Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-28 / 4. szám
Kaland a Tátrában SZŐKE JÓZSEF Testem belefáradt a mozdulatlanságba. Fájt a hátam, elzsibbadt a lábam. Szuszogva, mintha álmomban mocorognék, kényelembe helyeztem magam. A két barát egy pillanatra óvatosan elhallgatott. Figyelték mozgolódásomat. A vonat kivilágított állomáson szaladt keresztül. A kerekek vad csattogással ugráltak a váltókon. Megnyugodtak. A fiatalember közelebb hajolt a barátjához és visszafojtott hangon, aprólékosan ecsetelte, hogyan készültek Pepoval Márta fogadására, meg vendégelés éré. — Már estébe hajlott a délután, amikor Márta Pepoval megérkezett. A városi lányok hanyag magabiztosságával vetette le elegáns felöltőjét. Szó nélkül az ágyra telepedett és finommetszésű, barna ujjait vizsgálta, majd engem nézett nyilt, őszinte tekintettel, érdeklődéssel. Máig se tudom mi ütött belém. Azelőtt rögtön zavarba jöttem, ha egy szép leány rajtam felejtette a szemét. Most zavartalanul viszonoztam Márta érdeklődését. Belenéztem nagy, mélyfekete szemébe. Elő- \ szőr az volt a benyomásom, hogy valahol már láttam, valahol már találkoztam vele, s most emlékezetem rejtett zugaiban kutattam. Végre rájöttem s elmosolyodtam. — Mi már ismerjük egymást — mondtam. Meglepődés és töprengés nélkül mosolyodott el. — Lehet. — Egyszer a könyvtárban magától kértem tollat, hogy ki- tólthessem a kölcsönző cédulát... — Nem emlékszem. — Többen voltak, a barátnőivel... Maga rám se nézett, úgy nyújtotta oda a tollát. — Szórakozott lehettem. — A barátnőivel tanakodott. Ha jól emlékszem, egy könyvön vitatkoztak. — Gyakran jár a könyvtárba? — kérdezte minden átmenet nélkül s cigarettát vett elő. — Néha. Ha éppen valamire szükségem van... — Sajnos nekem sosincs szerencsém a könyvtárakkal. Csak véletlenül találom meg azt a könyvet, amelyiket akarom. Nem kereste a szavakat. Könnyedén társalgott. Elegáns, kiművelt mozdulatokkal szívta a cigarettáját. Fehér madonnaarcát beárnyékolta hosszú, szabadon hagyott sötét haja. Eszembe jutott, amit Pepo mondott róla, hogy szívesen barátkozik a képzőművészekkel. Nem csodálkoztam rajta. Arcának finom rezdülései, bőrének meleg fénye, nagy fekete szemének örök élénksége engem is elbűvölt. Szerette az élénk színeket, s vörös szoknyát, a testéhez tapadó kők pulóvert, az aranysárga szilon- kendőt a nyakán. Máig se értem, de ezek a vad színek remekül illettek arcához. Amint ott ült az ágy szélén rövid szoknyája alól kilátszott szépvonalú térde és a testére tapadó ruha csaknem leplezetlenül mutatta gömbölyű tagjait. Valóban szép volt. Pepo ragyogó szemmel forgolódott körülötte. Bort ittunk és semmitmondó dolgokról beszéltünk. Márta többet foglalkozott velem, de Pepo nem látott a boldogságtól. Eredetileg abban állapodtunk meg, hogy én egy alkalmas pillanatban majd eltűnők, és magukra hagyom őket. Az üveg bor csakhamar elfogyott és fölálltam, hogy hozok az üzletből újat. Márta nem engedett. Megfogta a kezem s úgy tartott vissza. Bor nélkül azonban akadozott a társalgásunk. Alig ittunk, s alig ismertük egymást. Miről is beszélgettünk volna? A szokásos diáktémák elfogytak. Márta a ruháját igazgatta, láthatóan menni készült. Pepoval összevillant a szemünk. Most ő ugrott fel s ajánlkozott, hogy hoz egy üveg bort. Meglepődtem. Márta nem tiltakozott. Magunkra maradtunk, Márta zavartan fészkelődött, aztán felállott és a kezébe vett egyet az éjjeli szekrényen heverő könyvek közül. — Mit olvas? — kérdezte s kinyitotta a könyvet. — Hemmingwey-t... — Oh! Magának meg van az „Akiért a harang szól?“ — Meg. Lapozott a könyvbe. Lassan ráérősen odamentem hozzá. — Adja kölcsön nekem... Összecsücsörítette a száját s úgy nézett rám inkább incselkedve, mint könyörögve. — Mit kapok érte? — kérdeztem játékosan, minden komoly szándék nélkül. Rámnézett fürkészve, vizsúgy kirobbannak az emberből s magunk is érthetetlenül állunk velük szemben. De ne.n találtam a kellő szavakat. Hallgatott. Megbocsátóan, mosolyogva nézte zavaros vergődésemet. — Én voltam a hibás - mondta később. — Sosem fordult elő ilyesmi velem — magyaráztam. — Megvadítottam... — Elvesztettem a fejem. gálódva. — Maga olyan zsugori, hogy — Jól van. Felejtsük el semmit se ad ingyen. nyújtotta a kezét. — És maga? Forró, kicsi volt a keze'. Először jött zavarba. Egészen közel álltunk egymáshoz s föntről néztem a szemébe. — Komolyan, adja kölcsön.. — Ha kapok valamit! Megértette az ugratást. Gyorsan lábújjhegyre emelkedett és arcon csókolt. Meleg ajka alig érintette a bőrömet s a következő pillanatban már el is ugrott tőlem. — Most már elégedett? — kérdezte nevetve, gúnyosan a szoba másik sarkából. Egy pillanatig döbbenten álltam, aztán nem tudom, hogy mi ütött belém, lassan elszántan utána indultam. — Nem, nem vagyok megelégedve — mondtam. Megijedt. Láttam a szemén, hogy fél. Durván, erőszakosan ragadtam meg. — Ne! — mondta riadtan. Ajkam a nyakára csúszott, ellökött magától. Egyszerre kijózanodtam s zavarodottan lehajtottam a fejem. — Most már nem kell a könyve se! — mondta később és az asztalra dobta. Könyörögve néztem rá. Magam is meglepődtem magamon. Mintha az előbb nem is én... — Ne haragudjon... — hebegtem. — Azt hittem, hogy rendes ember. — Neharagudjon — ismételtem. — Tulajdonképpen mit gondol rólam? Azt hiszi, hogy ha feljövök ide magukhoz, akkor... — Dehogy gondolom... — Hát akkor? — Ne haragudjon... — ismételtem ostobán. — Mindig ilyen? — Nem, nem! Dehogy vagyok!... — kiáltottam kétség- oeesetten. — Csak most nem tudom mi ütött belén... Azt akartam megmagyarázni, hogy az igazi érzelmek csak — Szeretném ha nem haragudna. — Nem haragszom. Máskor vigyázzon... Mosolygott. Piros ajkai közt kivillantak fehér fogai. Nem engedtem el a kezét. — Most megvet — mondtam szomorúan. — Nem igaz. — Tudom, hogy megvet, kinevet... Pedig én... én azt szeretném, ha megértene. Egész este itt nézem magát... Igaza van! Kis, szürke diák... Hogy jövök én magához? — Ne beszéljen így! — Tudom, hogy únja, amit mondok!... — Nem, nem azért! — De! Tudom... — Nem, nincs igaza! Szeme riadtan, bánatosan meredt rám. Nem húzta el a kezét. — Ugye elfelejti? — kérdeztem, mert semmi értelmes sem jutott az eszembe. — Maga olyan nagy gyerek. Mosolygott s megszorította a kezem. Meleg hullámok öntötték el a szívem. Soha hasonlót nem éreztem. Csak nehezen bírtam, leküzdeni magamban a vágyat, hogy ismét karjaimba ne kapjam. — Jönnön, üljön le, maga csúf fiú — mondta ellágyulva. — Rögtön itt lesz a barátja... — Ugye nem szereti? — Kit? — Pepot. Nevetett. — Hová gondol? — mondta — Hát akkor? — Annyit molesztált, hogy végül mégis eljöttem. Meg aztán szeretem az érdekes embereket. — És Pepo érdekes? — Szerintem zseni, de nerr tud mit kezdeni a tehetségével. — Szóval magának egy közönséges halandó nem is jó. Magának csak zsenik kének!... — Megmondtam már, hogy nem vagyok belé szerelmes! — vágott a szavamba, de én dühösen tovább kiabáltam: — Minden lány megkergült! Futnak a hóbortos zsenik után ... Jön néhány üresfejű meghagyja a szakállát, vastagtalpú bakancsot húz, piszkos inget visel és a lányok menten elvesztik a fejüket!... Mosolygott. Arcán megmelegedett a fény. — Csak kiabáljon! Ha dühös, tetszik nekem... Zavartan elhallgattam. Szerencsére csikordult az ajtó, Pepo jött vissza. Az ital ismét felmelegített. Viccelődtünk, énekeltünk, Pepo indítványozta, hogy a vizsgák után ránduljunk a Tátrába egy kiadós sítúrára. Mártával összevillant a szemünk s az indítványt lelkesen fogadtuk. — Nagyszerű helyet tudok. Egy isteni menedékház.. — kiabálta fellelkesülve Pepo. Szeme ragyogott az italtól. — Magamma! hozom a barátnőmet... — ajánlotta Márta. — Isteni. Legalább te se leszel egyedül! — csapott a vál- lamra Pepo. Mártát figyeltem. Nem nézett rám, arca nem árult el semmit. Pepo színes szavakkal ecsetelte a ránk váró gyönyörűségeket és titkos célzásokat tett egy hajdani kalandjára. Később odatelepedett Márta mellé az ágy szélére és kezét bizalmasan a lány vállán nyugtatta. A jókedvem egyszerre elpárolgott. Legszívesebben Pe- po/iak rontottam volna. Márta észrevette haragomat. Elhúzódott Pepótól. Nemsokára felállott és egyedül távozott. Pepo egy ideig zavartan állott az ajtóban. Nem tudta mire vélje Márta hirtelen távozását. Mosolyogni próbált, de csak fintyorgott. Lopva rámsandított. Nagyon szégyelhette a dolgot. Közömbös képpel rendezgettem az asztalon. Elégedett voltam és mégis nyugtalan. Nem tudtam eligadozni Márta viselkedésén. Éreztem, hogy vonzódik hozzám és mégis megalázott. Pepo síma szavai nem vették le a lábáról, de közvetlenebb volt hozzá, mint hozzám. Ki igazodik el mindezen? Végigfeküdtem az ágyamon és könyvet vettem a kezemne, hogy Pepo ne vegye észre nyugtalan töprengésem. (Folytatjuk) Mit olvassunk? CAUTE: OLDD MEG SARUDAT Virágh Zsuzsa: A réten-Alaiv • i f finnes ?szei A Szlovák Nemzeti Képtár kiállítás-termeiben rendszerint egy-egy képzőművészeti csoport, egy egész évszázad képviselőinek alkotásait, vagy ismert művészek életművét mutatják be. E napokban azonban teljesen ismeretlen népi művészek képeit állították ki. A „Naiv művészet Csehszlovákiában" című kiállítás anyaga — amelyet először Brnóban mutattak be nagy sikerrel — most Bratislavában került kiállításra. Tudjuk a „naiv művészet" mint fogalom külföldön honosodott meg először és nálunk sem találtak megfelelőbb kifejezést azokra a festőkre és szobrászokra, akik intuitív módon anélkül, hogy kiképzésben részesülnének a képzőművészet eszközeivel igyekeznek kifejezésre juttatni élményeiket, álmaikat és vágyaikat. Többnyire elnyomott, agyonhajszolt kisemberek, iparosok, munkások és főleg már idősebb emberek menekülnek a művészet berkeibe, hogy felszabaduljanak környezetük nyomasztó hatása alól és lerázva magukról a béklyókat szabad idejükben kedvtelésüknek éljenek. Nem egyszer komoly nagy tehetségek kerültek ki az ilyen autodidakták közül. Nem véletlen, hogy a modern festöműszet megala- kítói Gaugin, Van Gogh és Cezanne is mint autodidakták indultak el. Ma már a híres nagy múzeumokba és képtárakba is bevonultak a naiv művészek és méltó helyet foglalnak el a korszakunkat jellemző művészek között. A 40 éves korában festeni kezdő Henri Rousseau vámtiszt, a 70 éves korában f est eget ő Mózes - nagyanyó — amerikai paraszt - asszony képei ma már világhíresek és végtelen a sora azoknak a „nagy neveknek", akik mint „vasárnapi festők" kezdték el karrierjüket. Nálunk most kerülnek először méltó keretek között kiállításra a naiv művészek alkotásai. Milyen színpompa fogadja a kiállítás nézőit, mennyi közvetlen melegség jellemzi ezeket a képeket. Csakhamar rájövünk a közös vonásaikra, amelyek természetesen a technikai kivitelezés keresetlensé- gében és mesterkéletlenségé- ben gyökereznek. Megkülönböztetjük azokat a festőket, akik teljesen önmagukra hagyatva és Picasso szavaival élve, valóban teljesen „szent szívből" igyekeztek kifejezésre juttatni mindazt, ami foglalkoztatta őket, és csoportosítjuk azokat, akik már némi szakszerű vezetés alá kerültek. Anna Lieková a baromfi udvaron az etetés kedves jelenetét örökíti meg, Juraj Lauko-t a tollfosztás és a kenyérsütés ihlette meg. Sokan közülük tudatosan abszurd lehetetlenségeket ábrázolnak, mintha csak a szürrealizmus parodizá- lásával kísérleteznének. Az egyik üvegre fest, a másik elkopott lepedő vagy zsákvászonra. Pavel Horák Vidám temetője úgy hat, mintha színes papírból lenne ragasztva, pedig temperával festette. Vajon kik ezek a festők? Žigmund Hubáéek, losonci könyvkötő, Ľudovít Kochal kőműves, Virág Zsuzsanna Kassán él, 74 éves nyugdíjas, Jozef Kerák, drótos, Ceglédi András útépítő-munkás Somorján... Ezek az emberek aktív alkotó munkára vágynak és próbára teszik erejüket. Nem mindegyik alkot nagyot és halhatatlant, de kit tudja, vajon nem-e ezeknek a naiv művészeknek sikerül megtalálni a kulcsot ahhoz a kapuhoz, amely a tömegeket a képzőművészet igazi megismeréséhez vezeti? MICHAL MARTA JÁTSZMA Túl a végállomásokon, ahol az örök-lázas utcák álmos mezőkbe ömlenek s kereken nyílik szét az ég, elnyúlt háztömbök s feszes tornyok fogacsozzák a láthatárt. A feltúrt rétek sakktábláján úgy állnak, mint a merev bábok; egy sem lovas egy sem király, a fészekrakás játszmájában egyrangú fehér figurák. — Mögöttem áll a kevéiy város sötét bábjai rang szerint támadó rendben sorakoznak. Szorongó szívvel kutatom, ki húz, ki lép majd velük szemben? Hisz a világosok tövén csupa fesztelen gépek zúgnak, a motorok vad bömbölése a tornyoknál is magasabb; a modern Bábel építésén a gépek nyelvzavara dúl... De ott fent az állványokon szívós legények. Hogyha szólnak, bakai íz langyít a fagyban, patonyi színek rajzanak, — tán fél Csallóköz fogott össze, hogy fal-bábbal nyerjen csatát... PETRIK JÓZSEF I. Károly, Isten kegyelméből i Anglia és Skócia királya, vérpadon fejezte be életét, és Cromwell, a felkelők vezére úgy érezte, hogy vége a harc- ; nak, a forradalom elérte célját. A háborúkban megfogyatkozott, lerongyolódott győzelmes nép hitt vezérének és csodát tett a jövőért, a szabadság ne■ vében. Hiába hitt. Cromwell . hatalma megvédésére a nép ellenségeivel szövetkezett. Az ■ elégedetlenek a „diggerek“, a i közelgők felásói köré tömörültek abban a reményben, hogy . örökre véget vetnek kenyér- ) gondjaiknak. Gerrard Winsta- . nely vezetésével egy maroknyi t csapat — a Szent György- I hegyen építette fel Jákob új ä országát, hogy valóra váltsa i vezérük látomását, az elkerítetten tágas föld, a tejjel és mézzel folyó Kánaán ígéretét. Gerrard Winstanely lázálmában újra fellángol a csipkebokor Surrey derűs hangáin, és onnan a Szent György hegyről a kibontakozó új élet híveket vonz köréjük, de félelemmel tölti el a hatalmasságokat. Égi 1 és földi szerelem kíséri Win- stanlye-t nehéz útján, de go- y noszság, gyűlölet és kapzsiság ' szövetkezik ellene és vesztét okozza. Bukása és a digger- telep pusztulása törvényszerű volt, de az égő csipkebokor n lángja, „a tűz, amely ég, de- nem emészt el, hanem megtisztítja az emberiséget“, sötét- századok távlatából is világít . és fénye hírt ad a mának.
