Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-07-21 / 29. szám
TV em akartam elhagyni őt. Senki sem mondhatja rám. hogy nem szerettem. Az ő kedvéért mondtam le a gyermek- áldásról, igyekeztem megérteni, hogy elég gyereksírást hallott ő már az első feleségénél. Hat év alatt, amióta együtt élünk, háromszor jártam orvosnál, legutóbb egy héttel azelőtt jöttem ki a kórházból, hogy megvert. De nem azért hagytam el, utólag meg lehet magyarázni azt is, ha valaki erős felindulásban megüti a másikat. Nem megyek vissza többé hozzá. Talán meg sem tudom magyarázni miért, félek tőle. Hirtelen tört rám ez a baj. Azon a napon leltároztunk a vasboltban és csak hét órára értem haza. Útközben megvettem a vacsorához mindent. Benyitottam a lakásba, de a szobákban sötét volt. Ambrus, szóltam előre, itthon vagy? Nem válaszolt senki. Ebben az időben már az íróasztalnál szokott ülni, levelet vagy újságot olvas, eleinte csodálkoztam, miért sürgette annyira az íróasztal megvételét, ha csak erre használja? Felgyújtottam a villanyt, besiettem a belső szobába, Ambrus a heverő sarkán gubbasztott, de nem aludt. — Mi van veled? — Még most sem gondoskodtak rólam — mondta. Mielőtt a kórházba mentem volna, akkor mondta el. hogy a szerelvénygyár kettes üzemét, amelynek ő volt a vezetője, vidékre viszik és összeolvasztják a hármas üzemmel. Én ebben nem találtam semmi különöset, Ambrusnak felajánlották, hogy menjen le együtt a gyáregységgel s ha nem is nagy örömmel, beleegyeztem volna, hogy leköltözzünk. ő hallani sem akart róla. Kimentem a konyhába, elrendeztem az asztalon a vacsorát. Olyan jól esett leülni egy kicsit. Egész nap az a rengeteg mászkálás az üzletben, átszámolni az árut, jegyzékbe venni mindent, nem csoda, ha estére nyűgös lesz tőle az ember. Hat éve, amikor férjhez mentem Ambrushoz, azt gondoltam: én soha nem leszek fáradt. Az első felesége már az volt. Láttam a bírósági tárgyaláson: ősz szálak voltak a hajában. Talán, ha a bérelszámolásban maradok, nem fáradnék ma sem ilyen hamar. De Ambrus jobbnak látta, ha nem maradok ott. Nem jó az, ha a férj keze alatt dolgozik az asszony. Ambrusnak voltak ismerősei, a kereskedelemben még régebbről, hát ezek révén helyezett el a vasboltban, ő is erről a területről került magasabb pozícióba mindjárt negyvenkilenc végén. Hathónapos pártiskolát végzett és így lett a szerelvénygyár személyzeti főnöke. Az iskolára sokat panaszkodott, azt mondta, az nehéz dolog volt s többé meg nem kívánná a háta közepe sem. TVT egmostam a zöldpaprikát, ■L*-*- szeletekre vagdaltam a császárhúst, feltettem a teavizet, a teásbögrékbe rumot töltöttem, s csak amikor már a cukortartót is az asztalra tettem, akkor mentem be Ambrusért. Akkor már csak az Íróasztali lámpa égett odabenn, s Ambrus azt a dossiét nézegette, amely négy esztendeje feküdt már az asztalán HeOLYAN IDŐ vertek ott még más iratok is, nem néztem bele egyikbe sem soha. Ambrus nem szerette, ha a dolgai között kotorászok. Ha port törölgettem az iratokat elszedtem onnan, aztán visszaraktam mindent a tiszta asztalra. Erre a dossziéra, amit most a kezében tartott, különösen emlékeztem, hozzátartozott már a lakáshoz, szép, narancssárga színe volt és sötét— Én szóljak? — mondta Ambrus. — Pedig az üzemépületben már üres minden. Elvitték ma az utolsó bútordarabot. Az íróasztalomat, képzeld. A telefonokat kirángatták. A páncélszekrényt csőrlővel hu- zatták. Aztán építőmunkások jöttek, hogy holnap kezdenek bontani. Valami lakás épül a helyére. Értél ilyet? Igazából véve most ijedtem Galambos Lajos kék bársonyszalaggal volt átkötve. Ilyen szalagot egy játékmackó nyakában láttam egyszer, a játéküzlet kirakatait akkor nézegettem, amikor már másodszor készültem az orvoshoz. — Gyere vacsorázni. — Már azt hittem, sose szólsz — mondta. Kimentünk a konyhába, Ambrus megtiltotta, hogy a szobában étkezzünk, azt sem szerette, ha valahogyan behúzódott az ételszag. De nem volt kellemetlen a konyha, ketten éltünk csak itt, elfértünk és rend volt mindig mindenütt. Ambrus magával hozta a dosz- sziét. Kibontotta, forgatta, lapozgatta. Megkérdeztem tőle: — M az? — Annak a kis figurának a tervezete. — A Majorosé? — Azé. ő irányította a le- költözést, nem? — S ez már négy éve készen van? — kérdeztem. — Képzeld. Nekem adta ide. hogy továbbítsam. — És? — Csak nem ettem kefét — mondta Ambrus. — Kirúgtam volna magam alól egy gyárat? Ránéztem és megjegyeztem: — Mégis Majorosnak lett igaza. Láttam rajta, hogy komoran rágja a császárhúst. Alsó fogsorában a bal oldalon sok rossz foga volt, de inkább kínlódott, nem akart vele orvoshoz járni. Magyarázni kezdte, hogy még most sem látja, mi értelme volt összeolvasztani a kettes üzemet a hármassal s pláne letelepíteni vidékre. Már csak arra vagyok kíváncsi, mondta, mivel indokolta ez a kis figura az egészet? Talán mégis érdemes lett volna belenézni annak idején? — Talán el kellett volna vállalnod a lenti munkát. — Hosszú haj, rövid ész — mondta Ambrus. — Még lejjebb menjek? Tudod mi voltam én a központi üzemben? — Tudom. — Hát akkor most még lejjebb? — mondta. — Egy fenét. Hogy sose kerüljek onnan visz- sza? — De hát mi lesz veled? — Kötelességük, hogy megfelelő helyet találjanak. — A lentinek ki lett az igazgatója? — Gondolhatod. — Majoros? — Hát istenem, ha ez neki jó. Ettünk. — Beszéltél már valakivel az ügyedről? meg először. Hát már így áll a helyzet? Hiszen akkor Ambrusnak holnap nincs hová munkába menni. S én még csodálkoztam, hogy a heverő sarkában gubbaszt. — Hová mégy holnap munkába? — Ezt nem tudom. Összeszárta a dossziét és a konyha sarkát nézte. Dühös voltam azokra az emberekre, a- kik még most sem intézkedtek Ambrus sorsában. Miféle hanyagság ez? Miféle eljárás? — Nem kellene beszélned valakivel? — De kivel? — Derecske. Itt lakik a harmadik szomszédban. — Látod, ez igaz — mondta Ambrus. Én meg azt mondtam: — Hívd fel őket. Hívd ide őket a lakásunkra. Van egy üveg borunk bontatlanul. Ambrus rámnézett: — Elhívni? És ha a gyerekekkel állítanak be9 Tudod, mennyire idegesít a gyerek- nyivákolás. — De hisz a gyerekeket ilyenkor már ágyba dugják. Egy kicsit hallgattunk. Ambrus szürcsölte a teát. — Na, hát mért nem hívod őket? — kérdezte. — Én? — Te, te. L> esiettem a szobába, a te- lefon az íróasztalon állt. Én telefonáljak, mint egy titkárnő? De megbántam ezt a gondolatot. Talán csak meg-' szokásból csúszott ki a száján. Az üzemben ki hívja fel azt, akivel az igazgató beszélni akar? Talán ő maga? Ugyan. Hát akkor itthon sem lehet Ambrus akárki. Nem tudtam beszélni Derecskével. A felesége azt mondta, egyetemen van, tíz óra felé jön csak haza. Az meg már túlságosan késő. Ö pedig hogyan mozduljon a három gyerekkel? — Nem baj — mondta Ambrus, amikor visszatértem a konyhába. — Úgysem voltak még itt soha. — Együtt dolgoztatok. — Na igen — mondta Ambrus — de ő még akkor nem volt a termelési osztály vezetője, amikor én már személyzetis voltam. — De nemsokára az lett. — Én nem javasoltam. Ránéztem: lehetséges olyasmi, hogy Ambrus nem javasolt valakit, akiről véleményt kértek? Ezt én alapjában véve nem tudtam elhinni. — Hanem tudod, kit kellene felhívni? — kérdezte. Kopócs Tibor: Mea culpa (részletek) — Kit? — Csakis a vezérigazgatót. — Megvan a száma? — Természetesen. — Hívtad már valamikor a lakásán? — Miért hívtam volna? — mondta Ambrus. — De az most egy rendkívüli körülmény, nem? Visszatértem a telefonhoz, Ambrus noteszében megkerestem a vezérigazgató számát és tárcsáztam. Ideges voltam és valahogyan szégyelltem magam. A homlokom meggyöngyözött, hirtelen olyan gyengeség lépett el, amit csak akkor éreztem, amikor e műtét után a kórházi szobában felébredtem az altatás bódulatából. Azt sem tudtam, mit hadarok össze, azt hiszem, meglehetősen zagyván beszéltem s amikor letettem a kagylót, le kellett ülnöm, hogy megnyugodjak. A noteszből kihullottak azoknak a pénzesutalványoknak igazoló - szelvényei, amelyeken Ambrus a gyermek- tartást minden hónapban kifizette. Gondosan megőrzött minden szelvényt. Visszatettem az egészet a helyére, aztán megvetettem az ágyat. Bekapcsoltuk a televíziót és az ágyból néztük az adást. Közelhúzódtam Ambrushoz, ke- zemfejévei borostás állát simogattam. Nem sok asszony dicsekedhet azzal, hogy igazgató a férje, gondoltam. Most ugyan van egy kis probléma, de vele kapcsolatban meddig állhat ez fent? — Hm — mondta Ambrus —, és kedvesen adta tudtomra legalább ezt a meghívást? — Ki? — Hát a vezér. Kedves volt? Előzékeny? Nem nagyon értettem Ambrus idegességét: — Nagyon kedvesen mondta, hogy mení be hozzá. Asszonyom, mondta, küldje csak be hozzám a férjét holnap tízre. — Hát igen — sóhajtott Ambrus, — ő majd intézkedik. Minek is mentem volna én a termelési osztályvezetőhöz? Egy Derecske. Nevetséges. Egyetemre jár, azt mondta a felesége? Nocsak. Marhaság volt felhívni. A vezért, őt igen. Néztük a műsort. Kis idő múlva Ambrus felnevetett: — Nem valami finom ember, meg kell adni. Tudod, hogy kikelt ez magából egyszer? Hát persze régen történt, a- mikor én személyzetis voltam. Kellett akkoriban a százalék s én a magam részéről nem tudtam volna elviselni, ha lemaradunk. Olyan nincs. Gyerünk csak. A vezérüzem armatúrájában hetvennyolc szakmunkás egy műszakban. Na, mi van azzal a fordulatszámmal? írták az újságok Csepelről: egy kis fordulatszámeme- lés a szerszámgépeken, mindjárt több a százalék. Erre meg ez a vezér, akkor még csak mérnök, káromkodni kezd: az isten verje meg, minek szól bele az, aki nem ért hozzá? Még képesek leszünk és mi tesszük tönkre a saját gépeinket. Ambrus nevetgélt: i— Nem valami finom ember, na. — Nem szeret téged? Ambrus hümgetett: — Mi az, hogy szeretet, kérlek? Káderek vagyunk. Idegenség és hidegség csapott meg. Mást én nem éreztem. Mintha egy szekta rideg közössége ölelt volna. Elvettem a kezemet az áliától. Még másnap sem nyitottunk, összegeztük a leltárt, megtömtük a polcokat árucikkekkel. Tíz órakor ránéztem az órámra. Most nyitja ki Ambrus előtt a vezér ajtaját a titkárnő. És most már beszélgetnek. Beviszik őt a központi üzembe biztosan. Vagy a minisztériumba viszik? Minden elképzelhető. Ha már egyszer üzemvezető volt valaki, osztályvezető nem igen lehet. így dukál. Ezt Ambrus mondta. Általában vagy ugyanolyan, vagy magasabb beosztást kap az illető. így járja. A minisztériumban ki a gyár előadója? Emlékeztem rá, hogy Ambrus nem tartotta megfelelő embernek ezt az előadót. Nem tud különbséget tenni magasabb és alacsonyabb szempont között mondotta s Kopócs Tibor: Mea culpa (részlet) Kopócs Tibor Kopócs Tibornak, az eperjesi Képzőművészeti Főiskola hallgatójának három metszetét mutatjuk itt be olvasáiflknak. örvendetes eseménynek tetszik Kopócs Tibor jelentkezése a csehszlovákiai magyar szellemi életben. Hiszen az írók, az újságírók mellett szép számmai élnek itt képzőművészek is, csak nagyon keveset tudunk róluk, nagyon keveset foglalkozunk velük, nagyon keveset hallatják szavukat. Az idősebbeken kívül Nagy János, Nagy József, Bacskay Béla, Deák György, Kiss Sándor jelentették eddig a fiatal csehszlovákiai magyar képzőművészek élgárdáját. Kopócs Tibor lino-soro- zata, a Mea culpa, melyből itt közlünk néhány részletet, úgy hisszük méltó folytatója elődei munkájának, s személyében értékes alkotóval gyarapodik a csehszlovákiai magyar képzőművészet. ezért a tömegek uszályában van. Nem érti, hogy egy százados másképp látja a harci feladatot, mint a baka. Pedig világos: nem képzelhető el, hogy a baka ugyanúgy lásson, mint a századparancsnok. Ezeket a szavakat csak most kezdtem érteni. Már rámszóltak az üzletben, mit bámészkodók. De én most szerettem volna válaszolni Ambrusnak, míg a rengeteg harapó- és csípőfogót felraktam a polcra: de ha a századparancsnok megmagyarázza a helyzetet a bakának, az a katona akkor sem képes ugyanúgy látni? Ez nem lehet, Ambrus. Akkor azt a harci feladatot megette a fene, nem? C ietvén siettem haza. A ^ szobában világos volt. Ambrus nem ült az íróasztalnál most sem. Kell nekem az íróasztal itthon is, mondta Ambrus régen, olyan beosztásban vagyok, amihez feltétlenül szükséges itthon is egy íróasztal. De soha nem láttam, hogy valami igazán komoly munkát végzett volna mellette. Még csak egy könyvet sem olvasott el ott. Engem hat évig békén hagytak a pártiskola után, mondogatta néha, most kezdjenek majd szekálni, hogy miért nem tanulok? Én? Ne vicceljünk. Én kiemelt ember vagyok, az is maradok. Ott volt előtte az az üveg bor, amit Derecskéék jövetelére ajánlottam fel. — Ambrus — szóltam neki. Félliternyi hiányzott az üvegből. v Mi töntént Ambrus? Nem szólt semmit, nagy tekintettel nézett rám. — Voltál a vezérnél? Bólintott. — Na és, hát mondjad már. — Azt kérdezte, mi a szakmám, — Hogy hogy ezt kérdezte? Ordítani eddig soha nem hallottam őt. — Ezt kérdezte, nem érted? — kiabálta. — Hogy mit tanultam. Mibe jártam. Mihez értek. Én! Nekitámaszkodott a szekrénynek. — Tőlem kérdezi ezt. Egy kipróbált vezetőtől. Ő kérdezi, aki olyan kijelentéseket tett, hogy tönkre tesszük a gépeinket. Hát nem volt igazam, a- mikor én ezt rávezettem a személyi lapjára? Gyöngeség környékezett, mint a kórházban: — Rávezetted? — Tán nem volt igazam? Hát ő is rávezetett ilyesmit? Ő, akihez én hozzámentem fiatalon, alig hagyva el az iskolát? — Akkor nem volt igazam — hadonászott —, amikor elégettem azt a személyi lapot. Igen. Néztem rá és hallgattam. — Ott járt ma az iparigazgató — mondta. — Megmondtam én neki is a szemébe, milyen kijelentést tett bizonyos illető bizonyos alkalommal, S most ez a vezér. És ő jön nekem, és ő akar lehetetlenné tenni. Engem. Kiabált. Ivott és kiabált, én pedig megfogtam a karját: — És az iparigazgatő? — Egy trotty — mondta Ambrus. — Csak nem képzelem, hogy ő akármilyen posztról félreállít egy szakembert? S különben sem foglalkozik személyi ügyekkel. Intézze el a gyár a saját kebelében, Nem olyan idők járnak, mint régen. Én csak a magunk sorsát féltettem: — Mi lesz velünk? A párttitkárhoz tán csak bementéi, vagy a személyzetire? — Be. Be én. — És? — Hogy mihez értek. — Ők is? — Ellenségek — mondta Ambrus. — Tele van velük minden pozíció. Jól láttam én ezt a folyamatot. Derecskét javasoltam én valaha valamire? A vezért javasoltam? Én akartam tán megválasztani a titkár urat? Ellenségeim vagytok, a szemébe vágtam. Mindenki ellensége? Dehát akkor lehet-e élni, ha mindenki az és Ambrus csak egyedül tiszta? — És erre még mit mond? — ivott Ambrus. — Hogy ma(Folytatás az 5. oldalon)
