Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-05-19 / 20. szám
JUBILEUM — ÜNNEPLŐK NÉLKÜL Néhány évvel ezelőtt a Csemadok rozsnyói helyi szervezete egyik legfőbb támaszpontja volt műkedvelő tevékenységünknek minden területen. Az utóbbi esztendőkben azonban egyre kevesebbett hallani a rozsnyóiakról, néha- néha már az az érzése az embernek, hogy mindaz, ami néhány évvel ezelőtt Rozsnyón volt, igaz se volt, hiszen mivel magyarázhatnánk egyébbel ezt a nagy csendet. Mostanában kezdenek újra mozogni a rozsnyóiak, s erről az örvendetes mozgolódásról szeretnénk azonnal hírt adni közvéleményünknek: íme, mégis csak számíthatunk rájuk. Ennek a mozgolódásnak első számú kezdeményezője a színjátszók csoportja. Rozsnyón mindig is kiváló műkedvelő gárda működött, s íme, most is ók azok, akikre legelőször számítani lehet. Igaz, éppen kezdetnek csak egy eléggé problematikus színvonalú vígjátékra jutotta az erejükből (Férfiaknak tilos, ugyanaz a darab, amely a Torületi színebben sem kételkedhetünk, azt az irodalmi színpad vezetője, Drenkó István hangsúlyozza nyomatékosan. Ennek a mozgolódásnak fénypontja azonban kétségtelenül a rozsnyói énekkar fennállásának százéves jubileuma lenne, ha lesz. Az a helyzet ugyanis, hogy az énekkar pár évvel ezelőtt szétesett, s most nem tudják összetoborozni újonnan. Sajnálatos tény ez nagyon, hiszen hány városunk dicsekedhet ilyen jubileummal, s hiába lám a dicsőség, ha a jubileum ünneplők nélkül zajlik majd le. Vagy addig talán mégiscsak meggondolják magukat az illetékesek? CSONGOR ÉS TÜNDE Mindaz, amit eddig elmondottunk, ha megvalósul is, csupán annyi . lesz, hogy a rozsnyóiak nyomukba léptek az őket megelőző együtteseknek, s ha minden jól sikerül, legfeljebb beérik azokat. Eléjük vágni, az élretörni azonban a Tizenkétéves iskola magyar tagozata igyekszik. Miközben ugyanis azon vitatkozunk központilag, hogy vállalkozhat-e a Területi színház A búcsúzó IV. B. házban Kisasszonyok a magasban címmel fut), ám minden biztosítékunk megvan rá, hogy legközelebb már a rozsnyóiak is régi hírnevükhöz méltón szerepelnek majd a színjátszók országos fesztiválján. Biztosíték erre kiváló rendezőjük, Kozma Zoltán, valamint az olyan lelkes tagok, mint például Mihályi Mária vagy Stig- litz Árpádné. A másik örvendetes tény: az irodalmi színpad megalakulása. Igaz ez az esemény sokáig váratott magára, de jobb későn, mint soha. Az első bemutatójuk, egy Jókai-emlékműsor, még ebben a hónapban zajlik le, a következő bemutatók már a jövő évadra maradnak. Hogy igényesebb darabok előadására, addig ők félretéve mindenfajta aggályoskodást, kisebbségi komplexumokat, belevágnak a legnagyobb fába: előadják a Csongor és Tündét. Véleményük szerint ugyanis nem a tündökletes előadás a fontos, hanem a szolgálat: megismertein’ egyik legnagyobb klasz- szikusunk örökértékű alkotását közönségünk egy olyan tömegével, amely különben soha sem ,.juína el Vörösmartyhoz. A kezdeményezés érdeme Kanala Józsefnél illeti. Az övé volt az ötlet, ő irányítja az együttest. Egyetlen problémájuk: az egész iskolában nyolc fiú van, így aztán kénytelenek nadrágszerepekkel pótolni őket. Csongort Sunyovszky Szilvia, Tündét Mitró Claudia, Mirigyet Vanyó Éva, Balghát Máthé Dénes, Ilmát Szabó Éva alakítja majd. Meg kell még említenünk az egyik ördögfiókát játszó Molnár Erzsi, valamint a szólótáncot előadó llkó Éva nevét. A bemutatót május végére tervezik, s máris dédelgetik szép tervüket: a Madách-évfordulóra előadnak egy részletet az Ember tragédiájából. Bárcsak példájukat mások is követnék, s minél több ilyen szép kezdeményezésről adhatnánk számot olvasóinknak. A BÜCSÜZÖ NEGYEDIKESEK Akik voltak már Rozsnyón irodalmi estén, tudják, hogy kevés iskola van ebben az országban, ahol olyan nagy tenne az érdeklődés az irodalom iránt, mint az ottani egészség- ügyi iskolában. Nem hangulatoknak az eredménye ez pedig, hiszen így volt ez már évekkel ezelőtt is, s így van, természetesen most is. A tanulók hetente írásban számolnak be például a Hét irodalmi anyagáról, vagy az Irodalmi Szemléről, s ha elvetődik hozzájuk egy-egy író, akkor van tőle kérdeznivalójuk a tanulóknak Pedig hát ez, egészségügy! szakiskola, növendékeit nem az irodalomban való tevékenységre készíti elő. De jól tudják, s legjobban tudja ezt Rákay Péterné, az irodalomtanárnő, hogy mennyire szükséges az irodalom, a művészet éppen a szakiskolások számára. A búcsúzó negyedikesek között, különösen jól érzi magát az irodalmár, hiszen nem vetődhet úgy el hozzájuk, hogy azonnal meg ne rohamoznák a kérdések sokaságával, s ezekből a kérdésekből sohasem a sablon bújik elő, vagy a sznobizmus, hanem az őszinte érdeklődés. Különösen jó osztály ez, bizonyítja Rákay tanár elv- társnő is, s bizonyítja az is, hogy sokan készülnek közülük főiskolára. S nemcsak orvosira természetesen, mint Vavrík Éva, Lelovics Márta, s még egy néhányon, hanem például filozófiára, mint Csölley Zsuzsa, vagy testnevelési főiskolára, mint Horváth Piroska. Sajnálják persze az iskolában a búcsúzó negyedikeseket, mert rájuk mindig lehetett számítani, ők mindenütt ott voltak, ahol szükség volt rájuk. Ám, akik ismerjük az iskolát, tudjuk, hogy a búcsúzó negyedikesek helyébe, mint mindig, ezúttal is színrelépnek majd utódaik, a harmadikosok, másodikosok (Furin Magdáék osztályától, különösen sokat várnak), s az egyelőre még bizonytalankodó elsősök. Hiszen ennek az iskolának épp abban van az ereje, hogy nemcsak egy-egy kivételes képességű osztályra épít, hanem egy hagyományra, s ennek a szép hagyománynak stafétabotját Mihályi Mária és Stiglicz Ar- pádné a Férfiaknak tilos című vígjáték előadása közben évről évre újabb és úja^b osztályok veszik át és viszik tovább. A mostani negyedikesek, különösen szép eredményeket értek el e hagyomány ápolásában, ezért szeretettel búcsúzunk tőlük, s kívánjuk nekik, hogy ezentúl már külön-külön, mindegyik a maga munkahelyén ápolja és fejlessze azt a nemes eszmét, melyet az iskolától kapott. Cselényi László * I A Magyar Területi Színház igazgatósága közli az érdeklődőkkel, hogy szokásos felvételi vizsgáit ez év június 29-én, 9.00 órai kezdettel tartja meg a színház komáromi székházában. Jelentkezhetnek 17-től 30 éves korig érettségizett férfiak és nők. A színház az arra alkalmasokat egy év próbaidőre veszi fel, mialatt előkészíti őket a Színművészeti Főiskola felvételi vizsgájára. Ajz érdeklődők felvétel iránti kérelmüket legkésőbb május végéig juttassák el a következő címre: Magyar Területi Színház, Komárno, hogy a felvételi virsga anyagát időben * rendelkezésükre tudja bocsátani a Magyar Területi Színház Igazgatósága '\ Monoszlóy M. Dezső Falkavadászat Rohan a falka, fut a nyúl, élve aligha szabadul... S bár a félelem is nagy motor, de nyomában csordadüh csahol, két szárnyon jár a gyorsaság. Mindig így volt. A részvétnek itt hamisan zengne húrja. Nyúl és kutyapárti vagyok egyenlőképpen, csak a vadászt nem értem, hisz ő nem haragszik a nyúlra. Üvegbagoly Mint óriás üvegbagoly az útról ablakomra kirepülve az éj alól neonfény integet, széniének zöld vizében mintha úszna késve a nappali élet elmaradt meséje. De az is lehet, hogy idegen rengetegben járt, ott látta a Gólya-kalifát, felém az ő emléke kelepel, s most azzal ámít ha sugár-tollára pattanok szívem soselátott fenyvesekre lel. Vagy olyan tájra, hol régen jártam, ahol a saját fényem forrása él... hallgatom, míg a rövidzárlat feketekarját kinyújtja. s beszédünk elnyeli irigyen az éj. Gyász Sirály hangja volt, s alsóajka legörbülve gilisztaként porhanyósította a gyászt. — Meghal! — s feléje intett. — Meghal! — s az élők elkomorult virág-szemein harmatként visszhangzott a vád. S oly furcsa volt, nem tudta senki akikor, hogy nemcsak ő, de velehal minden élő, a sirályhangú, gilisztaszájú nő, te is, én is, s a hamis részvét spanyolfala mögé — senki se bújhat, mint akinek mást kell sajnálnia tán. Embernek, a múltat megértő, a jelent szocialista hittel szolgáló embernek, szocialista hazafiságtől eltelt magyarnak lenni — ez a lényege, s egyik vezérfonala Bábi Tibor költészetének. Már az Ez a te néped című első verseskötete — amelyben meglepően formabiztos nyelvművészettel adott hangot a szlovákiai magyarság új élményeinek, és erős társadalmi tudattal boncolgatta napjaink fontos problémáit — költőink élére állapította. Éppen egy évtizeddel ezelőtt ő mutatta meg nekünk először, mennyi buktatót rejt fiataljaink számára a múlt, és ö intett az elsők közt arra, hogy nem olyan egyszerű feladat a nacionalizmust szocialista haza- fisággá nemesíteni, ö fogalmazta meg először: „Itt van, ez itt a te hazád! hol minden fűszál ismer téged, s a nép - bármi nyelven beszél - mégis, mégis ez a te néped! Nem a régi rabszolga nép! Egymásra tőrt, gyilkot nem ragad. Kéz kezet fog, Épít serényen, békés, büszke, boldog és szabad! Ilyennek akartad régen, álmaidban ilyennek láttad. Almod valóra vált, s büszkén vallód magad e nép kiának...“ Bábi az a költőnk, aki már indulásakor a legreálisabban látta a falut, s döbbentő képet festett az istenéhez imádkozó, istenét uszító és piszkáló ku- lákról: Add vissza földem, erdőm, legelőm, gyújts, boríts föl értük a világot...!“ Ez a gyűlölködő, világégést áhitó hang a szolgát, rabot, TÍZEZER ÉV ÁRNYÉKÁBAN láncban görnyedőt visszakívánó tegnap hangja, amit látó szemmel ugyanúgy elitéi és megvet, mint a burzsoá nacionalizmus kelevényét: „Ha kemény szláv koponya recs- csent. vagy éjjel kigyulladt egy magyar búzaasztag, uszítóink valahol csak összenevettek.“ 1955-ben megjelent Hazám, hazám című második kötetében tágul költészetének témaköre, de már ekkor kiviláglik, hogy elsősorban meditálásra hajlamos gondolkodó és politikai költő. Ebben az új gyűjteményben még bensőségesebb, s mélyebb élmények késztetik, hogy igazi hazájának vallja ezt a földet, ezt az országot. A „Vörös zászló“ című ciklus ad erről tanúságot; Bolyongtam sóikat című versében ő vallott költészetünkben a legmélyebben a szocialista haza fogalmáról: „Prága felett szárnyalt, repült a nap, tán örökre megállt a telelőn; versek ritmusára dobbant a szívem, mint folyó, megáradt csöpp erőm. Azóta mély, nagy öröm kísérget, ujjong bennem, dalolgat, fűt betölt. Igazabb, jobb magyar lettem tőle, s érzem, hogy édes hazám e föld. Ez az az egészséges patriotizmus, amelyben hangot kap az édes anyanyelv, az otthoni táj, a szülőföld minden szépsége, s ugyanakkor messzire kitágul a haza fogalma, népeket ölel magára és egyesít. Bábitól, a politikusnak mondott költőtől gyöngéd szerelmes verseket is kaptunk. Korban hozzá közel álló társai közt már Gyurcsó is megérzi sűrítés — a német dichter szó egyben sűrítést, tömörítést jelent —, az értelmünkre apelláló gondolat. Az új kötet Ez is történelem című ciklusában 1956 és 1958 között írott versei kaptak heBábi Tibor versei az új kenyérszelő élet szerelmének friss ízeit, Monoszlóy, Oszvald és Dénes költészetében is találunk nem egy művészien ötvözött, egyéni hangú, megkapón meleg szerelmi vallomást — Bábi szerelmi költészete felveszi velük a versenyt, az újat kutató ember érzésével nem egyszer kesernyésen keresi a boldogságot, és megleli kis családja körében, gyermeke szelíd szemében. Sorrendben negyedik kötete, a Tízezer év árnyékában látszólag azoknak a türelmetlen fiataloknak ad igazat, akik szerint a formaművész Bábi hangja keresett puritánságával kezdi elveszíteni a költészet varázsát. Üj verseink gondosabb elemzése azonban azt igazolja, hogy nem elszíntelenedésről, hanem költői hangjának nagyon tudatos és következetes leegyszerűsödéséről van sző. Az indulás szenvedélyessége, eruptív hangja helyet ad egy higgadtabb és tartózkodóbb magatartásnak; a gazdagabb gondolati tartalom megköveteli a költőtől, hogy a nyelvi bravúrokat, a csillogó metaforákat felváltsa a lényeget kiemelő klasszikus lyet, amelyek 1960-ban megjelent Vándormadár című harmadik gyűjteményben nem szerepelnék — nem tudni miért, talán kissé pesszimiszti- kus alaphangjuk miatt?! Sajnálatos az a késés, mert a Vándormadár teljesebb lett volna velük; az új kötetben helyes volt keletkezésük időpontját feltüntetni. Bábi tájélményei keverődnek és ölelkeznek itt emberi találkozásokból született gondolati élményekkel. E ciklus Gyászos évfordulóra című verse kézenfekvő bizonyítéka, hogy az ilyen „alkalminak“ mondott verset is időállóvá teheti az élmény igazi sugallata, az egyéni gondolat: „Harmincnyolc őszén udvarunkon tankok álltak. A tankok, gyáva tankok elmentek... Merre mentek?! Nem védték meg a kisgyermek játékait.“ A bizalom éneke cípién jelzett ciklus tizenhárom versében felcseng a féltés az emberért, akiben az „iszonyat mély, sötét örvényei nyiladoznak. .“ Az at^mhalál és a csodafegyverek korában furcsa irigység vesz erőt rajta: ...Irigylem már a primitív, ősi népeket, az ősembert, aki vállán bunkóval, kőbaltával nedves erdei ösvényeken lesre vagy harcba indult, kit éhség ösztökélt, közvetlen érdek, gyűlölet, ki vadkannal, ha kellett, foggal, tíz körömmel vívta meg tusáját, s harcban lesújtott ellensége szívét, máját falta föl, remélve, hogy rászáll annak bátorsága. De Bábi tudja, jól érzi. hogy „egy nap minden aggodalma időszerűtlen lesz, akár egy elfelejtett, alkalmi költemény. Mert egy nap: „a meteorológiai állomások azt jelentik, hogy megnyugodtak a mélytengeri kráterek és helyreállt a tektonikus erők egyensúlya, következésképp elsüllyedtek az óceáni vulkánszigetek —, a viharok elvonultak, s az elsimult vizek felett hirtelen, váratlan kisütött a Nap. Ez már a kommunizmus kora lesz. Bábi itt bizonyára tudatosan használja a jelentések valóban száraz és színtelen hangját (következésképp elsüllyedtek az óceáni vulkánszigetek) tudatosak ezek a prózai sorok, a kommunizmus korának bejelentése is plakátízű, de itt helye van ennek a deklaratív erejű hangnak, mert Bábi mondanivalójának lényegét markolja össze. Ha tovább lapozunk a kötetben, harminc finoman megmunkált szonetet találunk benne, köztük nem egy remeket, mint a Ferrhát Musztaía és Ovidius címűt, Bábi formaművészetének egyik legjelesebb tanújelét. A kötetet befejező bárom kisebb ciklus, a Hegytetőn, a Tízezer és árnyékában és a Sic itur ad astra megint új arcot mutat: a töprengő, filozófus költőt, aki itt nemcsak a gondolat mélységeivel lep meg, de a szó mágiáját értő költő varázsával is. A Tízezer év árnyékában VII. verse szinte klasszikus szépséggel, nemes ötvözetben hozza Bábi költészetének minden erényét és szépségét: „A dinamók réztekercseit láthatatlan én pörgetem, a sötét kis szobákban este meghitt fény gyanánt kedvem szerint szétáradok, s láthatóvá teszem a fáradt arcokat, a mosolyt, a könnyet s a nyomtatott betűt. A csapon csorduló víz, a fűtőtest langyos hője, a fehér abrosz, a kenyér, a só is én vagyok. Ö, koppanj, kapa elé, merülj, kőműveskanál! Feszül minden izmom: tízezer év árnyékában görnyedek és dúdolom, egyre dúdolom az energiák és a szerszámok egyszerű, monoton énekét." Ezzel a kozmikus vílágrész- szel e szlovákiai magyar költő túlnőtt önmagán, minden re- gionalisztikus kötöttségen és az egyetemes magyar irodalom révébe ért. Egri Viktor
