Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-06-30 / 26. szám
Az ünnepség vendégei: a győri vagongyér tánccsoportja Ünnepség Kolozsnémán Kaland a Tátrában Figyel a közönség A nagymegyeri pionír-énekkara és nagyon elégedettek az előrehaladásával, — Hogy ez az ember milyen körültekintő... — főztem tovább cinikus, öntépő gondolataimat. — Nézze én nem ismerem magát és ez az én hibám... — folytatta. — Mindentől függetlenül az ügyét nem adom át a fegyelmi bizottságnak... A saját felelőségemre cselekszem így... Néhány pillanatig hallgatott. Nem nézett rám, kerülte a tekintetemet... Hirtelen furcsa lelki ismeretfurdal ásom támadt. Igazságtalanul ítéltem meg ezt az embert. Szolgalelkűnek hittem és lám... — Nem kötelezem semmire — emelte rám fáradt tekintetét. — Végeredménybén felnőtt férfi... Egyre kérem csupán... — néhány pillanatig habozott, hogy folytassa-e a nekem szánt jőtanácsának a körvonalzását, — Arra kérem, hogy hagyjon fel azzal a leánnyal. Ismétlem, nem avatkozom e dolgába. Azonban a körülmények... Nézze ez nekem is nagyon kínos... Most ne nézzen rám úgy, mint a fölöttesére. hanem úgy, mint öreg barátjára, aki már sokat tapasztalt... — Dehát miért?... Miért szakítsak azzal a lánnyal, akit szeretek?... — kérdeztem csendesen, minden felháborodás nélkül. — Ne kívánjon magyarázatot... Ha kikerül az életbe maga is rájön sok mindenre. Kár lenne elrontani a jövőjét!... — Meghátráljak talán? — kérdeztem. — Sokszor a meghátrálás az életi... További remény, mert nem semmisülünk meg... Ismétlem: maga még fiatal. Sok mindent nem ért... Ez a felnőttek játéka! — Nem tudom... — feleltem tétován, — Nyugalomra lesz szükségem, hogy sok mindent tisztázzak. — Látom, hogy nem üresfejű és ennek örülök... Menjen és a többit bízza rám!... Aztán a tanulmányaim felől érdeklődött. Fáradt fásultsága kissé feloldódott és a szemében eleven tüzek gyűltak. Végül kezet nyújtott és megkért, hogy bátran fordulják hozzá, ha további problémáim támadnának. Mindaz amit mondott nem teremtette meg lelki nyugalmamat. Sok dolgot nem értettem s burkolt célzásait általánosan használt frázisoknak tartottam. Ennek ellenére Editen kívül ő volt akkor az egyetlen ember, aki jóindulatúan a segítő kezét nyújtotta és azért a kezdeti ellenszenvem is elmosódott. Egyet azonban képtelen voltam felfogni. Mire jó az örökös bűjőcskázás. miért nem beszélnek szívük szerint nyíltan az emberek? Mi ez a titkolt félelem? Hol az eredendője? Miért akarják mindezt előlünk, fiatalok elől elzárni? Este, amikor Edittel beültem az egyik csendes eszpres- sóba, neki is feltettem kérdéseimet. Hosszan, töprengve beszélgettünk. A körülöttünk ülő emberek csendesen duruzsoló hangja, a forró kávé illata őszintévé olvasztotta a levegőt és a lelkünket! (Folytatjuk) (23.) Éjfél előtt hazamentem. Edit marasztalt, s az igazat megvallva én sem kívánkoztam haza. Mégis elmentem tőle, mert nyugtalan voltam és arra legjobb ha az ember magába temetkezik. Másnap kilencre érkeztem a főiskolára. Benéztem a Matematikai tanszékre, hogy kipuhatolja miért hivat a dékán. Kissé hűvösebben fogadták, mint máskor, de nem árultak el semmit. A dékán előszobájában várakoznom kellett. A titkárnő nem ültetett le. Valami jelentést gépelt rengeteg számoszloppal és táblázattal. Állva várakoztam. Végre féltizenegykor kinyílt a párnázott ajtó s megjelent a dékán hajlott alakja, unott arca. Megkérdezte, hogy mire várok. Felelet helyett a papíromat mutattam. Egy pillanatig a homlokát ráncolta, aztán dörmögve bólogatott: — Aha, aha,!... Már emlékszem... Tessék befáradni! Odabenn még megvárakoztatott. Percekig turkált a fiókban, az asztalra tornyozott iratkötegek közt. Először mindent elrakott, aztán ismét előszedte a rengeteg papírt. Ogy véltem, hogy keres valamit, de biztosan nem tudtam. Figyeltem fáradt, öregesen tétova mozdulatait s valami érthetetlen szánalmat éreztem iránta, öt évig tanultam a keze alatt, azon a főiskolán, a- melyet tulajdonképpen ő teremtett meg a semmiből, de ezen túl semmit se tudtam róla. Valamikor kiváló fizikusnak tartották, egyszer a No- bel-díj várományosa is volt, de aztán megfolytatta a sok hivatalos munka, a főiskola ezernyi gondja, amelytől sehogy sem szabadulhatott. Óvatosan körülnéztem a tágas, modern bútorokkal berendezett helyiségben. A falakat plafonig érő könyvszekrények takarták, bennük csupa sötétkötésű könyv, összegyűjtött folyóirat, amit soha senki sem használ s csupán dísznek alkalmaznak itt is ennek a megrekedt tudásnak a hivatalában. A parkettet faltól falig nagy világoszöld fehér mértani ábrákkal díszített vastag szőnyeg borította, amelyen nem látszott meg kopás, elhasználódás, s nem szürkítet- te el az idő piszka. A nehéz, fémvázra épített tölgyasztal mögött csillogós nikkel állványon színes edényekben kaktuszok kuksoltak, nyújtogatták hosszúra nőtt idomtalan nyakukon a krumplifejüket. Eltelt vagy tíz perc, mire a dékán ráakadt arra a papirosra, amit keresett. Miközben felém jött figyelmesen olvasta, aztán az ellipszis alakú asztalra helyezte s leült velem szemben a fotelbe. Mondanom sem kell, hogy egész idő alatt bizonytalan izgalom, balsejtelem kínzott. Minden rossz lehetőség megfordult fejemben, kezdve az otthonról jött rágalmazó kádervéleménytől egészen a múlt évben véletlenül kitört ablaküvegig, amelyet mindmáig nem fizettem ki a matematikai tanszéken. Végre miután ismét cigarettára gyújtott, rekedt hangon megszólalt. — A megbízotti hivatalból érkezett panasz magára... Én nem szívesen avatkozom a diákjaim magánügyeibe, de a felszólításnak eleget kell tennem... Ezt előre kellett bo- csátanom. Remélem megért engem... Bólintottam. A fejem zúgni kezdett. — Azonban a főiskola tekintélyére, jóhírnevére, vigyáznom kell. Ez az első alkalom, hogy erkölcstelenség vádjával illetik egyik hallgatómat. Maga januárban szülői engedély nélkül elcsábított, magával csalt egy tiszteséges lányt a Tátrába s amikor a lány édesapja ezért rosszallását fejezte ki, maga megfenyegette, behatolt a leány lakására és amikor a lány mindezek után már nem volt hajlandó szóbaállni magával, megtámadta a védelmére kelő kísérőt, verekedést provokált. A lány az örökös rettegéstől megbetegedett, nem mer az utcára lépni, mert maga örökösen a házuk körül leskelődik... Ennyi a levél!... — mondta s ismét visszahelyezte a hivatalos pecséttel ellátott papirost az asztalra, a- honnan felvette, hogy pontosan felsorolhassa a vádakat. Először azt hittem, hogy csak álmodom, hogy a túlfeszített idegeim játéka minaz, amit a dékán a fejemre olvasott. Töprengésre azonban nem maradt időm. — Hallgat? — kérdezte a dékán. — Hát magának egyetlen szava sincs a dolgokhoz?... Ránéztem, de csak nyelni tudtam, mert a hang nem fért ki a torkomon. — Ez a szocialista erkölcs?.. Ezt tanulták a marxizmuson?.. No, mondjon már valamit... Hát huligánokat nevelünk a főiskolán?... — Kérem én... — szólaltam meg, de gyöngének és tehetetlennek éreztem magam. — Nem is tudom, hogy... — Értelmesen beszéljen... — Ogy volt, hogy... Nem igaz, hogy én elcsábítottam, hogy... Engem támadtak meg, amikor beszélni akartam vele... — Ebből én semmit se értek!... Ki az a lány? Végre összeszedtem magam és ha összefüggéstelenül is, de vázlatosan elmondtam mindazt, ami megismerkedésünk óta velem és Mártával történt. A dékán fürge tolla! papírra jegyezte a vallomásnak is beillő mondanivalómat. Nem szakított félbe, kérdéseivel nem zavarta össze azt, amit hamarjában megvallottam. Csak egyszer kapta fel a fejét, amikor Márta apjának a nevét említettem, de akkor sem szólt semmit. — Kérem én nem tudtam... Mártát igazán szerettem... — fejeztem be a történetet és reménykedve néztem az öreg dékán becsületes arcába. Nem mert a szemembe nézni. Ingerülten felugrott, tolla nagyot koppant az asztalon. — Én nem vagyok rendőrség, hogy kiderítsem az igazat... Hinnem kell a feletteseim szavának! És ha nem hiszek, ha valóban magának van igaza, akkor is mit tehetek? — De az igazság az, hogy... — próbáltam tovább magyarázni a dolgot, de ingerülten félbeszakított. — Hagyjon engem az igazsággal!... Tény, hogy magára súlyos vádak érkeztek a feletteseimtől... — Félre vezették őket!... — Kérem ezek méltatlan szavak... Nekem nincs módomban ellenőrizni őket és nincs okom kételkedni szavuk hitelében... — Akkor nekem végem!.. — csúszott ki a számon, s lemondóan felálltam. — Várjon!... — Üljön le!.,. Visszahuppantam a kényelmes fotelbe. Semmi kedvem se volt a további magyarázkodáshoz Hiszen itt nem az igazságot nézik, nem azt, hogy mit mond az ember, hanem hogy ki mondja. Egy senkinek, egy védtelennek, hogy is lehetne igaza? Az igazság hatalom nélkül szárnyametszett galamb, nem tud felrepülni, hogy látássá magát az emberekkel. Magamba roskadva ültem. Csak nehezen jutott a tudatomig, amit a dékán mondott. — Maga még nagyon fiatal, hogy megértse ezeket a dolgokat!... örüljön neki, hogy nem tud semmiről... Egyedül ez biztosítja, hogy maguk okosabban építsék dolgok és emberek kapcsolatát, mint ahogy mi azt elkezdjük... Ha nem tudnak semmiről, nem terheltek a kapitalizmustól... — Most majd prédikál... — gondoltam. — Szép lelkesítő beszédet tart és. emberiességről fecseg! Engem meg kidob az egyetemről, mert udvarolni merészeltem egy lánynak, akinek az apja nagy muksó!... Hogy a fene egye meg az egészet! Hát ez nekik emberség? Én a tanult parasztgyerek nem udvarolhatok az ügyész úr lányának, mert az valamikor érdemeket szerzett és most a lányát egy ifjú fejes akarja elvenni. Ilyen az élet... — töo- rengtem. Nem gondoltam volna, de ilyen az élet és ilyenek az emberek... A dékán végül is befejezte erkölcsnemesítő beszédét, megkaptam a lelkifröccs szükséges adagját. Most már, ha akarom, ha nem, meg kell javulnom. Csupán a büntetést kell még elszenvednem, hogy ne felejtsek, hogy soha többé hasonló dolgot ne vegyek a fejembe. Mert mi is lenne, ha csak úgy megbocsátanának? Néhány pillanatig hallgattunk. Igaz én eddig se sokat beszéltem és most közönyösen. fásultan vártam a sorsomra. Majd szépen megköszönöm, hogy törődnek velem, hogy nem engednek lecsúszni a lejtőn. Ezzel visszaszerzem az irányomban tanúsított bizalmat és megadom a dékánnak a lelki nyugalmat. Minden rendbe jön... így kell ezt csinálni! Meg lehet ezt tanulni!... Fő a töredelmes megbánás és a büntetés, alázatos fogadása... — Én mindentől függetlenül bízom magában... — kezdte ismét, most már szelídebb hangon a dékán. — Maga becsületes parasztszülők gyermeke... — Aha — gondoltam — tehát a káderlapomat is megnézte... — Érdeklődtem a tanszéken SZŐKE JÓZSEF A magyarországi Könyvhét végleges mérlege A fővárosi és vidéki adatok összesítéséből kialakult az idei ünnepi könyvhét végleges mérlege: 26,2 millió forint értékben több mint másfél millió könyv kelt el a boltokban, az utcai árusítóhelyen, az üzemekben és a falvakban. Különösen örvendetes, hogy az üzemekből érkezett jelentések szinte egyhangúlag a vásárlókedv növekedéséről számolnak be. A Csepel Vas- és Fémművekben 190.000 forint, a Ganz Mávag-ban 100.000 forint, az Egyesült Izzóban 120.000 forint volt a könyvvásár eredménye. A falvakban mintegy 10 százalékkal emelkedett a könyvheti forgalom a tavalyihoz képest. Sikeres volt a falusi könyvter- jesztés új kezdeményezése: a „Becsületkosár“-akció. A könyvhét nemcsak forgalmi szempontból volt sikeres, hanem hozzájárult a mai magyar irodalom iránti érdeklődés növeléséhez is A verseskötetek közül Baranyl Ferenc kötete csaknem teljesen elfogyott. Több mint 90 százalékban talált vásárlóra Garai Gábor és Váci Mihály verseinek gyűjteménye. Ezután sorrendben Benjámin László kötete, majd a fiatal költők Tiszta szigorúsága című antológiájának második kiadása következik. A prózai szépirodalmi munkák közül Sánta Ferenc Húsz óra című könyve teljesen elfogyott. Több mint 90 százalékban kelt el Darvas József Részeg eső című regénye első kötetének új kiadása. A sorban ezután Szabó Magda a Da- naida című regénye és Szabó István Varázslat kertje című elbeszélésgyűjteményének második kiadása következik. Sokan vásárolták Széchényi Zsigmond Nahar című vadásznaplóját, de a többi mű is nagy számban fogyott. A kiadott példányoknak több mint 60 százaléka elkelt. A külföldi szépirodalmi művek közül Aragon, Faulkner, Brecht munkái, a Kilátó című szovjet novellaantológia, Solo- hov műve aratta a legnagyobb sikert. Az ismeretterjesztő és tudományos művek közül a Magyarország története, Kroó György Muzsikáló zenetörténete és Aradi Nóra Az absztrakt képzőművészet című könyve fogyott el a legnagyobb pél- dányszámhan. Az ünnepi könyvhéten több mint 600 író-olvasó találkozót rendeztek országszerte. Sok író a könyvhétnek majdnem minden napján részt vett valamilyen rendezvényen, irodalmi esten, könyvankéton.
