Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-03-12 / 10. szám
Rozsdatemető Áz ember csak egy nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkozó nádszál. Nem kell hozzá, hogy az egész mindenség felfegyverkezzék, ha el akarja tiporni. Egy kis gőz, egy csepp víz meg tudja ölni. De ha mindenség eltiporná is, akkor is az ember maradna nemesebb annál, aki eltiporta, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a mindenség semmit sem tud arról az előnyről, amivel az ember föárulja a süvegcukrot. — Pengő-húszért — felelte. És szidta az Auróra cirkálót, mert nem New Yorkban kezdte a lövöldözést. A rakodók hangosan nevettek. Zentay György is elmosolyodott. Ott állt közöttük, vadonatúj kék munkaruhát viselt, hátát a teherautó oldalának támasztotta, arca koszos volt, fényes a verítéktől, haja tele ősz szálakkal Amikor ifjabb Hábetler János a karjához nyúlt, összerezzent. A sókötekedő ember gorombaságaitól. — Részegen sem vagy kellemesebb — mondta Jani. Rozsdás láncot emelt föl a bakancsa mellől, megforgatta a tenyerén, majd hátradobta az ócskaságok közé. — Az egész életedet így toltad el. Ittál, kurváztál, veszekedtél. Az én családomban sem tudtál megmaradni — Más sem tudott — válaszolta Zentay. — Még a saxolött áll. így minden méltóságunk a gondolatban rejlik. Ezáltal kell feltámadnunk, és nem térben és időben. Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás. PASCAL * * * Hamar elmúlt a tél. Februárban még tízfokos hideget mértek, aztán hirtelen megenyhült, néhány napig tartó esőzés után átmenet nélkül, szinte egy csapásra kitavaszodott. A Fémfeldolgozóban már kitámasztották az ablakokat. Ifjabb Hábetler János reggel hat órakor átvette a gépet, kiolajozta, ékszíjat cserélt. Aztán bekapcsolta a motort. Alumíniumot esztergált. Kilenc órakor odajött hozzá a vörös hajú Gróf. Szaporán, hülyén pislogott. Jani a fény felé fordította, lehúzta a szemhéját. Letépett egy szelet papírt, meg- nyálazta, és kivette a spent. A vöröshajú próbapislogást csinált, majd bólintott, hogy rendben van. — Elvállalod a tanterem festését? — kérdezte. — Igen — mondta Jani. — Vasárnap reggel, hozzálátok, hajnalig be is fejezem. A vöröshajú gondolkozott. — Állami dologgal nem jó kezdeni. Számlát kérnek. Vállat vont. Kijelentette, nem fél. A szülői munkaközösség bizta meg őt, saját kasz- szából fizetnek hatszáz forintot, és ő tisztességes munkát ad a pénzükért. Ezért nem akasztanak föl senkit, be sem zárnak. — Vagy bezárnak? — mozdította sárgás szemét. — Tehetnek egy szivességet — mondta a vöröshajú. — Maximum megbüntetnek pár száz forintra. A betonra köpött és elment. Jani lehajolt, a radiátor elé rakta a kész munkát, lesöpörte bakancsáról a vizes fémhulladékot, és kiment az udvarra. Sütött a nap. A raktárépület ajtajában Klein Béla kiabált, piros meg kék cédulák voltak a kezében. Aranyfoga villogott, tegezett mindenkit, de a munkások nem haragudtak rá, tréfásan Klein úrnak szólították, nevetve kérdezték, hogy megy a füszerüzlete, mennyiért gora arcába nézett, ellenségesen hallgatott egy percig. Majd elvigyorodott, azzal a részeg vigyorral, amellyel az őrületig dühítette Esztert. — Üdv a proletárnak — mondta gúnyosan. És meghajolt. A rozsdatemető kőfallal zárt udvar a raktárépület mögött. Iparvágány felezi, két oldalán rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kiselejtezett gépek, behemót kazánok, feismerhetetlen szörny- szülöttek nyomódnak mélyen a fekete salakba, mázsás, penészgombás karokkal mutatnak az égre, várják a tűzha- lált. Az udvar végén rácsos, magasra épített vaskapu engedi a sínpárt a macskaköves utcára. Zentay György hosszú traverzen ült, árnyékban, keresztbe tett lábbal, vászonnadrágja fölcsúszott, mutatta bokáján a méregzöld nylon zoknit, hátát kényelmesen a kőfalnak támasztotta. Tudta, esztelen hangulatában van, okosabb volna hallgatni, mert veszedelmes útra téved, megverik, mint nemrég héhány kalauz egy Kálvária téri italboltban, tudta, Janival nem szabad játszani, szemmel tartja őt, sárgás szemét nem mozdítja el az arcáról. De már nem törődött vele. Piskos ujjai között remegett a cigaretta, vigyorgott szélesen, csípős gúnnyal kijelentette: megkíméli sógorát a szabványprédikációtól, elismeri, hogy ő megint illuminált állapotban van, hat deci bort ivott, és kellemesen érzi magát, e szép tavaszi délelőttön, érdekes környezetben, az aranyos rokon társaságában. Csak attól fél, ha a tündéri mámor elfogy az ő jókedve is. Ez pedig nem jó, jönnek a hülye gondolatok, az ingerültség, gyomor- és fejgörcs, ilyenkor meg ő komisz lesz, marakodó, beleköt még az eleven fába is. — Az orvosok véleménye szerint ivás után alacsonyra száll a vércukor — mondta egy pedagógus hangján, ujját_ a magasba emelte. — Ezért isznak másnap reggel sört, elmúlik a katzenjammer. Engem ez nem érdekel. Én a .szent békességért iszok, hogy megkíméljem embertársaimat egy Napfény a hálóban Múlt heti számunkban mi is h'írt adtunk már róla, hogy a csehszlovák filmkritikusok idei díját a Napfény a hálóban című szlovák film nyerte el. A filmet, amely megragadó erővel szól napjaink, örömök-gondok köze. pette formálódó ifjúságunk problémáiról, hatalmas sikerrel játszák filmszínházaink. fonos is lelépett. Pedig az nem ivott és nem kurvázott. Mégis elment egyetlen szál ruhában, lyukas cipővel. , Otthagyott mindent. Kihívóan nézett a sógorára, várt egy ideig, de az néma volt. Szemközt ült vele, fölfordított ládán, hajlott háttal, mozdulatlanul bámulta a bakancsát. Akkor hirtelen megszánta öt, eldobta a cigarettáját, gépelt papírokot húzott elő a zsebéből, ráütött a kezével, és másról kezdett beszélni. Csöndes hangon elbeszélte, hogy őt a Malomgép Vállalat személyzeti vezetője yVHtoot tizenkét esztendei becsületes munka után, a Munkatörvénykönyv C pontjára való hivatkozással tette ki az utcára, ez pedig az ő esetében jogtalan. Elment a Népszabadsághoz, a segitségüket kérte hivatkozott a XXII. kongresszusra, foglalkoztak is az ügyével, méghozzá lelkiismeretesen, alaposan és teljes eredménnyel. De az újságíró baráti tanácsára nem megy vissza a Malomgéphez, mert később megint kitörnék a nyakát, csak már ügyesebben. Ezért böngészni kezdte az újsághirdetéseket, hol keresnek nagy gyakorlattal rendelkező szakembert, míg aztán talált is egy fiatal, kitűnő nehézipari vállalatot, ahol bizonyisten halották már az ő nevét, munkaügyi főelőadóként örömmel alkalmaznák. Cigarettára gyújtott, most már magabiztos hangon, öntelt, ellenszenves mosollyal magyarázta, kettőezernyolcszáz forintot ígértek neki, és ő alapos megbeszélés után elfogadta a feltételeket, a vállalat 1962. évi intézkedési tervének rá vonatkozó részfeladatait: munkautalványok tételes ellenőrzése, munkarend szerinti munkaidő ellenőrzése, munkanap felvételek készítése, a gépláncban dolgozó erőgépek kihasználásának vizsgálata, helyes ciklusértékek megállapítása, időbéres órák csökkentése, teljesítménybéres órák növelése, a szükséges normafelvételek elkészítése folyamatosan. az utalványozott meny- nyiségek összehasonlítása a házi számlákkal, állománycsoportok létszámának elosztása, vizsgálata és ellenőrzése havonként. — Itt van az egész a kis- ujjamban. Amint ez a kedves cég kiadja a munkakönyverne':, hozzájárulását, hogy nem tart Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar regényét jelentette meg az elmúlt napokban a Magvető könyvkiadó. Az egyik budapesti ipari nagyüzem ócskavas telepén, a „rozsdatemetőben“, ifjabb Hábetler János esztergályos megöl egy segédmunkást, aki történetesen a sógora volt. Hábetlert letartóztatják, a tragikus eseménynek nincs szemtanúja, a tette pedig nem vall. Az író felteszi a kérdést: gyilkos-e ifjabb Hábetler? Nem, nem tartják gyilkosnak munkatársai, ismerősei, de miért követte el a bűncselekményt? Az író vállalkozik a nyomozásra, felkutatja a Hábetler-család történetét — amely az első világháború idején kezdődik, s ezzel megadja a választ a végső „miért“-re. Súlyos, kegyetlen, de mélységesen igaz mondanivalót fejez ki Fejes Endre új regényében. Azt, hogy milyen óriási veszélyeket rejt magában új társadalmunk megváltozott körülményei között is a régiből ittmaradt és tovább élő kispolgári gondolkodás, a nosztalgia, a csak külsőségekben megnyilvánuló „jobb“, vagyis polgári életforma iránt. Kitűnően ábrázolt alakokkal, mindvégig hideg, tárgyilagos hangon tárja fel a kispolgári életszemlélet fekélyeit, pszichológiai biztonsággal bontja ki szereplőinek belső, gondolati és érzelmi világát, hogy aztán a végső konfliktussal ítéletet mondjon, s egyben figyelmeztessen is. ítélete és figyelmeztetése világos, egyértelmű: a megváltozott, új társadalom nemcsak új anyagi körülményeket, hanem új gondolkodást, új erkölcsi-etikai bázist követel. Ennek figyelmen kívül hagyása vagy még nem értése pedig óriási buktatókhoz, emberi tragédiákhoz vezet. A kitűnő novellistaként megismert Fejes Endre első regénye a mai magyar irodalom jelentős alkotásaként az író pályájának kiemelkedő állomását jelzi. Szemel, vényünk a regény befejező része. igényt tovább a trógerolásom- ra — ez még néhány nap —, hozzálátok a munkához. Most nem érdekes a származás, csak a tehetség, augusztusra bizonyisten feltornászom magam, prémiummal meglesz a négyezer forintom. Ifjabb Hábetler János ösz- szevont.a a szemöldökét. — Ámen — bólintott. — Majd igazoltatnak részegen egy éjszakai eszpresszóban, kiderül, hogy betegállományban vagy. értesítik a vállalatot, és elindulhatsz megint szerencsét keresni a Népszabadsághoz. Zentay elvitte tekintetét a sárgás szempárról, piszkos, repedezett körmét vizsgálta. Elmosolyodott. Fanyar hangon, önmagát gúnyoló fitorokkal elmondta. hogy ő szilveszter éjjelén egy üveg pezsgőt vásárolt, ki akarta vinni a temetőbe De hiába ígért a taxisofőrnek száz forintot, nem állt kötélnek, elmagyarázta, zárva van a kapu. ilyenkor nem kell bolygatni a halottakat. Akkor elment az Ádám-büfébe, megkért egy ócska kis nőt. igyon vele. Majd földhöz csapta a poharakat, az üveget, és behívták a rendőrt. Táppénzes volt, a lőrinci idegosztályon kezelték. De még most is zsibbad a karja, éjjel nem tud aludni, forgolódik, gondolkozik, reggel, olyan, mint akit agyonvertek. Jani fölállt, leporolta az üle- pét. — Ne igyál. Most is van benned hat deci, zöld vagy, mint a citrom. Zentay elvigyorodott. — Mert zsíros kenyéren élek. Kedves sógor. Hirtelen düh fogta el. Elsápadt, térdét átölelte, érdes nevetéssel nézett föl a másik arcába. Nem tudta,, és nem is akarta fékezni magát, ahogy kavarogtak fejében a gondolatok, úgy szórta ki őket. Kezével mutogatott, időnként sírás fojtogatta, ilyenkor beletúrt a hajába, szája elé emelte az öklét, keservesen köhögött. Szertelen» mondatainak erőt adott a gyűlölet, akár erősítette hangját, akár halkította, éppen úgy villogott, mint a szemében. Végérvényesen kikért magának mindenféle prédikációt, elismerte, hogy ő utolsó, züllött alak. kanáiistöl- telék, csak hagyják már őt, elbúcsúzott a tisztes családtól, otthagyta a lakást, bútort, mosógépet, ha kívánják, visz- szaküldi a rádiót, egyetlen ruháját. jár meztelenül, csak az a kérése, ne prédikáljanak neki a tisztességről, ne rángassák elő a bölcsek kövét, és ne mondják a kislányának, hogy ő gazember. Kifizeti havonként a háromszázötven forintot, elvették tőle eddig is, senkit sem érdekelt, hogy a segédmunkásoknak marad-e pénze zabálni. De mindez nem érde- kes, egyforma a műsor, mind a három férj fizet, a martír- asszonyok egyforma szép lakásban maradtak, kitűnő fodrászhoz járnak, és végtelenül szánják, hogy nem sikerül nekik semmi az életben. — Hallgass! — mondta Jani. Rátette sárgás szemét az ágáló emberre, és csöndes hangon még egyszer figyelmeztette. — Hallgass! De Zentay csak mosolygott gúnyosan. Arca fehér volt, veríték gyöngyözött homlokán, szeme nyugtalan, ingerült hangon kijelentette: most ő teszi le a garast, a kanálistöltelék, mert neki is megvan a saját véleménye a tisztes családról, a gyászba borult öregemberről, aki húsz év után most csináltatott műfogsort, úgy járt ki minden áldott délután felesége sírjához. Frissen borotválva, fényes cipővel, vasalt nadrággal. — Hát. nem óriási? ötórai helyett a temetőbe jár ismerkedni, udvarolgatni az özvegyasszonyoknak. Izgatottan lekászálódott a traverzről, odalépett Jani elé. — Hallgatsz? — kérdezte. — Mért nem mondod, hogy hazu- dok? — Szemét vagy — mondta Jani csöndesen. — Tíz évig éltél közöttünk ... Anyám az ágytálat hordta alólad — Zentay hallgatott egy percig. — Anyádba kapaszkodsz — szólalt meg aztán. Szomorúan elmosolyodott. — Cset Pápáról pillangóra ... ő is elment... Az udvar másik végén egy munkás bukkant elő. kinyitotta a vízcsapot. ferdére tátott szájjal hajolt alá. Aztán megrázta a fejét és elszaladt. Zentay rossz fintort csinált. — Én vagyok szemét? És ti hogyan éltek? Hajnalka pofára dobta a második férjét is, az elsőtől szedi a négyszáz forintot, Giziké bolond, maga elé bámul, szörnyűséges álmokat Iát, siránkozik, hogy nem él az anyukája, de két szeretőt tart, családos embereket, akik ruhával, cipővel, harisnyával vigasztalják ... Tisztesség ... erkölcs . .. Vedd tudomásul, a férjét is csalta! Csak Híres István hiúbb ember volt Szuha Miklósnál, hallgatott, — Hallgass! — Hallgassak? — nevetett izgatottan. — Mért nem prédikálsz? A kanálistölteléknek? Ittam? Igaz! Iszom most is! Egy világ tapos rajtam, olcsó kapcabetyárok köpnek szemközt, vacak funkcionáriusok törik ki a nyakam, ha nem tetszik az ábrázatom, és ti mertek prédikálni nekem? Ti, akiket magam mögött hagyok ebben a rendszerben is, százszor különb életet élek nálatok, legalább munkaügyi főelőadó lettem, és még előbbre is jutok, tanulok akkor is, ha minden funkcionáriussal egyenként kell verekednem, ti mertek prédikálni? Miféle jogon? Hát ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög, hogy fáradjatok el az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök, bírók, főművezetők, főrendőrök, főkatonák, főistennyilák, és ti előbújtatok a ba- rakokkből, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök. Dzsessz, tánc, hajrá Fradi. Csak zabáitok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs! Remegő kézzel cigarettára gyújtott. — Ne nézz így rám! — nevetett gúnyosan. — Te hogyan élsz? Keresel több mint kétezer forintot, lakásfestést válNe csak Figyelmemet elsősorban az Üj Ifjúság ez évi hatodik számában közölt, Cselényi László és Csikmák Imre által írt, Ouo vadis MATESZ? című cikk kötötte le. A cikk a komáromi Magyar Területi Színház tízéves működését méltatja. Számszerűleg is ismerteti a színház eddigi működését. Hatvankét bemutató tíz év alatt, közel egymillió látogató ... Valóban szép és nagyszerű eredmény. A színház munkatársai minden elismerésünket megérdemlik a szlovákai magyar dolgozók között végzett fáradhatatlan munkájukért. S azt hiszem, egy ilyen évforduló alkalmából megérdemeltek volna egy impozánsabb, az alkalomhoz jobban illő megemlékezést is. Államunk biztosít minden szükséges feltételt a kultúra továbbfejlődéséhez, minden erejével támogatja a színházügyet — tehát a MATESZ-t is. Utánpótlásról (VŠMU) gondoskodnak. Nem látom tehát indokoltlalsz, mosol, főzöl, takarítsz, csókolgatod a fiadat. Láttál már színházat belülről? Elolvastál egyetlen könyvet is? Pedig te vagy ennek a hatalomnak a birtokosa, esztergályos főnemes, háborús mártír, hiszen a szerelmedet és a kislányodat egy kis feledékeny- ség miatt égették el Auschwitzban. Jani ököllel ütötte meg őt, az arcát. Hátrazuhant a géproncsok közé, a koponyáját törte el, azonnal meghalt. Az esztergályos percekig nem tudta elmozdítani sárgás szemét az iszonyatos látványról. Aztán két hatalmas tenyerét: az arcához emelte, ordított, mint egy állat, még akkor is, amikor a munkások elvezették. Hajnalka lakásán rendetlenség volt, a hangulat is lázas, ingerült. Idősebb Hábetler János a bőröndöket zárta le. Eszter a kislányát rángatta, öltöztette. Hajnalka egy széken ült, fejét hátrahajtotta, mozdulatlan szemmel- nézte a modern, hatágú csillárt, ajkát széthúzta, idétlenül vicsorított. Giziké vékony, sósavba mártott kis ecsettel, lassú mozdulatokkal tisztította a fogát. Forró július volt. Ágotha diáktáborban pihent Siófokon, Hajnalka kisfiát Szuha Miklós vitte nyaralni. Hajnalka és Eszter vállalatának kicsiny, hatszobás üdülőjébe. Még több mint háromnegyed óra hiányzott a vonat indulásához. Giziké tojást főzött nekik, szalá- mis zsemlét készített, gyümölcsöt mosott, nylon zacskóba csomagolta, beletette Hajnalka piros-kék csíkos, divatos strandtáskájába. Az öreg Hábetler már gyerekesen viselkedett, ügyvéddel akart beszélni, konokul, idegesitöen hajtogatta, hogy az ő kis aranyos feleségének az unokafivérét. bizonyos Stádinger Józsi nevezetű kőfaragósegédet agyonverték a kommün után. Márpedig ezt valahogy igazolni kéne, meg azt, hogy ő is szolgált a vöröshadseregben. — Ez teljességgel megfelel a valóságnak — mondotta,, — Én soha életemben hazug 'dol- got nem állítottam. Márpedig ha ez az állításom beigazolható, a nyugdíjamat legalábbis kétszáz vagy még több forinttal is felemelnék. Aztán telefonáltak taxiért. Könnyezve csókolták meg apjukat, Giziké segített lecipelni a nehéz bőröndöket, az emeletről. Az öreg táblábolt valameddig, a tálalón heverő bronz-Budhát nézegette, letörölte hájas testéről a port. Majd kiment a konyhába, megtöltött vízzel egy tejesüveget, és locsolni kezdte a virágokat. kritikát! nak a cikkből nyíltan kicsengő burúlátást a színház jövőjét illetően. Annál is inkább, mert a színház jövendő tagjai — á Színművészeti Főiskola végző növendékei (Vavraezky, Thir- ring, Beke) szép reményre jogosító játékot mutattak vizsgaelőadásaikon. (Nyolcvan nap alatt a Föld körül). S nem hinném, hogy akármelyikük is volna olyan felelőtlen, hogy a főiskola elvégzése után ne vállalja a munkát a MATESZ soraiban, ahogy ezt a cikk irői állítják. Ha vannak is problémáik, azok megértése és megoldásuk elősegítése a mi feladatunk is. De nem ilyen formában és nem egy cikk keretében. Ki tanúsítson azonban megértést fiatal színművészeink problémái iránt, ha nem az Üj Ifjúság, az ifjúság lapja? De ne csak kritika, hanem jóindulatú segíteniakarás formájában is! Lukács Zsigmond, főiskolai hallgató