Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-07-07 / 27. szám
Kaland a Tátrában A lévai vár történetéből — Talán azelőtt jobb volt, hogy semmit se tóttól?... — kérdezte s ideges, hosszú ujjaival simogatta a kezem fejét. — Ha gyáva lennék azt mondanám, hogy igen... Ez azonban mit sem változtat a dolgon ... Minden ember hajszolja az igazságot, én sem lehetek kivétel... — Vajon megtaláljuk-e egyszer? ... — Eddig azt hittem, hogy a mi korunk a legfelvilágosul- tabb és hogy az igazság birtokában vagyok... De csak most látom, hogy csupán az igazság hitéig jutottam s nem tovább. Hány nemzedék fáradozott már, hogy megmagyarázza önmagát és a világot? És mire jutottak?... Most is csak így van... Könyveket írnak és beszédeket mondanak. Képesek széjjeltépni egymást, mert az egyik nem hiszi el a másik magyarázatát. Fegyverkeznek és háborút kezdenek mint Kóreában, mert csak a maguk magyarázatát akarják elfogadtatni... Vannak emberek, akik jót gondolnak, de gyengék és vannak, akik a gonoszon törik a fejüket és soha mást nem látnak csak rosszat... így van! Megszorítottam Edit kezét: — Ne hidd, hogy én semmit se látok ... Mosolygott és én hálásan megcsókoltam a kezét. Nem tudom, hogy mit éreztem. Talán hálát, hogy ragaszkodott hozzám. De ki adhat enné! többet embertársának? Senki. Sok embernek oly nehéz az élete. Én nem panaszkodha- tom ... Azt a kis terhet, amit Márta akasztott a nyakamba magam is elcipelném, de mégis jól esett, hogy Edit segít. Már említettem, hogy valami gyöngéd jóság lakozott benne, ami bájt adott egész lényének. Sohasem voltam bizalmatlan hozzá. Ügy vallottam be neki a legkényesebb ügyeimet, mintha csak saját magamnak árultam' volna el őket. Mindig is hittem, hogy ez a nagy bizalom egyszer megszüli a szerelmünket, mert csak annak a szerelemnek van ereje, amely ilyen tökéletes bizalomra épül. A kettőnk kapcsolatáról azonban többé nem beszéltünk. Lassan kilúgozódtak belőlem azok a fájó emlékek is, amelyek Mártához fűztek, s így nem létezett gátlás, feszélyező akadály, amely zavarta volna viszonyunkat. A kis eszpresszót éjfélkor zárták, gyalog bandukoltunk haza. A dermesztő hidegben ezüstös, zúzmara rakódott a nyirkos járdákra. Edit könnyedén rámtámaszkodott s a belváros szűk, sötét utcáiban egymáshoz bújtunk. A délutáni forgalommal ellentétben mintha meghalt volna a város. Egyetlen teremtett lélek sem járt az utcákon. (Folytatjuk) Tavaszi napsütés csillanó, pajkos fényei táncolják körül a lévai vár omladozó, néma falait. A romokat azonban hiába bíztatja jókedvre az ébredő természet: csak állnak szótlanul, régi idők emlékét idézve. Pedig mennyit tudnának beszélni a hosszú évszázadok gazdag történetéből... Mi, a kései unokák csak any- nyit tudunk, hogy a várat a XIII. század második felében valószínűleg Trencséni Csák Máté építtette s hatalmas kiterjedésű birodalmának legdélibb erődítménye volt. Az első írásbeli feljegyzés, amely Léva várát említi, 1318-ból származik. Csák Máté halála után hűséges várkapitánya, Kistapol- csányi Gyula 1321-ben kénytelen volt a várat átadni Károly Róbert királynak. 1395-ig aztán várnagyok voltak a vár urai, amikoris Zsigmond király Sárói Lászlónak adományozta a várat. A Sárói család, amely később felvette a Lévai Cseh nevet, kisebb megszakításokkal 1553-ig volt a vár birtokosa. Léva és a környék lakosainak élete elválaszthatatlan összefüggésben volt a vár sorsával. A hatalmas birtokkal rendelkező várurak kegyetlenségeit, zsarolásait, a várért folytatott gyakori harcokat az egyszerű nép sínylette meg legjobban. A Lévai család kihalása után királyi tulajdonba ment át a vár, majd 1558-ban az egri vár hőse, Dobó István kapta meg. A várudvarban máig is használható állapotban áll egy hatalmas reneszánsz kastély, amelyet Dobó építtetett. Ekkor már Léva is a török ostromok és fosztogatások veszélyében volt, s bár a megerősített vár ellenállt a törökök támadásainak, a város és a környék lakossága állandó rettegésben élt és szenvedéseknek, kegyetlenségeknek volt kitéve. 1604-től Kolonich, majd 1640- től Csáky László íöldesúré volt a vár. Mindkét várurat, mint a nép jótevőjét őrizte meg a hagyomány. Csáky emberségességét bizonyítja az a máig fennmaradt mondás: • „Az ám nem Csáky szalmája!“. 1663. november 2-án sikerült a törököknek birtokukba venni a lévai várat, amelyet Barta- kovics Gáspár várkapitány harc nélkül adott át a túlerőben lévő Ahmed Köprill vezette török seregnek. A török uralom azonban még egy évig sem tartott Léván, mert 1664 júniusában a császári sereg de Souches generális vezetésével elűzte őket. De a kudarcba nem akartak belenyugodni s júliusban negyvenezer főnyi sereggel megindultak Léva ellen. A császári csapatok azonban 1664. július 19-én nagy harcban diadalmaskodtak felettük s ezzel végleg megszűnt a törökök önkénye Léván és környékén. Az ütközetben elesett a lévai várkapitány Koháry István is, akinek emlékét máig is utca őrzi Léván. A sokat szenvedett nép azonban a török veszély után sem élhetett nyugodtan. A várért állandóan harcok folytak. Előbb Thököly Imre felkelő csapatai vették be 1678-ban, majd 1703-ban Ocskay László vezetésével Rákóczi kuruc csapatai. Évekig tartottak a kuruc — labanc harcok a vár körül. Megemlítésre érdemes, hogy 1705 januárjában II. Rákóczi Ferenc Léván haditanácsot tartott s tíz napon át tartózkodott a városban. 1709-ben, amikor Rákóczi felkelő csapatai vereséget szenvedtek Tren- csénnél, Vak Bottyán tábornok az előzőleg Rákóczitól kapott lévai várat az általános visszavonuláskor felrobbantana, hogy többé a győzteseknek se legyen hasznukra. Azóta a lévai vár romokban áll. így tavasz kezdetén a várudvar egyik épületében elhelyezett Barsi Múzeumba egyre több látogató érkezik s mindnyájan kíváncsi tekintettel és csodálkozva néznek fel a vár magasba nyúló falaira. A romok azonban hallgatnak. Nekünk magunknak kell felidézni a múltat, hogy a nemzetünk történelmének egészében is nagy szerepet játszó, Dél-Szlovákia egyik hajdani erősségének a lévai várnak története és olyan nagyságok neve, mint Dobó István és II. Rákóczi Ferenc^» soha se menjen feledésbe. Sándor Károly „Bábel** a nyelvzavar ellen A Nemzetközi Fordítói Szövetség az UNES- CO-val közösen, érdekes és értékes szakfolyóiratot ad ki. A címe: Babel. 1954 óta jelenik meg, negyedévenként, olykor összevont, kettős számmal. Igazgatója a francia Pierre-Franqois Caillé, főszerkesztője a német Erwin H. Bothien, munkájukat szerkesztőbizottság segíti, a lap kiadója a berlin- schönbergi Langenscheidt cég. Mint hivatalos ■közlöny, a Babel tartalmazza a Nemzetközi Fordítói Szövetség közleményeit, a tagszervezetek listáját stb., de túlnyomó részben a fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglal kozik. A nemzetközi szövetség és lapja a fordítás minden fajtáját felöleli: a műfordítást, a szakmai (tudományos, műszaki, bírósági) fordításokat és a szóbeli tolmácsolást is, mindegyiknek a problémáival foglalkozik. Hisz minden fordítás kétarcú: a műfordítás egy-egy ipari szakma felé tekint, másik arcuk azonban közös irányba néz: a nyelvek kapcsolatainak, a fordítás technikájának közös, egységes problémáit vizsgálja. Ezt a kettősséget mutatják a Babel cikkei. Előfordul, hogy egy szám közleményei közös, hasonló téma körül csoportosulnak: volt, hogy a különböző nemzetbeli írók: „A fordítás és a főiskolai oktatás“, „Fordítás afrikai nyelvekből", „Vallási szövegek fordítása, bibliafordítás", és ezekhez hasonló témáról fejtették ki véleményüket. A legutóbb megjelent 1963. évi 3. szám a dub- rovniki fordítókongresszus alkalmával, „a hú zigazdák száma“ volt, főként jugoszláv szakemberek cikkeit hozta. Itt mondta el véleményét a műfordítás jelentőségéről többek között a Nobel-díjas Ivó Andriö is. Az 1962. évi 4. számban a chicagói P. Sloka Rag „A fordítás filozófiája" címmel tömören rendszerezte a fordításelmélet problémáit, és érdekesek az orosz fordításokkal foglalkozó tanulmányok: az 1961. évi 3. számban a francia Andre Meynieux az orosz műfordítás történetének Nagy Pétertől Puskinig terjedő szakaszát ismerteti, s egy másik cikkében az orosz versek francia fordításának problémáit fejtegeti. Gyakorlati célú közlemények egyik sorozata országonként ismerteti a fordítás és a fordítók helyzetét, társadalmi és anyagi problémáit. A magyar fordítók helyzetéről is megjelent már közlemény, ez azonban a műfordítást csupán egy bekezdésben említette meg, s túlnyomórészt a szakfordítókról, az Országos Fordító Iroda működéséről szólt. Állandó rovat ismerteti a Babéiban a fordításról világszerte megjelent könyveket és cikkeket. Egy másik állandó rovatban az újonnan megjelent fordítói segédeszközükről — főként a szakszótárakról — olvashatunk kritikai értékelést. így például az 1961. évi 3. szám Véghelyi Péter — Szily Ernő „Orvosi szótár" című munkájának bírálatát közölte. A Babel több nyelven jelenik meg: vannak benne francia, angol, német cikkek, volt már spanyol nyelvű közlemény is, az idézetek sokasága pedig valóban bábeli, pl. Leynieux idézett cikkében hosszú orosz strófák szerepelnek. De a közlemények nyelve, éppúgy, mint tartalmuk, a kölcsönös megértést kívánja szolr gálni. Valószínűleg találóbban fejezné ki e folyóirat nemes célját, ha Antibabel-nek hívnák. (24.) *— Nincs mit csodálkozni az egészen — mondta Edit. — Az öregek azt hiszik, hogy bizonyos dolgokról csak ők tudhatnak, hogy az ó feladatuk megszabni: mibe üssük az orrunkat és mibe ne. — Dehát miért? — Mert az öregség bizalmatlanság!... A maguk módján nézik «z életet és meg akarják akadályozni hogy oda belépjünk. Azt hiszik, hogy mi* képtelenek vagyunk a dolgokat megérteni, hogy nem tudjuk követni bonyolult gondolataikat... — Ez ostobaság! — Ostobaság, de Így van! Tudja fene, hogy miért, de a legfontosabb dolgokról, minduntalan hamis képet akarnak festeni. Hallgatnak, vagy ködösítenek... Ritka 'köztük a megértő. — Talán meg akarnak óvni dolgoktól... — Övni? Aligha... Inkább azt mondanám, hogy mi óvakodunk megzavarni azt a képzelődésüket, hogy nem értünk semmit!.., — És ók beveszik ... — Be, mert a hiúságukat ndvelil Azt hiszik, hogy bölcsek, pedig csak hiúak ... — Végeredményben mi egyszer úgy is rájövünk mindenre... — Magunk keressük meg az igazságot... Csak higyjék, hogy tudatlanok vagyunk!... — Nem sikerül becsapni bennünket! — De mi elhitetjük velük, hogy az ő bölcs megvilágításaikra vártunk... — Nem is sejtik, hogy már rég ellöktek maguktól és mi koraérett megvetéssel hallgatjuk rókabölcsességüket... — Egyszer aztán ... — A habok elsodorják ßzelid Óvatosságunk szorító gátjait!... — Mert a fiatalokat sohasem sikerül az élettől megóvni... És jaj a gyáva nevelőknek!... Még nem tudtam, hogy a sok nyugtalanító jel mögött mi rejtőzik. De már szégyenlettem vakságomat. Igaz, talán éppen ez a hiszékeny vakság mentett meg sok veszedelemtől. Mégis! ... Pirultam Edit előtt, nehogy felfedezze tapasztalatlanságomat. Miközben beszélt töprengő, kíváncsin tárulkozó barna szeme valahová a sötét mesz- szibe nézett. Most nem csúfo- lódott, nem gúnyolódott, óvatosan sorakoztatta egymás mögé a szavakat, általam is ismert tényeket helyezett más megvilágításba és azok rögvest ellenkező értelmet nyertek. Hogy miről tanakodtunk? Természetesen politizáltunk, mint mindenki abban az időben. Nem is tudtunk másról beszélni s mégse jutott soha az eszünkbe, hogy ez is fiatal életünk egyik ferdesége. Én természetesen leginkább hallgattam. Ha nem is fogadtam el mindent abból, amit Edit mondott, agyam a dolgokat elraktározta s fokozatosan feldolgozta. Az elmúlt napok fásultsága után most éreztem először valami életkedvet magamban, vágyat a világosság után, most fedeztem fel szemléleten korlátáit. Tettekre szorító nyugtalanság vett birtokba. Változtatni a dolgokon! Igen, de hogyan? Indulataim ösztönösen azok ellen fordítottak, akik Márta apjához hasonlóan alakoskodva sötétségben tartottak. Csakhogy én egyedül mi vagyok hozzájuk képest? Egy senki, egy hiszékeny és a szemükben talán bosszantóan becsületes akadékoskodó, nyugtalan képzelődő. Mégis!! Egyszer élek. Csak ez az egy szegény életem lesz. Nem akarok továbbra is vakságban botorkálni! És nem kívánom a kivilágított alagutak világosságát sem, ahol csak előre vagy hátra mehet az ember, ahol csak egyetlen út áll a rendelkezésre. A szabad terek világosságát vágytam ... Dehát, szabad-e kételkednem? Valahol azt olvastam, hogy csak akkor létezik az ember, ha kételkedik. Én azonban nem akarok egész életemben kételkedni. Ezentúl előbb körülszaglászom a dolgokat s aztán se kapom be, hanem előbb szépen megrágom, nehogy megülje a gyomromat. — Te ezt mondod, hogy az én esetem nem is annyira kivételes, hanem nagyon is gyakori? — kérdeztem egy sor töprengő hallgatás után Editet. — Igén! ... A te eseted kicsiben visszatükröz nálunk mindent! — Ezek szerint semmi külölan vagyok, ha ezeket nem találom, nem látom. De nyugtalan vagyok akkor is, ha meglelem őket, mert némi logikával félelmetes lehetőségekre következtethetek ... VeszedelSZŐKE JÓZSEF nős sincs abban, hogy ... — Különös? — szakított félbe s letompította a hangját. — Ember, hát ébredj végre magadra! Márta apja olyan, mint a többi halandó... Esetleg jóval gonoszabb!... Ezt meg kell értened ... Nincsenek örmekre, tragédiákra ... És ezek a lehetőségek nyugtalanítanak. Lehúnyta a szemét és sóhajtott. Most már örültem, hogy az imént nem vágtam vissza, nem tettem magam nevetségessé. Hiszen nem akart megsérteni. dögök és, nincsenek angyalok! És nincsenek különös emberek se ... Csak emberek vannak! Akadnak ugyan, akiknek em- • bermegváltás a kenyerük, de ezek elég jól élnek ... — Nincs igazad! .:. Azt hiszem, hogy túlzásba viszed a dolgokat — mondtam. Nem válaszolt azonnal. Lesimította a homlokát és csendesen felelte: — Lehet... — Te mindig gyanakszol, megfigyelsz és aggodalmaskodói ... — Talán vegyem természetesnek a dolgokat? — Éppen te magyarázod ezt nekem... Egy ideig hallgatott, aztán fáradtan mondta: — Jól van... Elismerem, hogy zavaros, amit mondtam. De te talán tudsz okosabbat? — Nem. \ — Na látod! ... Oj cigarettára gyújtott és a gyufásdoboz szélét kezdte csipegetni, apró darabokra tördelni a lemeztelenített fát. Néhány pillanat alatt hihetetlen rendetlenséget teremtett az asztalon, majd mindent ösz- szesöpört és a hamutartóba szórta. — A te nyugtalanságod az más — mondta később. —, Téged csak a magad dolga nyugtalanít s ha az rendbejön, olyan bizakodó képpel mosolyogsz az emberekre, mint a fogpaszta reklám a drogéria faláról! ... Kényszeredetten fészkelőd- tem. Amit mondott az önérzetemben sértett és visszacsa- pásra ingerelt. A szavába nem vághattam, mert felemelte a kezét, hogy várjak, hallgassam meg előbb őt. — Az én nyugtalanságom nem ilyen — folytatta. — Semmin sem csodálkozom, de azért közönyös sem vagyok. A jelenségek mögött a nagy összefüggéseket keresem, az értelmét mindennek, a mozgató erőket és rúgőkat és nyugta— Hidd el, — nézett rám engesztelőén s visszatért előbbi mondanivalójához, — sohasem kedveltem a hóbortos művés ztípusokat. Megmosolyogtam őket, mint a pattogó, ugráló Paprika Jancsikat. Mégis azt mondom: igaz az, hogy a művész egyetlen elejtett szóból, apró véletlennek tetsző jelenségből, mozzanatból képes a mélyenrejtőző vagy gondosan takart lényegre- következtetni. Talán ezért is volt mindig annyi bajuk a politikusoknak a művészekkel... A politikus csak ritkán *él az igazsággal, de a művész meghal nélküle! Közelebb húzódott hozzám és engesztelőén megfogta • kezem: — Ugye nem sértődöl meg, ha valamit mondok? — Nem ... Csak mondd nyugodtan! ... — Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, hogy hiába kínzód magad meddő töprengéssel... Már te magad se kívánod, hogy Márta apja megbékéljen veled. Meglepődve, zavartan húzódtam el tőle. Érzékeny pontot érintett bennem. Tulajdonképpen magam sem tudtam hányadán állok az érzelmeimmel. Számomra Márta szerelme egy sor hamis illúzióval függött össze Bájos, ártatlanságnak hittem, olyannak, amilyenről kamaszkoromban mindig is álmodtam. Csakhogy az események kijózanítottak. Nincs már Júlia és nincs többé Rómeó ... Mennél józanabbul tekintek vissza, annál jobban erőt vesz rajtam a kedvetlenség. Már nem lázong az idegrendszerem, csak fáj, hogy immár végleg le kell mondatiom az álmaimról. De ez a fájdalom nem kibírhatatlan, mert valahogy különös érzéssel párosul, mintha nem volnék egyedül, mintha mindenki cipelné. — Nem akarom, hogy válaszolj — mondta Edit. — Csak az fáj, hogy csalódtam .
