Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-07-28 / 30. szám

Skopjében a múltévi katasztrófa után újból pezseg az élet KÜLPOLITIKÁBÓL IGEN EREDMÉNYES VOLT • független afrikai államok vezetőinek második értekezle­te — állapítja meg Vaszilij Harkov, a TASZSZ szemleírója. Az értekezleten elfogadott ha­tározatok csakúgy, mint a gyű­lés egész menete, újabb hoz­zájárulás az afrikai egység megszilárdításának ügyéhez. Addisz Abbebából — ahol a múlt év májusában megren­dezték az első afrikai értekez­letet — a jelenlegi értekezle­tig a harcok és a győzelmek jelentékeny útját tették meg a független afrikai országok. A kairói értekezlet határoza­tai még jobban fokozzák majd a kölcsönös megértést a füg­getlen afrikai országok között. Az afrikai egység egyik alap­ja: a gyarmati rendszer min­den megnyilvánulási formája ellen, vívott harc. Így hát ter­mészetes, hogy a kairói érte­kezlet olyan nagy figyelmet szentelt ennek a kérdésnek. Valamennyi felszólaló afrikai BUDAPESTEN ÜLÉSEZETT A DÍVSZ VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA Július 10—14-e között Ülé­sezett Budapesten a Demokra­tikus Ifjúsági Világszövetség végrehajtó bizottsága. Az ifjú­sági világszervezet VB-UIésén 48 ország ifjúsági szervezeté­nek képviselői jelentek meg. Claude Gatignon, a DÍVSZ fő­titkárának megnyitó szaval után Rodolfo Mechini, a DÍVSZ elnöke tartotta meg a tanács­kozás első napirendi pontjáról szóló beszámolóját „A DÍVSZ feladatai a nemzetközi ifjúsági mozgalom egységének, szolida­ritásának és együttműködésé­nek kibontakoztatásában a bé­kéért, a nemzeti függetlensé­gért a demokratikus szabad­ságjogokért és a jobb jövőért vívott küzdelemben“ címmel. Rodolfo Mechini ismertette a titkárságnak a legutóbbi VB- ülés óta végzett munkáját. Beszámolt azokról a nagy nem­zetközi kezdeményezésekről és akciókról, amelyeknek a DÍVSZ részben szervezője, részben cselekvő résztvevője volt. Utalt az ez év februárjában Firen­zében megtartott Nemzetközi Ifjúsági Konferenciára, ame­lyen 67 ország 136 szervezeté­nek küldöttei vitatták meg a béke, a leszerelés és a nemzeti függetlenség kérdéseit. Kiemel­te azoknak az ifjúsági rendez­vényeknek a jelentőségét, amelyeket április 24-e, a Gyar­mati Ifjúság Napja alkalmából Algírban és Bamakóban tartot­tak. A DÍVSZ elnöke a továbbiak­ban a tagszervezetek egységé­nek fontosságát hangsúlyozza, majd az ifjúsági világszervezet elótt álló közvetlen feladatok­kal foglalkozott. Elmondta, hogy a DÍVSZ aktivan részt vesz a szeptemberben Moszk­vában megrendezendő Világ­ifjúsági Fórum szervezésében. Rámutatott, hogy az 1965. év fontos jubileumi esztendő: a DÍVSZ megalakulásának 20. esztendeje. Ebből az alkalom­ból a világszervezet minden területen fokozni kívánja mun­kásságát és nagyszabású pro­paganda- és tájékoztató kam­pánnyal akarja tovább növelni befolyását a világ fiataljai kö­rében. Hangoztatta, hogy a DIVSZ-nek ugyanakkor élénk szerepet kell játszania az ugyancsak 1965-ban megrende­zésre kerülő IX. Világifjúsági Találkozó előkészítésében és megszervezésében is. A VIT színhelyéről egyébként a fesz­tivál nemzetközi előkészítő bi­zottsága a közeljövőben dönt. vezető hangsúlyozta, hogy bár az elmúlt évben több afrikai ország érte el a politikai füg­getlenségét, még mindig több mint 40 millió afrikainak kell felszabadulásáért küzdenie. A gyarmatosítók egyre gyakrab­ban folyamodnak a közös fel­lépéshez és az úgynevezett „kollektiv kolonializmushoz“, amelyre a legjobb példát Kon­gó szolgáltatja. Kötelességünk . mindotta az értekezleten Kenyatta, Kenyá­nak, az egyik legfiatalabb af­rikai államnak a vezetője — felszámolni a gyarmati rend­szernek még az afrikai kon­tinensen maradt minden fel­vonulási területét. E célt szol­gálja az értekezletnek Dél- Afrika és Portugália bojkottá­lásáról szóló határozata. Az értekezlet kilátásba helyezett olyan intézkedéseket, amelyek szerint a független afrikai ál­lamok bezárják valamennyi ki­kötőjüket és repülőterüket a Hivatásos partizán Még akkor állt be a par­tizánok közé, amikor a má­sodik világháborút követő esztendőkben a franciák angol segédlettel Igyekez­tek visszatérni Indoklnába. — Az Idő tájt érettségiz­tem, s éppen beiratkoztam a kereskedelmi főiskolára — mondja Lephoung. — Aztán egyszerre vége szakadt mindennek... A harc, a véres dzsun­gelháború, amelyben elein­te még a japánokkal is, majd a francia idegenlégio- nistákkal birkóztak a gyak­ran fegyvertelen partizá­nok, Lephoungnak 10 esz­tendeig tartott. Mint népé­nek is. Ügy érezték, ami­kor éppen egy évtizede, 1954. július 20-án ez a sok ember életét követelő fel­szabadító háború befejező­dött, s a genfi egyezmény biztosította Vietnam népé­nek a szabadságot, hogy végre elkezdhetik építeni országukat. A békés építőmunka azon­ban csak az ország északi részén indulhatott meg. Dél-Vietnamban viszont az amerikaiak támogatásával olyan népellenes klikk ke­rült hatalomra, amely meg­próbálta Ázsia legnagyobb koncentrációs táborává vál­toztatni az országot. Így vette kézbe Lephoung és sok száz, sok ezer társa újra a fegyvert... — Ekkor már — ha sza­bad azt mondanom — a ta­pasztaltabb harcosok közé számítottam — folytatta. — Ezért több Ízben bízták rám a fiatalok kiképzését. A hegyvidéken vannak kikép­ző helyeink. Itt tanítottam a szabadságukért harcolni kész dél-vietnami fiatalo­kat a partizán hadviselés fortélyaira. Hogyan kell ké­szíteni és felszerelni a fák­ra nyilakat, amelyek az úton keresztbehúzott zsi­neg érintésére gyilkos fegy­verré változnak... Gyakran szerveztem és vezettem ap­róbb rajtaütésszerű táma­dásokat is... De volt idő, amikor propagandistaként jártam a falvakat... Egy ilyen alkalommal ké­sőn vette észre, hogy egy amerikai tiszt vezette egy­ség bekerítette a falut. A dél-vietnami diktátor zsol­dos katonái már kezdték felgyújtani a szélső háza­kat. Tudta, hogy az úgyne­vezett átfésülési hadműve­let végére az egész falu lángban áll majd. Ha elfog­ják, megölik. Két útja volt csak a menekülásre. Vagy elbújik egy szenesládákban s bambusznádon át léleg­zik. De ebben az esetben alig 10 százalékos volt a re­mény az életbenmaradásra, mert ha a tűz a szénbe is belekap... A falu mellett hú­zódott viszont az őserdő. Elérni szinte egyet jelen­tett az öngyilkossággal. Mégis biztosabb menedék­nek látszott, s egy várat­lan pillanatban arrafelé in­dult. A terv sikerült... A hivatásos partizán, aki tulajdonképpen sosem akart katona lenni, Így kénysze­rült arra, hogy életének nagyobb részét fegyverrel a kézben töltse. Ezért érthe­tő az is, hogy életének nagy álma a béke... — Csak ez az egy kíván­ságom van — válaszolja, amikor három kívánságát kérdem. — Mert ha béke lesz, boldogan együtt élhe­tek feleségemmel, három gyermekemmel is, akiktől most különválasztott a há­ború, azonfelül újra kezd­hetek tanulni, s el is kez­dek, még akkor is, ha ez a húszéves partizánélet nem múlt el nyomtalanul a fe­jem felett... dél-afrikai és a portugál hajók és repülőgépek előtt. Ez az intézkedés óriási csapás a ko- lonializmusra és a fajgyűlö­lőkre. Az afrikai államok és kormányfők azt is elhatároz­ták, hogy fokozzák a segítsé­get az afrikai Nemzeti Felsza­badító Mozgalomnak. A kairói csúcstalálkozó tel­jes egészében igazolta minden kérdésben az Addisz Abeba-i értekezleten kidolgozott poli­tikai irányvonalat. Afrikának mindenekelőtt atomfegyver­mentes övezetté kell válnia! Az afrikai kontinenst meg kell tisztítani a külföldi katonai támaszpontoktól — ezt köve­telik az afrikai népek. Az ér­tekezlet részvevői felhívták a nagyhatalmakat, hogy kösse­nek szerződést az általános és teljes leszerelésről, minden nukleáris kísérlet megszünte­téséről. A kairói értekezlet ha­tározatai ismét megmutatták, hogy a független afrikai álla­mok nagy erőt képviselnek a nemzetközi porondon. Nagy feltűnést keltett ea a kanadai Indián — az ősi indián szokás szerint hátán a gyerek­kel — a kanadai Quebeck vá­rosában Nem sétálós Panaszkodnak a Schaumburg- palota (a bonni kancellár rezi­denciája) kertészei. Adenauer — úgy mondják a kertészek — mindig sétálgatott a parkban, szakmai beszélgetéseket foly­tatott a kertészekkel (nem a kancellári, a kertész-szak­máról), külföldi útjairól ritka virágpalántákat hozott nekik. Ezzel szemben utódja, Ludwig Erhard, szinte észre sem veszi, hogy a kancellári palotának kertje is van és oda se figyel a virágokra. Erhardné asszony így mentegette a férjét a ker­tészek előtt: „A férjem nem éppen sétálós ember!“ Bizony, Erhard a kerti séták helyett inkább országok és tengerek fölött röpköd, Was­hingtonba, Londonba, ide-oda. Pedig nem ártana, ha Erhard egyszer bepótolná azt is, amit Adenauer elmulasztott. És hosszabb sétát tenne — nem­csak kancellári palotájának parkjában, hanem országának kertjében. Akkor gondosabban szemügyre vehetné a már régen oda nem való gyomnövényeket; az elavult vadhajtásokat... De Gaulle és a normandiai partraszállás M ár húsz év is elmúlt, de a tábornok nem bocsát meg. 1964-ben De Gaulle még mindig neheztel az ún. „Over­lord“ operáció, az igazi máso­dik front megteremtőire, pedig ez nyitotta meg az utat Fran­ciaország felszabadítására. Az elnöki palota rendelkezései szerint ennek az évfordulónak jelentőségét a minimumra kel­lett leszállítani és ehhez ké­pest az ünnepségek ez év június 6-án, a csata kiemelke­dő pontjain nem folytak le olyan keretek között, mint ahogy azt várni lehetett volna. Már egy idő óta ismeretessé vált De Gaulle elhatározása, hogy nem vesz részt a cere­móniákon. Hivatalos indokolás: más államfők sem lesznek je­len Az amerikai, angol és ka­nadai delegációk fogadtatására nem Pompidou miniszterelnö­köt, hanem az „együttműkö­dés" miniszterét. Triboulet-t küldték ki. Ilyen körülmények között úgy Eisenhower mint Montgomery lemondták az ün­nepségen való részvételt. Min­dennek dacára a francia kor­mány, hogy megőrizze a lát­szatot, meghívókat küldött széjjel a normandiai évfordu­lóra; az ezeken elhelyezett allegorikus rajz azt tünteti fel, amint De Gaulle egy hatalmas sereg élén széttöri a bilincse­ket és üdvözli a felszabadult franciákat. Különös allegória ez, ha tekintetbe vesszük, hogy De Gaulle neheztelését éppen az a tény váltotta ki, hogy partraszállás hadműveleteinél nem is volt jelen, mert csak egy nappal előbb hozták tudo­mására az elhatározott időpon­tot. De Gaulle soha sem tagadta le, hogy legrosszabb emlékei fűződnek a szövetségesekkel a háború alatt fennállott kap­csolataihoz. 1940 június 18-a óta, amikor rádió-szózatban hívte fel a francia népet, hogy a fegyverszünet dacára foly­tassa tovább a harcot Hitler ellen, — a tábornok szüntele­nül arra törekedett, hogy előbb Churchillel, majd Roosevelttel és Sztálinnal ismertesse el kormányának „elvitathatatlan“ törvényességét. 1944 május végén De Gaulle Algériában volt a francia köz­társaság ideiglenes kormányá­nak élén, amelyet a három hatalmas szövetséges egyike sem ismert még el. Számukra De Gaulle csak egyike volt a francia ellenállás vezéreinek, igaz, fontos vezér, de nem az egyetlen. Roosevelt akkoriban rámutatott arra. hogy a szö­vetségesek természetesen nem azért szálltak partra, hogy a francia népre ráerőszakolja­nak egy bizonyos kormányt és kétséges, vajon valamennyi francia, aki a nácik ellen har­colt, De Gaulle feltétlen köve­tője volt-e L ondonban Winston Chur­chill, dacára de Gaulle iránt érzett ösztönös ellen­szenvének, mindent megtett a kiengesztelődés érdekében. 1944 június 2-án a brit minisz­terelnök Algériába küldött üzenetében meghívta De Gaul- let, keresse fel őt minél előbb és hogy a meghívás minél ha­tásosabb legyen, rendelkezésé­re bocsátotta négy-motoros személyes repülőgépét. De Gaulle négy munkatársa kísé­retében június 4-én szállt le Londonban. Ott már várta Churchill üzenete, aki ebédre hívta meg a tengerpart köze­lében állomásozó különvonatra, amely néhány kilométernyire volt Eisenhower tábornok fő­hadiszállásától. De Gaulle meg­érkezett. Az illusztris társa­ságban többek között ott talál­ta Eden külügyminisztert, Smuts tábornokot, Délafrika akkori külügyminiszterét. Churchill azzal fogadja De Gaullet, hogy elhatározták a partraszállást Franciaország­ban. De Gaulle súlyos ütésként érzi ezt a közlést. Hogyan? őt, a francia „legitimitás“ ki­magasló képviselőjét csak azu­tán informálják a küszöbön álló hadműveletekről, miután az angol vagy amerikai vezér­kar utolsó tábornoka is tud már róla? De ez még nem minden. De Gaulle azt kívánja Churchilltől, hogy az Ideigle­nes kormány azonnal átvehes­se a felszabadított francia te­rületek igazgatását. — Miért nem megy Washing­tonba, hogy ezt a problémát megbeszélje Roosevelttel? — kérdi Churchill. De Gaulle kirobban. — Nincs semmi kérnivalóm sem az Egyesült Államoktól, sem Nagy-Britanniától. Az engesztelő-ebéd kemény szavakkal ér véget. De Gaulle azonban dacára rossz hangula­tának mégis felkeresi Eisen- howert, aki közben, a kedve­zőtlen időjárás folytán, június 5-röl június 6-ra halasztotta a partraszállás megkezdését. Eisenhower, hogy jobb hangu­latba hozza De Gaullet, megis­merteti vele annak az üzenet­nek a szövegét, melyet a szö­vetséges haderők főparancsno­ka nevében a partraszállás éjjelén fognak francia terület felett ledobni. Ebben többek között az áll, hogy „mihelyt a háború győzelmesen véget ér, a francia népnek módjában lesz a neki legjobban megfe­lelő kormányt választani“. De Gaulle még csak névszerint sincs felemlítve. Ez újabb sér­tés. De Gaulle sző nélkül visz- szatér Londonba és csak innét javasol bizonyos módosításo­kat az átvett szövegen. De már késő. Eisenhower közli vele. hogy a kiáltvány már sok mil­lió példányban ki van nyom­tatva és azzal június 5-nek éjszakáján fogják a francia földet elárasztani. A partraszállás hadművele­teiben francia csapatok nem vettek részt, csak 174 önkén­tes, akiket egy angol csapat­testbe osztottak be. Churchill még június 5-én arra kérte De Gaullet, bocsássa rendelkezé­sére azt az 500 francia össze­kötő tisztet, akiket erre a cél­ra az angolok már kiképeztek. De Gaulle nem járul hozzá. Hasonlóképpen felel Churchill egy másik felhívására, hogy június 6-ának hajnalán üze­netben forduljon a francia néphez. Ilyen kiáltvánnyal for­dultak ugyanakkor a londoni rádió útján a többi leigázott nyugati nemzethez Norvégia királya, Hollandia királynője, a luxemburgi nagyhercegnő, Belgium királya és Eisenhower. De Gaulle konok marad. Nem akar a „többiekkel“ együtt rádióba beszélni. Ez nem felel­ne meg méltóságának. Chur­chill megdühösödik és hátat fordít neki. Erre De Gaulle végre beleegyezik, hogy nem reggel, hanem június 6-án este beszél. Ezeket mondja: „A leg­főbb csata megkezdődött. Jól értsék meg, ez Franciaország csatája“ Szavaival azt a be­nyomást látszott kelteni, mint­ha a partraszállással nemis Európa felszabadítása vette volna kezdetét Majd ígv foly­tatja: „A francia kormány és a francia vezetők által k'adott rendelkezéseket pontosan be kell tartani“. Ezzel mintegy semmibe vette az Eisenhower főparancsnok által amúgy is már kiadott utasításokat. Fz volt De Gaulle szózata, pedig kormánya akkor még nem is volt elismerve és sokan a francia megszállott területen harcoló partizánegy­ségek közül nyílt ellenszenvvel viseltettek De Gaulle irányá­ban. De Gaulle első ízben csak június 14-én érkezett francia földre. Az ez alkalommal erről a „történelmi“ pillanatról ké­szült fénykép komolynak mu­tatja De Gaullet, ajka körül keserű vonással. Még csak egy mosoly sem jut a négyévi száműzetés után újra megta­lált francia földnek. Egy sajtókonferencián Trl- boulet miniszter arra a kér­désre, miért nem jött De Gaul­le tábornok 1964. június 6-án Ncrmandiába. a következőkép­pen válaszolt: A köztársaság elnöke három ízben kereste már fel a partraszállás szín­helyét: 1945-ben, 1946-ban és 1952-ben. de ezt azért tette, hogy megemlékezzék 1944. jú­nius 14-ről, arról a napról, amelyen négy év után először tette a lábát francia földre". A tényleges partraszállás nap­ja, 1944. június 6-a, De Gaulle emlékezetéből mintha ki volna törülve. Ro.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents