Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-11-19 / 46. szám
XV. •— Béla!... Te hogyan véle- kedel az ilyen lányokról? — kérdi Gitta közömbösséget erőltetve magára. Nem csak furcsa feszültséget érez,- rosz- szullét is környékezi, önkéntelenül a pohár után nyúl és iszik, miközben keserű szájízzel arra gondol, hogy mennyivel jobb, szebb és felemelőbb volt az egész napi lázas készülődés és várakozás a valóságnál. Szilasi Béla rövid ideig a pohárral játszadozik: a térítőt vasalgatja, emelgeti, mint a sakkfigurát. — Azt kérdezted, hogyan vélekedem az ilyen lányokról?... Hidd el, Gitta, nem olyan egyszerű dolog ezt megválaszolni. — Mégis? — Természetesen megvetem, mélységesen elítélem, de!... Ki tudja, miért csinálja?... Ki tudja, mi vihette arra az útra?... Ki tudja, ki tudja és ezerszer ki tudja?... — Véded? — Eszemben sincs, dehát emberek vagyunk, sok minden megtörténhet velünk, nem Igaz?... Szervusz, Gitta! Isznak, majd ismét Gitta kérdez: — Mondjuk... feleségül vennél egy lányt, akiről utólag kiderülne, hogy...? Béla felnevet: — Nem, Gittácska! Én egyszerűen nem veszek feleségül olyan lányt és akkor nem lesz semmi problémám. — Mondjuk, hogy mégis olyat veszel feleségül, s csak jóval később tudod meg a múltját. Meg tudnál neki bocsátani? — Megbocsátani?... Nem hiszem. — És ha már volna egy-két gyerek!? — Akkor sem!... Nézd, Gitta! Két ember kapcsolatát tartóssá csak az őszinteség teheti. Szerintem annak semmi értelme, hogy valaki rejtegesse a hibáit, mert előbb-utóbb úgyis kitudódik. Véleményem szerint az a leghelyesebb, ha a fiatalok előbb alaposan megismerik egymást és csak azután kötnek házasságot. — Ebben igazad van. Nekem is az a véleményem. Juci csilingel az asztalhoz Lacival. Úgy kacag, mintha a talpát csiklandoznák. — A részegeskedők persze a pohár mellé húzódnak!... Te, Gittus, én olyan bolondosán jól érzem magam, hogy meg tudnálak enni benneteket! — Gyanúsan csillog a szeme, s rendkívül gyorsak a mozdulatai. Laci jóindulatúan és elnézően mosolyog mellette. A két férfi poharazgatni kezd, Gittáék kimennek — Helyes fiú a gavallérod. Ennivalóan kedves az őszülő hajával! Tudod, hogy jól áll neki?... Csak mintha túl komoly volna, nem? — Elég komoly... Nem kérdezett felőlem semmit? — Csak annyit kérdezett, hogy honnan ismerjük egymást — Semmi mást? — No, hallod, csak megmondanám! Érdekes vagy. Mi van veled?... Miért vagy olyan búval bélelt. Gitta? Gitta elereszti füle mellett a kérdést: — Hogy vagytok Lacival? — Ez meg honnan jutott eszedbe?... Jól vagyunk, édesem, rendkívül jól. óhajtsz még valamit tudni? — Ne csacsiskodj, no! Szóltál már neki arról a fiúról? — Milyen fiúról? — nyílik kerekre Juci szeme. — Tudod, akivel,..? — Bolond vagy!? — mondja Juci némi ijedtséggel. — Pont olyasmit kötök a vőlegényem orrára! Csak nem ment el az — Nem táncolok — mondja alig hallhatóan. — Csak egy kicsit... egészen kicsit... keveset... — Csuklado- zik Tóth István és könyörgés ül a szemében. — Nem táncolok, értse meg! — Hát nem ismersz, Gitta!? ■— Nem, nem ismerem! Menjen az útján!... Nem érti!? — Értem én, hogyne érteném, Gittácska... Ha már táncolni nem akarsz... azért megismerhettél volna... meg bizony... — pergeti a szavakat Tóth István szomorú egyhangúsággal és csak áll, áll, mintha talpa a padlóhoz tapadt volna. Lassú bizonytalansággal megfordul és elindul az asztaltól meg-megtorpanó dülöngé- léssel. Hol egy székbe, hol egy asztalba ütődik. — Gyerünk innen! — pattan fel Gitta a helyéről. — Gyerünk, Béla! — Szinte vonszolja maga után a meglepetéstől szótlan fiatalembert. Kinn, az utcán a kissé hűvös levegő némileg megnyugtatja és helyrebillenti elvesztett lelki egyensúlyát. — Mi történt veled, Gittácska? — kérdi Béla. — Magam sem tudom. Úgy megrémültem attól a részeg embertől, hogy ... — Ismered? — Nem emlékszem rá. — Neveden szólított... Ismerhet. — Soha nem láttam. — Tegezett is. — Mondom, hogy soha nem láttam! — Jó, jó, nyugodj meg! — kérleli Béla a lányt. — Egye fene a részeg disznóját! Ne törődjünk vele. Egy ideig szótlanul lépkednek egymás mellett. Hiába próbálnak megszabadulni a váratlan epizód hangulatának a hatása alól, nem tudnak. Nyomon követi őket, mint az árnyék. Béla inkább a lányt sajnálja, férfiak? Hiszen Béla is szeret téged, én tudom, hogy szeret! Miért sírsz? — Éppen az a baj... — Hogy ö is szeret!?... Ilyet se hallottam még!... Vagy boldogságodban sírsz? Egyszerűen nem értelek, Gitta. — Nem is értheted te ezt, Jucikám. Visszamennek a terembe. A hangulat mind emelkedet- tebb. Nem ritka az alaposan elázott ember sem. A zenekar újra játszani kezd. Váratlanul, mintha csak a föld alól bújna elő, Tóth István jelenik meg az asztalnál. Részeg. Alig áll a lábán. Mikor meghajlik Gitta előtt, majdnem az asztalra bukik. — Szabad lesz!? — mondja alig forduló nyelvvel, s durva mozdulattal ránt egyet a nyakkendőjén. Gitta elsápad. Hirtelenjében úgy érzi, hogy forog vele a terem és minden a feje tetejére áll: a csillárok valahol a parkettán szórják a fényt, a táncolók meg a mennyezeten függnek. S a zene majd megsüketíti. mintsem valamiféle gyanú ébredne benne, Gitta viszont attól tart, hogy a fiatalember megsejthetett valamit. Gitta arra gondol, hogy elérkezett a kedvező pillanat: most mindent elmondhatna Bélának. Mindent. Őszintén. Aztán legyen, ami lesz! Nem mondhatja el. Lehetetlen. Akkor elveszítené Szilasi Bélát, egész biztosan elveszítené. És ő nem akarja, most már nem akarja elveszíteni. Sokkal többet jelent a számára, mintsem gondolta volna. Nélküle egy pillanat is hosszú, mellette viszont az óra is pillanattá zsugorodik. A ház elé érnek. Megállnak. — Mikor találkozunk újra? — kérdi Béla. — Én mindig veled vagyok, Béla — feleli Gitta. — Talán kedden elmehetnénk moziba. Mit szólsz hozzá? Béla mindkét kezével megfogja a lány arcát és felfelé billenti, hogy a szemébe nézhessen. — Ismételd meg az első mondatot! Gitta lehűnyja a szemét és úgy mondja: — Szeretlek... szeretlek... — — Megcsókolja Bélát és kissé szelesen elsiet. Béla utána szól: — Holnap úgy készülj, hogy munka után érted jövök! — Hová megyünk? — Hozzánk! — feleli Béla. — Édesanyám már nagyon vár. Megígértem neki... Szervusz, kicsi! Gitta állottnak, fülledtnek érzi a szoba levegőjét. Mintha napok óta nem szellőztetett volna, pedig mindig nyitott ablaknál alszik. Most is szélesre tárja. Hosszan nézi magát a tükörben. Nagyon fáradtnak érzi magát. Fáradtnak is, szomorúnak is. Elkeseredve az asztalra borul és sír... Nincs most gondolat az agyában, csak könny a szemében és fájdalom a szívében. Most érzi igazán, hogy az ember központja a szív: vele érez, vele gondolkozik, gyűlöl és szárnyal. Azzal, a darabka, lüktető húscsomóval... Nincs ember és nincs műszer, amely a szív egyetlen percét elemezni tudná! Gitta felveti a fejét: elmulasztotta a nagy alkalmat. Be kellett volna hívni Bélát, leültetni, bekötni a száját és a szemét, aztán elmesélni az életét... Érzi, hogy Szilasi Béla az egyetlen ember, aki meg tudná őt szabadítani a múltjától. Ha megértenél, ha megbocsátanál, ha elfogadnál ilyennek, amilyen vagyok!... Soha nem tudtam a létezésedről, soha nem gondoltam arra, hogy egyszer találkozunk és te leszel a mindenem, akinek felelősséggel tartozom a múltamért. Nem gondoltam, hogy egyszer számon kéri tőlem valaki, és az pontosan te leszel. Szeretsz, érzem, hogy szeretsz. Azt is tudom, hogy férfi vagy, hogy önérzetes és büszke vagy. Azt is tudom, hogy nehéz elfogadni és szeretni azzal a tudattal, hogy előtted már másoké volt a testem. Hidd el, hogy én még soha senkié nem voltam igazán, csak a tied. Akkor is az leszek, ha elfogadsz, meg akkor is, ha gyűlölködve ellöksz magadtól. Mondd, mi akarsz lenni? Büszkén boldog* tálán vagy fájdalmas nyugta-* lansággal boldog!? Igen. Szilasi Béla az egyetlen ember, aki meg tudná szabadítani a múltjától, fényre tudná emelni a mélyből, aki vissza tudná adni a hitét és az emberségét. Holnap munka után hozzájuk megy. Holnap este idehívja Bélát. Beköti a száját, hogy ne szólhasson közbe, és beköti a szemét, hogy bátrabban, nyíltabban és őszintébben beszéljen. Hogy ml lesz holnapután!? Ki tudja? Jó a beáramló, friss levegő! Milyen jő a hajnal kristály- tiszta levegője. Vele kezd új napot az élet, vagy fordítva? Milyen jó a hajnalnak! Minden nap újjászületik, minden nappal élőiről kezdheti az életét. Belekönyököl az ablakba. Haja beleolvad a sötétkék homályba, csak halványzöld ruhája foszforeszkál az ablak négyszögében, mint egy hatalmas óramutató. Sokáig szemléli a néma mozdulatlanságot. Aztán úgy véli, hogy valahonnan gyenge, nyöszörgő hang szűrődik feléje. Vagy csak hallucinál?... Léleg- zet-visszafojtva figyel. Újra hallja a hangot. Mérget venne rá, hogy csecsemő hangja. Az utcán néma csend, sehol semmi nesz, s most újra a nyöszörgés. Mintha pincéből sirna fel fojtott rekedtséggel. Vagy a kertből? Az élő sövényből? Az orgonabokorból?... Megijed. Most már semmi kétség: csecsemő. Folytonosan sír. Bár fojtottam, de mind erősebben. Gitta kibátorkodik a kertbe. Tétován megáll, körülnéz, hall- gatódzik, aztán vegyes érzésekkel elindul a hang felé. Az orgonabokorban lel rá a papírba, rongyba bugyolált csecsemőre. Tanácstalan, rémült döbbenettel áll, mint aki megbénult, aztán gyors, ösztönös mozdulattal felkapja a csomagot és besiet a szobába. Szíve a torkában dobog, úgy érzi minden ereje elhagyta. Fábián nénit kellene felkelteni. Fábiánná rémülten csapja össze a tenyerét, amikor megpillantja a hosszú, fekete hajú keservesen acsarkodó kislányt. (Folytatjuk) FORBÁTH IMRE HATVANÖT ÉVES Hatvanötéves Forbáth Imre, a csehszlovákiai magyar költészet nagy (talán legnagyobb) alakja. Költészete beletartozik abba a nemes hagyományba, amelyről manapság oly gyakran megfeledkezünk, s amellyel bizony itt az ideje, hogy szembenézzünk. Hatvanötéves Forbáth Imre, a Favágók, a Látomás, a Mikor a néma beszélni kezd költője, akit valamikor Illyés a tíz legjobb élő magyar költő közé sorolt. Jubileumára, gondoljuk, úgy emlékeztetünk legméltóképpen, ha a költőt szólaltatjuk meg olvasóink előtt, a költő verseit. <J-acfágók Szívünkben fekete tűz ég, S a kezünkben suhog a balta; Favágók vagyunk, a favágók Erdők mostohamagzatja. Kérges a kezünk, férges az agyunk S a munka meddő: Suhog a balta, zuhan a fa, Marad az erdő! Különös az erdők éneke: Figyelj, ihol tölgyek zúgnak, Tompa, gyászos favágódalaink A lombok fölé kúsznak. Mert robottól kormos a föld, Mert mérgezett vérrel van teli: Borúsan zúg az erdő, Favágósóhaj rengeti. Mert távolból orkán üvölt, Testvérjajjal van megrakva: „Jobb a farkas, mint az ember" Suhogj, suhogj favágóbalta! BANJO Milyen gazdag volt a te tested Kitty, Sárga volt a bőröd s édes, mint a banán, Éhes bennszülöttek késhegyre keltek érted Egy egészen csodálatos telihold alatt Köldöködért és mellbimbóidért, Miken, mint tarka papagájok, Suhantak az éjszaka: fényeskedései. Milyen szegény lett a te tested, Kitty, Meghurcoltad a kikötők matrózkocsmáiban, Roppant városok hideg erdejében Tűzted fel szennyes dobogók felett Testedet, ezt a sárga lobogót, Rajta immár a patkányok játszanak S a kanálisok fekete vize Csobogja hozzá a múlandóság dalát. Milyen szomorú mindez, Kitty, E dal fölött az angyalok is sírnak, Pedig csak kicsi táncosnő voltál, Piros körmökkel és virágos hajjal, Halhatatlan lelkedért nem is zeng az ének, De köldöködért és mellbimbóidért, Miken, mint tarka papagájok Suhantak el az éjszaka fényeskedései. Filmszínházaink sikerrel játszák Az én utcám című szovjet filmet. December közepén kerül bemutatásra A kollegák című szovjet film. Ľ--• » 4 • — -eszem. Soha nem bocsátaná meg, amilyen féltékeny termé- szetű! — És ha egyszer megtudja? 't — De nem tudja meg! c — De ha mégis? — Letagadom és kész! — Nem érzel majd lelkiis- > meretfurdalást? — Nem, édesem... Én szeret- tem azt a fiút. b — Jobban mint Lacit? — Talán... — Hát akkor mért szakítottatok ? — Mért, mért!... Mert ő csak . úgy akart engem, érted? Az- 'a tán elérte a célját és szép csendesen lelépett — feleli Juci könnyedén mosolyogva, gyerekes őszinteséggel. " — És te ezt csak ilyen könynyedén veszed? Juci felsóhajtva vállat von: — Sírtam akkor eleget... És t te szereted Bélát? • — Szeretem — feleli Gitta és sírni kezd. — No, ne légy csacsi! - von- " ja magához Juci anyáskodva Gittát. — Vörösre akarod sírni a szemed? Mit szólnak a
