Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-05-05 / 18. szám
Kaland a Tátrában (15.) Nagy és hosszúkás dolgozó- szobába vezettek. A falakat végesvégig sötét kötésű, komor könyvek sorai borították — csupa törvénykönyv, rendeletgyűjtemény és olyan könyv, amire egy komoly beosztású jogásznak szüksége van. A középső asztalon porcelán Sztálin-szobor állott egy fehérbélésü zöld ernyőjű lámpa társaságában, az asztalt régies zöld terítő fedte és jó összhangot teremtett a padló olivazöld szőnyege, a karosszékek és az ablakok függönye között. A régi épület ablakain kevés fény jutott a szobába, s így nehezen vettem észre, hogy a terebélyes munkaasztalra tornyozott könyvek mögött ott gubbaszt Márta apja. Nem emelte fel a fejét azonnal. Még befejezett valamit s csak aztán emelkedett fel. Bordócsíkos, háziköntösben volt s meglepődtem, hogy mennyire alacsony, vékony a nyaka, és sárga az arca. Egy karosszékra mutatott, anélkül, hogy kezet fogott volna velem. Ott maradt az íróasztal mögött és a kihallgatásokhoz szokott ember nagyszerű érzékével jegyezte meg: — Meglep a látogatásával... Azután, ami történt, minden esetre tiszteletreméltó a bátorsága, hogy ide jött. Néhány pillanatra elhallgatott. Nem tudtam válaszolni, nem volt mit válaszolnom. Kényszeredetten mosolyogtam s valami buta félszegség vett rajtam erőt. — Remélem nem mentegetőzni jött... — folytatta s szemüvege mögött a fölényes öröm fénye csillogott, átvilágított a levegőtiszta üvegen. — Kiváncsi lennék rá, hogy miképpen magyarázná meg az eljárását és milyen mentséget találna cselekedetére ... Igen, eljárást, cselekedetet és mentséget mondott. Furcsán, rémítően hangzottak ezek a tárgyalóteremből hozott szavak itt, ebben a helyzetben és eleve elzárták a megértés, az emberséges kapcsolatok megszületéséhez szükségelt közvetlenség atmoszférájának a létrejöttét. — Ha mint apa, az én helyemben lenne... Nem figyeltem oda. Nem úgy tárgyalt, mint a kijátszott lányos apák szokták. Hidegen és kiszámítőan beszélt, akárcsak a tárgyalótermek mindenre elszánt ügyészei, akik nem az igazság keresésére, hanem az eleve megalapított bűn és bűnös megsemmisítésére vállalkoztak. Hangjából hiányzott a megcsalt apák felháborodása, szenvedélye, amely mögött mindig ott lapui a megbocsátás a feledés lehetősége. Az ügyész számára viszont ismeretlen a megbocsátás útja. Csakis a büntetés és a bünhő- dés útját ismerik, mint ahogy Márta apja is eleve eldöntötte, hogy megkínoz. — Ha nem néztem volna, hogy alapjában rendes ember, rendőrséggel vitettem volna el... Hogyan képzeli? Csak úgy megszöktethet egy lányt, életveszélybe sodorja és akkor még idejön és ül itt mint a tuskó, ahelyett, hogy magyarázatot, mentséget szolgáltatna. Ahogy emelkedett a hangja úgy élesedtek a szavai. Végül is nem bírtam tovább. — Nem azért jöttem, hogy sértegessen! — ugrottam fel ingerülten, de nyomban meg is bántam, hiszen nem azzal a szándékkal jöttem ide, hogy tovább szélesítsem a gyűlölet szakadékét. — No, nézzük csak! Még ő pattog... Hangja kibírhatatlanul gúnyos és metsző volt. Ellenséges és magabiztos, de azért nyugalmat erőszakoltam magamra és ismét leereszkedtem a karosszékemre. — Szeretem Mártát... nem csábítottam el... — Hogy szereti ! ... Nézze maga itt ne játsza a hősszerelmest ... Elcsábít egy lányt és azt mondja szerelmes be- 1 é... Hát a maga becsületes munkásszülei ezt helyénvalónak találnák? Főiskolára jár, ez magának a szocialista erSZÖKE JÓZSEF köles? — haragosan az asztalra ütött. — Szeretem és elcsábítom, mintha az csak olyan lenne, hogy kiiszok egy pohár vizet. Hát Lenin ezt tanítja? ... — Márta is szeret engem! — Erről maga ne beszéljen! És nem tűröm az ilyen hangnemet a saját házamban!... Én kommunista vagyok... Nem tűröm a szabad-szerelrnet, a burzsoá romlottságot, a kicsapongást, amely szétzülleszti a szocializmus erőit, utat nyit az imperialista ügynököknek!... Én, én nem tűröm! ... Mégha a saját lányomról is van szó, akkor se tűröm ... Soha ilyen megfellebbezhetetlenül, megmásíthatatlanul nem hallottam még ezt a két szót: nem türö.m! A gőg litániája, a hiúság zsoltára — olvastam valahol és most felvisszanyerte nyugalmát és más oldalról támadott: — Ráadásul cinikus is!... De a megdöbbenésem most már végleg semmivé foszlott. Olyannak láttam őt is, amilyen volt. Mosolyogtam. Magabiztosan, ha úgy tetszik pimaszul és ez láthatóan bosszantotta. Arca egészen elkeskenyült a gyűlölettől, szeme apró szúrós ponttá zsugorodott. A mércéje, amivel engem és a dolgokat mérte olyan nevetségessé vált, mintha méterrúddal akarná a glóbusz kerületét lemérni. — Cinikus!... — ismételte. — Pardon! Csak józan... Igaz, hogy a realitás néha megcsúfol embereket és valóban nevetségessé válnak ... Egy pillanatra elhallgatott, de nem jött zavarba. — Maga még túlságosan idéződött bennem egy film is, ködösen, halványan bontakozott ki előttem a jelenet: német tiszt korbáccsal veri az asztalt és eszelősen üvölti: felkoncoltatom! Felkoncoltatom! ... Nem tudom mindez miért jutott akkor az eszembe. De a lidérces nyomás alól nem tudtam szabadulni. — És magát is megtanítom! Hát a munkásosztály ezért küldte az egyetemre?... Most már megállíthatatlanul ömlött belőle a szó. Olyasmit olvasott a fejemre, amitől naiv fiatalember lévén megborzadtam. Már ott láttam magam a pokol fenekén, szennyben és piszokban vergődni a szocializmus mindenfajta ellenségeivel, a kémekkel, ügynökökkel, szabotőrök- kel és természetesen a kulá- kokkal együtt. És a beszélő ember mintha csak megsejtette volna, hogy mire gondolok rögtön rámcsapott: — Nem is hiszem, hogy tisztességes parasztemberek gyereke, ha ilyesmire képes! Biztos valamelyik kulák ősének a vérét örökölte ... Mosolyognom kellett ekkora naivitáson és vakságon. Vagy talán gonosz rosszindulaton? Hiszen minden ősöm pór ember, nyomorult paraszt volt. De ha mégis?... Hát mi közöm az őseimhez? Hiszen nem köt hozzájuk a köldökzsinórom, nem élek belőlük. És ráadásul ő mondja nekem, ő a nagyon is kétes eredetű polgár? Hirtelen nyugalom szállott meg. Tudtam, hogy nincs mit tárgyalnom ezzel az emberrel, hiszen úgy sem értem meg soha. És a döbbenet kábulata után a dolgok is visszanyerték normális arculatukat. — Az őseinket talán hagyjuk! — jegyeztem meg elszántan és mereven a szemébe néztem. Mintha egy pillanatra zavarba jött volna, de aztán fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy engem kioktasson! Mi nem kérünk a maga realitásából ... Hangja parancsoló és erőszakos volt, mint az ingerült öreg embereké és az ideges kisgyerekeké. Csakis önmagára gondolt és beképzelte magának, hogy folyton mindenki nevében beszél. — Maguk fiatalok mind azt hiszik, hogy szabadjára lehet engedni az életet Hát ledér- séget akarnak?... — Ki hinné, hogy komoly ember ilyet feltételez rólunk? — jegyeztem meg, mert már kibírhatatlannak éreztem ezt a szóáradatot. — Maga szerint bennünket csak a kicsapongás érdekel. — Ahelyett, hogy nagyszerű küzdelemben... Nem hagytam befejezni a mondatát. — Maga nem ismer bennünket, fiatalokat! El se hiszi, hogy nekünk is vannak céljaink és hogy azokért a célokért képesek vagyunk verekedni ... — Szónokolni tud, azt látom! — Volt kitől megtanulnunk! — Nézze, ha szemtelenked- ni akar keressen magának megfelelőbb partnert. Nem szoktam meg és nem is tűröm ... — Nem akarok szemtelen- kedni... — Ne vágjon folyton a szavamba! Micsoda faragatlanság ez... Türelmesen megvártam, amíg végigmondta a mondó- káját, kirohant az egyetemek ellen, ahol még helyesen viselkedni se tanulnak meg a fiatalok, aztán egy lélegzetnyi időre megnyugodott. — Azért jöttem, hogy megmagyarázzam a történteket — kezdtem nyugodtan. — Ne fárassza magát! Ezek után nem vagyok rá kiváncsi. — Gondoltam, hogy ön mint régi mozgalmi ember megért... — Amennyire az elveim megengedik... Ne akarjon olyasmiről meggyőzni, ami nem összeegyeztethető a nézeteimmel ... — Amit mondani akarok, annak semmi köze sincs az ember elveihez. Remélem, hogy megért... — Nem egészen... Mindennek köze van az ember elveihez — válaszolt most már higgadtabban, de továbbra is ridegen. — Jól van ... Legyen úgy, ahogy mondja!... Szeretném kijelenteni, hogy tisztességes szándékkal közeledtem Mártához ... — Ha ez magának tisztességes volt, hogy megszöktette a Tátrába, akkor nincs miről tárgyalnunk. — Tisztességesnek tartom, mert szeretem ... — Ügy? És én?... A szülőnek talán már semmi köze sincs a lányához!... — Bevallom, hibát követtem el... — Ráadásul olyan lányt szédít meg, akinek rendes udvarlója van... Döbbenten hallgattam s sző helyett csak nyeltem egy nagyot. — Igen! Mit néz úgy rám? Márta menyasszony ... Szótlanul ültem egy ideig, aztán tétován felálltam. Az asztal mögött ülő vézna öreg szemüvege mögül különös tűz lövelt felém. Köhintett, hogy figyelmeztessen: a válaszomat várja. Lehajtottam a fejem. Képtelen voltam ennek a gyűlöletes embernek a szemébe nézni, aki úgy játszott velem mint a macska az egérrel, aki kezében tartja egész sorsomat, boldogságomat és aki gyűlöl. — Remélem nem mondtam újdonságot, hiszen maga csak úgy... No, föl a fejjel, én is voltam fiatal!... Undorító volt a hangváltozása. Most, hogy megsemmisített biztat, hogy ne higyjem szörnyűnek a megsemmisülésemet. ördögi cinizmus, a gerinctörés, az emberi megalázás modern válfaja: először agyonütlek, aztán majd imádkozom a lelkiüdvödért, először széttaposom akarátos lelkedet, aztán kegyesen szolgalélekkel ajándékozlak meg, először a földig sújtlak, aztán segítő kezet nyújtok, hogy jóságosnak higgyél. És mindez, mint nevelőaktus! Mert ha nem nyomorítlak meg. nem járatom veled végig a kínok kálváriáját, akkor könnyen elfeleded, hogy tévedtél és legközelebb. .. De így aligha lesz még egyszer kedved fellázadni. Végül is megembereltem magam és kértem, hogy beszélhessek Mártával. — Sajnos, nincs idehaza ... De ha itthon is lenne ... — Nem is beszélhetek vele? Hiszen szeret!... Gúnyosan mosolygott. — Szerette! De kijózanodott ... — Az lehetetlen!... — Nagyon is lehetséges ... Higyje el pillanatnyi gyönge- ség volt az egész ... — Nem igaz! Az öreg homlokán haragos ráncok futottak össze, ajka akaratosan vékony szalaggá húzódott. — Nincs értelme, hogy erről most vitatkozzunk... — Felemelte a hangját és úgy folytatta: — A lányom menyasszony és magával nincs mit beszélnie! Figyelmeztetem, hogy ne is próbálkozzon közeledni hozzá! Most is csak nagy jóindulatomnak köszönheti, hogy tárgyaltam magával. .. A fiatalokon segítenünk kell, hogy rátaláljanak a helyes útra!.,. Késő estig róttam az utcákat. A szürke égből eső szitált és a város gázlámpái ködbe burkolóztak. Valahol a Dunánál ernyő alá bújva magányos nő ácsorgóit. Mártának hittem? Nem tudom. Amikor hozzáléptem riadtan elmenekült. Megzavartam. Talán neki is bánata volt.'.. Felszabadítóink életéből Aki egymillió verssort tud a végtelen „Manasz" eposzból A kirgiz tudósok már több mint három évtizede gyűjtik és rendszerezik a „Manasz" címen ismert ókori hősi eposzt. S most, a rövidített négykötetes „Manasz“ -változat olvasgatása közben elcsodálkozunk: hogyan tudta az irásossággal sem rendelkező kirgiz nép sok évszázadon keresztül napjainkig megőrizni ezt a hatalmas költői mondát? A kirgiz nép Közép-Ázsia egyik legrégibb népe. Sok évszázados történelme fo- lyamán eposz kultúrája rendkívül magas színvonalra jutott. A kirgiz nép hosszú ideig sajátságos történelmi viszonyok között élt: nem volt saját írásossága és képzőművészete, állandó harcban állt szabadságáért és a függetlenségéért az erős feudális államokkal. A nomád kirgiz nép kiváló költői adottságai hozták létre és éltették a mesés eposz műfaját. A kirgizek eposzaikban énekelték meg mindazt, amit más népek történelmi leírásokban, szépirodalomban, színházban, festményekben és szobrászatban ábrázoltak. A napjainkig szájhagyományként fennmaradt tizenöt úgynevezett kirgiz „kiseposz"-ból eddig tíz került kiadásra. Mindegyikük több százezer vers sornyi terjedelmű. Az eposzok egy-egy történelmi korszakot tükröznek. Mindegyikük tartalma eredeti s feltárja az élet sokoldalúságát, az emberek és a nép sorsát. Valamennyi kirgiz eposz közül is a „Manasz“ a legnagyobb alkotás. Egészen csodálatos művészi jelenség ez az eposz. A „Manasz" eposz nemzedékről nemzedékre, szájról szájra szállt. A kirgizek között aligha találhatnánk olyan embert, aki ne ismerné a hős Manasz történetét. A híresebb Manasz-regélők emlékét a nép századokon keresztül megőrzi. Ezért nem véletlen korunkban az olyan kitűnő művész, mint Szajakbáj Karaljév mesemondó. Ennek a hetvenesz- tendős bölcsnek hosszú és dicsőséggel teli élet van a háta mögött. A polgárháború éveiben a vörös partizánok soraiban, Kolcsak fehérgárdista hadserege ellen harcolt Szibériában. A pihenőkön tábortüzek mellett, vagy egyenesen a nyeregben ülve mondott részleteket Karalájev a „Manasz" eposzból. Emlékszik arra, hogy a kirgiz nyelvet egyáltalán nem értő emberek is órák hosszat figyelmesen hallgatták a „Manasz“-t Arról tanúskodik ez, hogy Karalájev már akkor rendkívüli művészi képességekkel rendelkezett. Visszatérve hazájába Karalájev Kir- gizia-szerte ismert „Manasz“-regélő lett. Muhtar Auezov kazah író, az eposzok kiváló ismerője, „legendás ver selőnek", „korunk Homéroszának", a „XX. század énekmondójának“ nevezte Karalájevet. E lelkes jellemzés nem túlzás. Aligha találhatnánk valahol is olyan embert, aki megközelítőleg egymillió verssort tud kívülről. Évekre és évtizedekre volt szükség ahhoz, hogy Karalájev tolmácsolása nyomán leírják a „Manasz“ és a „kisepo- szok“ változatainak szövegét. Ha Karalájev arcát, kezének mozgását, kifejező szemét figyeljük, ha ezt a rendkívüli művészi átélőké- pességgel megajándékozott embert hallgatjuk, úgy érezzük, mintha 8 lenne az eposz szellemének megtestesülése. Egyéniségét szinte körüllengi az elmúlt idők hangulata. A régi események, a régi érzelmek bölcsessége, a régi bánat, jó és rossz, mind egy arcon tükröződik. Karalájev előadási módját izzó lelkesedés tölti el: ritmika, szenvedély, lelkesedés és mellettük a bú, a bánat; vívódásokkal és könnyekkel párosul a férfiasság, határozottság, bátorság és újra töprengés, nevetés és sírás ... Egyszer valahogy Kara- lájevvel együtt utaztam a Csujszkaja völgy egyik kolhozába. Karalájev érkezésének híre pillanatok alatt szárnyra kelt a faluban és a szomszédos falvakban is. Özönlött a nép mindenfelől, a mezőkről, az állattenyésztő gazdaságokból, autókon és traktorokon jöttek. Any- nyian akarták meghallgatni Karalájevet, hogy a kolhoz klubjába be sem fértek. Karalájev az utca közepén kezdett szavalni. Egy halmocskára széket állítottak neki, hallgatósága pedig, ki hol tudott, a földön, a teherautókon, s a lovak nyergében helyezkedett el. Előadás közben heves zápor eredt meg. Az eső zuhogott. Karalájev azonban nem szakította meg szavait és senki sem ment el. Az emberek csapkodó záporban hallgatták a „Manasz"-t. Teljesen belefeledkeztek. Soha nem felejtem el ezt. Ha egyszer megkérdeznék, kiket ismerek népem nagy emberei közül, bízvást Szajkabáj Karalájev nevét említeném elsőnek. A „Manasz" korunkban második virágkorát éli. Életre kel a könyvekben, operákban, színdarabokban. A kirgiz filmesek készülnek a „Manasz" megfilmesítésére. CSINGIZ AJTMATOV (Folytatjuk)
