Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-03-12 / 10. szám
oioiaioiaioioiaioioioioioiaioiaioioia'OioioiooroTaioraioToioioioioioioioioioioioiooioiaioioioioioioioaoioioioiaioioioio OIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIO BARANY1 FERENC: az elkényeztetett ifjúságról A múlt viharát — gyakran csontig-ázván — kiállni néktek nem volt egyszerű, de a jövőt nekünk is csak szivárvány jelzi ma még — odébb még a derű. Szívünk komoly, ha nem is keserű. Bár jó nekünk: vihar többé nem üldöz, de sorsunk még nekünk se végleg üdvös. S kik a viharban sérülést szereztek: úton-útfélen azt vágják fejünkhöz, hogy mi vagyunk az elkényeztetettek. Való igaz, a múlttal összevetni nevetség volna ezt a kort ma már, (hisz nem bolond máié után epedni kit asztalához rántottcsirke vár!) S ha ajtónkon a gond is be-bejár? Panaszunk illetlen, rendellenes. (Ne duzzogjon, ha kozmás a leves olyan, ki kész ebédhez érkezett meg ...) Tőlünk csak a hurrá természetes, mert mi vagyunk az elkényeztetettek. A nősüléssel évekig kivárunk, pártában fogy aránk legszebb kora, s ha végre a lányt elvesszük; lakásunk tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba. Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova. Szűk lett — miként kinőtt kabát — a város, sok cérna kell még az újjá-szabásához, mi értjük ezt: lakbért adunk s türelmet. De hiába is mennénk a tanácshoz, mert mi vagyunk az elkényeztetettek. (Már hallom is a tenger ellenérvet: „mi is így kezdtük“, „kis ügyek a még erőnk-nyelő, mammut-gondokhoz képest“, „nagyon igényes ez a nemzedék“. Hűha, de pontos, helytálló beszéd! De mért szabály, hogy úgy kezdjük, miként ti? Csak élőbbről lehet előbbre lépni, s — ha nem piszkálna gondja „kis ügyeknek“ — több nagy munkával tudnár k szembenézni s akkor se lennénk „elkényeztetettek“.! Tizenhét évig töltöttük szerényen tudás-borral — kikénezett fejünk, s nagy polcra téve, néhol még kevélyen üres hordófej kong ukázt nekünk. (Nem lenne lassan helyén a helyünk?) A világosság egyidős a renddel: tizenhét éves. Aszú-értelemmel volt hát idő betelni minden fejnek. Am kit sokszor leszóltak — szólni restell... (Ja, mi vagyunk az elkényeztetettek!) * * * Herceg, nincs nálunk hívebb katonád itt, e had bársony-sátorlapot nem áhít, jól tudjuk: harca tenger még a rendnek. Csak ne halljuk dobhártya-szakadásig, hogy mi vagyunk az elkényeztetettek ... 0 ■ 0 5 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 5 o ■ 0 ■ 0 ■ 0 5 ■ r> 0 5 ■ o ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 s ■ 0 ■ 0 u 0 ö B 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 0 ■ 0 ■ 0 m 0 ■ 0 Hl 0 5 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 s ■ 0 ■ 0 0 0 OIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIO GONDOLATAI teszik fiatallá az EMBERT A közelmúltban Csehszlovákiában járt a spanyol polgár- háború egy költő katonája: Marcos Ana. Huszonhárom évet élt Franco börtöneiben: Tizenöt éves volt, amikor a spanyol kommunista ifjúság soraiba lépett. Kommunista vagyok, huszonhat éve párttag, a börtön csinált belőlem költőt — mondja magáról. Alig húszán ülünk az asztal körül. A beszélgetés megkez. dése előtt udvarias kérdéseket próbálok összerakosgatni magamba. Szerencsére alig adódik alkalom a kérdezősködés- re: nem lehet és nem szabad kérdezni, nem lehet közbeszólni. Marcos Ana magáról beszél, valami szótlan döbbenet ül a szemében, mintha egy magasfeszültségű áramkörbe kapcsoltak volna mindnyájunkat. A vádlott megszólal: Huszonhárom évig falak közé zárva élt, most rója le huszonhárom esztendő hallgatását. A spanyol forradalom mártírjairól, a forradalom nagy hármasáról, egykori harcostársairól szól: Garcia Lorca, Antonio Machado és Miguel Hernandes költészetéről és haláláról beszél. — Nem hiszek a misztikus dolgokban, verseiket olvasva mégis az a benyomásom, hogy mindhárman előre megsejtették, megírták tragikus halálukat — mondja Marcos Ana. Víziók, döbbenetes látomások: Garcia Lorca torreádor verseiben saját halálát vetíti a jövőbe. Machado is úgy pusztul el, ahogy jó előre megírta Arckép című költeményében, „Elhagyatva, poggyász nélkül“. Röviddel azután kiszabadult Franco börtönéből és egy kis tengerparti halászfaluban halt meg. A legrettenetesebb Hernandes halála: tüdőoperáció után letépi magáról az ereket elszorító készüléket, úgy hal meg saját vérében elmerülve. így érezte, így írta meg jóval halála előtt Véres jel című munkájában. Költő óriások tragikus halála mérhetetlen hősiességgel párosul. „Tizennyolc éves fejjel a halálra ítéltek börtönébe kerültem. Háromezren voltunk és minden hajnalban negyvenet végeztek ki közülünk. Minden nap vártuk a halált, aztán megváltoztatták az ítéletet". Marcos Ana kopott, megviselt arcán barázdákat szántottak a börtönévek, de hitét, a kommunizmus eszméihez való ragaszkodását nem törték meg: frisseség, életerő, életkedv árad minden szavából. Ott, azon a beszélgetésen, éreztem igazán eszméink erejét. Marcos Anának nincsenek pózai, nem hivatkozik senkire, egyszerűen, a saját értelmével alkot és mond véleményt mindenről. Beszél utazásairól, a világot járja, hogy építse és szervezze a külföldön éjő spanyol emigránsok Franco elleni harcát. A jelenlévők egyike rövid megjegyzéssel kedveskedik: „Gondolkodását, szellemét nem öregítette a huszonhárom éves börtön. Megmaradt fiatal, szenvedélyes forradalmárnak. Sokan, akik börtönben sem ültek, nézeteikkel, véleményeikkel hamarább megöregedtek. A spanyol vendég válasza rövid: „A művészet mindig fiatal, az a fontos, hogy az embernek fiatalos gondolatai legyenek, alapjában a gondolkodás teszi fiatallá az embert“. Nemrégiben járt Moszkvában Marcos Ana, ahol találkozott Jevtusenkoval. A szovjet költő moszkvai otthonáról ezeket mondja: „A lakás berendezése francia ízlésre vall, az volt az érzésem, hogy egy francia egzisztencialista házában vagyok. Moszkvában az effajta ízlés progresszívnak tekinthető, viszont Párizsban már dekadensnek számítana.“ — Jevtusenko verseskötetét ajándékozott nekem, — folytatta a spanyol vendég. — Ajánlásul ezt írta a könyv első lapjára: „Börtönbe a dogmatikusokkal“. Ahogy elolvastam e sorokat, a költő azt kérdezte tőlem, tetszik-e a gondolat. Én azt válaszoltam, nem: aki ilyeneket állít, az maga is dogmatikusan gondolkodik... Sok érdekes mozzanata maradt még bennem a Marcos Táncos lábú fiatalok Arthur Miller mondta: „Világunk a táncoló ifjúság világa" Valóban az, a mai fiatalok is szeretik a dalt, a költészetet, s persze a táncot is. Életvidám ifjúságunk tánckedvét ugyan ki venné rossz néven? Vagy talán akadnak még ilyenek is? Akadnak. Az üzemi mulatságon magasra csapott a jókedv, a hátsó kis szobában már azt hú- zatták, hogy „most kezdődik, a most kezdődik", az elülső nagyteremben viszont a modern tánczene dominált, a twistet, a madisont, a csacsát, meg pihenésként néha a tangót járták. Táncoltak a fiatalok, de az öregebbje közül is sokan ott illegették a derekukat a terem közepén a tánc ütemére. Kivált mikor a csarlesztont járták. Meri ezt még fiatal korban, harminc évvel ezelőtt tanulták. Fiatalok, öregek egyaránt ropták a táncot, aki meg nem ropta, az a borospohár mellől nézte megértő mosollyal. Táncoljanak, miért ne táncolnának. „Hisz sose halunk meg .. " Csupán a gyomorbajos főkönyvelő — ejnye ezek a főkönyvelők — dünnyögte az igazgató fülébe igen-igen rosz- szalóan, hogy ezek a mai fiatalok, csak a táncnak élnek. Az igazgató barátságos mosollyal válaszolt: — Hadd táncoljanak, a tánc a fiatalság életörömének, élni- akarásának, vidám hangulatának a kifejezője. — Életöröm kifejezője? A fészkes fenét, a rossz sugalmazó ja, a munkafegyelem meg- bontőja, a léhaság előjátéka, őrület ez, táncőrület... Az igazgató nem válaszolt. Ismerte emberét. Gyomorbajos, örökké rosszkedvű, morcos. A beteg emberek többnyire nem értik meg a fiatalok vidámságát. A főkönyvelő sem, pedig azt rebesgeti róla a fáma, hogy fiatal korában ugyancsak mulatós legény volt. Azért hagyta el a felesége, mert sokszor nézett a pohár aljára. Akkoriban bezzeg szerette ö is a zenét, a dalt, a táncot! Hajnalig hú- zatta a hallgatót, pirkadatkor még egy kis szerenád, macska- jajjos másnapokkal. Akkoriban a tölcséres gramofon azt ri- koltozta, hogy „Jaj, de csúszik ez a banánhéj", meg hogy „Schneider Fáni meg azt mondta, nem kell néki piros szoknya ...“ Aztán jött a gyomorbaj, a májbántalmak, a „besavanyodás", a morcosság, az asszony megszökött, s most persze minden rossz, amit a fiatalok tesznek, Twistéinek, csacsáznak, charleszt ónoznak, bugiznak, vugiznak, újabban madizonoznak, hogy az ördög vinné el a sok ugrabugrálóját. Valóban elítélendő a fiatalság, mert táncol, mert szórakozik, mert örül az életnek? Valóban vétkezik a fiatalság a társadalom ellen, ha szórakozik, ha táncol? A fiatalság szereti mozgásban kifejezni tettrekészségét. S hogy az új táncokat is sze*- réti? Minden újban van valami érdekes, minden új iránt fogékonyak a fiatalok. Az új táncoktól nem szabad megijedni, hiszen minden újat kétséggel fogadnak a maradiak. A tapasztalat azt mutatja, hogy minden táncot aggályos- kodásokkal fogadtak a nagypapák, nagymamák, minden korszakban féltették unokáikat, gyermekeiket az újtól, a szokatlantól a „korosabbak". A fiatalok mégis mentek a maguk útján, s aztán kiderült, hogy az új táncok, az új „módi" sem volt olyan veszedelmes, mint amilyennek látták az ellenzőik. Azok a táncok bizonyultak maradandóknak, amelyekről lecsiszolódott a felesleges solang, amelyeknek ritmusa megfelelt a fiatalság vérmérsékletének. Sok új tánc volt, sok új tánc van és sok új tánc lesz. Most a twist került sorra, de már felbukkant a madison, sőt a „La bossa nova". Akinek tetszik, táncolja kedvére, azt azonban soha se feledjük el, hogy minden tánc csak úgy szép, ha mutatósán, valóban jól táncoljuk. Anával folytatott beszélgetésnek, de a legfontosabb mégis a tanulsága: a kommunista, az alkotó módon gondolkodó kommunista ember számunkra újszerű magatartása. Az élet, a társadalom problémái iránt tanúsított érzékenység. Az elmúlt hónapokban tanúi lehettünk annak, hogy a cseh és szlovák sajtószervek, ben egyre határozottabban vetődnek fel a személyi kultusz elleni harc problémái. Sajnos, a hazai magyar lapok nehezen, vonakodva nyúlnak ehhez a kérdéshez. Megtörténik az is, többek között, hogy a cseh vagy szlovák újságokban megjelent merészhangú írás csak hetek múltán nyer magyar közvetítést. Miért? Bizonyos irányelvek érvényesítése alkalmával szinte egyik napról a másikra referálunk. Ebben az esetben, számomra érthetetlen okoknál fogva, lelassul a tempó. Az Oj Ifjúság szerkesztősége e tekintetben kezdeménye- zően lépett fel. Magyarra fordították a cseh lapok néhány figyelemre méltó cikkét és főleg „Az egy tanító naplójában“, a „Jaj ezek a mai fiatalok“ stb. című írásokban nyomon kísérhettünk egy felfigyeltető jelenséget. Véleményem szerint afféle ösztönös szórvány igyekvésről van szó, amelynek lényege az embereket foglalkoztató problémák felvetése. Nem történt semmi különös, semmi világraszóló, csupán kommunista józan ész alapján jól, részletében vitathatóan, felhívta figyelmünket sokakat érdeklő kulturális közügyekre. Ha a személyi kultuszról be- szélnk, általában a Sztálin szobrokra, a Sztálinról elnevezett utcákra, terekre és a Szovjetunióban elkövetett törvény- sértésekre, tragédiákra gondolunk. Pedig hát a saját portánkon kellene kezdeni; szemléletünk, gondolkodásunk megtisztításával, a mi életünk eltorzulásainak a felszámolásával. Mert hát az még nem változtat a lényegen, hogy Lenin idézetek sorával kezdjek érvelni. A Sztálin szobrok ledöntésével még nem szűnik meg hatni a személyi kultusz szelleme. Jevtusenko Sztálin örökösei című költeményének szerintem éppen ez a lényege: Sztálin „hagyatékának“ a szelleme veszélyes, ami felszívódott mozgásunkba, a dolgok megítélésének hogyanjába, lát- tásmódunkba és az emberek egymásközti viszonyába. Helytelen lenne, ha a személyi kultusz ürügyén harcot hirdetnénk minden ellen és minden igyekvésünk csupán a tagadásban merülne ki. Itt nemcsak tagadásról, nemcsak a bálványok rombolásáról van szó, hanem a gondolkodás megtermékenyítésének és meg- termékenyülésének szükségéről. A személyi kultusz kora kialakított bennünk egy magatartást, amit legjobban így jellemezhetnénk: óvatosság. Ha égető problémák felvetéséről vagy megoldásáról volt szó, inkább a fék után kaptunk, ahelyett, hogy fokoztuk volna a sebességet. Inkább csi- títottuk és óvatosságra intettük egymást, mint hogy biztattuk volna. A bratislavai Tatra Revue- ben március 12-17-ig önálló müsorsorozattal lép fel Zsolnai Hédi, a kiváló budapesti san- zonénekesnó. A „Sanzon az életem“ című műsor során a közönségnek alkalma nyílik megismerni a sanzonéneklés terén Európa legjobbjaihoz tartozó művésznőt. Repertoárjában az ó-francia balladáktól kezdve a Koldusopera halhatatlan dala'n keresztül megtaláljuk s mai magyar, olasz és francia sanzonokat is. A művésznőt Vécsey Ernő, az ismert zeneszerző kíséri zongorán, aki a művésznő repertoárjában szereplő számos sanzonnak a szerzője is. A műsor során fellép még Rónay Márta és Dómján Tibor, a budapesti Állami Operaház szóló táncospárja. A táncospár már sok európai színpadon szerepelt sikerrel. Ostobaságnak tartanám, ha a személyi kultusz ürügyén csupán nemzetiségi létünk „sérelmeit" kezdenénk hánytor- gatni. Pártunk politikája a nemzetiségi kérdés alapelvét illetően helyes, amit a XII. kongresszus is megállapított. Viszont annak helyi értelmezése és realizálása nem volt mentes a dogmatikus félremagyarázásoktól. Sokan így érvelnek: a népek egymás mellett élését, a nemzetiségi kérdést megoldottuk. Ez igaz! Viszont az élet, az együttélés számtalan gyakorlati kérdését veti fel. Mit tegyünk ilyen esetekben? Hivatkozzunk a már százszor ismételt tételekre vagy igyekezzünk elősegíteni a dolgok megoldását? Az Oj Ifjúság „Jaj ezek a mai fiatalok“ című riportjában figyelmeztetett a magyar óvónő kérdés egy rendellenességére. A pártközpont illetékes funkcionáriusai a helyszínre utaztak, tájékozódtak a dolgok állásáról és megtették a szükséges intézkedéseket. Első Iá. tásra kicsinység, mégis megnyugtató és bizalmat ébresztő munkamódszer. Ha a nemzetiségi lét problémáihoz nyúlunk, egyesek a nacionalizmus pecsétjét ütik a homlokunkra. Miért? Hisz ennek a rendszernek, ennek a hazának a neveltjei vagyunk. A magam generációja, a népek együttélésének szellemét szívta magába. A dogmatikus gondolkodás „a nacionalizmus“ vádjával, alaptalan gyanúsítással helyettesíti az érvelést, valamint a dolgok rugalmas intézését. Csak a dogmatikus gondolkodás becsülheti le eny- nyire a marxista eszmeiség, a szocialista társadalom másfél évtizedes nevelő erejét. Meggyőződésem, hogy a személyi kultusz és a dogmatikus gondolkodás elleni harcot nem a nemzeti lét boncolgatásával kell kezdeni. Igaz, hogy a nemzetiségek életében a társadalmi és nemzeti problémák met. szik egymást, keverednek. De a megoldás kulcsát társadalmunk, életünk tisztulásában - látom. A józan ész, a tények alapján történő alkotó gondolkodás, a demokratizálódó társadalmi viszonyok olyan légkört teremtettek, amelyek elősegítik a nemzetiségi lét mindennapi, gyakorlati kérdéseinek rugalmas megoldását is. Az Oj Ifjúság hasábjain meg_ indult pezsgés egy fontos dologra figyelmeztet: véget kell vetnünk ezeknek a szórvány cikkezéseknek és komolyan, átgondoltan kell foglalkoznunk a fiatal magyar értelmiség nevelésével. Az Oj Ifjúság kulturális rovata egyoldalú irodalmi beállítottságú. Elsősorban az irodalmi ' érdeklődésű fiatalok ajnározásával foglalkozik és ami ezen kívül esik, az tabu. Ki foglalkozzék a más irányú, a technika, a természettudományok vagy éppen más művészeti ágak iránt érdeklődő fiatal értelmiségiekkel? Megvan rá a lehetőségünk, hogy ma már sokkal szélesebb összefüggésekben vethessük fel a dolgozók, valamint az értelmiségi pályára készülő fiatalok nevelési problémáit. Frissen, fiatalosan, mert hisz „gondolatai teszik fiatallá az embert.“ Dobos László Zsolnai Hédi sanzonestjei előreláthatólag a szezon kimagasló művészi eseményei lesznek. \
