Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-06-16 / 24. szám

Kaland a Tátrában (21.) — Akkor Is... A szegénynek nem volt ügyvédje. Azt nekem ne mondja senki! Mink is tör- vénykeztünk eleget... Hát csak tudom... — Te se szereted a tanult embert... — mondtam szemre­hányóan.. — Az ügyvédet azt nem ... — Hát engem akkor miért taníttatsz? Nem válaszolt és nem nézett rám. Most láttam csak, hogy mennyire megöregedett mióta nem voltam itthon. Válla előre görnyedt, arca beesett. Belém hasított a fájdalom. Odamen­tem hozzá és átöleltem. — Ne haragudj rám... — Én nem haragszom... Csak nem akarom, hogy te is olyan légy... — Milyen? — Olyan... — Nem értelek.., — Ma is sokféle az aktatás­kás... És nem akarom, hogy olyan légy! — Hát milyen legyek? — Azt akarom, hogy okos légy fiam. — Okos?... — Az okos ember mindig segít magán... De rajtunk bu­tákon csak ti segíthettek... Ez­ért nem akarom, hogy elhagyj... Csak most értettem meg nagy félelmét, hogy elveszít. — Az ég szerelmére, hát honnan veszed mindezt?... — Azt hiszed nem dugták már néhányszor az orrom alá?... Simogattam konytyba simí­tott ősz haját és szólásra bíz­tattam. Szembefordult velem s fáradt tekintettel az arcom kémlelte. — Emlékszel, hogy amikor főiskolára menté! mennyit mu­lattunk a szomszéd Rozi néni aggodalmain. Azt mondta te is úgy jársz mint Csendes Pisti, a háború előtt. Azt is fölvet­ték rendőrnek és amikor ha­zajött kardosán, fehérkesztyű­sen senkit sem ismert meg a faluból. Le és föl sétált feszít­ve az utcán és elvárta, hogy mindenki előre köszönjön ne­ki... Pedighát ki volt Csendes Pista?... Egy senki! De ha a parasztnak fölviszi az isten a dolgát, nem ismer senkit... Még a saját apját, anyját sem. Ez már így van! és így van most is... Csendes Pistinek se kel­lett lány a faluból, csakis uri- lány kellett neki és végül is most ott túrja a ganajt a szö­vetkezetben. Az asszony el­hagyta... Hát ez lett belőle!... Sóhajtott s én kissé ingerült lettem. Mit jön itt nekem a Csendes Ristikkel? Hát azzal hogy tanult lányt szeretek el­árultam talán a fajtámat? — Azért mondom ezt, mert az emberek mindent megje­gyeznek és semmit sem felej­tenek... Ha az ember valamit tesz, valamire elhatározza ma­gát, gondoljon mindig arra, hogy tíz, húsz év múlva is él­ni fog és akkorra minden más­képp lehet... — Mire gondolsz?... Anyám, olyan homályosan beszélsz!... — Nem is tudom, hogy mit beszélek... — Csak nem félsz valamitől? — Egyszerű asszony vagyok... Nem látok bele a politikába, de az emberek sok mindent mon­danak... — Semmi közöm a politiká­hoz! — fakadtam ki türelmet­lenül, mert már végképp meg- kavarodtam. Nem értettem a saját szülőanyám szavát. — Ne is legyen közöd a po­litikához!... Te csak tanulj kis­fiam és ne törődj semmivel. Te a politikához túlságosan be­csületes vagy, ne piszkítrd be magad... — De anyám!... Mondtam már, hogy nem politizálok... — Jól teszed! — Csak azt nem értem, hogy mi köze mindennek Mártá­hoz?... Oda ment a tűzhelyhez és anélkül, hogy rámnézett volna úgy beszélt hozzám tétova, akadozó szavakkal. — Mondtad, hogy Márta ap­ja olyan... Én nem ismerem! Lehet, hogy rendes ember... De ha téged is belekevernének va­lamibe, én nem élném túl... — Mibe keverhetnek bele?... — Azt sose tudhatod... Jobb ha távol tartod magad tőlük!... — Ne aggódj anyám!... Ügy is kitették a szűrőmet... — Csak fejezd be az egyete­met. Ráérsz még megnősülni... — Ne félj, nem lesz semmi ta irt. Rohantam a postára, baj!... — nyugtattam meg, s ő hogy átvegyem, felvidulva, békéit lélekkel más- Nem Márta írt. Az egyetem ról kezdett beszélni. Elmondta dékánja értesített, hogy sze- magányos életének örök gond- mélyi ügyben azonnal keres- jait, szegényes örömeit. Én sem fel. Hivatalos idő: 9-12- azonban alig figyeltem oda. Két ig. SZŐKE JÓZSEF világ vonzásában, taszításában hányódtam tehetetlenül. Két világ közt. mely békíthetetle- nü! háborog egymásra és min­duntalan felkavarva évszázadok mocskát, szennyét, a soha jó­vá nem tett megbántottságot, a soha ki nem engesztelt gyű­löletet. Tudtam, hogy hiába faggat­nám most anyámat, nem tudná megmagyarázni miért félt a politikától, Márta politizálócsa- ládjáról.Talán, mert évszázado­kig naplopó foglalatosság volt a politika? Vér és hazugság volt minden mozdulatában, a- melyből a népnek csak kese­rűség és anyagi hátrány ju­tott. És most, amikor a nép nevében történik itt minden, miért ez a nagy bizalmatlan­ság? Lehetséges, hogy valami­ről nem tudok, hogy a nép ösztönösen megérezte a felszín mögött rejtőző rendellenessé­geket. Mint amikor az ember kívülről szép és derűs, de ér­zi, hogy beteg és ez a virulása nem sokáig tart. Természetesen anyám aggá­Rossz előérzet kínzott. Eszembe jutott minden mu­lasztásom, a konzultációk el­hanyagolása, a kötelező rajzok be nem adása. Otthon lát^as gyorsasággal befejeztem az egyik félig kész vizsgarajzo­mat, aztán pontos tervet állí­tottam össze a tanulnivalókról. Magam is meglepődtem, hogy mennyi időt pazaroltam el fö­lösleges tétlenséggel, de vég­zetes mulasztást azért nem kö­vettem el. A nagy elfoglaltságban ész­re sem vettem, hogy Pepo agyán takaró nélkül lapulnak a matracok. Kikiáltottam a há­ziasszonyért. — Mari néni! Hová ment Pe- pó? — kérdeztem a ravaszul pislogó duzzadt testű asszonyt. — Hát nem tudja? — Nem. — Pepó úr nősül... — Ne bolondozzon! — Komolyan beszélek! Lát­ja, hogy már el is költözött. — Hát ez meglepetés! — Én se akartam hinni... De nővel jött tegnap és segített lyait azzal magyaráztam meg, hogy örökké idegenkedett a fa­lusi ember a várostól. Ez a na­gyon is kézenfogható magyará­zat megnyugtatott. Nem vettem többé komolyan és nem is szándékoztam, átrendezni a jö- vőmet. Elvégre a városi és fa­lusi élet nagy küldelméből, a- ligha fog a falusi győztesen ki­kerülni. A város nem fog. el- falusiasodni, de a falu jövője a városi élet. Két napig maradtam odaha­za, többé azonban Márta nem került szóba. Meglátogattam a barátaimat, kártyáztunk, lá­nyok után koslattunk. Anyám határozott igényére megrajzoltam az új családi há­zunk tervét. Nagy szobákat, fürdőszobát, lapos tetőt. Ami­kor készen lettem és a csörgő pergamenteket anyám elé fek­tettem, a fehérre festett kony­haasztalon láttam csalódott ar­cát, de kedveskedve lelkesen dicsért, mindenben egyetértett velem. Csupán attól tartott, hogyha nem lesz cserép a te­tőn, befolyik az eső. Most már nem volt maradá­som, nyugtom. A sok tanulni- valóra hivatkozva vonatra ül­tem és visszautaztam. A háziasszony azzal fogadott, hogy ajánlott levelet kaptam. Ez meglepett. Azt hittem Már­neki az elköltözésben is. — És kiféle, migéle? — Nagyon elegáns? Egy ti­zes borravalót adott, hogy ösz- szecsomagoltam Pepó cuccát... •— Szőke? — Barna és karcsú... Pénze az sok lehet, mert rókabundá­ban, tűsarkű cipőben tipegett itt. Az ujja teli gyűrűvel... En­gen is nagyságósasszonynak szólított és fintorgott, amikor ide belépett... Egyszóval jó par­ti!... Nekem arra rögtön van szemem... — Hogy hívják? Az asszony egy ideig gon­dolkozott, aztán reménytelenül rázta a fejét: — Nem tudom!... Valami Mic­ky, Fičky... Nem, nem tudom... Egészen kiment az eszemből... — A címét remélem, hogy tudja... — Pepó úr még nem jelent­kezett ki... — Kár! — Azt mondta, hogy most nincs ideje... Majd az esküvő után. Megígérted hogy engem is meghívnak!... — Nekem nem üzent sem­mit? — Nem. Semmit... — Na jó! Ha megtudja a cí­mét. szóljon. Amikor a háziasszony el­ment az a buta gondolatom tá­madt, hogy Pepo kibékült Edit­tel és hozzá költözött. Ez a le­hetőség megzavart. őszintén megvallva nagy csalódást oko­zott volna Editnek ez a hir­telen színváltozása. Az a nagy testi egyetértés, amely szerel­mi kapcsolatunk első rezzené­sénél kialakult köztünk új szá­lakkal fűzött hozzá. Edit csu­pa körültekintő jóság és elő­zékenység, amilyen csakis egy érett nó lehet. Fájna, ha elve­szíteném. Magamra kaptam a felöltő­met és máris rohantam Edit műtermébe. Nem találtam ott­hon és ez növelte kételyeimet. Máskor ilyenkor mindig dolgo­zott! Beültem egy moziba, hogy könnyítsem a várakozást. Fo­galmam sincs, hogy mit láttam. Amikor ismét az utcára lép­tem, zuhogott az eső. Felhaj­tott gallérral rohantam vissza Edit műtermébe. Nem törődtem vele, hogy a kabátom pillana­tok alatt elázik és hogy a ci­pőm rejtett hézagain befolyik a víz. Amikor Edit ajtót nyitott és meglátott, riadtan nézett rám. Gyorsan betessékelt, leszedte rólam az elázott ruhát és erős konyakkal kínált. Nem beszélt. Mint valami hűséges, hálás ku­tya nézett rám. Óvatosan magam köré kém­leltem: semmi jelet sem lát­tam' Pepo ittlétének. Megnyu­godtam, de nyomban azt súg­ta valami, hogy nem szabadott volna ismét idejönnöm. Editre néztem. Most nem volt benne semmi a megszokott szeleburdi bohémségből, a min­den mindegy könnyelműségből. Vártam, hogy megszólaljon, de hallgatott. Ott ült velem szem­ben és bánatosan nézett. Egye­nesen a szememre függesztet­te a tekintetét, nem titkolta érzelmeit, belső nagy áhítozó remegéssel. Talán szánalomból, hogy ki- bírhatatlannak éreztem nagy ragaszkodását, megfogtam a kezét. — Haragszol, hogy eljöttem? — kérdeztem rekedt hangon, kiszáradt torokkal. — Örülök... Meg akartam kérdezni, hogy mit tud Mártáról, de vissza­riadtam. Ha kiejtem a nevét, csak megzavar kettőnket. Hall­gattam hát. — Otthon voltam... — Gondoltam... A háziasszo­nyod mondta, hogy elutaztál... — Hát kerestél?... Csak a szemével bólintott. — Nagyon egyedül voltam.;, Szükségem lett volna valakire... — Szegénykém... Nagyon szenvedtél... Megsimogattam a kezét. — Nem kellett volna - mond­tam zavartan. — Ne haragudj, de gyenge voltam azon az es­tén... — Ne beszélj róla... Néhány pillanatig hallgat­tunk, aztán ismét ő szólalt meg: — Én vagyok a hibás... Azt hittem, hogy egy kicsit mégis­csak szeretsz... Megremegett a szívem. Kiál­tani szerettem volna, hogy szenvedek, mert a csalódás fá­jó kötelékein kívül más nem fűz már Mártához. Görcsösen összefonódott a kezünk és a szemünket nem tudtuk egymásról leverni. Edit szeméből valami különös gyön­gédséget olvastam ki, amilyet soha nő szemében nem láttam. Most már nem tudtam vol­na elszakadni tőle. — Nem foghatom fel, mi tör­tént velem... — mondtam. — Semmire se kötelezlek... — Ez nem segít rajtam. — Ha számodra terhes a sze­relmünk, nyugodtan elmehetsz. Azt is megígérem, hogy többé nem kereslek a lakásodon. — Miért beszélsz így? — Mert szeretlek... — De ha megalázod magad, az fáj nekem... A könyörgő és szenvedő nőknek nem tudok nemet mondani... — ígérem neked, hogy vidám leszek és nem okozok neked fájdalmat. Megsimogattam a kezét. Mo­solygott. — Talán egyszer szeretni foglak — mondtam, később. — Kedves vagy és ez nekem most elég... — felelte felde­rülve. — Beszéljünk másról. — Mártáról? — Ha tudsz róla valami újat... (Folytatjuk) V*., : ** Zsűri í*Ci mit .. I így an, a komáromi kö­U zönséget nem hozza lázba semmi. Nekik első a televízió, utána a futball és ha már más nincs, a mozi vagy a színház. Ilyen és hasonló megjegyzések hal­latszottak a selejtezők előtt. Maguk a rendezők is csak titokban reményked­tek hátha mégis ... Azután gyűltek a jelentkezők: tíz, harminc, ötven... De ne vágjunk az események elé­be! A komáromi magyar szín­játszókor régi, gazdag múltra tekint vissza. Hogy csak egyet említsünk a Vi­tézek és hősök c. színmüvei 1953-ban országos viszony­latban elsők lettek. A csoport az idő folya­mán azonban teljesen szét­esett. A régi tagok néha összejöttek, egy-egy új arc is megjelent köztük, de csak nem bírt kialakulni egy igazi műkedvelő gárda. — Ez így nem mehet to­vább, valamit tenni kell! — mondogatta a csoport egy­két idősebb tagja. Az év elején egy teadélutánt szer­veztek a szín játszókör tag­jai számára, hátha maguk­ra találnak. Nem így lett. Az aktívabbak Szilárd elv- türs vezetésével összedug­ták a fejüket s megszüle­tett az ötlet: szervezzünk egy Ki mit tud-ot. Rodný Jozef elvtárs a Szakszerve­zetek Házának vezetője tel­jes mértékben támogatta a kezdeményezést. Kialakult a bírálóbizott­ság. Elérkezett az első se­lejtező napja. A szépszámú jelentkező a siker első pontját jelentette. Gyűlik a közönség is. Olyan nagy a tömörülés, hogy sokan be sem fértek a 472 ülőhellyel rendelkező terembe. A sze­replők, és a rendezők is izgatottak. A vártnál sok­kal nagyobb az érdeklődés. Kissé zavarosan indul az egész, de rövidesen minden rendben van. Ötféle cso­portban mérik össze erejü­ket a versenyzők: 1. Próza — szavalat^ 2. ének; 3. ze­ne: hangszerszóló, együt­tes, 4. tánc; 5. paródia, pantomim. A közönség néha elfogult, főleg a könnyűműfajú szá­mok iránt. A zsűri pártat­lan. Nem hiába elnöke Csík János, aki maga is műked­velőként kezdte, azóta per­sze lemezre énekel, színpa­don, rádióban, televízióban szerepel. A második selejtezőre is megtöltött nézőtér előtt került sor, de pesszimista hangok újra felütötték fe­jüket: a döntőre, amelyre már belépőjeggyel lehet csak eljutni, üres lesz a nézőtér; sajnálják a pénzt az emberek! Az ilyen megjegyzésekre azonban már nem figyelt senki. A döntőre elővétel­ben minden jegy elkelt. Az érdeklődés akkora volt, hogy az egészet esztrád- míisor formájában meg kel­lett ismételni. Nem is cso­da, hiszen olyan ismert szereplők vettek részt azon, mint Harsányi Gabriella az Pintér László — paródia országos szavalóverseny többszörös II. helyezettje, Szép Ferenc és gitáiregyüt­tesé, Jády Gábor, Keresz­tényi Kató, Bangha Dezső, Gaborek Mari, Hanzsér Ár­pád dzsesszegyüttese és még egyre sorolhatnám a neveket. A díjak is szépek: első díj üdülés, a továbbiak tranzisztoros rádió, kerá­miai dísztárgyak, könyvek és természetesen a sikeres szereplésről tanúskodó dip­lomák. A győztesek: Harsányi Gizella, Kiss Erzsébet — szavalat; Strasser Ilike — Gléz Mártika, Zelenicky Éva — ének; Tóth Kati — zongoraszóló, Szép Ferenc gitáregyüttese; AKI tánc- csoportja; Pásztor-Schlöss- ler táncospár: Sztrecsko Rudolf, Keresztényi Kató — paródia. A szereplők közt valóban tehetséges fiatalok vannak, már csak a színjátszókor vezetőinek szervezőkészsé­gén múlik a csoport léte (vagy nem léte), mert az érdeklődés meg van. A Ki mit tud minden té- kintetben sikert jelent, * ezen a sikeren felbuzdulva a zsűri és a SzH vezetősége elhatározta, hogy versenyre hívja az újvári Ki mit tud győzteseit. Nemes vetélke­dőre van kilátás — a ko­máromi közönség nagy ér­deklődést tanúsít a rendez­vény iránt. Az első lépés tehát megtörtént, várjuk a továbbiakat! M a á h r E. Uhrin-Ourišová — csa-csa-csa

Next

/
Thumbnails
Contents