Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-05-26 / 21. szám
Kaland a Tátrában (18.) Szerettem ezt a városrészt öreg házaival, szűk, kanyargós utcáival öreg lámpáival. De most hideg volt a nézelődéshez és sietnem kellett, hogy el ne késsem a találkozót. Edit sárga selyem pongyolában nyitott ajtót. Rögtön itallal kínált és élénken csevegett. — Már azt hittem, hogy nem jössz. — Gyűlésen voltam az egyetemen. Nem tudtam hamarább szabadulni — lódítottam. — Beszéltem Mártával.. Szörnyen őrzik! Megígérte, hogy valamit kitalál és eljön. Hacsak valami közbe nem jön... Elkedvetlenített, hogy még nincs itt, hogy ügy szökik hazulról, mint a rosszban sánti- káló tolvaj. Edit azonban nem sokáig hagyott töprengeni. Odatelepedett mellém, faggatni kezdett a verekedésről, amelyet természetesen Márta már elmondott neki. Röviden, szégyenkezve elmeséltem, a történteket. Edit élvezte és apró részletek iránt érdeklődött. Kérdéseire vonakodva válaszolgat- tam és gyakran néztem meg az órámat. őszintén megvallva, nem szívesen maradtam hosszabb ideig egyedül Edittel. Ez a szórakozásra, gyönyörre és folytonos változásra kielégítetlenül vágyakozó nő nem ismert erkölcsi korlátokat, gátakat a férfi és nő kapcsolatában. Tulajdonképpen ezért nem kerestem fel már hamarább, ezért nem kértem mindmáig a segítségét sem. A szavait átszövő cinizmus és könnyelműség mögött néha ugyan meglepő szellemi eredetiség, mély gondolatok rejtőztek, de ez csak az érdeklődésemet ébresztette fel s nem többet. Megriasztott az örömöknek ez a mohó hajszolása, az élettől már semmi meglepetésre sem számító, de mégis örökké éhes kíváncsiság amely ebben a nőben lakozott. Az is lehet azonban, hogy minden csupán póz volt, a fiatal művészekre jellemző hóbort, különc csakazértiség, lázadás az élet megszokott menete ellen. Hiszen az igazi művész, ha nagyratörő, sokszor tűnik abnormálisnak. Elveti azt, ami mindenki másnak szent lehet, megveti az áltekintélyeket, kineveti a ragyogást, amely mögött oly gyakran valóban csak silányság rejtőzik. Az ő élete a művészet s minden más mellékes. Istene az igazságot sugárzó szépség, tekintélyül csak a szellemi tekintélyeket ismeri el. Örök kutató és örök lázadó, mert csakis így törhet utat, így fedezhet fel új fehér foltokat az emberi gondolkodásban és hódíthatja meg azokat a maga és az emberiség számára. A közepes, szürke emberek mindezt fölösleges hóbortnak, féktelen izgágaságnak tartják, mert az elégedetlenség a kényelmüket veszélyezteti és a szellemi tunyaságuk biztonságos védősáncait rombolja le minden új meglátás, elképzelés, felfedezés leleplezi képtelenségüket arra az életfeladatra, amelyet fondorlattal megkaparintottak. Egyszóval megértem a művészeknek ezt az örökös szellemi nyugtalanságát, de a mindennapi életstílusuk túlhajtott különbségeit aligha foghatom fel valaha is. Lehet, hogy a technikai értelmiség korlátoltságából ered ez a szemléletem, abból, hogy mi csakis a rideg tényeket vesszük tudomásul, nekik tulajdonítunk fontosságot, s minden egyebet fölöslegesnek tartunk, mint ahogy a festéknek is csak a vegyi öszszetétele érdekel s nem az a sok csoda, amelyet a művész a festékből kikever, vászonra mázol. De szeretem a művészeket és ezért elviselem a művészek hóbortjait, mint atam, hogy ha megjön Márta, sokmindent megtudhatok, a- minek hasznát veszem sorsom intézésében. És nem csalódtam. A csipkelődés után rátért azokra a SZŐKE JÓZSEF hogy tudomásul veszem a tudósok nevetséges szórakozottságát, avagy érthetetlen korlátoltságát, ugyanúgy nem há- borodok fel azon sem, ha egy festő a mindennapi életében abnormálisnak tűnik, ha fordítva viseli a kalapját és a gyűléseken nem a megszokott hangot üti meg. Minden esetre elismerem, hogy ez a különcnek tartott intelektuális megnyilvánulás rendkívül üdítően, felfrissítően hat az én gondolkodásomra is. Kimozdítja észjárásomat a megszokott kerékvágásból, új távlatokat, lehetőségeket villant meg előttem és a kétely csíraképes magvát szórja el az agyamban. Ezért eztán nemcsak élvezem, de a hasznát is látom dolgokra, amelyek nagyon megleptek. Ha túlzott is a Mártáról alkotott véleményében, éreztem, hogy lényegében igaza van. — Nem akarom megszólni Mártát — mondta — de szik- rányi akaratereje sincs. Én már rég faképnél hagytam volna a szüléimét, ha olyasmire kényszerítettek volna, mint őt. Dehát. világéletében halvérű volt — Elfogult vagy — jegyeztem meg. — Egy szikrányit sem vagyok elfogult. De ha én egyszer férjhez megyek, ahhoz megyek, akihez én akarok. És nem ahhoz, akit kiválasztanak nekem. ( — Azt mondtad, sose teszel mindannak amit ezektől az emberektől hallok. Az a tapasztalatom, hogy mi ismerjük a dolgokat, ők ismernek minket, hogy mi nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az anyagi dolgoknak, mint az embereknek, ők viszont az emberi vonatkozásokat teszik az első helyre, amelyekről mi oly gyakran tökéletesen megfeledkezünk. Mi folyton azon fáradozunk, hogy a dolgokat a helyére rakjuk a társadalom életében, ők meg olyanok, mint a rossz gyerekek, akik szétszedik, tönkreteszik a játékszereiket, hogy megnézzék mi van a belsejében. Semmibe se hajlandók belenyugodni és ezért szeretetre méltók. Akinek némi fogékonysága van a szellem életre, az könnyen megérti — az emberiség egyetlen lépést sem tehet előre e nyugtalan felderítők nélkül. Edit mihelyt kielégítettem a kíváncsiságát, csipkelődve, gúnyolódva tájékoztatott mindenről, amit tudott Márta helyzetéről. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy belém ne marjon, ne tegyen nevetségessé. Röstelkedtem, hogy gúnyt űz az érzelmeimből, de nem sértődtem meg. Arra gondolFenyő Miksa nyerte meg Róma idei irodalmi díját, egymillió lírát „Ami kimaradt az Odysseából“ című művével. Az írókból, művészekből és szenátorokból álló bíráló bizottság 47 Rómáról szóló könyve közül egyhangúlag ítélte a New Yorkban élő 86 éves magyar írónak, a „Nyugat“ egyik megalapítójának az 1964. évi díjat. Az „Ami kimaradt az Odysseából“ az elmúlt évben jelent meg Münchenben, a Griff kiadónál. Műfaja szerint útiemlék - önéletrajz - regény. A szerző több mint tíz éven át dolgozott müvén. Kiváló ismerője Itáliának és Rómának s könyvében az általános vonatkozásokon kívül érdekes kultúrtörténeti rész a „Magyarok Rómában“ című fejezet. Fenyő kiegészíti mindazt, amit Riedl Frigyes írta Rómában járt magyarokról s megjelöli a műemlékeket, amelyeknek valamilyen vagyar vonatkozása van.-0Októberben jelennek meg Charlie Chaplin emlékiratai. A párizsi Figaro munkatársa meginterjúvolta a hetvenöt olyan könnyelműséget... — ugrattam. — Most nem arról van szó. — Ogy tudom, Márta se óhajt egyenlőre férjhez menni. — Óhajt, vagy nem óhajt, tény, hogy már menyasszony! És nem a te menyasszonyod... — Azt hittem, hogy az apja csak ugrat... — Dehogyis ugrat! A vén kígyó nem beszél a levegőbe. — Ezt Márta mondta? — Természetesen. Csak nem gondolod, hogy az ujjambói szoptam ki? — Ezt nem hiszem. — Majd ha itt lesz, meglátod! Próbáltam rá hatni... Azt mindta, hogy az apja ellen semmit sem tehet. — Nem is próbált ellenkezni?... — Mindig mondtam, hogy hülyék a nők. Tanulnak, elvégzik az egyetemet, de a sorsukat nem tudják önállóan intézni. — De hiszen ez őrület, amit mondasz. — Éppen azért. — Tudom, hogy szeret! Engem szeret... — És máshoz megy férjhez! Nevetett. Egész közel ült hozzám. Gyakran nyúlt a poéves művészt, aki többek között a következőket mondotta: Emlékirataimban semmit sem halgattam el, sem a jót, sem a rosszat. Igyekeztem őszintének lenni. írtam életem nagy eseményeiről, a szakmámról, amelyet szeretek, az emberekről, akikkel találkoztam, s különösen azokról, akikkel együtt dolgoztam.-0A brit filmintézet „Az év művészileg legértékesebb és legeredetibb filmjének“ Alain Resnais „Muriéi“ című filmjét nyilvánította. Az erről szóló oklevél a legmagasabb kitüntetés, amelyet Angliában filmrendező kaphat. hárhoz és engem is szorgalmasan kínált. — Képzeld!... Azt állítja, hogy Horsky a kezében tartja az apját s ha nem megy hozzá... Hát én ezt egyszerűen nem értem! Hogy ma valakit csak úgy kényszeríthetnekk... — De mivel? Mivel tartja kézben?... És tulajdonképpen ki ez a Horsky? — Nagy kutya, annyit mond,- hatok! — És... Megáll az eszem! — Kétségbeesetten néztem Editre. Gúnyosan nevetett. — Ha tudja, hogy mi lapul a dolgok mögött, miért nem jelenti? Edit ismét csak nevetett, aztán csúfondárosan a homlokomra tette a kezét és megkérdezte: — Mondd, nincs neked lázad? — Könyörgöm! Ne csúfo- lódj... — Eszem ágában sincs csú- folódnü... De mondd, tulajdonképpen hol élsz? A holdon, vagy itt a földön?... — Itt! Nagyon is érzem, hogy itt élek! — fakadtam ki dühösen és felugrottam. — öh, fenséges emberállat!... Megőrjítesz, ha így látlak... Voltaképpen Márta nem érdemel meg téged!... És méltatlan hozzád, hogy ennyire oda vagy érte. — Kérlek!... Ezt hagyjuk... Csodálkozva, elragadtatva nézett, ahogy le s föl jártam előtte. — Csak annyit mondhatok, és ezt megismétlem: bolond vagy ha ennyire mellreszívod a dolgokat! Ogy futsz Márta után, mint valami kisdiák. Hogy másra tereljem a szót, odaültem mellé és az órámra néztem. — Nyolc óra lesz... — Ogy látszik, Márta már nem jön. Értetlenül néztem Editre. — Valószínű, hogy valamit megsejtettek a szülei... Az is lehet, hogy Horsky futott be és ő ül Márta szoknyáján!... Csúfondárosan felhúzta a vállát. — Gyöngédebb is lehetnél... — jegyeztem meg. — Szeretlek dühösíteni. — Én viszont nem szeretem, ha dühösítenek. — Fenséges az arcod, ha idulatos vagy, — Márta félt tőlem, ha haragos voltam. — Márta, Márta!... Már megint ő!... Most ő ugrott fel és ingerülten az asztalra dobta a gyufát. Tudtam, hogy mit akar mondani és éreztem, hogy meg kéne akadályozni, de hagytam. — Márta egy szófogadó liba!... Arca ellenségessé vált, homlokán az orra fölött két sötét ránc hajolt egymáshoz. Szép, formás melle hullámzott, ahogy a levegőt szedte, — Neked is jól áll, ha mérgelődök.. — csúszott ki a számon. Arca csodálkozva enyhült. Zavarodottan mellém telepedett és cigarettát vett a szájába. Amikor tüzet adtam neki, megfogta a kezem és figyelmesen vizsgálta. Hagytam. — Szép kezed van. Hosszú erős ujjak, gömbölyű körmök... Igazi sebész-kéz... Egészen közel húzódott hozzám. Testén megfeszült a selymesen sima pongyola. — Zongorázni tudsz? — kérdezte s szelíden nézett rám. — Nem volt gyerekszobám... — Kár, hogy nem tanultál meg az intriben. Vagy ott sem zongoráztak?... — Volt. Csakhogy engem nem érdekelt. — Talán nem szereted a zenét? — De. A tánczenét. A komoly zene unalmas. — Ha belekóstolnál, biztosan megszeretnéd azt is. Egyszer elmehetnénk koncertra... — Ha lesz időm! — Valósággal újjászületik az ember, ha Beethovent hallja. Én szeretek zene mellett dolgozni. Felszabadít a környezet nyomasztó hatása alól. (Folytatjuk) Jelenet a Rómeó és Júliából Ruttkay Éva, Latinovits Zoltán A Budapesti Vígszínház Bratislavában Június 28-tól a bratisla- vai Hviezdoslav-színházban vendégszerepei a budapesti Vígszínház, mégpedig három darabbal, a „Zárójával", a Romeo és Júliával" és a „Mélyek a gyökerekkel". Mondanunk sem kell, hogy az előadások iránt óriási az érdeklődés, hiszen a Vígszínház színészei remek gárdát alkotnak. Bulla Elma, Páger Antal, Sulyok Mária, Bánki Zsuzsa, Benkó Gyula, Ruttkay Éva, Latinovits Zoltán, minden rangsorolás nélkül, szinte csak mutatóba ragadtunk ki néhány nevet, ám már ez a névsor is többet mond minden ék es szólásnál. Azt hiszem az Oj Ifjúság olvasóinak Pándy Lajost sem kell bemutatnunk, a Romeo és Júlia" Escalus hercege számos kitűnő alakítással lopta be magát a nézők szívébe. Mi most inkább Pándy Lajossal, a műfordítóval értekezünk, annál is inkább, hiszen fordítói tevékenysége szoros kapcsolatban áll a csehszlovák színműirodalommal. Fordításai között szerepel négy Capek-darab, két Kohout, Kiima és Karvas több kitűnő alkotása. Ám adjuk át neki a szót, mondja el, miként lett Pándy Lajosból, a színészből egyben műfordító. — Minden érdekelt, ami a színházhoz tartozik. Azt talán mondanom sem kell, hogy nálunk már a múltban szinte hagyomány volt, hogy a színészek megtekintettek valami külföldi darabot, hazajöttek, lefordították és el is játszották azt, ami megtetszett nekik. A legelsők között Déryné, Szent- péteri, Egressy, Fáncsi, hogy csak néhányat említsek az úttörők közül. Bécsből, Párizsból, Londonból hoztak haza darabokat. Az tehát nem új valami, hogy én is fordítottam néhány darabot. Most 17 éve annak, hogy lefordítottam Stehlík Makarenkóját. Az Ifjúsági színház akkori igazgatója bízott meg vele. Mindig volt bennem érdeklődés az irodalom iránt. Dolgoztam a rádió részére, meséket írtam, gyűjtöttem. TÓTH ELEMÉR: Talán érdekelni fogja az Oj Ifjúság olvasóit, hogy én perbetei vagyok, ott születtem, a nagysziileim méhészek voltak, sok mesét hallottam tőlük, s ezeket a meséket dolgoztam fel. Nagy sikerem volt velük, rengeteg levelet kaptam és még most is kapok. Nagy sikert aratott az első lefordított Kohout darabom, az „Ilyen nagy szerelem", valamennyi vidéki színház százas szériában játszotta, a Vígszínházban pedig százötvennél többször ment. A televízióban is kétszer adtuk. A Svejk csaknem há- romszázszor ment. A rádióban nagy sikere volt Karvas „Diplomatájának" meg a „Mi történt a mi utcánkban" című darabjának. Az „Éjféli misét" Tóth Tiborral közösen fordítottuk, dramatizáltam Egri Viktor „Közös útját". Kohout darabjai közül először az „Ilyen nagy szerelmet" fordítottam le, s a nagy siker láttán a szerző elküldte a Vígszínházba a „Harmadik nővért", úgy volt, hogy ott mutatják be, de igazgató- változás miatt átkerült a Nemzetibe. A fordításkor igyekeztem főképp nyelvi szempontból közelebb hozni a ferencvárosi és józsefvárosi környezethez, ami azt hiszem sikerült is. A rádió fesztiváljának műsorán is szerepel két fordításom, Karel Cop: „Egy ember, akit követnek" és Vohlrab: Studánkai vendége, parasztdarab, a Beszicidek alatt játszódik. Capeket különösen szeretem fordítani, a felszabadulás után a kísérleti előadássorozatunk is Čapek „Mátkájával" kezdődött, nálunk „Fiaim" címmel, mert ugyanakkor Gorkij „Anya" című darabját is adtuk. A „Fiaimnak" döbbenetes sikere volt, Bulla Elma, Ajtay, Szakáts, Bicskey játszott benne, én játszottam Peter szerepét, mondanom sem kell, igen hálás szerep. Hát talán eny- nyit a csehszlovák vonatkozásúi fordításaimról.,.-OS (Dnbiztató Zúdul a táj: viharos csorda, magányomat tíz bika vonja. Mennék és állnék, válaszút ez, vitriol-bánat, jaj, kerülget. Farkas-fogú szelek szaladnak, vért, csontot, szívet akarnak. Vért, csontot, szívet akarnak, ha megállnák — kígyók harapnak, s a zúgó táj fekete ökle is, rámszakadna mindörökre! >
