Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-04-14 / 15. szám
f Kaland a Tátrában ľ ................ vtirilisi filmek (12.) — Szeretném azt a fényt örökké ébren tartani... — A nők megszépülnek a szerelemtől... Én legalábbis abból a fajtából eredek, amely megszépül. — Hátha még... — nem mondtam ki, de megértette. — Nem sürgős, hogy rögtön összeházasodjunk ... Anélkül is szerethetjük egymást. — Én mégis szeretnék révbe jutni... — Igen, ha az ember közeleg a célhoz, meggyorsítja lépteit. Ezért sokszor aztán egyáltalán nem éri el a célját... Türelmetlenségével elront mindent... Ne érts félre ... És jobban bízzál bennem. Szavaiból megértettem, hogy most nem akarja döntésre vinni e dolgot. Bele kellett nyugodnom bizonytalan helyzetembe. De mit tudtam még akkor az igazi emberi fájdalomról, árulásról, csalásról és képmutatásról? Rémképeket láttam... Biztatóan mosolygott — gyönyörű fehér fogai voltak. Később, hogy másfelé terelje gondolataimat, arra kért, hogy meséljek a gyermekkoromról. — Nem akarom szétoszlatni az illúzióidat. Korántsem voltam angyali természetű, jól nevelt gyerek! — Mesélj ... Engem érdekel minden! — Csak akkor, ha megígéred, hogy te is mesélsz majd... — ígérem!... Aztán én is mesélek... Elmondtam, hogy apám halála után, éppen, amikor a harmadik osztályba kezdtem járni, visszaköltöztünk anyám szülőfalujába. Azelőtt majoron éltünk, ahol apám uradalmi kovács volt, de patkolás közben fejen rúgta a ló és szörnyet halt... — Ezek csöppet sem vidám dolgok — jegyeztem meg és egy pillanatra megszakítottam a szót. — Nem baj! Csak mondd... — bíztatott. Én mégis hangot váltottam. — Erős, vad gyerek voltam. A faluban csakhamar félelmetes verekedő hírébe kerültem. Szinte minden áldott nap ádáz tusákat vívtam a magamfajta gyerekekkel, sőt a nagyobbak- kal is, hogy erőmet és bátorságomat ' fitogtassam. Anyám csöppet sem örült, hogy zúzott arccal, tépett ruhában járok haza. Könyörgött, siránkozott és természetesen el is náspán- golt, hogy jobb belátásra bírjon. Semmi sem segített. A sok harci dicsőségtől valósággal elkábultam. Egyszer aztán olyasmi történt, ami az én nagy dicsőségemnek véget vetett. Ugyanis megjött a nyár. A falu gyerekei órákig lubickoltak a vízben. Ott gubbasztottam a folyó partján és semmi pénzért sem árultam volna el, hogy nem tudok úszni. Fölényesen lenéztem a fürdőzőket és tüntetőén könyvet olvastam az árnyékban. Hanem a titok nem sokáig maradt titok. Az egyik nap, amint ott álldogáltam a parton, körülöttem csupasz gyerekek hancúroztak s az egyik bizonyára véletlenül meglökött. Csak arra emlékszem, hogy kifutott alólam a talaj és én supsz, már a vízben is voltam... Kis híján odavesztem ... Nagyobb gyerekek mentettek ki. Ez vetett véget a tekintélyemnek. Később megtanultam úszni, de a gyerekek szemében többé sohasem voltam mindentudó, bátor ... Magam is megszelídültem. Így meséltem és sok mindent elmondtam a falusi életről, a nagyszerű s szabad csa- tangolásomról. Később ő mesélt kislány koráról, a városi élet ezernyi buktatójáról, amelyet csak akkor kerülhet el a leány, ha örökké éber, elővigyázatos, ha ezeket a veszedelmeket, csapdákat, mind ismeri, szülei figyelmeztető szavából, könyvekből, újságokból. Rengeteget olvasott szisztematikusan, tervszerűen. Rendelkezésére állott apjának a könyvtára. Nem zártak el tőle semmilyen könyvet, hanem türelmesen felviláfosították a még ismeretlen életjelenségekről, emberi kapcsolatokról, viszonylatokról. így telt el a napunk. Életem utolsó, igazán boldog napja. Késő délután, amíg Márta az ünnepi búcsúvacsorát készítette, kimentem és megkerestem az útközben elhagyott törött sílécet. Rábukkantam Márta eltűnt kesztyűjére is és ennek, különösen megörült, amint visszatértem. — Dehát, ki keresett bennünket? ... — Mindenki!... — Talán Edit... — Ő is!... Meg a mentő- szolgálat is... — sopánkodott a halvány, riadt tekintetű portás. — És az édesapja is... — Az édesapám is? — kérdezte döbbenten Márta. — Igen!... őt is értesítettük, mert azt hittük, hogy ... Öh, óh!... Micsoda öröm!... SZŐKE JÓZSEF Volt még időm. Kimentem, hogy éjszakára tüzelőt készítsek. Különös nyugalom és békés boldogság szállta meg a szívemet. Körülöttem a magas fenyők zűzmarafátyla ezüstösen tündökölt a lebukó nap fényében. Ez alól a megilletődött ünnepi hangulat alól egész este nem tudtam szabadulni. Mártának sugárzott az arca, tündökölt a tekintete. Reggel korán keltünk. Gyorsan összecsomagoltuk a holminkat. Amint elkészültünk Márta kiküldött. Néhány pillanatig egyedül akart maradni a kunyhóval, boldogságunk meleg fészkével. Amikor kijött láttam, hogy fuldokol a könnyeitől. Vigasz- talóan átöleltem a vállát. Én is szomorú voltam ... Nem tudtunk elszakadni a kis kunyhótól. Vissza-vissza néztünk, míg el nem tűnt a szemünk elől. Kilenc óra múlott, amikor a szállodához érkeztünk. NaCsakhogy semmi bajuk sem történt... — Dehát miért történt volna? — kérdeztem csodálkozva, zavartan, ügyetlenül. — Hát a vihar... Tetszik tudni a vihar... — felelte a portás és amikor látta, hogy továbbra is értetlenül nézem, megtoldotta magyarázatát. — Tavaly ugyanígy eltűnt egy fiatalember ... Elment sízni és csak tavasszal találták meg a holttestét. Amikor a hó elolvadt ... Szegény, huszonhárom éves múlott... összefüggéstelen magyarázatát Márta szakította félbe: — Legyen szíves a kulcsomat! ... — öh, a kulcsát már fölvitték ... — ,A barátnőm idehaza van? — Nincs kérem. A kulcsot az édesapja vitte fel... — Köszönöm... — rebegte Márta zavartan. — Kérem,.. Remélem nem történt semmi baj... — jegyezte meg a portás. Hangjában érezhető gúny csengett, gyón megizzadtunk. A vihar után még ném tapostak utat az erdei csapáson. Ráadásul az éjjel friss hó hullott... Mialatt Márta lecsatolta a sílécét a ködben fuldokló völgyet néztem. A rendkívüli csöndben és békében, ebben a sápadt /téli fehérségben tisztán hallottam szívem nyugtalan zakatolását. Izgultam, hogy Editék miként fogadnak és mit mondanak a szállóban, amiért napokra eltűntünk? Akkor még nem sejtettem, hogy mi vár ream. Csak Pepo faragatlan viccelődésétől tartottam és Edit beszédes, átható tekintetétől féltem. Amikor beléptünk az előcsarnokba a portás kerekre nyílt, döbbent tekintete rögtön megijesztett. Zavartan hebegett s csak nehezen értettük meg, hogy mit akar. — Nagy, szörnyen nagy a baj kisasszonykám! ... — nyögte ki végre. — Miért? Mi történt? — kérdezte Márta. — Öh! ... Azt hittük, hogy baja történt a kisasszonykának, meg a fiatalúrnak... Mindenki kereste ... arcán ravasz mosoly villant. — A maga kulcsa viszont itt van... — fordult most már ráérősen felém. Arcán még mindig ott fénylett a csúfon- dáros vigyor. Legszívesebben ököllel vágtam volna a közepébe. De alig álltam a lábamon. Márta is nagyon izgulhatott. Miközben a portással tárgyalt egészen megváltozott. Lesütötte a szemét és komoran maga elé nézett. Mindig is ingatag volt, de most a mozdulatain is látszott, hogy mennyire bizonytalan. Valami beteges, csüggedt érzés vehetett rajta erőt, mert amikor hoszáléptem, hogy segítsek a holmiját összeszedni, az érintésemtől valósággal a karomba zuhant. — Rosszul vagy? — kérdeztem. Nem válaszolt, csak segítségkérőén rámnézett. Halvány volt, nagyon halvány. Az én homlokomra is kiült a veri- ték. — Ne félj! — bíztattam. Fáradtan rámmosolygott és hálásan megszorította a kezem. Talán ugyanebben i a pillanatban vettem észre Márta apját. Nem ismertem, de rögtön megéreztem, hogy ő az. Lassan, kényelmesen lépkedve jött le a lépcsőn. Aranykeretes szemüvegén hideg fény táncolt. Az arca... Az arcon mindig kirajzolódik az ember karaktere. Még ez a mindenhez hozzászokott ügyvéd sem tudta érzéseit elrejteni. Vagy talán nem is akarta? Lehet, hogy nem tartott arra érdemesnek, hogy bujócskát játszón előttem. Amikor Márta is észrevette, megremegett, aztán elébe sietett és a nyakába borult. — öh, apám! Hogy örülök! ... Az apa nem válaszolt. Engem nézett és arcán megfeszült a bőr. Szorongó érzésem támadt. A tompán csillogó szemüveg mögött nem láttam a szemét, csupán a fagyos arcát, erőszakosan előre ugró állát és az egyetlen vonallá keskenyült vékony száját. Vártam, míg a szívem szabadabban kezdett dobogni és a szorulás engedett a torkomban s csak aztán köszöntem: — Jónapot! Ogy tűnt, mintha válaszképpen bólintott volna. De ebben nem voltam biztos. Áthatóan fürkészve végigmért. Ridegen, mint ahogy az ember szokta vizsgálni a számára megvetett tárgyakat. Végre Márta felocsúdott. — Apu bemutatom ... A szavába vágott: — Ne fáraszd magad!... A fiatalembert nem kell bemutatnod ... — De apu... ö mentette meg az életem ... — Azt sejtettem! — felelte gúnyosan. Fakó arcát kissé megszínesítette a vér. Márta elhallgatott. Eddig erőtlenül, bizonytalanul hallgattam. Ez a sértő magatartás azonban felszította haragomat. — De kérem ... Szemüvege haragosan villant. — Fiatal ember! önt nem ismerem... Helyesen teszi, ha eltűnik a szemem elől! — Engedje, hogy megmagyarázzam! ... — vágtam a szavába, mert ez a méltatlan bánásmód felháborított. — Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára! — Apa... — próbált közbeszólni Márta. — Gyerünk ...! Fogta Márta karját és úgy kényszeritette őt maga előtt. — Kérem!... Márta kitépte magát apja kezéből és sírva előre rohant.’ — Kérem, hallgasson meg!«.. Tüntetőén, szótlanul lépkedett előttem. Legszívesebbén nekiugrottam volna, de a döbbenet elvette az erőmet.j>zin- te megállt a szívem. Eddig még nem ismertem senkit, aki ilyen megvetően, fölényesen igazságtalan lett volna. Az érzéketlen közönynek erre a fokára csakis korunk egy bizonyos embertípusa képes. Márta szobája előtt egy pillanatra megállott és hidegen végigmért. Arca olyan volt, mint aki nagyon tudja a célját. És most én az útjába kerültem. Kellemetlen akadály lettem, amelyet el kell távolítani. Tudtam, hogy belém lát, s az olyan embereknek a nagyszerű szimatjával, akiket senki sem szeret, azonnal felfedezte a gyengéim. Valóban, az sértett a legjobban, hogy átnéz rajtam, hogy szóra sem méltat. És ő ezt tette velem. Semminek vett. A szobámból jól hallottam Márta esdeklő hangját: — Apám, könyörgöm ... — Majd odahaza számolunk! ... Több hang nem jött át a falon. Nemsokára motorberregést hallottam a szálló előtt. Az ablakhoz ugrottam. Márta bújt be éppen a hatszázhár- masba. Apja mozdulatlanul cigarettázott, a sofőr a csomagokkal bajlódott. Sietség nélkül rakosgatta a motor elejébe. Sajnáltam Mártát és gyűlöltem az apját. Figyeltem kimért mozdulatait és szigorú soványságában aszkétikus arcát. Lelkemben bonyolult érzés kavargott. Sértett hiúság, undor, tiltakozás és megvetés. Az autó már rég elment és én az ágyamon fekve még Pályázat (csehszlovák) Oldás és kötés (magyar) Musztángok (amerikai) mindig azon töprengtem, hogy miért nem vettek emberszámba. Hiszen fiatal vagyok, egészséges, tanult, talán nem is egészen tehetségtelen mérnök leszek néhány hónap múlva. Csakugyan annyira hitvány lennék, annyira méltatlan Mártához? A jövő biztos és a származásommal sincs baj. Mi hát a kivetnivaló rajtam? Nagyon magányosnak éreztem magam és nem találtam semmi kiutat. Elveszettnek hittem a jövőt. Ogy vágytam Márta vigasztaló gyöngédségére, mint még soha. De Márta nem volt. Sírni szerettem volna. Ha az embereknek fáj valami, ezt csinálják. Sírnak. De én képtelen voltam a fájdalmamat feloldani. Azelőtt is magányos voltam. Természetellenesen közömbös, de mégis élt bennem egy sejtelem, valami homályos bizonyosság, hogy egyszer megváltozik minden. És jött Márta. Leráztam magamról a közöny porát. Most azonban vége ... (Folytatjuk) LENGYEL DÉNES: LA FONTAINE Ha La Fontaine-re gondolunk, legelőször rokonszenves állatfigurái jutnak eszünkbe. Emberien értelmes állatok, vagy állatborbe bujtatott emberek szólalnak meg a mesékben, tanítva népi bölcsességre, talpraesettségre a mindenkori olvasót. Lengyel Dénes tanulmányának középpontjában az a gondolat áll, hogy La Fontaine rejtőző költő volt; együgyűsé- get színlelve mesékbe rejtve bírálta a XVII. század feudális francia társadalmat. KADOSA PÁL: FAGYEJEV Fagyejev szemlélete, magatartása a proletár íróé, a kommunista művészé. Mi formálta őt ilyenné? Arra könnyű is, nehéz is a felelet. Könnyű, ha csupán származására, családja hagyományaira és ifjúkorára világtörténelmi méretű élményeire gondolunk. Nehezebb a válasz, ha eszünkbe jut, hogy hány meg hány író, művész nem tudott hasonló feleletekkel sem eljutni a szocialista szemléletig, a kommunista következetességig. Hogyan lett bolsevikké Fagyejev? Ez a kérdés, noha áttételesen, az írót magát is sokat foglalkoztatta regényeiben. E tanulmányban erre a kérdésre próbálunk választ keresni úgy, hogy a tényeket a művek visz- szavilágító fényében vizsgáljuk. BENEDEK MARCELL: G. B. SHAW Századunk első felének legsikeresebb színpadi írója. Művei — akárhol és akárhány- szor újítják fel — nem hervadó frisseséggel bírják a sorozatos előadásokat. Benedek Marcell tanulmánya századunk nagy angol íróját, jellemző írói, emberi vonásait mutatja be. BIZÁM LENKE: DREISER Első regényének, A Carrie drágámnak terjesztését — üzleti érdekét félredobva — maga a kiadó gátolta, annyira felháborította a XIX. század álszemérmes amerikai irodalmához szokott kritikát, Hazájában későbbi műveit is hevesen támadták, fanyalgással, meg nem értéssel fogadták. Bizám Lenke tanulmánya életrajz és társadalomrajz sikerült szintézisével mutatja be, hogyan született meg Dreiser életműve a monopolkapitalista Amerika társadalmi viszonyai között, hogyan hatottak e körülmények művészi világképének alakulására, hogyan jutott el a pénz uralta társadalom szenvedélyes elítéléséig.
