Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-03-26 / 12. szám

Sarkadi Imre: Vendégeb VONATBAN AZ ASSZONY háromszor is :érdézte: A címet... nem vesztetted el ? Megvan — felelte az ember, de később csak legyintett. Persze, hogy megvan, k azt annyit kérdezni. .án, hogy kiszálltak a Déli pályaudvaron, 3 halászta a tárcájából, kisimította, meg- ; újra. — Rózsa Ferenc u. 38, második et 7. Ezt oszt merre találjuk meg? fiára nézett — tizenhat éves nagy legény a kezébe nyomta a cédulát. Eredj csak, kérdezd meg valakitől, tten maradtak az asszonnyal, némi nyug- sággal, de nem szóltak semmit. Az asz- I csak gondolt rá, hogy: de hiszen, ott k nálunk két napig... tejbe, vajba fü- öttem őket, csirkét vágtam, útravalót m nekik... hát csak odamehetünk egy apra, egy éjszakára ... Vajon otthon lesznek? — kérdezte mégis talanul. ember nagy bizalommal annyit válaszolt, hiszen vasárnap csak nem ténferegnek alaki csak otthon van. Legfeljebb meg- k őket. ibbe bele is nyugodtak. A villamoson az llásokkal volt némi baj, kétszer is rossz nosra szálltak, aztán egyszer csak mégis oltak a Rózsa Ferenc utcában. Hányas szám, mit mondtál? •mincnyolc. nentek keresni. Hiszen hívtak — győzte meg magát az •ny, mert ő volt az egész kiruccanás ér­szerzője, ő beszélte rá a férjét, hogy nek el Pestre bevásárolni, s föld ügye X is be kellene menni a minisztériumba, hétfőn délelőtt, s Pesten nem számít, vasárnap is vannak nyitva üzletek ... iig meglesznek Sátoroséknál, hiszen a in háromszor is elmondták, hogy majd, estre jönnek... s a címüket is felírták. Ez az — kiáltott fel Sandri. — Ez a har- nyolc. asszony még bizonytalankodott egy ki­Nem kellett volna megnézni a telefon- /ben? Mit? Mégis, hogy biztos legyen. Hiszen... hi- azt mondta, emlékszel, hogy saját tele­van. Benne van a telefonkönyvben. De hát itt a cím — mondta az ember, ist egy kicsit ő is elbizonytalankodott, volt akkor a felesége nagy unszolása, ha re fél ő is a megérkezéstől. Most már csak nem fordulunk vissza — ita, s elindult előre. Nincs még nagyon korán? Korán? Fél tíz. Már felkelhettek. Hátha nem? Fél tízkor? Hát nálunk is, hogy ott vol- hétkor már keltek. Mentek a vízre. Ja ... nyáron. NTEK LASSO LÉPTEKKEL fel a lépcsőn, iszonynak a torkában dobogott a szíve, 1 a második emeletre értek. Két ajtó, a, balra, hol lehet itt a hetes szám? :án látták, egy üvegajtó még vezet egy sóra. Ott lesz. gint Sandri érte el előbb, s kiáltott dia- asan: itt a hetes. ember lehajolt, s kiböngészte az ajtóra évtáblákat. Kovács Istvánná, Kovács Irén, I Endre... az asszony már nyugtalan s egy kicsit fel is lélegzett: eltévesztet- i címet. De legutoljára csak olvasta az Sátoros József. Ötöt kell csengetni — mondta. Hát csengess akkor. nézte, hogy az ura mutatóujja, hogy íja meg egymás után a csengőgombot, m, négy, öt... zártak. élt vagy egy perc is, míg mozgás hallat- bentről, aztán kinyílt az ajtó felső kis :a, ráismert mindjárt Sátorosné kicsit js fejére. Tessék. Jó reggelt kedveském — mondta szé- lősen az asszony. — Jó reggelt, Csak mi unk. LETELT EGY FÉL PERC, amíg Sátorosné irtette, kik azok a mi. Belefehéredett, ■eszketett: te jóisten, ezek most beállí- < hárman, s férje még fekszik, a gyere- még pizsamában szaladgálnak, be sincs 5, ő maga hálóingre kapta fel a pongyo- . takarítva sincs, a vasárnapi fél kiló hú­van ebédre, s nincs itthon talán huszonöt tja se, annak is még három napig kell tani, fizetésig. ndéz egy pillanat alatt szaladt végig a lasszony fején, de már nyitotta is az aj- mintha' a halálos ítéletét írná alá, nyi- , s engedte be a falusi vendégeket, ked- edve és lelkendezve. — Jaj, hogy találtak néni ék, de hogy ez a gyerek, hogy meg- nyár óta ... nahát, de kedves, hogy ránk oltak ... t álltak a sötét előszobában, s most mit iljon velük. Itt nem állhat soká — társ­it, még azt se meri mondani, hogy itt ék le a kabátjukat. Odabenn meg, ren- mség ... brrr ... hát mit volt mit tenni, csak bevezette . Maga szaladt előre, becsukni a másik a ajtaját, hogy Józsi felöltözködhessen g. S pirulva ugrott, szaladt nyalábolta fel it gyérük ágyneműjét, az egyik párnát el Dttyantotta. vitte be a másik szobába. Jaj, még azt se merem mondani, tegyék a kabátjukat, mert hideg van nálunk ... fütöttem ma még be.. Józsika öltözz gyorsan — ripakodott a nagyobbik fiúra, zedd ki a hamut a kályhából, gyújts be, :sen. valahogy letelepítette a vendégeket sza- lá tett székekre. Mindjárt jön a férjem is — mondta nagy jzettel, s megállt egy ‘pillanatra. Hogy most mit tegyen? Mihez fogjon először? A gyerekek félórája zsíros kenyeret kaptak, de reggeli még nem volt, ők még semmif se et­tek, hát legalább egy teát kellene csinálni. S aztán rendet. Befűteni. Aztán . .. biztosan itt maradnak ebédre ... Jóságos isten, erre jobb nem is gondolni. — Egy pillanat — s beszaladt a férjéhez. Az rosszkedvűen, csodálkozva fűzte a cipőjét. — Kik ezek? — kérdezte suttogva. — Hát akiknél a nyáron ... a Velencei tó­nál, tudod ... két napot még ott vendéges­kedtünk náluk, mikor Kerekesék a szobát már kiadták másnak... a Zsuzsi rokona valahogy, jaj, istenem, csak legalább a nevüket tudnám. S rögtön rátért,a lényegre. — Józsikám, van nálad valamennyi pénz? — Nálam? Két forint, azt hiszem. — Te; az egész háztartási pénz, amim van, huszonöt forint... s egy fél kiló húsom van, két csomag zöldség... ha ezek itt maradnak ebédre. — Pedig itt maradnak — vont vállat Józsi idegesen. — Kellett nekik kedveskedni, hogy majd, ha Pestre jönnek, látogassanak meg. — Józsikám, hiszen te írtad fel a címün­ket. Meg a telefont. — Jó, jó, amikor te már meghívtad őket. Most csak intézd el. Énnekem el kell mennem. — Ne őrjíts meg, nem teheted. Hogy gon­dolsz ilyet? Itt hagysz velük? Könyörgöm, légy szíves legalább kicsit foglalkozni velük, hiszen énnekem még annyi a dolgom, hogy azt se tudom, hol ál! a fejem. Cigarettával kínáld meg ... míg egy teát csinálok. Arra gondolt, hogy éppen egy főzetnyi va­lódi teája van még. Ha azt most elfőzi... gyenge tea lesz az is, ennyi embernek. Hét embernek! S fél kiló hús... hét embernek. — Cigarettám sincs — morogta Józsi. — Még három van. Megyek, hozok. — Dehogy, majd Pisti hoz... fölöltözik mindjárt. De gyere már ... nem hagyhatjuk ott őket. zsinak se jutott eszébe a nevük. Hogy a cso­dába is hívhatják őket. Talán Erzsi néninek mondták az asszonyt? De hát ki tudja ezt már, minden parasztasszony vagy Erzsi néni vagy Mariska néni vagy Julcsa néni. Nem mert vaktába belevágni egyikbe se. — Hát elszánták magukat az utazásra — kérdezte, odakínálva a három cigarettából az egyiket. — El, el. — Mondtam én az uramnak, hogy úgyis annyi vásárolnivalónk van... Mindegy már, hogy Fehérváron, vagy Pesten vásároljuk. ■— Meg aztán énnekem holnap a miniszté­riumban is lenne egy kis dolgom. JÓZSI FELLÉLEGZETf Ha holnap dolga van a minisztériumban, akkor este elmennek va­lahová ... akkor talán ebédre se maradnak itt Egészen megvidámodott. — Nem ismerős, kedves, a Földművelésibe? Ott kellene nekünk elintézni. Mondd csak el, Sándor — intett az asszony az ura felé. Sándor! Tehát Sándor bácsi, úgy van, em­lékszem már rá. — Na, mi a baj, Sándor bátyám — könyö­költ a két térdére, s hajolt előre figyelemmel. — Hát az, hogy van nekünk egy kis két- öblös földünk, illetve hát, hogy volt, és ami­kor kijött a rendelet, hogy... S belekezdett egy végtelen történetbe. Sá­toros már a harmadik mondat után nem ér­tette, nem tudta követni, zúgott a feje, csak bólogatott, és nézett udvarias, figyelő kutya­szemekkel a beszélő paraszt arcára, szeme közé, mert az is előrehajolva, tempósan neki magyarázott. —- Hogy melyik osztályon kellene ezt e4- intézni? Nincs-e ott valami ismerőse? — Hol is — dörzsölte a homlokát, hogy ne kelljen mindjárt nemtudommal felelni. — Én azt hiszem a... a... gondolom, az elnöki osz­tályhoz tartozik. — Az elnöki? — Gondolom. Odavaló ez az ügy. — Uhm. Aztán ismerős? Van ott? Mert­hogy mondta a nyáron, ismerős ott a minisz­tériumban. Józsinak kiverte a verejték a homlokát. S dadogott is mindjárt, hogy persze, ismerte ott, nagyon jó barátja volt Horváth Károly, ha ott lenne, elintéződne ez egy perc alatt, de hát már nincs ott. Hiszen tudják, milyen hirtelen változik most, egyik helyről a másik­ra teszik az embert. Ezt a Horváth Károlyt is eltették ... hova is? A papírgazdálkodáshoz — s nevetett kedélyesen, erőszakoltan. — Lás­sák, milyen itt a fejetlenség. Eddig gazdálko­dott a földdel, most gazdálkodjon a papírral. Azt hiszik, az mindegy. — Uhm. Hát ez az . .. — bólogatott az em­ber. — Aztán más? Más ismerős? Nem akad? — Más, más ... várjon csak ... hát ez az, lássa, most egyetlen embert sem ismerek. Egyet se a Földügyből. Ej, ej ... S csak csóválta a fejét, mint aki nagy gond­ban van, hogy hátha mégis eszébe jut valami megoldás. Igaz, hogy Horváth Károlyt ismerte, vagy hat éve találkozott vele utoljára, akkor csakugyan a Földművelésiben volt, de hogy azóta? S hogy él-e egyáltalán... SZERENCSÉRE JÖN AZ ASSZONY a teával. Jött Józsika, kezdte a hamut kotorni a kály­hából, evvel is el lehetett az időt tölteni, az apja melléguggolt: nem úgy, te... nagy port csinálsz, kisöreg ... — Aztán kínálgatózott. — Töltsél még, szívem, egy csészével... ide is .. — mutatott a vendégasszonyra, mert annak még mindig nem sütötte ki a nevét. Tea és zsíros pirílós, szóval a reggeli vala­hogy megvolna. De fél szemmel, ahogy oda­pillantott, hát látta, hogy a kenyér sarka is le van már szelve, hogy kenyér nemigen van több a háznál, a közeli KÖZÉRT pedig tízkor zárt, úgyhogy el kell majd menni a Körútig., s ettől egy kicsit megvidámodott. Legalább megjáratja odalenn a fejét egy kicsit. Hátha akkorra el is mennek. Állt is fel, hogy leszalad cigarettáért. — Meg ha a KÖZÉRT-ből kellene valami, szívem. A felesége villámló szemekkel nézett rá. — Maradj csak — mondta kedveskedőn, dé belül jeges hangon. — Pisti már lement a cigaret­táért. Én megyek a konyhába — mosolygott a vendégek felé kedveskedve —, mert tudják, társbérlet, vasárnap időre be van ez osztva! Három gázlángunk van ötünknek, bizony, ha úgy jön a sora, három óra is elmúlik, mir«? az ebéd kész. — Hát hiszen... — nevetett döcögve a v-endég —, most már ettünk. Most már kibír­juk. S nevetett vele Sátoros is. Szóval, itt ebé­delnek, most már biztos. Ügy kell az asszonynak. Komiszkodik, nem hagyta elmenni — hát most törje a fejét kinn a konyhában. Hogy mit ad enni hét embernek. Törte is az asszony. Először leült egy hok- kedlire, nézett maga elé kétségbeesve, majd elsírta magát. Aztán azt gondolta: pukkadja­nak meg, beszéljenek odabenn, amennyit akar­nak. Fogott szappant, törülközőt, kiment a fürdőszobába, teleeresztette a kádat, s bele­ült. Csináljanak, ami! akarnak. Dögöljenek meg, falják fel egymást. Hogy ilyen... de ilyen pofátlanság... egyszercsak vasárnap délelőtt, minden előzetes bejelentés nélkül beállítani az emberhez ... Hónap végén, a hó­nap utolsó napján, mikor semmit nem tud nekik adni, hogy mit bír csinálni majd avval a fél kiló hússal, azt... azt egyelőre még el se tudja képzelni. Addig heccelte magát, hogy a könnye kez­dett potyogni mérgében, aztán a fürdőszobát is ott kellett hagyni, mert háromszor is nyi- togatták kintről, valaki . a kilincset, sür­getően, hogy meg ne feledkezzen róla a benn­levő: más is van a világon, nemcsak ő. Mindegy, így is elmúlt tizenegy óra, mire visszakerült a konyhába. Megtisztította a zöldséget, talák még három szem krumplit a kosárban, volt egy főzetre való spagettije, az,t is beletette a levesbe. Egyenek, zabáljanak. A húst pedig felszeletelte apró szeletekre, és verte papírvékonyra. így is csak tizenegy sze­let lett belőle. így se jut mindenkinek kettő, Nem baj, ők csak egyet esznek. De a gyere­kek ... Végül is a legnagyobb szeletet kettévágta, lett belőle két pindurka darab. így tizenkettő legalább, rajtuk kívül mindenkinek kettő jut, a gyerekeknek pedig majd ő ad, odaadja ezt a két kicsit. • De a leves a két csomag zöldségtől olyan sovány volt, olyan híg, mint a tea. Mindegy már. Kettő volt, mire tálalta a levest. S ahogy ment ki a húsért, utánajött a férje a konyhá­ba. Törölgette a homlokát. — Te ... én megbolondulok. —. Te beszélsz? — Jó, ne veszekedjünk. Hanem ... szívem .. kellene egy liter bort- hozni. — Még mit nem. — Mégis... hogy tartottak minket két na­pig. Kérek én majd valahogy holnap kölcsön. Valakitől. — Kitől? — Majd meglátjuk. Hátha van tíznyolcvanas bor a kancsóban? — Hát ha nincs, drágábbról szó sem1 lehet S odaszámolt az urának tizenegy forintot. — Na, ne... drágám, legalább húszat adj. Hátha mondjuk ... tizennégy vagy tizenöt a bor... — Akkor hozzál csak fél litert. MAJDNEM ÖSSZEVESZTEK. A végén aztán elvitte a húsz forintot. Józsi vette az üveget is: legalább nekem nem kell a húsból adni — nevetett vidáman, ahogy meglátta a tálon a papírvékony, tenyérnyi szeletkéket, kétmarok- nyi rizzsel körítve. Ezen nevettek, az asszony hirtelen, futólag meg is csókolta a férjét. — Te bolond, kellett ez neked? — S mosollyal vitte be az ételt. Akkorra a levéssel végeztek benn, s nézték, mi jön még. Sandrinak elkarikázött a szeme, ahogy a villáját beleszúrta a húsba. Hogy ez is hús? Hogy nem tréfa ez? S megették két falatra a szeletet. A követ­kező, kisebb szeleteket még igazán csak tisz­tességből nem egy falatra. Az asszony sápadt, égett az arca. Arról kezdett beszélni, milyen is a húsel­látás. Hogy ezt a csöppnyi húst is milyen ne­hezen tudta megszerezni. Hogy milyen ritka­ság, de van úgy hétszámra, hogy szemével se lát húst az ember. S mondta, mondta kétségbeesve, hogy el ne kelljen hallgatnia, hogy közéjük ne feküdjön a csend, ne lássa a vendégeket, ahogy ott ül­nek az üres tányér előtt, s néznek maguk elé, várnak még valamire. S most, hónap végén még tésztát se csinált, gondolta avval is megspórol valamit, hogy el­menjenek még este moziba. Most annak is befellegzett, elment a pénz a borra, csak már itt lenne a bor, hogy legalább valamit még adhatna. Mindegy, már elmúlt két óra, a nehezén már túlvannak. — Zsuzsit mikor látták? — kérdezte, hogy ne üljenek ilyen szörnyű hallgatásban s még szörnyűbb mentegetőzésben. — Mi olyan ré­gen láttuk már azt a kis asszonykát, olyan ez a Pest, hogy itt élnek évekig egymás mel­lett az emberek, alig látják egymást. Mert­hogy ők Budán laknak... de hiszen tudják, biztosan. — Nem tudjuk mi — vont vállat az ember. — Nem voltak náluk? — Nem, merthogy mondom, azt se tudjuk, hol laknak. Az asszonynak, mintha a szívét facsarták volna össze. Hogy lám, így kell ezt. Csak ők a címeres marhák, akik megmondják, hol lak­nak, hívják is, hogy keressék, fel őket, még a címet is felírják! ... — Hívatlanul meg nem megyünk — tette hozzá a vendégasszony keményen. S kihúzta magát. — Ö... pedig hát. . . pedig hát biztosan örülnének, ha meglátogatná őket, AZ EMBER CSAK LEGYINTETT EGYET a le­vegőbe, jelezve vele, hogy semmi kedve nincs ehhez a látogatáshoz és Sátorosné egészen el­rémült ettől a mozdulattól. Lehetséges, hogy ezek arra számítanak, hogy itt töltik az éj­szakát is ? A rémület találékonnyá tette, már pattant is a telefon felé. — No, hát, én mindjárt felhívom őket, megmondom, hogy . .. — Nem, nem... sose hívja, kedves — til­takozott a vendégasszony, de Sátorosné már tárcsázott, elszántan, s a vér lassan húzódott le a szívéről, ahogy hallgatta a jelentkező ber­regést, ötször, tízszer egymás után, válasz nélkül. — Ügy látszik, nincsenek otthon. . — Oda úgyse mennénk — mondta az em­ber. — Nem akartam volna megmondani, de most már megmondhatom... csúnyán visel­kedtek velünk. — Csúnyán? Kik? Zsuzsiék? — Igen. — Legyintett, mintha lényegtelen lenne, aztán mégis el-elmondta: — Ott voltak a múlt hónapban, még az ősszel. Van annak már két hónapja is... Szombat, vasárnap. Mondja nekik Erzsi, hogy — bár én nem akartam, jó előre mondtam, hogy ne kérjen semmit, hagyja csak — de ő csak így, úgy, csak addig, hogy kibökte: hoz­nák föl Sandrit egy-két napra magukkal. Sose látta még Pestet. — És ? ... — És? — kapott bele tpost már az asszony is. — És ? Hát azt a sírást-rívást, azt a men­tegetőzést ... hogy nekik sincs helyük, hogy egy ágyuk van, hogy még takarót sé tudná­nak neki adni... De kedvem lett volna meg­mondani nekik, hogy az bezzeg jólesik, hogy járnak oda szombatonként, vasárnaponként... ötször is voltak már, egy fillért soha nem kér­tünk, még útravalót is raktam nekik mindig, egy kis pogácsát, egy kis ezt, azt... Osztón akkor, ha az én gyermekemről van szó, hát annyi se telik ki tőlük? Hiszen elalszik ez a fődön is, a kabátjával takarózik, csak fedél legyen a feje felett. De hát, ha nekik dero­gál .. . Nem is adnám én oda, az ő kosztjára, most mán végén nem is bánom ... hogy tar­tották vóna? Mer növő gyerek, ennek most enni kell, ez, ha levágok neki egy ekkora sza­lonnát, hát... Az asszonyka nem is hallotta már. Ügy érezte, süllyed, szédül, az arca majd. kicsat­tant a pírtól. Ez "neki szól. Jött Józsi a borral. Abból is alig tudott inni. Hogy ezt kellett megérnie. Borzasztó. S most? Most mi lesz? — Elalszik az ember a szőnyegen is — le­gyintett Sándor bácsi. '— Mi az? Hozzánk nem jöhet úgy vendég, hogy helyet, paplanos ágyat ne adjunk neki. Az asszony egy pillanatig úgy érezte, hogy most mindjárt sírni, hisztérikusan kiabálni kezd, odarohan az ablakhoz, kinyitja, és kiütü­nk az udvarra. Vagy kirohan a konyhába, le­borul az asztalra és legalább kibőgi magát. Itt vannak, vacsorára már semmit, de semmit nem tud-adni, mit főzzön? S ezek farkaséhe­sek . .. Ő maga is. A két gyerek is. Józsi is, az még a fél falat húst se ette meg. Meg kell bolondulni, meg kell veszni... Aztán csak mosolyt erőltetett a reszkető szájára. — Egészségükre — emelte fel a poharát, s koccintott.

Next

/
Thumbnails
Contents