Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-12-03 / 48. szám
XVII. Hogy mi volt ellenem a vád? šggé kacskaringós és súlyos dat eszeltek ki. Figyelj csak .! „Reakciós nézetekkel telí- :t, osztályellenséggel paktá- burzsoa-nacionalista és ve- adelmes soviniszta!“ A bíróság dolga nem volt ne- z. Meg sem próbáltam a vé- kezést. A többit már tu- d...? — Szörnyű igazságtalanság! jegyzi meg Gitta. — így van ez, Gitta. Szocia- must építünk, atomkorszak- n élünk, a világűrbe törünk, négis megtörténhetnek ilyesk... Sajnos még nagyon fej- lenek vagyunk — mondja la, s megpróbál jó képet gni az egész kérdéshez. Gitta rövid töprengés után ;g megjegyzi: — A politikai perek sosem dekeltek valami nagyon. Hir- lenjében nem is birom meg- íészteni mindazt, amit haltam tőled, valamire ezért ígis rádöbbentett — Mégpedig? — Valahogy úgy érzem, hogy m csak önmagáért, hanem ísok sorsáért is kell, hogy lelős legyen az ember. — Ezt nagyon szépen meg- galmaztad, Gitta! Bizony, az íberek egymás közötti viszo- án kellene még nagyon so- t javítani! Mindjárt kevesebb Ina az egyéni tragédia, illetannak a lehetősége. Tagad- tatlan, hogy még ma is, na- on sok egyéni sors torkollik agédiába. Hogy csak egy pél- t említsek: ha elindulnánk nak a csecsemőnek az útján, kibogoznánk az előzménye- t, amelyek az orgonabokorba ttatták, érdekes dolgokra nnénk rá. Pedig az ilyesmik egtörténtek évszázadokkal előtt is, megtörténnek ma is persze sok minden mással lyütt... A történelem ismétli, métli önmagát, s mi szeren- étien emberek nem tanulunk :lőle. Nem akarunk tanulni.! — Dehát kit vádolhatunk és t vonhatunk felelősségre!? — :rdi Gitta. — A pártot?... agy a rendszert? — Nem, Gitta, kedves! A rténelemben még egyetlen ■ndszer sem állott ilyen kö- )I az emberhez, egyetlen rendőr sem talált annyi és olyan ■iási lehetőséget az ember elé, int a miénk. Csakis magun- it, az embert, az egyént vághatjuk és vonhatjuk felességre. — Jó neked, Béla, hogy ilyen igyszerűen el tudsz igazodni linden kérdésen. Én már belendültem. — Akkor ketten vagyunk — sói közbe Szilasiné. — Én is :édelgek... — Nem csak ketten vagytok — mondja Béla. — Sajnos so- an vagyunk. Azért kellett ne- em lebuknom... Gitta elgondolkodik... Jó vol- a a sok közül kiemelkedni és agíteni másoknak is, hogy ki- melkedhessenek. Segíteni, sejteni!.... Már régen akarja, ogy a rossz emberek megja- uljanak. Hiszen tankönyvet kart írni az életről. Most zonban rájött, hogy nagyon okát kei! még tanulnia ahhoz, a mindenki okulására tan- önyvet akar írni az életről, ügyelőre mást nem tehet, csak ádolhat. Vádolhat a sorsáért alakit, valakiket, talán önma- át is. A felelősségrevonásta tincs joga, mert ő is tévedett, i is hibázott... Azt végezze el nindenki önmagában, aki sorsa fakulásában közrejátszott. Kirf érdeme szerint Ítélkezzen inmaga felett! Gitta könnyű szédülést érez. dintha egy pillanatra kikap- rsolődna valami az agyában. 4agy fényesség és sötétség váltja egymást. Gondolati zűrzavar és csodálatos élességű tisztánlátás halmaza bogozódik a szédülés pillanatába. Aztán mindez könnyedén elillan, mintha itt sem lett volna. MI VOLT EZ? A kérdés felvetődik, de megválaszolatlanul a semmibe hull, mintha értelmetlenül és feleslegesen vetődött volna fel. Ideje már, hogy elmenjen... 13. Egymásba karolva, szótlanul lépkednek. Kissé hűvös a szeptemberi est. A hold bukdácsolva úszik a felhők között. Néha- néha arcukra csurran a fénye. — Bejössz?... Ugye, bejössz hozzám? — Igen. bemegyek. Nagyon hosszú, egyenes és csendes a Hársfa utca. És milyen jól esik most a séta! Az elővillanő holdfényben mennyivel más és szebb most minden, mint nappal. Kihalt, mozdulatlan és meseszerű, amibe beletartozik cipőjük lassú, egyenletes kopogása is... Gitta töpreng: mit csináljon?... Egy belső hang azt súgja, hogy semmit ne mondjon el Bélának, hogy száz lány közül kilencvenkilenc nem mondaná el,„ Dehát vezessen félre így nem meri vele vállalni az életet! Egy másik gondolat: most még van idő, most még vissza lehet lépni. Visszalépni? Mikor annyira szereti? Nagyon, nagyon szereti... Hogyan elmondani, hogyan tudatosítani? Százféle lehetőség villan fel az agyában, de csak felvillan, mint a távoli fény, hogy nyomban kialudjék. A képzeletét újabbnál újabb lehetőségek felé hajszolja, s kirajzolódik egy homályos kép, ami lassanként kitisztul előtte, mint a torzított film: talán így kellene csinálni... valahogy így...-O— Helyezd magad kényelembe! —Köszönöm! — mondja Béla és leül. — Kedves kis szoba... De csak veled kedves! Gitta egy üveget vesz elő a szekrény aljából. Két kispoha- rat is tisztára töröl és az asztalra teszi. —Italod is van? — Tudod, amikor nagyon nagyon szomorú vagyok, mindig iszom, hogy elfelejtsem a szomorúságom. Néha be is rúgok... Béla jóízűen felnevet: — Jó vicc! Te meg a részegség! — Nem hiszed?... Tessék, itt a cigi is, gyújts rá! Kérsz kávét? — Köszönöm nem kérek! — Hát akkor igyunk!... Szervusz, Béla! — Szervusz, Gitta! Fut, fut az óra mutatója... A hamutartóban sokasodnak a cigarettavégek, az üvegben is jócskán megfogyatkozik az ízletes kecskeméti barack. —Mit gondolsz, Béla, szűz vagyok? Béla kissé megütődve kapja fel a fejét: — Még nem goldolkoztam rajta. — Mégis mit gondolsz? — Nem tudok mit gondolni... — Béla... én hazudtam neked. — Hazudtál? — Igen... Nekem nincsenek szüleim... Amolyan törvénytelen, szerelem-gyerek vagyok... — Nem igaz! egy nyílt, őszinte, becsületes embert? Állandó rettegésben és hazugsággal a szívében éljen mellette egy egész életen át?... Nem. Soha nem érezné magát egyenrangú házastársnak! Milyen ellentét van a tisztára mosott, hófehér ruha, és a sárral, olajjal bemocskolt ruha között! Közben Fábiánná háza elé érnek. Gitta szembefordul Bélával, megcsókolja, kedveskedve a mellére búj: — Ne menjünk be! Sétáljunk még egy kicsit! Olyan jól esik most a séta... -r mondja csendes kérleléssel. — Sétálhatunk... — feleli Béla beleegyezően. Gittának most időt kell nyerni, mert még nem döntött. Mérlegel, latolgat, űzött vadként futkároznak benne a gondolatok és az érzések... Mit csináljon: elmondja? ne mondja?... El kell mondani! Bélának mindent tudni kell! De hogyan? — Az anyám csecsemőkoromban elhagyott, az apám nem is tud a létezésemről, pedig itt, ebben a városban él. — Nem igaz! — Sajnos, nagyon is igaz... Gitta vetkőzni kezd, Béla megrökönyödve nézi: — Mit csinálsz? — Látod vetkőzöm... A tiéd akarok lenni... Vagy te nem akarsz engem? — Akarlak, Gitta, de nem így, nem ilyen...! — Mindegy az, Béla! Akarsz, vagy nem akarsz!? — Mi történt veled, Gitta? — Szeretlek, kívánlak, akarlak.... Mindenkié lehettem, csak azé nem lehetek, akit szere- tek ? Béla felkiált: — Gitta!... Ez nem igaz, ez hazugság! — Nem, nem hazugság, Béla... Semmivel sem vagyok különb. mint az a lány, akiről a mulatóban beszéltél, semmivel. Én is odaadtam magam ruháért, pénzért, meg...! — Nem igaz! — Akkor is hazudtam, Béla, amikor azt mondtam tegnap, este, hogy nem ismerem azt a részeg embert. Ismerem, nagyon ismerem: ő volt az első szeretőm — tizenöt éves koromban... — Hazudsz! — Nem hiszed? — Nem! Nem!... Mit tudom én!?... Gitta teljesen levetkőzik: — Szégyenkezel?... Ide nézz, rám nézz!... Látod? Itt állok előtted testileg és lelkileg pucéron... őszinte voltam hozzád. Te tanítottál az őszinteségre, Béla. Te mondtad, hogy két ember boldogsága csak őszinteségre épülhet... Még mindig szeretsz, Béla!? Még mindig feleségül akarsz venni!? Szilasi Béla szó nélkül, döbbenettel a szemében, összetörtén, tapogatódzva, mint a vak és tántorogva, mint a részeg, kibotorkál a szobából... Gitta elnyomja magában a sikolyt, amit a gondolat rémülete akart kiváltani. Csak halk nyöszörgés marad belőle. — Mi van veled, Gitta? — kérdi Béla és megáll. — Semmi, semmi... Mintha egy kicsit elbőbiskoltam volna a karodon... — Fáradt vagy? — Nem, már nem... Semmi bajom. Újra ott állnak Fábiánná háza előtt. — Most már bemegyünk? — kérdi Béla. Gitta a férfi mellére borul. Mintha a szívdobogását hallgatná. Suttogva válaszol: — Ne gyere... Most ne gyere, Béla! — Miért? — Félek... — Félsz!?... Tőlem? — Nem tudom... Félek... — Ahogy gondolod, Gitta. — Haragszol? — Dehogy haragszom! Miért haragudnék? A felhők szétszéledtek, s az ég közepén most már szabadon világíthat a fényes telihold. — Ne haragudj, Béla, és gondolj majd rám sokat, jó? Én is mindig rád gondolok, mindig... És vigyázz magadra! — Vigyázok, kicsi, és mindig rád gondolok... 14. Csütörtök délelőtt van. Székely Gittával Prága felé robog a gyors. Egy csukott fülke ablakánál ül. Homlokát az üveghez szorítja, s nézi, a futó tájat, miközben a könnyeivel küszködik. Örák óta a könnyeivel küszködik. Nem akar sírni... Mindent megtett, amit tehetett, s most már valóban új életet akar kezdeni. Egyedül. Igaz, most már tudatosan érzi, hogy valahová és valakihez tartozik. Vagy ez is csak önámítás? Mindazok után, amik vele történtek boldoggá teheti a hová és kihez tartozás tudata? Tény, hogy lelkileg most már megtisztultnak érzi magát, s az új élet utáni vágya is erős és őszinte...-0Hétfőn este, mikor elbúcsúzott Bélától, bement a szobába és leült. Talán órák hosszat ült ott mozdulatlanul. Eszébe jutott, hogy valóban van a szekrénye aljában egy üveg kecskeméti barackpálinkája. A takarékpénztárban vette egyik kolléganőjétől, akinél magyarországi látogatók voltak. Mohón és sokat ivott. Kávét főzött és gondolkodott. Sokat cigarettázott, újra ivott és csak töprengett, tépelődött... Talán már hajnalodott, nem nézte meg az óráját. Ismét az a zűrzavaros, könnyű szédülés fogta el. A szokottnál most tovább tartott. Megijedt. Orvoshoz kellene menni. Akárhonnan kezdte boncolgatni az életét, a sorsát, mindig arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nem lehet Szilasi Béla felesége. Béla sokkal tisztább és becsületesebb, mintsem bemocskolhatná és félrevezethetné. Nem érdemli meg. Neki joga van az igazi, tiszta boldogsághoz. Dehát akkor mit tegyen!? El kell menni innen! Valahová messzire. Igen, az lesz a legjobb, ha eltűnik Béla közeléből. Az idő és a távolság talán mindkettőjükben el tudja halványítani — talán elfeledtetni is — a szerelmüket, ami olyan váratlanul tört az életükbe. (Folytatjuk) Három kiáltás Hát szégyen az: apám nem volt se mártír, se partizán-hős, sem Jajüldözött; lehet, szuronyba-rohanók között végezte. (Eltűnt — így szólt a halálhír.) Nem hamvasztóban porladt szét. A fáradt baka marsolt, félig-fagyva, konok öntudatlanul, s vad parancsnokok; „Pofa be! Lőj)! — vagy dögölj meg, te állat!" — lelkesítették. Ázsiai hordát idézték: „hajrá! kapd el a torkát!" — míg rájuk szakadt a vérrel kevert ég. Vagy gránát tépte szét? — Talán tömött barokk mocskában, drótsövény mögött vérhas-parancsra adta ki a lelkét. 2. Csontjaik felett szeléd szelíd kegyelet nem emelt fényes obeliszkeket. Hulltukról a szem jelet sem talál: mert volt haláluk: céltalan halál, mert volt haláluk: oktalan. Keszeg hitük, hogy „Család“ — rég velük veszett. (Ö, hány millió halál-vált ozat — s vajon ki hős, vakon ki áldozat?!) Tizennyolc év. Arcát — emléknek — olykor csak arcotokból állíthatom össze. Ha fedi föld: a bogáncs koszorúzza; s ha búzát vetett fölé az utókor: — ti őrzitek s vetések — és fölötte kövérebb, tisztább kalászú a búza. 3. Apák bűne — ha bűn az — a fiákban érik tovább, vagy nyer engezstelést; élni tanul a Rendben vagy vadabban uszít, s markában bajonett a kés... A halott hallgat. Kupec ájulások ámítanak: kelti bosszúvágy és érdek; halottak hátán tornásznak mások, e sport övék, mutatja, hogy mit érnek. — Parancsra, vakon, öntudatlanul apám fegyverrel ment az eszme ellen, melyből fia ma új hitet tanul s létet, melynek, hogy igazáért pereljen a tiszta eszme által célja van ... S ha kell, halálom sem lesz céltalan.
