Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-12-17 / 50-51. szám
Á szé! ezüstösen csillogó gőzhöz hasonlatos, el-elmosődő szalagok formájában kergette a havat a kietlen tundrán. A vacogtató hidegtől megüvesedett zöld égbolton hosszú, kusza felhörongyok aranylottak. Csíkos volt a föld, csíkos az ég. Köröskörül félelmetesen terjeszkedő havas táj. Se bokor, se fa, se egyetlen élő hang... A kutyaszán hol hófedte csonttá fagyott rianásokon döccent keresztül, hol meg szürkésfehér' jéghártyán száguldott. Ilyenkor az éles jégszilánkok szerteszét repkedtek és cirreg- tek a szélben. A nyenyec vadász biztatására a zúzmara borította kutyák felnyüszitették. Nyakövüknél fogva csörgő vaslánccal voltak egymáshoz kötve és egyenletes futással húzták a szánt. A nyenyec olykor megforgatta a levegőben hosszú dárdáját, a gyeplővel noszogatta a hatalmas növésű, csonka fülű vezérebet. A leáldozott nappal szemben ült, egyik lábát lógázta és szénfekete szemében visszatükröződött a búcsúzó fény. A fekete szakállú a szán másik oldalán gunnyasztott és ugyancsak lógatta magas szárú kutyabőr-csizmába bújtatott lábát. Sarkával nyomot húzott a hóban. Hébe-hóba nagyokat csapkodott elgémberedett térdére. — Figyelj csak, Szjagyej! — szólalt meg rekedt hangon Ozerov. — Nézd, milyen ma a hold! Látod a felhőket? Akár a domb mögül felmeredő fekete ujjak. Biztosan megint hóvihar lesz. — Dehogy lesz, hiszen a naplemente világos és tiszta volt. — Akkor pedig holnap is dolgoznunk kell. Az ünnepet majd utána üljük meg. — Elhallgatott, majd ábrándozva folytatta: — Egy igazi színháztól néhány lépésre lakom... akarom mondani, laktam! — Ozerov lekapta arcáról az eljegesedett sálat. — Hej, ott most égnek a csillárok, szól a zene! Künn szállingózik a hó, a folyó partján magas fák sorjáznak. Otthon is felállították az újévi fenyőt, biztosan most aggatják rá a színes gyertyákat. Szjagyej jókora darab sült húst húzott elő bundája belső zsebéből és jóízűen falatozni kezdett. Ozerov is követte példáját: zsákjából előhalászott egy fagyasztott lazacot. Letört egy rózsaszínű, áttetsző darabot, de nem tette rögtön a szájába. Elóbb néhányszor ráhuhu- kolt. Nem is lehet másképp. A jéghideg falat nyomban leégetné a bőrt az ajkáról, a nyelvről, akár az izzó vas... Sem az emberek, sem a sebesen futó kutyák nem néztek a tenger felé. Pedig ott, az est homályán át, a vörösen mosolygó hold fényében, hirtelen megmozdult egy medve. Hangtalanul kinyújtotta csúcsos fejét, lassan elmozdult helyéről. Egyik vaskos lábáról a másikra nehezedett, s egyszer csak eltűnt egy nagy hóbucska mögött. Kisvártatva, most már jóval közelebb, egy jégfal feketén tátongó résében sárgás árny tűnt fel... Hokorej, a vezéreb, megorrontott valamit. Nyakán a szőr felborzolódott. Az állat kivicso- rltotta nagy fogait és rekedten felmordult. — Valahol repedés van — dörmögte a nyenyec. — Hokorej vizet érez... A tapasztalt vezéreb nem vizet érzett, de a szag igen gyenge volt, s csak egy pillanatig érződött... — Gyorsan! — kiáltott fel Szjagyej —, gyorsan vissza! Nagy baj van! — Leugrottak a szánról, és a hóbucka felé futottak. A hold végre egészen feljött. Ezüstlő fényénél szélvészként repült az üres szán. Nagyokat döc- cent-huppant, hófelhő gomolygott nyomában. A kutyák bőszen fel-felugattak. Fehér, zömök állat futott feléjük. Kutyának látszott, épp hogy nem csóválta a farkát. — Jaj, de messze mentek — kiáltotta Szjagyej. — Jaj nekem, elszakították a szíjat! Végük van szegény kutyáimnak! — A puska Is velük veszett! — mondta Ozerov. — Siessünk arra, hátha megállíthatjuk őket! — Hogy állíthatnánk meg? — kesergett a nyenyec. — Nem látod, hogy csomóba verődve futnak? És össze vannak láncolva! — Felkapta a hóba taposott dárdáját. — Futás haza! — kiáltotta kétségbeesetten. A távolban ijesztőn üvöltözni kezdett a medve. Mély, messze ható hangon, akár egy nagy gyárkémény: u-u-um! Az ugatás egyszeriben abbamaradt, és dühödt nyüszítésbe csapott át. A medve lőbálta busa fejét, irdatlan mancsaival bőszen csápolt. A hozzá képest törpe kutyák a térdéig sem értek. Fel-felugrottak, majd visszahullottak a vértől sötétlő hóba. Nem tudtak elmenekülni, hiszen nyakuknál egymáshoz voltak láncolva. Ozerov és Szjagyej szótlanul nézték haláltusájukat. Látták, amint a medve hajlott alakja felegyenesedett, akárha ember lett volna. Mancsaiban ott tartotta a szánt, majd egyetlen lendülettel széjjelzúzta a legközelebbi hóbuckán. A két ember teljes erőből futott a keményre fagyott buckák és jégtorlaszok között. Fel- sebesedett ajkukat nyalogatva el-elestek, fel- tápászkodtak és újból futásnak lendültek. Hamarosan kimelegedtek. A bicegő Szjagyej elelmaradozott. Széles orrán izzadságcseppek és megolvadt hőcsomók folydogáltak. A jól megtermett geológus egyenletes, kimért léptekkel futott, könyökben behajlított karjaival széles mozdulatokat tett. Csizmái alatt ütemesen harsogott a jeges hó. — Gonosz dög! Aká egy fúria! Biztosan a szigetekről jött. Még sohasem láthatott embert. Nézd, hogy vágtat! A fenevad újra elbődült. Hosszú, fehér alakja sebesen iramlott a hóhalmok között. Futtában egyre Ióbálta fejét. Behemót teste puhán imbolygott, fehérlö agyarai villogtak. Minden hájjal megkent vén ragadozó volt, a jégbe dermedt tenger ura és parancsolója. Ozerov és Szjagyej hallották a jégbe vájódó karmainak koccanását. — Dobd el a sapkád! Egye meg a sapkát! — rikkantotta Szjagyej. — Nem, előbb a bundát! — lihegte Ozerov. — A sapka kevés neki. így talán sikerül elérnünk az expedíciót! — Futás közben kigombolta bundáját és a hóba dobta.. — Dobj el mindent! — felelte Szjagyej. — A medve igen falánk állat. A te bundádnak jó szaga van. A geológuson csak a teveszőr szvetter maradt. így már könnyebb volt futni, de a szembe jövő karmos szél igencsak átfújt a hóna alatt, a nyaka meg majd lefagyott. fenyegetően —, hadd lám, ki a legény a gáton! Ám amedve mintha lecsillapodott volna. Gyanakodva morrant egyet, aztán párnás talpain odacammgotott a bundához. Utána még egyszer végigmérte a két embert. Ki tudja, talán megtetszettek neki ajándékaik. Mancsaival megragadta a bundát és megszaglászta, majd kezdte elásni egy hóbucka tövében. — Elrejti, elrejti — suttogta Szjagyej - úgy látszik nem éhes! Rendben van. Akkor most, Ozerov. — Adok én neked szigonyt... Ha mü-' száj, vesszünk el együttl Fején át lerántotta eljegesedett szvetterét a hóba hajította, s egy szál kockás ingben maradt. Az átizzadt ing tüstént megkeményedett vállán és lapockáin. Mellét égette a jeges szél, mintha drótseprővel csapkodnák. A hordó elódázta az összecsapást: a pakurá ismeretlen, fanyar illata feltartóztatta a medvét. Elbőgte magát, aztán kifordította a hóból a hordót és görögni kezdett a jégen. A geológus és a nyenyec vadász hatalmas hóvihar falaihoz értek. Fejük felett széles párkányok, amelyeken végigsepert a szél s nyomában „füstölgött“ a hó. A fal tövében számtalan kocka alakú hógöröngy torlódott egymásra s ezek óriási lépcsőfokra hasonlítottak. A két ember fel is kapaszkodott az irdatlan hógöröngyökre, de útjukat állta a faL — Rajta, Szjagyej, mássz fel! — kiáltotta Ozerov fogvacogva. Csupasz karjaival megtámaszkodott a hóban és kidomborította hátát. A nyenyec ráugrott, az eljegesedett ing nagyot reccsent, de Szjagyej hasmánt áthempe- redett a fel szélén és lábával lökve magán egyet, eltűnt a magasban. Ekkor hőcsomók kezdtek hullani: a dárda szánkózott lefelé. — Halló, halló! — ütötte meg Ozerov füléi a riadt figyelmeztetés. — Vigyázz a dárdáral Aztán mindketten ott álltak a hófal tetején, a tenger fehérlő síkja felett. Egyikük alacsony, hajlott hátú, csupasz karokkal: a másik hatalmas termetű ember, mellén cafatokra szakadt ingben, merevvé fagyott szakállal. Az északi fény sokszínű foszforeszkálő túl reszkettek felettük. Lent elbődült a medve. Futni kezdett a gyémántosan csillogó hógöröngyökön. Olyan volt, mintha maga is hóbucka lett volna. Ccak fekete karmai, orra és szeme ütött el a hó színétől. A legfelső göröngylépcsőről megpillantva az embereket, zúzmara, keretezte szemei megvillantak és agyarai vészjóslóan megremegtek. U-u-um — bődült el újra. Szjagyej védelmezőén a geológus elé állt. — Engedj — kiáltott fel —, én akarom leszúrni. Te rosszul szúrtad meg! — Megragadta a dárdát és egyik lábával előre lépett. Szeme félelmetesen kidülledt, bronz színű homloka ráncokba futott, ajkán mindenre elszánt mosoly szigorodott. A,porzó hóból, akár a vízből, felbukkant a fenevad hatalmas teste. A medve dühösen kapálta mancsaival a havat, fejét faltörő kosnak használta. Ozerov megfagyott vércsíkot vett észre az állat sárgás színű fülén. A medve lökött magán egy nagyot és feje egy vonalba került Szjagyej lábával. A nyenyec rövid, erős csapást mért dárdájával az állat fültövére és a lendülettő! elvágódott. A dárda kettétört. A medve felröf- fent, akár egy nagytestű disznó és orrát a hóba fúrta. Mászni kezdett, hirtelen leszakadt alatta valami és a ragadozó eltűnt a szürke hófüggöny mögött. Csak egy nagy folt feketéi lett a havon. — Jól megdöfted! Halálos szúrás volt! — tört ki Ozerovból az elismerés. Szjagyej szaporán lélegzett. — Fő, hogy sikerült megölni! — jegyezte meg szerényen. Lentről elnyújtott hörgés hallatszott. A súlyos test tompán csattogva gurult lefelé a kemény hógöröngyökön. — Hü, hiszen te egészen fehér vagy, jól elbánt veled a fagy, — kiáltott fel a nyenyec. — Gyerünk, siessünk! Nézd csak amott a tüzet! Tűz, sátrak. Egy nagy meg egy alacsony emberi alak futott a hóban. A zölden villogó csillagék, a vörösen pattogó szikrák felé szakadtak. amelyek az életet ígérték a jégsivatagban... Jól megtermett, rőt szakállú ember üldögélt a vörösen izzó kis kályha előtt. A pattogó tüzbe bámult és szertartásos áhítattal forgatott egy nagy serpenyőt. A tűzhely felett puskavesszőn sarkvidéki madarak sültek-pirultak. Arrébb Lipatij, az öles termetű tajgai vadász újévi fenyő felállításán szorgoskodott. Mellette a priccsen még hárman ültek. A rövidre nyírt hajú, vállas férfiak buzgón csattogtatták ollójukat: újságpapírból mindenféle mókás állatfigurákat vágtak ki. A. viharlámpa csak gyengén világította meg a sátor belsejét. A sátorlapokon nagy, szakállas árnyak hajladoztak imbolyogtak. Jó meleg volt itt és meghitt hangulat. Ekkor magasemberi alak rontott be a bejárat előtt húzódó kis hófolyosóba. Beesett a sátornylláson és a bentlevők felig csupasz férfit pillantottak meg a tűz vöröslő visszfényében. — Medve! — szakadt ki a rekedt kiáltás Ozerovból. Többet nem volt képes mondani. Az emberek jól tudták, mit jelent, ha a medve váratlanul betör a mennyezeten keresztül a hóborította sátorba. Fent máris lövések csattantak, kutyák vonítottak eszelősen, csikorgóit a hó. * — Állj! — hallatszott a kiáltás. — Valaki nagyon siet lőni! Szjagyej vagyok, barát, nem pedig ellenség. A hó felett, kirobbanó kacagás hullámai görögtek. Bizonyosan elhatoltak a Birrangi hegyig, a mesésen szép Tajmiri hegyekig is, ahol élnek és nem halnak ki az utolsó mam- mutokról szóló legendák. így csak nagyon egészséges, nagyon tettrekész és erős emberek tudnak nevetni. Aztán körülbabusgatta őket a szilveszteri sarkvidéki éjszaka békessége és varázsa. Ä hó, a tundra és a tenger egyetlen lobogás volt. Magasan a hódombok felett az északi fény sokszínű tüzfátyla lebegett. A hó alatt lapuló ferde falú, irgalmatlanul befutott szálláson egyre-másra koccantak össze a bögrék. — Először igyunk a friss medvecomb örömére! Másodszor igyunk azoknak az egészségére, akik most a téli tundra viszontagságos útjait róják!... Szavelij Tomirdiaro EMBERNEK LENNI — Állj! — jajdult fel Szjagyej és megint térdre rogyott. Fullasztó köhögési roham fogta el. Nagy keservesen levette és felvagdosta szíjövét. — Szigonyt csinálunk — lihegte. A havon ülve hozzáillesztette a kést a dárda végéhez, aztán szorosra húzta körülötte a szíjakat. — Nesze, próbáld megölni vele ezt a sátánt! Én meg levetem a mellényemet. Hü, egészen jéggé fagyott! Már előttük magasodott a hatalmas bestia. Agyaras feje rozmáréra hasonlított. Ozerov beledöfte a dárdát. A kés pengéje csikordult egyet, de a szíjak jól tartották és a mammut- egyarból készült nyél sem tört el. — Jól van Szjagyej! — kiáltotta, — hadd jöjjön csak még közelebb! Nem mi vagyunk az elsők, akik így széliünk szembe vele! Megindító látvány volt. Mintha csak visszajött volna a mammutok és a barlangi medvék kora. Ozerov geológus rövid dárdával kezében, imponálóan állt ott a havon és fedezte bajtársát. Szjagyej eközben kibújt mellényéből s már csak a bőring volt rajta, Az aprótermetű tűóí;rjílhuifmőífo boti—09k méáy hrdí méá h fekete szemű nyenyec homlokán csomókban meredezett az összefagyott haj. Fújtatva li- * hegett, de orcáira már visszaköltözött a pír. — Gyere hát, beste lelke! — rikkantotta Oleg Nyikolajevics, odaadom neki a mellényemet! — Fussunk — felelte Ozerov —, de én viszem a dárdát. Te csak szaladj minden nélkül, de egyenletesen! — No jó, vigyed te! — egyezett bele Szjagyej és meleg hangon hozzátette: — Azt hittem, hogy a jó élet elpuhitott téged, de most látom: igazi vadász vegyi Szorosan egymás mellett futottak. Időnként ledobálták egy-egy ruhadarabjukat. Tudták, hogy csak holmiaik vonhatják el üldözőjük figyelmét. A medve nem igen sietett, amíg látta, hogy valamit adnak neki. — Hordó! — kiáltott fel Szjagyej. — Ott egy nagy hordó! — Szedd össze minden erődet, — bátorította Ozerov —, ott fenn van a tábor! A pakurától feketéllő, viharvert vashordót a hóvihar görgethette ide s most egy hosszan elnyúló hófalba ágyazva árválkodott. Arra fenn volt a tábor, egészen közel! Igen ám, de már nem volt mit eldobálni! A fenevad meg a sarkukban ügetett. — Add Ide a szigonyt! — lihegte Szjagyej. — Egyedül fogok elpusztulni. Egyszerű, öreg vadász vagyok, te meg fiatal. Menekülj fel a táborhoz! — Bolondokat beszélsz! — ripakodott rá
