a mai napig sem tudom — bármenynyire is töröm a fejem. De nem zavartam Magát, hanem én is a többi száz és száz nézővel elhagytam a nézőteret. Befejezésül: én is fiatal vagyok, én is tudok kiabálni. De ha éneklésről van szó, olyankor énekelni szoktam. Tessék? Hogy Beatles-ék? Hát igen, ők tudnak valamit! De Maga? Maga inkább ne énekeljen, jó!? Vigyázzon a hangjára, mert bereked. Az pedig nagyon kellemetlen! Egy őszinte jóakarója: Dráfi Mátyás, /
