Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-04-02 / 13. szám
hi nr n ooiKos .............................................................. n uni iiimiuii nun imiiiimiiii Kolléganő, mit szólsz ehhez? Sok érdekes problémát vet fel az Új Ifjúságban közölt napló. Habár nem szokás a naplóra naplóval válaszolni, most mégis azt teszem. Előre is elnézést kérek egy mátyus- földi község tanítóitól, hogy most én is előveszem jegyzeteimet, melyeket a múltban náluk jegyeztem fel. Se nem teszek hozzá, se nem veszek el belőle, leírom úgy, ahogy noteszemben fekszik előttem. A FALU Lapályon fekszik, úgy mint errefelé a többi. Az utcák üresek, a határban dolgoznak az emberek. A ház előtti padokon nem látni pipázó öregeket, bizonyára traktorzúgás zavarta meg kényelmüket. AZ ISKOLA Ez a legnépesebb ilyenkor a faluban, ide nyitok hát be. Kitől szerezhet az ember jobb információt a falu életéről, ha nem a tanítótól. Igaz, hogy nem illő óra közben zavarni a tanítást. Mentségemre legyen ám a sok gyermek, kik a padokból hálásan néztek rám, gondolván, megint egy pár órára szünetel a tanítás. Alig nyitottam be ismerős tanítónőmhöz, a többi osztályokból a kíváncsiság máris odahúzta a tanítókat. Aztán kezdődött a szokásos beszélgetés. — Könnyű magának városban, ott zajlik az élet — mozi, színház, ez, az — leptek el válaszaikkal. Kérdésemre, hogy mi újság a faluban, csak kézlegyintéssel feleltek, mondván, szóra sem érdemes, itt unalmas az élet, se ez, se amaz, vajon hová menjen az ember. Meglehetősen elnyúlt a beszélgetésünk a falu életéről, problémáiról. S ha bírálóan is hat, őszintén meg kell mondanom, úgy éreztem, nektek jobban tetszik a szórakozás, mint a tanítás. Ügy látszik a gyerekek már meg is szokták ezt, azért fogadtak oly örömmel. S hogy a bizonyítvány milyen lesz? Milyen legyen, hisz nem tanulnak ezek a gyerekek — válaszoltak ingerülten. MARI NÉNE, A CSACSACSA MEG A LAKÁS — Lakás? Lehet ezt égyálta- lán lakásnak nevezni — mentegetőztél egyre-másra, amikor megkértetek, hogy folytassuk lakásotokon a beszélgetésünket. Négy tanítónő lakik az öreg Mari néninél. A hátsó szobában két szlovák lány Trnava vidékéről, az elsőben pedig te egy bratislavai kolléganővel. — így meg úgy a Mari néne! Már megint nem takarított ki! Az öt ven koronát elkéri havonta, de még az ablakot sem képes kinyitni — mentegetőztél, amikor a szobába benyitottunk. Én csak ültem szótlanul, a széken, ti meg a tükörben gyönyörködtetek, miközben a fodrászt szidtátok, hogy a Talun még rendes frizurát sem csináltathat az ember. A rádióhoz léptem, hogy meghallgassam a híreket. — Kit érdekel ez — szólt közbe a barátnőd, s Bécsre állította a készüléket. — Ez a miénk, a csacsacsa — s máris keringtetek a szoba közepén összeölelkezve. Gondolom magamban, így is jó, hiszen még fia talok vagytok. S ha már a fiatalságnál tartunk, felteszem a kérdést: Vajon, hogy él a fiatalság a faluban? — Fiatalok? Ezek az olaj- szagúak? Ezeket is fiataloknak lehet nevezni! — gúnyolódtak a kérdésen. — Szóval nem is jártok CSISZ-gyülésre? Vajon, hoví jártok? — Sehová. Ugyan hová menjen az ember ebben a községben. — Bizonyára sokat kirándultok szabad időtökben? — Kirándulni? Itten? Talál a poros mezőre, vagy a tyúk farmra? Ez is romantika? Különben is hagyjuk már, unjuk az egészet, nem ér ez a falu egy fabatkát sem — intéztek el egy kézlegyintéssel. — Tehát olvasással töltitek napjaitokat? — veszem fel a könyvet az éjjeliszekrényről. Hány könyv van a községi könyvtárban? Mit olvasnak a gyerekek? Feleletet nem adtatok, mert ti nem törődtök ezzel a kérdéssel. EGY CSÉSZE MOKKA ÉS A HOSSZÚ HAJÚ ROZKA így múlt az idő, beszélgettünk is meg nem, is. Ezalatt kint besötétedett, megeredt az eső. Könnyezett, sírt a természet, akárcsak a ti beszédetek. Az ablakon át néztétek az esőcseppeket, mintha ebben keresnétek orvoslást fájó szívetekre. Valamivel meg kellett törnöm a csendet. — Ugye, lányok, vendégszerető a magyar ember? Egy kávéval megkínálhatnátok a vendéget. Persze, persze, ,forogtok jobbra- balra, hol egyik, hol másik fut ki a konyhába. Szégyen ide, szégyen oda, kávétok nem volt, pedig már falusi ember is kávéval fogadja a vendéget. Mire kávét szereztetek, közben kiderült, hogy sem kanalatok, sem csészétek nincsen. Ilyen szegény meg olyan szegény ez a Mari néne, kezditek szidni, hogy szégyeneteket rá kenjétek. Forró1 volt a kávé, meg a szó, amit nem mondhattam ki, le kellett nyelnem. Hol tégedet figyeltelek, hol a hosszúhajú Rozkát, s aggódva néztem milyen a környezetetek. — A Mari néne. a hibás, hogy a cipő a szoba közepén, az alsó- nemű az ágy szélén, hogy nem szellőztet stb., stb., erről csak ő tehet. Eszembe jutott, hogy azelőtt egy építkezésen jártam, ahol a munkások fabara- kokban laktak, négy férfi egy szobában. S mondhatom, példás rendet, tisztaságot találtam mindenütt. Minden reggel ágyat vetettek, kitakarítottak, sőt edényt is vettek, vacsorát főztek, egyszóval otthoniassá tették környezetüket. Hiszen ez volt a második otthonuk, itt laktak egész héten. Ti pedig pedagógusok vagytok. A falusi lányokat esztétikára, illemtanra kellene tanítanotok, főzésre, lakásberendezésre, szellőztetésre, virágápolásra. S még saját otthontokat sem teszitek kényelmessé. BÚCSÚ ÉS REMÉNY Az aprószemú, sűrű eső bőségesen itatta a földet, mialatt búcsút vettem és reménykedtem. Miközben kezet fogtunk, mintha egyszerre a szó is megakadt volna köztünk. Zita is mintha más lett volna, csak ült nagyokat lélegezve. Olyan szomorúnak és szépnek látszottatok, hogy majd megesett rajtatok a szívem. Nem akarlak titeket vádolni a hibák miatt. Lehet, hogy amit a faluról elmondtatok, mind, igaz. De mit változtat ezen egy tanító könnye? Legfeljebb félszárad, mint az esőcsepp, s marad minden a régiben. De ami körülöttünk van, ezt mind emberi kéz alkotta. S miért ne lehetne megváltoztatni még azt, ami megváltoztatható. S ki más változtassa meg az életet, mint ti, tanítók, a lélek mérnökei? Az utcán lépkedve még egyszer magam elé képzeltelek. — Ezek a lányok csupán egy éve végeztek — gondoltam magamban — még azt se tudják mi az élet öröme, nehézsége előttük a nagy tettek, csak nerr csüggednek így el fiatal létükre. Persze hogy nem - kezdem magamat bíztatni — hiszen oly szépek, hogy elcsábíthatják a fél falut, csengi hangjukért rajonganak a gyerekek. Miért ne mehetnének el a nemzeti bizottságra, erélyesen kérni az elnököt, hog; építsenek kultúrházat a köz ségnek. Ha nem megy szé| szóval, akár az asztalra is üt hetnek, hiszen végtére is ől választották az elnököt. H; Gondoljunk csak s világszerte egyre szaporodó, s nálunk is egyre népszerűbb irodalmi színpadokra, vagy gondoljunk például a „Ki mit tuď'-mozga- lomra, amit szintén a televízió hozott ugyan a köztudatba, ám ahogy a tények mutatják, sokkal inkább lesz éppen nem- televíziós, helyi, alkalmi nép- művészeti forma , mint egy egész országnak szóló. S íme, itt a legújabb mozgalom: a nyilvános fejtörők. Nem tagadható, hogy ezt is a televízió hozta divatba. De ahogy a „Kit mit tud“ esetében állítottuk, úgy állíthatjuk itt is: sokkal inkább egy szűkebb, egymást ismerő közösség méreteire szabott forma ez, mint televízióra. A rimaszombatiak jól sikerült bemutatkozó estje legalábbis ezt bizonyítja. Három teljes órán át tartott a műsor, aktívan tulajdonképpen csak tizenhat jelentkező vett részt benne, s mégis milyen meglepő volt, hogy a több, mint háromszáz főnyi közönség szinte pisszenés nélkül végigizgulta az egészet, s hogy mennyire együtt élt, együtt szerepelt, együtt törte a fejét a versenyben résztvevőkkel! Mindez azt bizonyítja, hogy érdemes volna ilyenfajta műsorokkal foglalkozni más szervezeteinkben is. Különösen ajánlható ez a CSISZ-szerveze- teknek, hiszen Rimaszombat- ban# is elsősorban az ifjúság volt az, amely nem félt fellépni a dobogóra s ott, egy egész város közönsége előtt összemérni erejét másokkal. Nem véletlenül jutott eszünkbe a hasonlat: összemérni erejét másokkal. Eljutottunk hát végül ide is: a szellemi tornákhoz. Gondoljuk csak meg, mióta vannak divatban a nyilvános, nagy tömegeket mozgató „testi“ mérkőzések: a labdarúgás, a jégkorong, a kosárlabda, röplabda? Ügy hisszük, nem tévedünk, ha századunk gyermekeinek nevezzük ezeket a tornákat. S vajon hol van az megírva, hogy nem képzelhetők el ilyen tömegeket megmozgató mérkőzések szellemi téren? Vajon nem az-e a valóság, hogy ezek is a század gyermekei lesznek, mégpedig a század második (tehát jórészt előttünk álló) felének a gyermekei ? Mindez persze elképzelhető, hogy így lesz. Az is elképzelhető, hogy másképpen lesz. Ami bennünket mindebből a leginkább érdekel: a jelen. S ha erre gondolunk, úgy hisz- szük éVek óta stagnáló kulturális szervezeteink kapva kapnak a lehetőségen: mi is megcsináljuk! S gondoljunk csak arra, hányféle mód, hányféle kombináció képzelhető el ezen a téren! Csak néhányat ízelítőül: Nálunk is láttuk már itt-ott, hogy a nagy népszerűségnek örvendő teadélutánok szüneteiben rendeznek -«gy-egy rövid kis műsort vagy előadást illemtanról, viselkedésről, stb. Hallottunk már olyanról is, hogy a táncok közötti szünetekben rendeznek „Ki mit tud“-ot. S vajon az nem lenne-e elképzelhető, hogy egy- egy ilyen teadélután keretén belül rendeznék ezeket a fejtörőket is? Vagy például kirándulások. turisztika alkalmából? Visszatérve a kezdeményező rimaszombatiakra, meg kell állapítani, hogy a műsor valóban jól volt előkészítve, megszervezve és lebonyolítva. A következő fejtörőkre gondolva azonban jó lenne megfogadniuk egy-két tanácsot: 1. Túl hosszú volt a műsor. Nemcsak a tételek mennyisége szempontjából, az üteme is elég lassú volt. Gyakorlottabb, tapasztaltabb kézzel persze nem lesz probléma ezen a nehézségen segíteni, ám feltétlen nül gondolniuk kell a szerkesztőknek erre, mert a közönség ugyan jól szórakozott ilyen sodrás mellett is, de vajon mindig is így szórakozik, izgul-e majd? 2. A kérdések valóban jól voltak összeválogatva. Am az olyanfajták, mint pl., hogy hány húrja van a hegedűnek, talán mégiscsak túl egyszerűek, fejtörésre nem alkalmasak. Jegyezzük meg mind ezen túl a valóban dicséretes munkát végzett szerkesztőbizottságot; Horváth Júlia zenetanárnő, Komlósi Zsolt építész- mérnök, Veres János költő, Mács Zoltán tanító, s említsük meg mindjárt az ő problémái- kat-panaszaikat is: Kevés a segítség. A szerkesztőbizottságnak (de még ezen belül is leginkább a rendező Mács Zoltánnak) kell ösz- szeszedni a műsorhoz a legutolsó kellékig mindent. Bába ugyan sok van, ám a gyerek itt is elvész a sok világra-segíto két templomra futotta, miért ne lehetne kuitúrháza is a községnek. A falut megváltoztatni? Erre van a fiatalság. Elég volna, ha egyszer-kétszer szóra emelkedhetnétek a CSISZ-gyűlésen. Szeretném látni azt a fiút, aki ne hajlana az olyan tanítónők szavára, mint ti vagytok. Akár a falut odébb lehetne vitetni a fiatalsággal. Csak álljatok az élükre. Különösen szombaton és vasárnap beszélhetnétek az emberekkel. Csakhogy... Nem tudom, hogy idénymunkások vagytok-e vagy tanítónők? Hiszen minden szombaton hazautaztok, egyik észak, másik kelet, harmadik nyugat irányában hagyja el a falut. Akárcsak az idénymunkások, minden szombaton hazamentek. Lehet ezt úgy is magyarázni, hogy hazahúz a szívetek, szeretitek szüléiteket. De lehet úgy is, hogy menekültök a falusi embertől, a nehézségek elől. Pedig nem vagytok már gyerekek, hanem pedagógusok, az új ember kovácsai. A ti. feladatotok, hogy értelmessé, műveltté tegyétek az embereket, szebbé a környezetet. De vajon hogyan, amikor nem ismeritek a határt, a környező erdőt, rétet, nem tudjátok, hogy a falun át vezető kis patak hol ered, és hogy a kerteken túl mi is lehet. Most értem csak, hogy miért ásítoz- tak annyira a gyerekek a honismereti beszélgetésen. Tani* tójuk nem tudott nekik semmi érdekeset mondani. S az embereket hogyan akarjátok megismerni, bizalmukba férkőzni, ha ti egyszerűen hazautaztok akkor, amikor legjobban ráér a falusi ember. Gondolkodtatok-e már arról, hogy nem is az emberek ridegek hozzátok, hanem ti hagyjátok el őket. Akkor, amikor a falu pihen, az embereknek több idejük van a szép szó hallgatására, a kulturális életre', a tanítók egyszerűen cserbenhagyják őket. Nem, ez így nem helyes! — jégyzem fel füzetembe a mondatot nagy felkiáltójellel. Mentségetekre szolgáljon — amint azt. később megtudtam, nem minden pedagógus ilyen. Erről a szomszéd községben Martoson is meggyőződtem. A HNB elnökével beszélgettem, aki nem győzte dicsérni az igazgatótanítót, mondván — ez aztán az aranyember. — Eisern vállaltam volna az elnökséget, ha nincs ilyen támaszom, mint a tanítóm — mondta. — Tíz éve van nálunk. Sok örömet és nehézséget átéltünk ez idő alatt. Am ő, a legnehezebb helyzetben sem hagyja cserben az embert. Megyek hozzá panaszkodni, hogy én már nem bírom, hogy az emberekkel csak vesződnöm kell. S úgy jövök el tőle, mintha újjászü- lettem volna. Meggyőz arról, hogy az emberekkel ne vesződjem, hanem nyújtsak nekik segítséget, tanácsot ügyesbajos dolgaikban. Sokszor már sajnálom is tanítónkat vagy azon gondolkodom, hol veszi munkájához azt a sok erőt, lelkesedést. Ö vezeti a kultúrott- hont, énekkart, tánccsoportot, ő a pártelnök, eljár a szövetkezeti gyűlésekre is, beszél az embereknek a világ helyzetéről, s a diákokból is értelmes fiatalokat nevel. Mit mondjak még — jó munkájáért szeretik, becsülik a tanítót az emberek. Nos, kolléganő, mit szólsz ehhez? Nem lenne, helyes nektek is ezt a példát követni, hogy idővel rólatok is így vélekedjenek az emberek? Major Ágoston Sokat beszélünk manapság a műkedvelő kulturális tevékenység válságáról. A televíziót emlegetjük m nt a legfőbb rosszat, mely megmérgezi az aktív népművészet továbbfejlődését, vagy egyszerűen csak j összetesszük a kezünket, í mondván, így van ez rendjén, Molnár Zsuzsa i győztes fejtörők között. S az is elég megfontolásra méltó panasz, hogy korunkban, a technika századában, éppen a technikai felszerelés jelenti a legnagyobb problémát egy-egy ilyen műsor kivitelezésénél. Mindezek, meggyőződésünk szerint, kezdeti nehézségek. Hisszük, hogy a közönség tetszése nemcsak addig tartott, ameddig a műsor. Hisszük, hogy legközelebb egy- szerannyi közönsége lesz a fejtörőnek (mégha egyszerre nem ,is fér be csak a fele). S hisz- szük, hogy nemcsak passzív „szereplők“ maradnak, hanem maguk is részt vesznek szívvel és lélekkel, akarattal és aktívan a legközelebbi műsorokban. Rimaszombatban és szerte az országban mindenütt, ahol kultúrára, nemes, tanulságos szórakozásra vágyik a szocialista ember! Cselényi László Egy a tizenhat közül mineK ugraDugraijunK mi ne- teken. hónapokon keresztül a művelődési házak deszkáin, amikor a televízió házhoz szállítja mindezt sokkal magasabb színvonalon, s méghozzá a kényelmes fotelből sem kell felemelkednünk, vagy éppen az ágyból kiszállnunk. Egyesek állítják, hogy így a helyes, ez a jövő útja. Vajon igazuk van-e? Vajon elfogadható-e az a nézet, amely azt mondja, hogy a jövőben az emberek a kultúrának egyszerűen csak passzív fogyasztóivá válnak, ama néhány professzionalista művész kivételével, akik ezt a kulturális tevékenységet aktívan űzik? Mindez természetesen elképzelhetetlen még a mai viszonyaink között is. Hát még ha a jövőre, az emberek egyre nagyobb meny- nyiségű szabad idejére gondolunk! Vajon elképzelhető-e, hogy ezt-áz egyre növekvő időt az ember semmi másra nem használja fel, minthogy hanyatt fekszik, s reggeltől estéiig bámulja a televíziót? Némi igazság persze van az említett állításban is. Az például, hogy ki kíváncsi egy-egy még falusi viszonylatban is ti- zedrer.dű szereplőnek a balgaságaira, ha ugyanabban a szerepben láthat egy Bessenyeit, egy Kráľovičovát, egy Töröcsik Marit. Azt hisszük,, közelebb kerülünk az igazsághoz, ha azt állítjuk: valóban befellegzett a népművészet bizonyos formáinak a rádió, a televízió, a mozi korszakában, ám e tételben ott van már az ellentétel is, hogy t. i. ez a helyzet kitermeli a másfajta népművészeti lehetőségeket, az olyanokat, ami nem látható itt vagy ott, amit csak az tud megcsinálni, aki valóban csinálja, ami tehát egyszeri és ismébelhetetlen.
