Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-09-01 / 35. szám
Gál Sándor Dolgozatírás - szeptember elsején Századok óta úgy van az már, hogy a vakáció után i megkezdődik az iskola. És az is századok óta van úgy, J hogy az a törékeny szemüveges kisfiú, aki minden i reggel pokolba kívánta az egészet: könyveket, füzete- két, táblát és persze a tanárokat is, — egyszercsak i felcseperedik, s évek múlva ő áll a tanári katedrán, ö magyaráz, és ő figyeli meg -zt a másik, ugyancsak ■ szemüveges és ugyancsak törékeny diákot, aki minden reggel pokolba kívánja az egészet, de egyszer íelcse! peredik és most ö áli... és így tovább lehetne foly• tatni a végtelenig, mert ez a körforgás soha nem áll J meg, éppen olyan folyamatos és törvényszerű, mint az, 1 hogy a víz elpárolog és felhőkké áll össze. Mindebből semmi lényegeset nem akarok kihozni. CJ i sincs ebben a néhány sornyi megállapításban. Az űj, csak most következik. Tudniillik ,az az első szemüveges i diák még az iskolapadban elhatározta, hogy ha tanárrá ! válik, rögtön az iskolaév megkezdésének első napján í dolgozatot irat a gyerekekkel. A téma: Ma roegkezdő1 dött az iskola. Az érdekesség kedvéért versben kell az § osztálynak fogalmaznia, és a könnyítés annyi csak, hogy a fvers első sora azonos a címmel. A többit hozzá ! kell spekulálnia mindnek Meg kell írnia, miért örül • vagy szomorkodik szeptember elsején. A strébereknek be J kell vallaniuk, hogy végre ismét jelentkezhetnek (miI csoda kínok! két hónapig szünetelniük kellett) és beI mondhatják, hogy Pető csutkával dobál és Cupák őrá i alatt eszik. A magolóknak rímekben kell vallaniok arról, J micsoda öröm, hogy megint biflázhatnak. És egynéI hánynak be kell töredelmesen számolnia arról, hogy ők 1 bizony egyáltalán nem örülnek szeptember elsejének, ! sem október, sem december elsejének, mert csak a va• Rációnak örülnek és egye meg a fene az egész iskolát. A dolgozatot megírták A tanár Összeszedte, és féktelen i kíváncsiságától sarkallva még aznap délután kinyitogat- i ta a füzeteket. • Elé tárult harminckét kiilönfajta betűtípus. Kusza sorok, itt-ott belejavítva, az egyik rövidebb, a másik i hosszabb vers, az egyiknek nagyszerű rímei vannak, a J másiknak kevésbé, az egyik gördülékeny, a másik akaI doző. De az igazi meglepetés most következett. A dol• gozatok egyvalamiben hajszálra megegyeztek: minden ■ tanuló örül, hogy végre megkezdődött az iskola. A leg• jobb négysor, mely az egész osztáiy véleményét sűríti i magába, így hangzott: Ma megkezdődött az iskola, ■ alig vártam én, leckét, feladatot megoldani i már nagyon vágytam én. A kis tanár érezte, hogy ez nem igaz. Nem lehet igaz. • hiszen egyszer, nem is olyan nagyon régen, ő is ott { ült a padokban és ő is utált iskolába járni. Mégsem • tehetett semmit. Harminckét különböző írással ott állt szeme előtt a valóság. Elszomorodott egy kicsit, aztán i egy pillanat alatt felvidult. Mogorva tanárára gondolt, aki annak idején ugyanazt a tárgyat tanította, amit ő. i Ha annak eszébe jutott volna szeptember elsején Ilyen című dolgozatot Íratni, ő vajon megírta volna a sziniga- 1 zat? Batta György Románia kulturális életéből A kocsmaajtó ki-be leng. Délelőtti fény böködi az üveget. Kacsalábon forgó vár, próbálom megállítani. Nem megy. Az istennek se megy. Csak az ajtó jár ki-be. A hét golyó hátul áll a zöld mantinellnél. Nyolc kis kráter ásít. Az ajtó megint megleng, előbb be, majd ki. A dákó avason fényezett. Hegyéről már letöredezett a műanyag burkolat. Az óraszerkezet egyhangúan zümmög Negyedóránként kattan egyet. Lezár, s a golyók nem gurulnak ki. A számológépen hat sor színes diszk: kék, sárga és piros. S alatta még egyszer ugyanúgy. A fehér golyót állítom a piros mü- anyagbevonat kopott indítópontjára. Az óra zümmög. Valaki a söntésnél sört kér, majd a kocsmárossal veszekszik egy rövidet. Meglököm a fehér golyót. Lassan, finoman gurul a jobb sarok felé, majd visszapattan a mantinelltől, magával sodorva a pirosat. Egyedül játszom. Ilyen nagy dologidőben nehéz partnert találni. Csak a kocsmáros álmos pillantásai csodálkoznak néha felém, mintha azt kérdezné: te gyerek, neked nincs más dolgod, csak koronásokat bedobálni a biliárdasztalba. Nem mondja soha, más se mondja, de érzem a hátam mögött a szúrós tekinteteket. De semmi kedvem a magyarázgatáshoz. Nem sikerült negyvenest csinálni. A piros golyó majdnem elvitte a bábot. Nem számolom most a találatokat, inkább csak e lehetőségeket próbálgatom. A söröm már biztosan ihatatlan. Ha soká áll- a korsóban, kipárolog a java, és szörnyen keserű. Azért megnedvesitem a torkomat. A piros golyó már kigurult a belső térről, s a mező közepén áll. Ha a mantinelu öl trégen elérem, sikerülhet a negyvenes. Érzem, hogy valaki figyel hátulról. Ilyenkor rendszerint nem sikerül a lökés. Legalább úgy bámulna, hogy ne tudnám. De tudom, s ez baj. Nem idegesít, csak ha nem viszem be a negyvenest, majd gúnyosan félre húzza a száját, mintha azt mondaná: könnyű a kezed nem csinálsz semmit, mégse tudod bevinni a negyvenest. A Ferkót nézd meg, ő megcsinálja, pedig egész éjjel szántott a détével. Te meg... Igen, én meg semmit se csinálok. Szünet van és semmit se teszek. A főiskola nem játék. Két hét múlva nekem se lesz időm biliárdozni. És itt akkora unalom van, amire hasonlatot se találok. A biliárd még szórakoztat. Próbáltam már mást is. Voltam a traktorállomáson. De azonnal ott is hagytam. Vigyázz, mert olajos lesz a ruhád, mondta az egyik szerelő. Az övé talán nem olajos ? Hazamentem, s dühömben egész délután fát vágtam. Olajos leszek... olajos leszek... Talán még sosem voltam olajos?! Sikerült! A piros golyó a húszasba esett, s a piros dupla érték. Ez a kiváltsága a többi hat golyóval szemben. Mintha nemesi levele volna. Kacsalábon forgó vár ... Mit akarok én a kacsalábon forgó várral? Nem tudom, de mióta ide jöttem, állandóan ez motoszkál a fejemben. Meg kell állítani. Átkozott bolond vagyok, az egybtztos! Mintha valaki megbabonázott volna. Holnap lemegyek a Dunára és egész nap a vízben fogok ülni, mint egy fakír. Már ma ezt kellett volna lennem, akkor nem lennének ilyen ostoba gondolataim, ezzel a kacsalábán forgó várral. Kacsalábon forgó vár nincs, nem is volt, és nem is lesz Mese az egész. Befejeztük. Pont Most a zöld golyó következik. Ledönti mind a két babát. Legszívesebben széttörném az asztalt. Öregasszonyok jönnek be a lengőajtón. Nyugdíjasok. Mindegyik többrészes ebédhordót tart a kezében. Itt főznek számukra Szép dolog, hogy így gondoskodnak róluk, de nekik nem nagyon tetszik. A háború után azzal fenyegetőztek errefelé, hogy a kommunizmus csak sajkát ad, meg közös konyhát. Ezek az emberek most azt hiszik, hogy az a jóslat teljesedetl oe rajtuk. A különbséget meg nem látják. De nem is láthatják, hisz olyan messzi élnek a mától, mintha a temetőből járnának közénk. Külön világ... külön világok... A régi nagygazdák és a volt cselédek egyformán és egyszerre jönnek. Hogyan is lehet- nekik megmagyarázni, hogy az ö törvényeik már érvénytelenek? Hogyan lehetne megmagyarázni ott, annak a vénség- nek, hogy csakis az ö javukat akarják, mtkc* neki nyolcvan holdja termett... > Hogy jön valaki ahhoz, hogy neki pár koronáért ebédet merészeljen adni, neki, aki a templomban is mindig az első padban ült, akinek még a tanító is előre köszönt... De azért csak jön, kezében a többrészes ebédhordóval, viszi haza a leveskét, mert itt nem ülne le ebédelni, azt nem, inkább az éhezést, de ezek mellé nem ül le. Kicsit szánalmasak, kicsit furcsák, kicsit emberek .. . A torkom megint kiszáradt. Kérek egykissört. Az óra zümmög, a golyók halk koccanással ütődnek össze, s az avasszínü dákó sárgán csillog. Ha lezár az óra, abbahagyom. Nem lehet soká bírni, hogy az emberek így néznek. Jobb lett volna elmenni brigádra valahova. Ott legalább nem jutnának ilyen badarságok az eszembe. Meg kellene mégis csak állítani azt a kacsalábon forgó várat. Nagyon nagy átok ülhet rajta. Szörnyűség lehet állandóan egy helyben forogni. Az öregek sora lassan fogy. Nem beszélnek, nem is néznek egymásra, mintha szégyenle- nék, hogy ide járnak. Mintha azt szégyenlenék, hogy megöregedtek. A falusi ember nem szokott megöregedni. A falusi ember egyszerűen meghalt. Született, dolgozott és meghalt. Nyugdíj és öregségi segély nem volt. S nem is kellett. A piros golyó megint nagyszerű helyzetben áll. Ezt biztos beviszem. Aki az ilyen állásból nem csinál negyvenet, az ne is álljon a biliárdasztal mellé. Csak nyugalom kell hozzá, kis összpontosítás és megvan. A szürke golyót állítom a kezdőpontra. Valaki megfogja a karom. Bocsánat, hallom a hangját. Még nem fordulok meg, még várok egy pillanatot, szeretném kitalálni, ki lehet ez a lány, vagy asszony, aki zavar. A hangját nem ismerem. Mindegy. Megfordulok, de előbb ellököm a szürke golyót. Bocsánat, mondja újra, szeretnék magával beszélni. A dákó úgy áll a kezemben, mintha valakit keresztül akarnék szúrni. Tessék, mondom, de a hangomban határozatlanság vibrálhat, mert a lány arcán egy árnyék suhan át. Leülünk az egyik asztalhoz. A nénikék összesúgnak. Nem nagyon értem a helyzetet, de úgy teszek, mintha mindet értenék. Maga nem ismer engem, kezdi a lány, de én ismerem magát. Itt tanítók már egy éve, s ezen a héten szolgálatban vagyok. Szeretnénk az aratási ünnepélyre összeállítani valami műsort, gondoltam maga is segíthetne. Önkéntes kényszer - munkára hív? Nem bánom. Csak azt mondja meg, mit tegyek. Nem sok az egész, mondja, van egy jelenet, azt kellene betanítani, persze segítek én is, teszi hozzá gyorsan, valami versek, énekszámok, ennyi az egész. Sok is, meg nem is. Attól függ, hogyan veszi az ember. Tanító elvtársnő, szól ki az egyik szakácsnő, tessék az ebéd. A lány föláll, s a tálcára rakott étellel visszajön. Mintha kicsit zavarban volna. Jó étvágyat, mondom, s visszamegyek a biliárdasztalhoz. Mindkét bábu fekszik, mint a lelőtt katonák. Hát az előbb nem sikerült a negyvenes. A piros golyóval célzok. Kattan az óra. A piros most már a háromszorosát adja. Kacsalábon forgó vár... Üristen, már megint! Teljesen hülye lettem? S az ajtó se áll meg, csak lebeg, ki-be, mintha megbolondult volna. A tanítónő most már nyugodtan eszik. Az öregek elfogytak, mint tavasszal a hó. Pirosrahevült arccal bámul ki a kis ablakon a szakácsnő, mintha várna valakit. Olyan az egész, mintha mindenki várna valakire. A székek, hogy ráüljenek az emberek, a söröskorsók, hogy megteljenek a csap alatt, a kocsmáros, hogy végre egy udvarias vendég érkezzen, a tanítónő meg talán arra, hogy jöjjön a mesebeli herceg. Ä falusi tanítónők mindig várják a mesebeli herceget, de az csak késik, késik, r a sok várakozásban észre sem veszik, hogy már egy traktoros, vagy zoo- technikus felesége lettek. A tanítónő visszaviszi a tálcát. Megáll mellettem és nézi, ahogy a golyók veszettül táncolni kezdenek. Megpróbálja ? Nem... nem lehet, mondja halkan. Mit szólnának, ha most itt biliárdozni kezdenék magával? Már az is sok, hogy leültem magával egy asztal mellé. Sok? Hogyhogy sok? Idegesít, amit mond. Ezt magának jobban kellene tudni, ide való, ismeri az embereket. Az igaz ... ismerem az embereket. Most mit csinál? Semmit, egyszerűen semmit. El tudja képzelni milyen nehéz az ? El, mondja megértőn. Kínos csend szakad közénk. Hova megy most, kérdem kis idő múlva? Az iskolába. Magával megyek. Végig menni a falun egy tanítónővel, az már olyan tény a vénasszonyok szemében, amelyből könnyen kikövetkeztetik, hogy valami nincs rendben. Olyan az 8 nyelvük is. mint a kacsalábon forgó vár: megállíthatatlan. De honnan került megint elő a kacsalábon forgó vár? Tanító elvtársnö, csípjen csak meg. Ne vicceljen, mit szólnának az emberek, ha itt az utcán megcsípném magát? De csak csípjen meg, mert az a gyanúm, hogy álmodom, vagy hogy valamiféle szemverésben szenvedek. Ugyan, csodálkozik a tanítónő, csak nem babonás ? Fenét vagyok babonás, csak egyszerűen nem tudom magamnak megmagyarázni, miért szalad az eszembe minduntalan a kacsalábon forgó vár. Érti? S vele az a nyomasztó érzés, hogy meg kellene állítani, de se- hogyse lehet, mert nincs, vagy ha van is, nem tudom mit kéne kezdeni, hogy megálljon. Most meg már azt hiszem megijedt. Csak azt ne gondolja, hogy bolond vagyok. Nem vagyok bolond, csak ma egész délután kísért az a kacsalábon forgó vár. Majd elmúlik, próbál megnyugtatni, de sehogy se tudok hinni az ilyen nyugtató szavakban. Átíró megy el mellettünk: magasra púpozott rakománya búza, vagy más gabonaféle. A zsákok tetején fiúk ülnek, az egyik kacsint, és félreérthetetlenül vigyorog. A tanítónő földre szegezi a tekintetét. Most mit mondjak neki? Olyan undorító az egész, szól, olyan undorító, hogy ki se lehet mondani. Ne csináljon belőle problémát, nekem nem számít, maga se vegye a szívére. ... Ha nem a mantinelltől engedtem volna a fehér golyót, hanem egyenest, akkor nem dönti le a bábukat... ... S az öregasszony, ahogy fogta az ebédhordót... mintha valami szőrös lárvát tartott volna... de azért nem csapta a földre . Az autó után már elült a por. Szörnyű mély itt a por. Mély és fullasztó. Minden tele porral, minden csak homok, mély és forró, ősszel meg sár, s a sár is feneketlen. Valószínű, hogy beteg vagyok. Belebetegedtem a faluba, a homokjába, a sarába, a vénasszonyaiba, a ki-be lengő kocsmaajtóba, a biliárdba, a sörbe, a semmitevésbe, mindenbe. Kavarog bennem minden, kavarog megállíthatatlanul, iszonyatosan, mint az autó után a por. Kavarog bennem az emberek tekintete, amikor a hátamba bökik, miko- oda állnak mögém a kocsmában, kavarog irtózatos forgással a tanítónő rettegése, ahogy itt jön mellettem félve, mert holnap már kikiáltják róla, hogy leállt egy fiatalemberrel, hogy végigjött velem az utcán... Micsoda szörnyűség, micsoda szörnyűség!... Megyek a tanítónővel, csak- azértis megyek, végig az utcán, elmegyek vele akárhova, ha kiesik minden ember fél szeme, akkor is, akkor is ... ★ Az iskola irodájában kellemes félhomály van és hűvös. Az asztalon könyvek, füzetek, s egy csomó színes ceruza. A tanítónő leül. Itt már otthon van, itt már nem kell vigyáznia az emberek szemétöl, itt lehet beszélni, lehet tervezni. Kinyitom az egyik ablakot. Üljön le, mondja. Nincs kedvem ülni. Itt már nem forog, nem kavarog a falu. Valami távoli nyugalom él e falak között. Nyugalom, ami kirekesztette a forgást, de ez se jó, ez se az, amire az ember vágyik. Itt is minden csak látszólagos. Ez az, ami nyugtalanít: a látszólagosság. Ezek verseskötetek, keressen valami alkalmi verset. Lapozok a könyvekben. S ahogy a lapokat forgatom, a könyv is forogni kezd megállíthatatlanul. A lapokra nyomtatott strófák megindulnak, kiszakadnak a könyvből, s bennem folytatódnak tovább, mintha életre keltek volna. Hirtelen az ötlik eszembe, hogy ez a lány, ez a tanítónő azt mondta, már egy éve itt van a faluban, s hogy ismer engem. Ö ismer, de hogy van az, hogy én még nem is láttam? Honnan szedte a bátorságot ahhoz, hogy megszólítson? S pontosan a kocsmában, mikor minden öregasszony rám bámult, hogy megint csak bi- liárdozom, ahelyett, hogy valami hasznos dolgot művelnék. Olyan az egész, mintha csak erre az alkalomra várt volna. S ha úgy lenne? S miért ne lehetne úgy?’. Kiválasztottam három verset. Megfelelnek? Igen, bólintott. ★ Este már próbát tartottunk a klubban. Én inkább csak ültem és hallgattam. Ilyenkor még nem sokat ér az egész. Míg nem ismerik a fiúk és a lányok a szöveget, hiába magyaráznám hogyan, milyen hangsúllyal ejtsék a szavakat. Iza, így hívják a tanítónőt, lelkesen dolgozik, van benne valami különös, valami a hétköznapi emberen túli. De lehet, hogy csak a néha mindenkiben fellobogó ambíció szakaszában él. Sokszor láttam már ilyesmit. Az emberek hirtelen lelkesednek, de ha már egy kicsit áldozni kell, hagyják az egészet, s kimondják u végső szentenciát: nincs értelme ilyen faluban hozzáfogni semmihez. S kezdődik elölről a régi élet, kezdődik a mindennapok átkos forgása, megállíthatatlanul és kíméletlenül. Mert itt már nem az a baj, hogy valami nincs; az a baj, hogy már van valami, s az emberek nem tudják mit kezdjenek vele. A szerzett tulajdonságok öröklődnek; így tanítják, s így igaz. Itt minden ember bizonyítja ezt a tételt. Hajnaltól késő estig, kora tavasztól késő őszig. ★ Szombat délután az utolsó próba. Szinte személytelenné váltam. A terem félhomálya elrejtett. Hallgattam a fiúkat, a lányokat, ahogy a színpadon jártak, beszéltek, énekeltek. S Iza közöttük. Minden rendben van. Mindenki tudja mit kell tennie. Különös feszültség lapul a homály alatt. Vége az aratásnak. Egyszerűen vége. Oj leletek a Constanta-i ásatásoknál Világszerte nagy figyelem kíséri azokat az ásatásokat, amelyek a fekete-tengeri román kikötőváros környékén Tomi római feltárását célozzák. Nemrég, amikor a kikötőbe vezető új országutat építették, a munkások a római korszakból származó sírokat fedeztek fel ismét. Közülük kettő különösen felkeltette a szakemberek érdeklődését. Hatalmas mészkőlapokból épültek ezek a sírok, amelyeket kívül csak elnagyoltan munkáltak meg, beS talán ez az, ami különös. Mintha egy percre szétszakadt volna a nyári lárma duzzadt folyama. A színpad mellett ötszázliteres hordóban áll a bor. A felnőttek fél litert kapnak fejenként. Ingyen. Akinek nem elég, vehet. Most van pénz elég, ma fizettek. Mindig így van ez. Az aratás befejezése mindenhogyan ünnep. ★ A műsort megtapsolták. Nem volt valami sikeres, de a hangulatnak megfelelt. A terem megtelt, hogy alig lehetett mozogni. Szereztem egy asztalt. Kicsi kis asztalt, de azért ősziül azonban többszínűre festették. A szélük haragoszöld, lapjuk piros és kávébarna. Világ- viszonylatban ritkaságnak számít, hogy a festék ennyi évszázadon át viszonylag érintetlenül megőrizte színét. Az archeológusok több ízben elkészítették a hajdani Tomi feltételezett térképét. Munkájuk kiadását azonban állandóan halasztják, mert — mint; Barbu professzor, Tomi egyik fiatal kutatója mondotta — szinte minden nap felfedeznek valami újat, amivel a térképet ki kell egészíteni. tál volt, ráfért egyszerre három üveg bor, meg a poharak. Mire elkezdődött az igazi mulatság, mindenki megtalálta a helyét. Vártam Izát. hogy jön. Ígérte. S jött is. Csak egy percre szaladtam be. elbúcsúzni, mondta, megyek haza. Akkor a viszontlátásra, mondtam. Elkísértem az ajtóig, s nem szóltam semmit. Lement a lépcsőn s elnyelte a falu sötétje. Talán nem is létezett, tatán kitaláltam magamnak az egészet. Iza Semmi Visszamentem a helyemre, s megittam egy pohár hort. Túlságosan savanyúnak találtam.
