Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-12-17 / 50-51. szám

Á szé! ezüstösen csillogó gőzhöz hasonla­tos, el-elmosődő szalagok formájában kergette a havat a kietlen tundrán. A vacogtató hidegtől megüvesedett zöld égbolton hosszú, kusza felhörongyok aranylottak. Csíkos volt a föld, csíkos az ég. Köröskörül félelmetesen terjeszkedő havas táj. Se bokor, se fa, se egyetlen élő hang... A kutyaszán hol hófedte csonttá fagyott ria­násokon döccent keresztül, hol meg szürkés­fehér' jéghártyán száguldott. Ilyenkor az éles jégszilánkok szerteszét repkedtek és cirreg- tek a szélben. A nyenyec vadász biztatására a zúzmara borította kutyák felnyüszitették. Nyakövüknél fogva csörgő vaslánccal voltak egymáshoz kötve és egyenletes futással húz­ták a szánt. A nyenyec olykor megforgatta a levegőben hosszú dárdáját, a gyeplővel no­szogatta a hatalmas növésű, csonka fülű ve­zérebet. A leáldozott nappal szemben ült, egyik lábát lógázta és szénfekete szemében visszatükröződött a búcsúzó fény. A fekete szakállú a szán másik oldalán gunnyasztott és ugyancsak lógatta magas szá­rú kutyabőr-csizmába bújtatott lábát. Sarká­val nyomot húzott a hóban. Hébe-hóba nagyo­kat csapkodott elgémberedett térdére. — Figyelj csak, Szjagyej! — szólalt meg rekedt hangon Ozerov. — Nézd, milyen ma a hold! Látod a felhőket? Akár a domb mögül felmeredő fekete ujjak. Biztosan megint hó­vihar lesz. — Dehogy lesz, hiszen a naplemente vilá­gos és tiszta volt. — Akkor pedig holnap is dolgoznunk kell. Az ünnepet majd utána üljük meg. — Elhall­gatott, majd ábrándozva folytatta: — Egy igazi színháztól néhány lépésre lakom... aka­rom mondani, laktam! — Ozerov lekapta ar­cáról az eljegesedett sálat. — Hej, ott most égnek a csillárok, szól a zene! Künn szállin­gózik a hó, a folyó partján magas fák sorjáz­nak. Otthon is felállították az újévi fenyőt, biztosan most aggatják rá a színes gyertyá­kat. Szjagyej jókora darab sült húst húzott elő bundája belső zsebéből és jóízűen falatozni kezdett. Ozerov is követte példáját: zsákjából előhalászott egy fagyasztott lazacot. Letört egy rózsaszínű, áttetsző darabot, de nem tette rögtön a szájába. Elóbb néhányszor ráhuhu- kolt. Nem is lehet másképp. A jéghideg falat nyomban leégetné a bőrt az ajkáról, a nyelv­ről, akár az izzó vas... Sem az emberek, sem a sebesen futó kutyák nem néztek a tenger felé. Pedig ott, az est homályán át, a vörösen mosolygó hold fényé­ben, hirtelen megmozdult egy medve. Hang­talanul kinyújtotta csúcsos fejét, lassan el­mozdult helyéről. Egyik vaskos lábáról a má­sikra nehezedett, s egyszer csak eltűnt egy nagy hóbucska mögött. Kisvártatva, most már jóval közelebb, egy jégfal feketén tátongó ré­sében sárgás árny tűnt fel... Hokorej, a vezéreb, megorrontott valamit. Nyakán a szőr felborzolódott. Az állat kivicso- rltotta nagy fogait és rekedten felmordult. — Valahol repedés van — dörmögte a nye­nyec. — Hokorej vizet érez... A tapasztalt vezéreb nem vizet érzett, de a szag igen gyenge volt, s csak egy pillana­tig érződött... — Gyorsan! — kiáltott fel Szjagyej —, gyorsan vissza! Nagy baj van! — Leugrottak a szánról, és a hóbucka felé futottak. A hold végre egészen feljött. Ezüstlő fényénél szél­vészként repült az üres szán. Nagyokat döc- cent-huppant, hófelhő gomolygott nyomában. A kutyák bőszen fel-felugattak. Fehér, zömök állat futott feléjük. Kutyának látszott, épp hogy nem csóválta a farkát. — Jaj, de messze mentek — kiáltotta Szja­gyej. — Jaj nekem, elszakították a szíjat! Vé­gük van szegény kutyáimnak! — A puska Is velük veszett! — mondta Oze­rov. — Siessünk arra, hátha megállíthatjuk őket! — Hogy állíthatnánk meg? — kesergett a nyenyec. — Nem látod, hogy csomóba verődve futnak? És össze vannak láncolva! — Felkapta a hóba taposott dárdáját. — Futás haza! — kiáltotta kétségbeesetten. A távolban ijesztőn üvöltözni kezdett a med­ve. Mély, messze ható hangon, akár egy nagy gyárkémény: u-u-um! Az ugatás egyszeriben abbamaradt, és dühödt nyüszítésbe csapott át. A medve lőbálta busa fejét, irdatlan mancsai­val bőszen csápolt. A hozzá képest törpe ku­tyák a térdéig sem értek. Fel-felugrottak, majd visszahullottak a vértől sötétlő hóba. Nem tudtak elmenekülni, hiszen nyakuknál egymáshoz voltak láncolva. Ozerov és Szjagyej szótlanul nézték halál­tusájukat. Látták, amint a medve hajlott alak­ja felegyenesedett, akárha ember lett volna. Mancsaiban ott tartotta a szánt, majd egyet­len lendülettel széjjelzúzta a legközelebbi hó­buckán. A két ember teljes erőből futott a keményre fagyott buckák és jégtorlaszok között. Fel- sebesedett ajkukat nyalogatva el-elestek, fel- tápászkodtak és újból futásnak lendültek. Ha­marosan kimelegedtek. A bicegő Szjagyej el­elmaradozott. Széles orrán izzadságcseppek és megolvadt hőcsomók folydogáltak. A jól meg­termett geológus egyenletes, kimért léptekkel futott, könyökben behajlított karjaival széles mozdulatokat tett. Csizmái alatt ütemesen harsogott a jeges hó. — Gonosz dög! Aká egy fúria! Biztosan a szigetekről jött. Még sohasem láthatott em­bert. Nézd, hogy vágtat! A fenevad újra elbődült. Hosszú, fehér alak­ja sebesen iramlott a hóhalmok között. Fut­tában egyre Ióbálta fejét. Behemót teste puhán imbolygott, fehérlö agyarai villogtak. Minden hájjal megkent vén ragadozó volt, a jégbe dermedt tenger ura és parancsolója. Ozerov és Szjagyej hallották a jégbe vájódó karmai­nak koccanását. — Dobd el a sapkád! Egye meg a sapkát! — rikkantotta Szjagyej. — Nem, előbb a bundát! — lihegte Ozerov. — A sapka kevés neki. így talán sikerül elér­nünk az expedíciót! — Futás közben kigom­bolta bundáját és a hóba dobta.. — Dobj el mindent! — felelte Szjagyej. — A medve igen falánk állat. A te bundádnak jó szaga van. A geológuson csak a teveszőr szvetter ma­radt. így már könnyebb volt futni, de a szem­be jövő karmos szél igencsak átfújt a hóna alatt, a nyaka meg majd lefagyott. fenyegetően —, hadd lám, ki a legény a gá­ton! Ám amedve mintha lecsillapodott volna. Gyanakodva morrant egyet, aztán párnás tal­pain odacammgotott a bundához. Utána még egyszer végigmérte a két embert. Ki tudja, talán megtetszettek neki ajándékaik. Man­csaival megragadta a bundát és megszaglász­ta, majd kezdte elásni egy hóbucka tövében. — Elrejti, elrejti — suttogta Szjagyej - úgy látszik nem éhes! Rendben van. Akkor most, Ozerov. — Adok én neked szigonyt... Ha mü-' száj, vesszünk el együttl Fején át lerántotta eljegesedett szvetterét a hóba hajította, s egy szál kockás ingben maradt. Az átizzadt ing tüstént megkeménye­dett vállán és lapockáin. Mellét égette a jeges szél, mintha drótseprővel csapkodnák. A hordó elódázta az összecsapást: a pakurá ismeretlen, fanyar illata feltartóztatta a med­vét. Elbőgte magát, aztán kifordította a hóból a hordót és görögni kezdett a jégen. A geológus és a nyenyec vadász hatalmas hóvihar falaihoz értek. Fejük felett széles párkányok, amelyeken végigsepert a szél s nyomában „füstölgött“ a hó. A fal tövében számtalan kocka alakú hógöröngy torlódott egymásra s ezek óriási lépcsőfokra hasonlí­tottak. A két ember fel is kapaszkodott az irdatlan hógöröngyökre, de útjukat állta a faL — Rajta, Szjagyej, mássz fel! — kiáltotta Ozerov fogvacogva. Csupasz karjaival megtá­maszkodott a hóban és kidomborította hátát. A nyenyec ráugrott, az eljegesedett ing na­gyot reccsent, de Szjagyej hasmánt áthempe- redett a fel szélén és lábával lökve magán egyet, eltűnt a magasban. Ekkor hőcsomók kezdtek hullani: a dárda szánkózott lefelé. — Halló, halló! — ütötte meg Ozerov füléi a riadt figyelmeztetés. — Vigyázz a dárdáral Aztán mindketten ott álltak a hófal tetején, a tenger fehérlő síkja felett. Egyikük alacsony, hajlott hátú, csupasz karokkal: a másik ha­talmas termetű ember, mellén cafatokra sza­kadt ingben, merevvé fagyott szakállal. Az északi fény sokszínű foszforeszkálő túl reszkettek felettük. Lent elbődült a medve. Futni kezdett a gyémántosan csillogó hógö­röngyökön. Olyan volt, mintha maga is hóbuc­ka lett volna. Ccak fekete karmai, orra és sze­me ütött el a hó színétől. A legfelső göröngy­lépcsőről megpillantva az embereket, zúzmara, keretezte szemei megvillantak és agyarai vészjóslóan megremegtek. U-u-um — bődült el újra. Szjagyej védelmezőén a geológus elé állt. — Engedj — kiáltott fel —, én akarom leszúr­ni. Te rosszul szúrtad meg! — Megragadta a dárdát és egyik lábával előre lépett. Szeme félelmetesen kidülledt, bronz színű homloka ráncokba futott, ajkán mindenre elszánt mo­soly szigorodott. A,porzó hóból, akár a vízből, felbukkant a fenevad hatalmas teste. A medve dühösen kapálta mancsaival a havat, fejét faltörő kos­nak használta. Ozerov megfagyott vércsíkot vett észre az állat sárgás színű fülén. A med­ve lökött magán egy nagyot és feje egy vo­nalba került Szjagyej lábával. A nyenyec rövid, erős csapást mért dárdá­jával az állat fültövére és a lendülettő! elvá­gódott. A dárda kettétört. A medve felröf- fent, akár egy nagytestű disznó és orrát a hó­ba fúrta. Mászni kezdett, hirtelen leszakadt alatta valami és a ragadozó eltűnt a szürke hófüggöny mögött. Csak egy nagy folt feke­téi lett a havon. — Jól megdöfted! Halálos szúrás volt! — tört ki Ozerovból az elismerés. Szjagyej sza­porán lélegzett. — Fő, hogy sikerült megölni! — jegyezte meg szerényen. Lentről elnyújtott hörgés hallatszott. A sú­lyos test tompán csattogva gurult lefelé a kemény hógöröngyökön. — Hü, hiszen te egészen fehér vagy, jól elbánt veled a fagy, — kiáltott fel a nyenyec. — Gyerünk, siessünk! Nézd csak amott a tü­zet! Tűz, sátrak. Egy nagy meg egy alacsony emberi alak futott a hóban. A zölden villogó csillagék, a vörösen pattogó szikrák felé sza­kadtak. amelyek az életet ígérték a jégsiva­tagban... Jól megtermett, rőt szakállú ember üldö­gélt a vörösen izzó kis kályha előtt. A pattogó tüzbe bámult és szertartásos áhítattal forga­tott egy nagy serpenyőt. A tűzhely felett pus­kavesszőn sarkvidéki madarak sültek-pirultak. Arrébb Lipatij, az öles termetű tajgai vadász újévi fenyő felállításán szorgoskodott. Mellet­te a priccsen még hárman ültek. A rövidre nyírt hajú, vállas férfiak buzgón csattogtat­ták ollójukat: újságpapírból mindenféle mó­kás állatfigurákat vágtak ki. A. viharlámpa csak gyengén világította meg a sátor belse­jét. A sátorlapokon nagy, szakállas árnyak hajladoztak imbolyogtak. Jó meleg volt itt és meghitt hangulat. Ekkor magasemberi alak rontott be a be­járat előtt húzódó kis hófolyosóba. Beesett a sátornylláson és a bentlevők felig csupasz fér­fit pillantottak meg a tűz vöröslő visszfényé­ben. — Medve! — szakadt ki a rekedt kiáltás Ozerovból. Többet nem volt képes mondani. Az emberek jól tudták, mit jelent, ha a medve váratlanul betör a mennyezeten ke­resztül a hóborította sátorba. Fent máris lö­vések csattantak, kutyák vonítottak eszelő­sen, csikorgóit a hó. * — Állj! — hallatszott a kiáltás. — Valaki nagyon siet lőni! Szjagyej vagyok, barát, nem pedig ellenség. A hó felett, kirobbanó kacagás hullámai gö­rögtek. Bizonyosan elhatoltak a Birrangi he­gyig, a mesésen szép Tajmiri hegyekig is, ahol élnek és nem halnak ki az utolsó mam- mutokról szóló legendák. így csak nagyon egészséges, nagyon tettrekész és erős embe­rek tudnak nevetni. Aztán körülbabusgatta őket a szilveszteri sarkvidéki éjszaka békessége és varázsa. Ä hó, a tundra és a tenger egyetlen lobogás volt. Magasan a hódombok felett az északi fény sokszínű tüzfátyla lebegett. A hó alatt lapuló ferde falú, irgalmatlanul befutott szálláson egyre-másra koccantak össze a bögrék. — Először igyunk a friss medvecomb örö­mére! Másodszor igyunk azoknak az egészsé­gére, akik most a téli tundra viszontagságos útjait róják!... Szavelij Tomirdiaro EMBERNEK LENNI — Állj! — jajdult fel Szjagyej és megint térdre rogyott. Fullasztó köhögési roham fog­ta el. Nagy keservesen levette és felvagdosta szíjövét. — Szigonyt csinálunk — lihegte. A havon ülve hozzáillesztette a kést a dárda végéhez, aztán szorosra húzta körülötte a szíjakat. — Nesze, próbáld megölni vele ezt a sá­tánt! Én meg levetem a mellényemet. Hü, egé­szen jéggé fagyott! Már előttük magasodott a hatalmas bestia. Agyaras feje rozmáréra hasonlított. Ozerov beledöfte a dárdát. A kés pengéje csikordult egyet, de a szíjak jól tartották és a mammut- egyarból készült nyél sem tört el. — Jól van Szjagyej! — kiáltotta, — hadd jöjjön csak még közelebb! Nem mi vagyunk az elsők, akik így széliünk szembe vele! Megindító látvány volt. Mintha csak vissza­jött volna a mammutok és a barlangi medvék kora. Ozerov geológus rövid dárdával kezében, imponálóan állt ott a havon és fedezte baj­társát. Szjagyej eközben kibújt mellényéből s már csak a bőring volt rajta, Az aprótermetű tűóí;rjílhuifmőífo boti—09k méáy hrdí méá h fekete szemű nyenyec homlokán csomókban meredezett az összefagyott haj. Fújtatva li- * hegett, de orcáira már visszaköltözött a pír. — Gyere hát, beste lelke! — rikkantotta Oleg Nyikolajevics, odaadom neki a mellé­nyemet! — Fussunk — felelte Ozerov —, de én vi­szem a dárdát. Te csak szaladj minden nél­kül, de egyenletesen! — No jó, vigyed te! — egyezett bele Szja­gyej és meleg hangon hozzátette: — Azt hit­tem, hogy a jó élet elpuhitott téged, de most látom: igazi vadász vegyi Szorosan egymás mellett futottak. Időnként ledobálták egy-egy ruhadarabjukat. Tudták, hogy csak holmiaik vonhatják el üldözőjük figyelmét. A medve nem igen sietett, amíg látta, hogy valamit adnak neki. — Hordó! — kiáltott fel Szjagyej. — Ott egy nagy hordó! — Szedd össze minden erődet, — bátorítot­ta Ozerov —, ott fenn van a tábor! A pakurától feketéllő, viharvert vashordót a hóvihar görgethette ide s most egy hosszan elnyúló hófalba ágyazva árválkodott. Arra fenn volt a tábor, egészen közel! Igen ám, de már nem volt mit eldobálni! A fenevad meg a sarkukban ügetett. — Add Ide a szigonyt! — lihegte Szjagyej. — Egyedül fogok elpusztulni. Egyszerű, öreg vadász vagyok, te meg fiatal. Menekülj fel a táborhoz! — Bolondokat beszélsz! — ripakodott rá

Next

/
Thumbnails
Contents