Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-06-09 / 23. szám

Szabó Béla

1930-tól, — a válság esztendeiben —, a bratislavai munkanélküli-tüntetéseket többnyire Steiner Gábor irányította. Volt egynéhány szervezője, akiknek meghagyta, hogy hétfőn, esetleg csütörtökön a piacon vagy az ASO előtt, reggel kilenc órakor, amikor legnagyobb a forgalom, gondoskodjanak arról, hogy néhány száz munkanélküli ott legyen. Minden az utasításhoz híven zajlott le. A mit sem sejtő járókelők öt perccel kilenc előtt még nem láttak semmit, de pontosan kilenc órakor egyszerre ott volt a tömeg, a kapualjakból, a környező utcákból percek, pillanatok alatt a helyszínen termett a munka- nélküliek tömege. Ketten ekkor Steiner Gábort a vállukra emelték és Steiner beszélt hallgatóságához, az összeverődött hatalmas tömeghez, mert akkor már a járókelők százai is ott ágaskodtak a hallgatók között.

E tüntetések kiváló szervezői a bratislavai városi tanács komrííunista-képviselő tagjai voltak.

Kovács Ferenc volt az, aki a leggyakrabban eljárt a párttitkárságra, ahol megbeszélte Steiner Gáborral a sürgős teendőket, mert hiszen a város képviselői testületében képviselnie kellett a pártot.

Steiner Gábor 1927-ben ismerte meg Kovácsot, de ez az ismeretség felületes volt, csak később, amikor titkárrá nevezték ki és állandó bratislavai lakos lett, volt alkalma közelebbről megismerni. Néhányszor náluk is járt. Első látogatásakor megismerte a család mindennapi életét. Igen szűkösen, egyszoba konyhás, amolyan igazi proletár lakásban éltek. Kinos rend, tisztaság uralkodott náluk. Feltűnő volt a falakon a sok kép, virág- és táj-csendélet. Ekkor tudta meg, hogy a sok virágos kép a gond közepette született. Kovács szabad idejében festeni szokott. Könnyen ment a mázolás, de annál nehezebben az eladás. Nem értett hozzá, különben is ismerősei többnyire munkanélküliek voltak, így hát név és születésnapi ajándékokra tartogatta őket. Esetleg egy-egy szomszédját ajándékozta meg, ha észrevette, hogy valamelyik kép megnyerte tetszését. Egyébként nem szívesen beszélt festői képességéről. Restelte, hogy felesége elárulta, hogy a képeknek ő a festője. Kinos volt számára e működéséről beszélni. Maga sem tudta miért... de éppen ügy nem beszélt erről, mint ahogy gondjairól sem beszélt soha... De Steiner Gábor ezen az első látoga' ison kikényszerítette, hogy beszéljen:

És Kovács beszélt. Ünnepet Jelentett számára ez a nap nemcsak azért, mert Steiner Gábor volt a vendége, hanem azért is, mert ezen a napon választották meg a bratislavai városi tanácsba kommunista képviselőnek. Megválasztása nagy elégtételt jelentett számára a sok nélkülözésért • és hajszáért, amiben részesült amióta a párt tagja lett és aktívan bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Közei tíz esztendőn át a villamosműveknél dolgozott, mint villamosvezető és kalauz. Jó, biztos állást jelentett ez addig, amíg a vállalatnál meg nem tudták, hogy a kommunistákhoz csatlakozott. De amint megtudták, az üzem vezetősége nem nyugodott, amíg ki nem túrta állásból. Ugyanakkor otthon is napirenden voltak a perpatvarok. Az asszony féltette a két gyereket, féltette a mindennapi kenyerét, egyszóval józanságra akarta bírni, fékezni próbálta forradalmi tevékenységében. Harcot kellett hát vívni az asszonnyal is, amíg meggyőzte az igazáról, amíg őt is rábírta, hogy aktív részt vállaljon a pártmunkából.

Amikor városi képviselőnek választották meg, — noha tudta, hogy anyagi helyzetén ez mit sem változtat, — mégis úgy érezte, hogy bent is, kint is: mindkét fronton győzött. S mert örömét meg akarta osztani azzal akitől a legtöbbet tanult, szokásától eltérően, egy villamoskalauzhoz, volt kollegájához fordult segítségért, megkérte, hogy vegye meg egy képét és az így szerzett néhány koronából sikerült ösz- szehoznia azt az ünnepi vacsorát, amelyre meghívhatta Steiner Gábort.

A gonddal megterített asztalt virágcsokor díszítette. A jóízű vacsora elfogyasztása után pedig must került az asztalra. Akkor az asszony már lefektette a gyerekeket a konyhába,, zavartalanul beszélgethettek. Miután Steiner Gábor gyomra nehezen bírta a mustot mértékkel ivott, viszont a názigazdának annál jobban ízlett ez a kesernyés ízű ital.

Kovács jól megtermett erős alkatú ember volt. Azok közé tartozott, akik szívesen dolgoznak és bármilyen alkalmi munkát elvállalnak — szívesen elvitatkozott a napi eseményekről, de nem volt bőbeszédű. Most azonban az ünnep légkörében átforrósodott a hangja és beszélt úgy, ahogy a szívéből fakadt. Mosoly reszketett az arcán, mint meghatott ember szemén a könny, amikor Steiner kérdésére — a képekkel kapcsolatban — válaszolt: ,

— Az én legkedvesebb költőm Petőfi — kezdte —. Nagyon szeretem. Nincs senki talán a világon, akihez úgy ragaszkodnék mint hozzá, akit úgy szeretnék, mint őt. Hidd el Gábor, ha valamit tudok a forradalomról, ezt tőle tudom és ha valaki emberségre tanított, akkor az Petőfi volt. Egyszerű henteslegény voltam, kitanultam a mesterségemet, dolgoztam amennyit bírtam, de senki sem törődött velem, az egyedüli lény, ember — dadogta — aki komolyan szólt hozzám, az Petőfi volt. Nehéz nekem erről beszélni, mégis igy van, ahogy mondom. Ez az igazság. Ki tudja — folytatta elgondolkozva — talán azért festettem meg őt annyi gonddal. »

Felállt és az egyik éjjeli- szekrény fiókját kihúzta, onnan kiszedett egy nagy képesalbumot, amelynek első oldalán selyempapírral befedve ott volt Petőfi ismert mellképe, nyitott inggallérban magyar dolmányban.

A képen nem volt semmi- különös, úgy volt megfestve, mint a többi csendélet és általában a Petőfi képektől tisztán abban különbözött, hogy arcbőre nem volt sápadt, hanem szép, derűs rózsaszínre volt színezve. Mégis ahogy kinyitotta az albumot, óvatos mozdulatában volt valami a vallomásból. Egy ideig hallgatott, arcán még ott reszketett az a szemérmes mosoly, amely most a szemét is behálózta és Steiner Gábornak úgy tetszett, hogy müvében úgy gyönyörködik, mintha először látná és mintha művészetére csak azért lenne büszke, mert Petőfi arcmását sikerült megfestenie.

Steiner Gábor nem szólt, úgy érezte most tapintatosan hallgatni kell, bármit is mondana, csak megzavarná az áhitat e meghitt pillanatait, önkéntelen arra a Lenin képre kellett gondolnia, amely hálószobája falát díszítette és amellyel egy elvtárs hasonló körülmények között ajándékozta meg. A Le- nin-kép először durva mázol- mánynak hatott, de idővel any- nyira megszokta, hogy megszerette és most már nehezen tudott volna megválni tőle. így nézte most Petőfi képmását is. Noha tisztában volt azzal, hogy egyik sem képvisel művészi értéket, mégis olyan alkotásoknak tartotta őket, amelyek megfizethetetlenek. Nem tudott szabadulni attól, a gondolattól, hogy e képek festői ha tanultak volna, ha elvégezték volna az Akadémiát bizonyára művészek lettek volna...

Kovács szólalt meg újra:

— Nem tudom elfelejteni azt a tavaszi napot, amikor a győri fegyvergyárban dolgoztam és mint a villanyáram járta át az üzemet az a hír, hogy kitört a kommün és az egész országban a munkásosztály vette át a hatalmat. Boldogan rohantam az utcára, hogy újságot vegyek. Amikor a napfényes tavaszi utcára érkeztem,

egy plakátoszlop előtt tömörülést láttam. Odamegyek, közelebbről megnézem, s látom, hogy a Magyar Tanácsköztársaság első felhívása van oda felragasztva. Én csak az első szót láttam, nagy betűkkel ez állt ott: „MINDENKIHEZ“. És én akkor magam sem tudom hogyan történt, de engem olyan boldogság fogott el, hogy abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a felhívás személyesen nekem szól és a plakát egész szövegét Petőfi írta és oly örömujjongva böngésztem annak minden sorát, mintha egy eddig ismeretlen, új Petőfi- költeményt olvasnék. Mintha tőle .kaptam volna parancsot, még aznap jelentkeztem vöröskatonának. Tessék — lapozott néhányat az albumban — itt a fénykép... amig lehetett harcoltam. Ezt a fényképet a menekülés napjaiban, a legsúlyosabb viszontagságok között megőriztem.

Steiner Gábor sokáig nézegette a sárgás, kopott katonafényképet. Sápadt volt az arc, de e sápadtságon áttört a komoly átható tekintet és az egész arckifejezésen látni lehr-tett, hogy komolyan gondolja a harcot és ki tudja, nem gondolt-e akkor is Petőfire, amikor a fényképező gép előtt állt.

Kovács mintha erre adott volna feleletet, csendesen megjegyezte.

— Csak utána, a végén, amikor már elhelyezkedtem, a villamos vállalatnál festettem meg Petőfit.

Kovácsné jött be a konyhából, leszedte az asztalt, majd egy tál gyümölcsöt, szőlőt, körtét, almát helyezett az asztalra. Szívélyesen kínálta a vendéget, közben maga is leült. Szép. határozott tekintetű asz- szony volt, nem tartozott a félős természetűek közé, kidolgozott keze ott pihent az asztalon, egy ideig a képeket nézegette aztán elgondolkozva megszólalt.

— Feri azt mondta az előbb, hogy hátráltattam a munkában és hogy sok baja volt velem... Hát Steiner elvtárs én nem akarom magamat előnyös helyzetben bemutatni. Nem, eszemben sincs, de isten a tanúm rá — tette szívére a kezét — hogy szeretem a munkát és mindent elkövettem, hogy segítségére legyek. Házakba jártam takarítani, mosni, minden garast félretettem, hogy a gyerekek semmiben ne szenvedjenek hiányt... Erre egy napon hazajövök és látom, hogy Feri lehorgasztott fővel ül az asztal előtt. Gondoltam magamban talán beteg, mert tavasz vagy ősz idején, egyszóval időváltozáskor, gyakran elfogta a malária láza, amit a háborúból magával hozott, és ilyenkor reszketett mint a nyárfalevél. Mondom akkor neki, Feri feküdj le, de Feri erre azt válaszolja, hogy sajnos nem használ neki most semmiféle lefekvés, mert az üzemben felmondtak neki. El lehet képzelni az én állapotomat. Én gürcölök, töröm magam, ő neki meg a párt miatt felmondanak. Nem is tettem én lakatot a szájamra, hanem azon nyomban megmondtam neki a véleményemet. Mert hiába Steiner elvtárs minek is tagadnám,' mit tudtam én, hogy mit jelent a párt, mit tudtam én, mire képesek ezek a burzsujok, ha valami nem tetszik nekik. De most már tudom, most, amikor már igazán nehezen élünk. Dehát az ember a saját kárán tanul és ha néhány hét előtt még azt követeltem tőle, hogy ne politizáljon, ma nem teszem többé...

— Ma ő is bekapcsolódott a munkába — jegyezte meg Kovács. — Egyelőre a sajtót terjeszti, de néhány héttel ezelőtt még bizony kemény veszekedések zajlottak le köztünk. Nálunk az üzemben, ahol 1921 óta dolgoztam, az volt a helyzet, hogy sárga szakszervezetnek voltunk a tagjai. A munkások zöme nagyon ritkán jutott vasárnapi pihenőhöz. Erre én felajánlottam az üzem vezetőségének, hogy kidolgozok egy olyan tervezetet, hogy mindenki minden hatodik vasárnap szabad vasárnaphoz jusson. Az üzem vezetősége erre a sárga szakszervezethez utasított, ott pedig nem voltak hajlandók elfogadni az én tervezetemet. Erre fogtam magam és a Vörös Szakszervezethez fordultam, ott pedig azt a választ kaptam, hogy a tervezetemet nagyon helyesnek tartják, de csak akkor kényszeríthetik az üzemet elfogadására, ha az üzem munkásai belépnek a Vörös Szakszervezetbe. Több se kellett nekem, két nap alatt sikerült elérnem, hogy az üzem munkásai, — néhány kivételtől eltekintve — átléptek a Vörös Szakszervezetbe és tervezetemet elfogadták. Én ennek az eredménynek igen örültem, de kiderült, hogy örömöm korai volt, mert attól kezdve az üzem vezetősége részéről szakadatlan üldöztetésben volt részem. Végül mikor megtudták, hogy a kommunista párt tagja vagyok, felmondtak. Nem tehettem ellene semmit, mert amikor a Városi Villamosvasúthoz beléptem, alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy kommunista pártnak nem vagyok és nem leszek a tagja. Egy ideig még megkaptam a félfizetésemet, de utána összeült az üzem fegyelmi bírósága, felmutatták nekem a tíz év előtti szerződést és annak alapján végleg kitettek.

vágtam, hogy szégyellje magát ... így volt!

Harag, elkeseredés tombolt a hangjában.

— A gyalázatosak — kiáltott

fel — csak rablók, utonállók viselkedhetnek igy 1 és azóta lépten-nyomon meggyőződtem róla, hogy igenis keményen kell ellenük harcolni. Amilyen a fogadjisten, olyan legyen az adjonisten. Egyszerű asszonyi eszemmel nem tudok mást mondani. |

— És mi történt néhány nappal ezelőtt?... — szólt közbe Kovács — hadd mondjam el. Az embert hányinger fojtogatja.

— Hagyd Feri — intette le az asszony — ezt én mondom el Steiner elvtársnak, hisz velem történt. Most is belepirulok, ha csak rá gondolok. Belepirulok, mert magyarok tették ezt velem, olyan magyarok, akiknek a pokolban volna a legjobb helyük. De egyelőre szép villában élnek... Az úgy volt — simított végig jobbkezével a homlokán — hogy amióta ebbe az átkozott helyzetbe kerültünk, én mindent elkövetek, hogy legalább a mindennapi kenyeret valahogy bebiztosítsam. vMég éjjel is azon gondolkozom, azon töröm a fejemet, hogy lehetne ezen segíteni... Hisz eleget dolgozom, itthon kell rendet teremtenem, idegenek szennyesét mosom és ha egy szomszédasszonynál elhelyezhetem a gyerekeket, akkor egyes házaknál is mosást vállalok. Nagy munka ez, de fizetik, fiatal vagyok és bírom a strapát. De e nehéz munka mellett állandó nyugtalanság kínoz, hogy mit csinálnak a gyerekek. Noha tudom, hogy a szomszédasszony vigyáz rájuk.

— Dehát minderről te nekem egy szót sem szóltál? — szakította félbe Steiner...

— Minek szóltam volna, hisz volt ügyvédem, megtettem mindent amit lehetett.

— Azért mégis beavatkoztunk volna.

— Alig hiszem, hogy eredménnyel járt volna. A villamos vasút ugyanis egy külföldi céghez tartozik.

— Akkor is, könnyű dolguk nem lett volna.

— így sem volt könnyű dolguk. Megtették azt is, hogy az igazgató-helyettes személyesen kereste fel a feleségemet és arra kérte, hasson rám, hogy ne politizáljak. Ha lemondok a politikáról, akkor visszavesznek az üzembe és ellenőrnek neveznek ki. Bizalmi állás volt ez, az ember kevés munkával nagy fizetést kapott. De akkor már a feleségem sem volt hajlandó erre rábeszélni. Akkor már ő is megértette miért harcolok.

— Megértettem — vette át az asszony gondterhelten a szót — akkor már tudtam, kivel van dolgom és az igazgatóhelyettesnek is megmondtam a véleményemet. Hiába volt hozzám udvarias, hiába mondta nekem, hogy nagyságosasszony, megmondtam neki, amit gondoltam. Megmondtam, hogy gyilkosok, hogy az uram hiába keres állást, két heti munka után kiteszik a szűrét, mert a villamosvasút vezetősége üldözi és gondoskodik róla, hogy kenyér nélkül maradjon. És mindez azért, mert kommunista. így mondtam neki és a szemébe

azért mégis... Na és egy napon úgy határoztam, hogy könnyl- tek a helyzetemen. Vállalok valahol házmesteri állást, itt a Feri is segíthet majd, lesz lakásunk, a többit aztán majd összekaparjuk valahogy. így lettem aztán figyelmes egy apróhirdetésre, amelyben a Holubí utcán egy házmestert kerestek. Fogtam magam, felvettem a legszebb ruhámat és elmentem a megjelölt címre. Megnéztem magamnak a házat, igen tetszett, olyan villaféle volt, szép kerttel... Bemegyek hát oda, egy szőke ápolt asz- szony fogadott, megmondom mi járatban vagyok, ő meg igen szívélyes volt hozzám. Azt mondta nagyon örül, hogy magyarok vagyunk, mert egy magyar családot keresett tulajdonképpen. Aztán hazajött az ura is, egy elegáns úr, ő is nagyon örült nekem, azt mondta, látni rajtam, hogy olyan dolgos asszony vagyok, aki szereti a munkát. Én is nagyon örülök, válaszoltam, hogy végre annyi üldözés után rendes emberekre találtam, akik megbecsülik a munkásembert. Megkönnyebbültem, jó érzés fogott el és boldog voltam, hogy nem késtem el, hogy elsőnek jelentkeztem. Még beszéltünk egy- ről-másról, szó esett arról is, hogy segédkezem majd a nagymosásnál ks a nagytakarításnál. Én mindent szívesen elvállaltam, mert hiszen a gyerekek a közelemben lesznek.

És akkor megtörtént az a szörnyűség — sóhajtott fel — amely mindent felborított. A háziúr ugyanis azt mondta nekem, tekintetted a félreértések elkerülésére, úgy határozott, hogy pontokba foglalja a házmesteri teendőmet és ezért helyesnek véli, ha ezeket a pontokat átnézem és ha megfelelnek, alájuk írom a nevemet, ami azt jelenti, hogy a feltételek megfelelnek nekem. És ezzel a kezembe nyomott egy iratot... Én az iratot néztem, néztem... de olvasni nem tudtam, valahogy nem ment nekem... Arra gondoltam hisz ezek olyan kedves, szívélyes emberek, hogy nem csapnak be. Nyugodtan aláírhatom hát az egészet. És a szőke asszony tintát-tollat tett elém mosolyogva, és én mindkettőjük jelenlétében aláírtam a nevemet. Persze lassan, óvatosan írtam. Nincs valami szép írásom, de igyekeztem, hogy a név olvasható legyen. Olvasható is volt, mert a háziúrnak nyomban felszöktek a szemöldökei és betűzve olvasta el „Kovács Fe- rencné“ aztán köhintett néhányat, utána megkérdezte vajon rokonságban vagyok-e azzal a Kováccsal, akit a kommunisták jelöltek a városi tanácsba. Most persze rajtam volt a sor, hogy válaszoljak és én büszkén jelentettem ki, hogy az illető több mint rokon, a férjem. Erre aztán mindkettőjük arcáról eltűnt a mosoly, az asszony lehajtotta a fejét, mintha gyász érte volna hirtelen, a férfi arcán pedig iszonyat rajzolódott ki, utána vérvörös lett és hirtelen rámordított, hogy szedjem a sátorfámat és azonnal takaródjam a házából. Magánkívül ordítozni kezdett, micsoda szemértelenség kellett ahhoz, hogy egy kommunista felesége átlépje tisztességes háza küszöbét. Magyar ember létére ilyesmit nem tűrhet...

Szégyenemben majd elsüllyedtem — folytatta — zavaromban a kijáratra sem tudtam ráakadni. Az asszony igazított szótlanul útba. De a férfi még mindig ordítozott, erre aztán az ajtóból, mihelyt friss levegőhöz jutottam, magamhoz tértem, visszafordultam és annyit mondtam neki. — Maga nem magyar ember, hanem vadállat, utána menekülve eltűntem.

— Szóval ügyvéd volt... — szólt közbe Steiner csendesen.

— Igen... azt hiszem igy mondta, hogy ő a keresztény szocialista párt ügyvédje, és én, a kommunista be akarok furakodni a házába... Hogy micsoda szégyen, gyalázat... így mondta és én ezt a szégyent, gyalázatot valóban éreztem is. Harag, tombolt bennem... És akkor értettem meg azt is, hogy mi történt Kosúton... Megértettem, hogy előre megfontolt szándékkal lőttek az emberekbe.

Abban a pillanatban amint Kovácsné kimondta Kosútot a család problémái összezsugorodtak, és előtérbe kerültek újra a kosuti események, ame-i lyek hónapok óta foglalkoztatták a város munkásait. Vajon milyen Ítéletet fog hozni a brünni legfelsőbb bíróság?...

Ezt kérdezik Kovácsék Steiner Gábortól, aki Major helyzetét most egyáltalán nem látja rózsásnak. • Nézetét nem is titkolja előttük. Az a véleménye, hogy szigorúbb Ítéletet hoznak. Feltevését nemcsak a sorozatos földműves-sztrájkok győzelmei indokolják, hanem a községi választások eredményei is. Az eddigi befutott hírek szerint is meg lehet állapítani, hogy a magyarlakta területen súlyos vereséget szenvedett a magyar kerszoc és a magyar nemzeti párt.

— Hiába — tette hozzá Steiner Gábor — a Major-per kinyitotta az emberek szemeit. Egyetlen magyar földmunkást és kisgazdát nem hagyott hidegen a Prágai Magyar Hírlap viselkedése a Major-per idején. Jöl látták milyen emberek azok, akik harsányan mellüket verve kiáltozták világgá, hogy ők milyen nagy magyarok. Most aztán kiderült, most, a- mikor szemérmetlenül a gyilkosok mellé álltak... Tulajdonképpen nagyban az történt — fordult Kovácsné felé — ami veled kicsiben történt az ügyvéd úrnál, a nagy, példás magyarnál, aki kedves, szívélyes volt hozzád addig, amíg meg nem tudta, hogy ki vagy. De amint megtudta, nyomban megmutatta igazi ábrázatát.

Közel éjfél volt már, amikor eltávozott Kovácséktól. Kellemes estét töltött náluk, örült, hogy jobban megismerte a Kovács-családot, hogy sikerült mélyebb betekintést nyernie az életükbe.

T