Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-07-14 / 28. szám
Kaland a Tátrában mondok, de így igaz. Azon az éjszakán megkértem kezét. Mégpedig úgy történt, hogy nagy eliágyulásomban szemérmesen be akartam takarni a mellbimbóját. Mintha áram érte volna, megrezdült és felpattantak a szempillái, öntudatlanul rámmosolygott és a testemre fonta a karjait... Egyszóval félreértette a mozdulatomat. Azt hitte, mást akarok... Nem tiltakoztam. Gondoltam, hogy utána okosabban beszélhetek vele. Mert tudni akartam a válaszát, hogy bizonyossággal vessek véget a töprengésemnek. — Te még nem aludtál? — kérdezte később. — Nem... — Nem tudsz?... — Gondolkoztam. — Még mindig?... — Hallgass ide — mondtam és nagy lélegzetet vettem. — Ha te is akarod, házasodjunk össze!... Felkönyökölt és nagy barna szemét kerekre nyitotta, úgy nézett rám ámuldozva. — Ügy ahogy mondom: házasodjunk össze... Ismét leeresztette a fejét és egészen közelről nézett az arcomba. — És ez most hogy jutott az eszedbe? — kérdezte nagysokára.-r Gondolkoztam és... és azt mondom ez lesz a legjobb! — A legjobb... — ismételte utolsó szavaimat. — Igen! Mégpedig minél előbb... Csakis tőled függ!... — Tőlem... Fürkészve vizsgálta az arcomat, aztán apró, nyugtató csókot lopott az ajkamra. — Szegénykém... Tudod, hogy én szeretlek! — Éppen azért, semmi akadálya, hogy összeházasodjunk... Fölém hajolt és az arcomat csókolgatta. Közben folyton beszélt: — Azt is tudod, hogy nagyon boldog vagyok veled... Mellét nekiszorította a mellemnek és a hajam simogatta. Nagyon megsúrűsödött ereimben a vér... — Ha akarod, költözz ide hozzám.. Én örülni foqok neked!... Hallgattam. Lehünytam a szemem. Ez a vég! — gondoltam. — Hát nem jó Így nekünk? — kérdezte türelmetlenül. Még mindig hallgattam. Éreztem ujjainak nyugtalan táncát az arcomon, aztán a nyakamon és a testemen. — Értem... — feleltem rekedten nagysokára — Te nem akarsz az enyém lenni. — Ne!... Nem értesz... — mondta riadtan és a lehúnyt szememet csókolgatta. — Ismered az életfelfogásomat!... — Te se szeretsz... — feleltem lemondóan. (25.) Ráadásul a városnak ez a része rosszul megvilágított, csak itt- ott pislogott egy-egy árva faira függesztett gázlámpa. Jól esett a kellemes meleg, amely a műteremben fogadott: Nem gyújtottuk fel a villanyt, úgy próbáltunk átmenni a sok állvány, száradó festmény és a padlón lapuló emelvények között. A kis szobában Edit forró teát főzött. Nem beszéltünk hiszen oly sokáig fárasztottuk egymást, gondolatainkkal, töprengő szavunkkal. Az állólámpa halvány fénye alig világította meg Edit mozdulatlan alakját. Lehúnyt szemmel feküdt a heverön. Fáradtnak látszott. Odaültem mellé, s megkerestem a kezét. Remegett, reszketett a keze és izzott a szeme. Nagyon ügyetlen voltam. Mintha még nem szerettem volna nőt, s nem lettem volna vele. Alig találtam meg az ajkát... Később meg akartam neki mondani, hogy szeretem. De nem mondtam semmit. Oly nagyon ellágyultam, hogy annyira ragaszkodik hozzám. Tulajdonképpen nem is kellett beszélnem, hiszen mindent tudott rólam. Tudta, hogy kínlódom, de ő alázattal tűrte, nem lázadt fel többé Márta ellen. És attól az estétől kezdve többé nem is beszéltünk róla. A karomban aludt. Csendesen, egyenletesen lélegzett. Szép, formás melle kibújt a kombinéja alól. Fel kellett volna ébresztenem, hogy rendesen lefeküdjünk. Amíg gondolataimmal voltom elfoglalva, úgy szunnyadt el, hogy észre sem vettem. Fel kellett volna ébreszteni, hogy rendesen lefeküdjünk, hogy a lámpát elolthassam. De csöppet se voltam álmos. Az édes szomorúság érzését, amely Mártához kötött, csöndesen felváltotta bennem a békés boldogság érzése és nyugalma. Ezen az éjszakán megalkudtam a sorsommal. Rohadt dolog, ha az embernek le kell mondani az álmáiról, ha az álmai egyre kisebbekre zsugorodnak, míg egyszer aztán nem marad belőlük semmi, csak az emlékük. Dehát, mit tehettem? Akinek voltak már álmatlan éjszakái, az tudja, hogy csakis éjjel jut el töprengésében az ember a teljes józanság csúcsaira. Be kellett látnom, hogy reménytelenül futok Márta után, hogy jobb lesz békésen félreállnom, mert az ellenfeleimnek mindenüvé elér a keze. Most még megmenekültem az egyetemen a fegyelmitől, és ezzel « kizárástól is. De ha... Különben is! Márta a kisujját se mozdítja értem és csak fölöslegesen nevetségessé teszem magamat. Felforrt bennem a vér — a gyűlölet sötét örvényei borították el agyamat. Ha valamilyen csoda akkor összehozott volna Mártával, bizonyára felképelem. Ugyanúgy az apját, és azt a simaképű szőke hivatalnokot is. síkkal pótolni. Mellette azonban sokszor hittem, hogy a lelkem újjá születik. Az egészséges önzés, amelyet birtoklása keltett a testemben sok nehézségen segített át. KapcsoSZŐKE JÓZSEF Mondom, néhány pillanatig rohadtul éreztem magam. Meg kellett értenem, hogy az életben az emberek elrontanak mindent körülöttünk. És ezen már nincs segítség! Nincs az az üdvös elképzelés, eszme, vagy álom, amit nem tapostak sárba. Szörnyen szégyenlettem, latunkat egy pillanatig sem tartottam egész életre szólónak, de azért aljasnak, vagy erkölcstelennek sem. Most komolyabb fővel is el kell ismernem, hogy Edit mindent megadott nekem, amit a nő megadhat férfinak. Csak nem voltam bele fülig szerelmes és hogy Márta úgy felültetett. Ezért voltam dühös. Szinte rettenetes, hogy valaki olyan szép és annyira fa. Néhány napra felgerjed, aztán kihűl. Ha legalább műveletlen liba lenne, így azonban ki érti? Tudtam, hogy sohasem értem meg tökéletesen a dolgokat. De melyik csalódását fogja fel rendesen az ember? Elfogulatlanul egyiket sem Képzeletben sokszor hiszem, hogy én követtem el a hibát. És ezért még mindig fáj, hogy a szerelmünkből nem lett semmi. Enyhülést csak Edit tudott szerezni. Tökéleteset ő se. Mint ahogy egyetlen teljesüietlen szerelmet sem lehet egy mámindig valami változást vártam. A múltja és- miegymás egy csöppet sem zavart. Az sem, hogy két évvel idősebb. Senki sem mondta volna, hogy nem hozzám való. Arca nem yolt az a babaszépség, mint Mártáé, de nagyon kifejező volt és a szája egyszerűen izgató. A bőre sem volt oly nylonos, átsütött rajta a vére és valósággal vonzotta az ember kezét a símogatásra. Ezzel szemben az alakját felruházta a természet az érett nő minden bájával. Egyedül az életmódjával voltam elégedetlen. Ha azon változtatna — gondoltam —. Tudom, hogy őrület, amit most helyes, hogy vendégegyüttese- hogy a mi tánccsoportjaink két hívunk meg az ünnepsé- legalább elérjék azt a színvo- gekre, de el kell érnünk azt, nalat, amelyet ebben az évben a vendégegyüttesek képvisel- ne valljoti szégyent. Akik eltek. Gombaszög a kirakat, itt jönnek az Országos Dal- és mutatjuk meg, hogy mink van Táncünnepélyre mint nézők, népművészetünk vonalán. Azt kíváncsian várják a meglepeté- a csoportot, amelyet kiválasz- seket. Ebben az évben csupán tanuk az országos rendezvény- az eső lepett meg bennünket, re, készítsék úgy elő, hogy a Irta: Csikmák Imre többezres nézőközönség előtt Képek: Spáčil Fero A brnoi Jánošík együttes tánccsoportja ' — De! Hogy beszélhetsz így?... De ha akarod, házasodjunk össze... Én nem leszek ellene!... Egyre kétségbeesettebben csókolgatott és én egyre nagyobb űrt éreztem magamban. Egyszerre forró könnyek kezdtek hullani az arcomra. Egy, kettő, három, négy... Felnyitottam a szemem és láttam Edit űzötten riadt tekintetét tele könnyel, tele könyörgéssel és akkor rádöbbentem, hogy minden ellentéten, minden eltérésen túl van benne valami hozzám hasonló, valami nagyon fontos, amit lehetetlen megnevezni. Kezembe fogtam az arcát, lecsókoltam szeméről, arcáról a könnyeket és közben egyre nagyobb melegséget éreztem a bennem támadt űr helyén. Ez történt. Aztán átköltöztem hozzá. Még kerek három hónapom volt a tanév végéig. Mint az őrült, úgy tanultam. Ö is rengeteget festett. Vázlatokat készített rólam, tudtam, hogy nagy terveket szövöget, de nem árult el róluk semmit. Észre se vettem, hogy lefogyott. Csak nagy őzike szemei ragyogtak változatlanul. Nem jártam sehová, a barátait se fogadtuk. Este néha kimentünk vacsorázni egy közeli vendéglőbe. Utána sokáig sétáltunk a vár környékén, a Du- na-parton. Ilyenkor nem szerette ha beszélek, teljesen fel akart oldódni a környezet hangulatában, hogy mélyen rögződjenek lelkében a képek és a képek szülte hangulatok. Azonban hiába akartuk kizárni életünkből a külvilágot, s akartunk bezárkózni új boldogságunkba. Az egyetemen megtudták, hogy együtt élek Edittel. Máig se sejtem, ki köpött be, de arra a csupaszké- pü szőke hivatalnokra, Márta vőlegényére gyanakszom. Minden esetre nagyon szerettem volna a képére mászni! Most nem a dékán hivatott, hanem az ifjúsági szervezet titkára. Azt már mondanom sem kell, hogy éppen vezetőségi ülésre idézték. Mostanában mindent kollektive csinálnak. még az ember magánéle tébe is kollektive túrnak bele. Akkor jött divatba... Ha láttad volna, milyen fontoskodó pofát vágtak. Mindannyian ismertek, egy ideig én is köztük ücsörögtem, de most hiába mosolyogtam rájuk, az istennek-sem vigyorintották el magukat. Levegőnek néztek és úgy ültek a helyükön, mintha az egész emberiség jövőjéről kéne dönteni. Amikor a titkár elmondta, hogy a jövő szocialista mérnökéhez méltatlan erkölcsi életet élek, úgy néztek rám kimeredt röntgenszemükkel, mintha valami szörnyszülött lennék. Különösen a titkár üvegszeme csillogott dühödten. Legú- tóbb egy kéteshírű éjszakai lebujbán találkoztam vele, ahová éppen csak cigiért ugortam be Egy csudamód ronda nővel nya- lakodott. Messziről ordított róla, hogy K. Amikor rájuk köszöntem, nagyon oda volt, de most, hogy engem leckéztetett csöppet sem reszketett a hangjaMondhatom, rohadtul éreztem magam. Olyasmit kérdeztek, hogy szerintem a vadházasság erkölcsös-e, meg hogy én tulajdonképpen egy kitartott parazita vagyok ésatöbbi... Holott Edittől nem fogadtam el semmit az égvilágon és az egész stipimet, meg hazulról szállított pénzt mind közösen éltük fel. Amíg nem mondtam, hogy helytelennek tartom az életmódomat, nem engedtek el. Nagy kedvem lett volna beolvasni nekik, vagy egyszerűen felállni és elmenni, de az tragikus lett volna. Nagy szavuk volt, kirúgattak volna az egyetemről és egész életemre megbélyegeznek, ha nem vagyok észnél. A végén így is megátalkodottnak neveztek, mert nem óhajtottam terjengős, könnyfakasztó önkritikát gyakorolni. Azt mondták, hogy szörnyen csalódtak bennem és hogy gondolkozni fognak, engedjenek-e záróvizsgára. Záróvizsgára persze engedtek, ha már az állam pénzt ölt belém, de arról le kellett mondanom, hogy a Matematikai Tanszékre nevezzenek ki asz- szisztensnek. Ezzel pedig nagyon számoltam. Hiába voltam kitüntetett, tehetséges mati- kás, parasztszármazású, meg miegymás, nem voltak rendben az erkölcseim, nem maradhattam az egyetemen tanítani... Edit megígérte, hogy utánam jön vidékre, de műterem meg miegymás híján nem követhetett. Azt sem kívánhattam, hogy hagyjon fel a festéssel. Igaz, lakást se tudtam szerezni, csak úgy szűk szobát, koszosabbat és ridegebbet, mint amilyen a vár alatti albérletire volt. Azóta is fabarakban lakom az építkezésen,» Ha megmozdulok, vagy lépek, csikorog, recseg mindene. Mióta Editnek autója van, gyakran lefut hozzám, én is felrándulok néha színházba, de már nem a régi. Valahogy megváltoztam én is, ő is. Azért persze jóban vagyunk, csak már nem érdekes az egész. Amikor az építkezésre megérkeztem, próbáltam feloldódni, kiszakadni a magányomból. Esténként elmentem a klubba, volt néhány lány, táncolgattam velük, de csak úgy a mozgás kedvéért. Csudamód oda voltak értem, én meg azt nem bírom. Azért jól kijöttünk. Az egyik nap aztán behívatott ez igazgató lelkifröccsre, hogy az építkezés nem bordélyház, hogy tanulhattam volna már a régi dolgaimból és így tovább. Egyszóval a tudomásomra hozta, hogy jobb lesz ha távol tartom magam a lányoktól, mert ő nem tűri, hogy azt csináljam itt is, amit az egyetemen. Tehát a papírokat utánam küldték és semmit se felejtettek ki belőlük. Hála a jóakaróimnak... * Többet nem mentem a klubba. Igaz, nem is nagyon rázhattam a rongyot, mert nagyon vékonyan fizettek. Prémium se volt, mert a főnök hiába vigyázott az erkölcsökre, azért a terv teljesítése sehogy se ment. Volt még néhány bolhám, mert nagyon fontosnak tartották a megnevelésemet, de aztán teljesen visszahúzódtam mindentől és mindenkitől. — Rengetegét tanultam, megszereztem matikából a kandidátusi címet. Aztán ötvenhat után, amikor kezdett nálunk is minden megváltozni az emberek fejében, egyszerre csak felfedezték, hogy nem is vagyok szoknyapecér, könnyelmű szépfiú. Ha látnád, hogy ugyanazok az emberek, akik... Rohadt dolog mondhatom.-0Mozdulatlanná merevedve ültem a túlfűtött vonatfülkében. Óvatosan az órámra lestem, éjfél már rég elmúlott. Az ingujjra vetkőzött két fiatalember most hallgatott. Elfogyott a boruk, fáradtnak látszottak. A busaszemű lassan, ráérősen cigarettát kotort elő és a barátja felé nyújtotta. — És Márta? Mi lett Mártával?... — kérdezte csendesen. — Mártát azóta csak egyszer láttam!... Gyerekkocsit tolt... Villamosból pillantottam meg egy évvel később, amikor első szabadságomat töltöttem Edittel. Kicsit lefogyott, talán a szüléstől, vagy mástól, de amúgy semmit se változott... — Nem beszéltél vele? A kérdezett egy ideig hallgatott. — Nem — felelte később tompa hangon. — Edittől tudom, hogy a múlt évben elváltak... — Ez meglepő! — kapta fel a fejét a busaszemű. — A férje benne volt azokban a pörökben... Tudod! Akkor még a rendőrségnél dolgozott... ötvenhat után még kiemelték. de aztán leváltották és eljárást indítottak ellene. Különben Márta apját is nyugdíjazták... Ha jó! emlékszel, ő volt az egyik perben az államügyész! — Tehát ez... — csóválta a fejét a busaszemű. — Öregem, szerencséd volt, hogy egészen ki nem készítettek!... — Szerencsém... — felelte a történet elmondója, de hangsúlyában nem volt semmi öröm. — Én mondom neked, hogy marha szerencséd volt! — ismételgette bólogatva a busaszemű. — Mert ha ezek valakire egyszer rámásznak... — Ha tudtam volna... — suttogta maga elé a barátja és nem lehetett tudni, hogy mire gondol. Hallgattak. A vonat szuszogva tört utat a téli éjszakában. (Vége.)
