Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-02-05 / 5. szám

Szo&e ätázj­— igen. — Feküdjön ide fel. Eloltotta cigarettáját és gu­mikesztyűt húzott. Hosszan, gondosan vizsgált. Közben egyetlen szót sem szólt. — Felöltözhet — mondta vé­gül és ledobta a gumikesztyű­jét. Gyorsan magamra kapkod­tam a ruhámat. Ismét kinézett az ablakon. Szótlanul, görnyedten vártam. Pestemből elszállott maradék ;rőm is. — Dr. Bartos úgy tájékozta- ott, hogy műtétre jelentke- lett... — Igen — bólintottam. Közellépett hozzám és a sze­nembe nézett: — Sajnos, késő... Már túl tan a harmadik hónapon! Megfordult velem a szoba ; ha meg nem fog, végigvágó- lok a fényesre kefélt linóleu- non. — No, mi van magával? — cérdezte riadtan és egy szék­be ültetett. Mintha zuhogna rám, egyre óbban eltemetve testem. Zú­gott a fülem és elfogyott kö­rülöttem a levegő. Mohón ittam az elém tartott johárból. Lassan ura lettem ikaratomnak. — Ne hagyja el magát! — nondta az orvos és az arcom simogatta. — Tudom, hogy nőst nagyon szenved... Csak nyögni tudtam és forró cönnyek folytak végig az ar- :omon. — Gyermekem, most magá- íak nagy nyugalomra lesz szüksége... Ne veszítse el a éjét. Internátusbán lakik? — Igen — bólintottam. — Lakást kell szereznie, íogy senki se zavarja. Dr. Bar­ns elmondott magáról min- ient. Tudom, hogy nehéz hely­eibe került, Tájékoztatott... — ■gy pillanatra elhallgatott. — 5n mégis azt ajánlom, próbál­ón kibékülni azzal a fiúval... /agy keressen valaki mást, aki negbecsüli... Most még nem cése! Hiszen szép és fiatal... Hsak ne veszítse el a fejét! — Miért vagyok ily szeren­csétlen? — sírtam és az öreg •áncos kezébe kapaszkodtam: — Doktor úr... Segítsen! Esdekelve néztem rá. Köny- lyeim a kezére hullottak. — Ne essen kétségbe... — simogatta a hajam. — Oly sok nindent láttam már az élet­jen. A kor megtanított: az az ember, aki sokat szenvedett 3S sok mindent átélt, megértő ész, nem néz le senkit, nem mer már ítéletet mondani má­sok fölött, mert tudja, hogy jármikor magának is szüksé­ge lehet irgalomra... Ismét cigarettára gyújtott is töprengve végigment a ren­delőn. — Szeretett valakit, mert szüksége volt a szerelemre. Érzése tiszta és nemes volt. Természetes emberi szerelem­mel szeretett és nem azzal a szerelemmel, amely az én ko­romban volt divat. A szívét követte, semmi más érdeket nem követett. Nem adta el magát, s nem vásárolták meg sem pénzzel, vagyonnal, dicső­séggel, autóval vagy mással. Igaz, hogy a szülők ma már ritkán adják el lányukat, de sok lány maga adja el magát. (Folytatjuk) Kínoztam magamat, átkoz­tam. Hogy lehettem ilyen őrült? Pedig mennyien figyel­meztettek! Nem hallgattam rá­juk. És most... Minden veszélyt vállalnom kell! Egész életemet nem te­hetem tönkre, nem változtat­hatom kálváriává, amiért meg­gondolatlanul szerettem, csa­lódtam. , Még két napom van. Vigyáz- r nőm kell, hogy ne kapjak hő­- emelkedést. Sokat enni, hogy legyen erőm... Bátorság, Kati­- ca, bátorság! Nyolcadik nap: Két betegtársam már túl- van a veszélyen. Sokat alsza- . nak s így alig beszélgethe­tünk. Igaz, hogy arról, ami en­; gém nyom, úgysem szólhatnék i nekik, hiszen teljesen idege­nek, meg öregek.- Morzsát szórok az ablakpár- . kányra s lesem hogyan csipe- c getik a verebek. Csapatostul . járnak ide, hogy meghúzódja- . nak az egyre csípősebben fújó c őszi szél elől. A hidegtől fel- { borzolják tollúkat, fázósan ug- . rándoznak, s ha észrevesznek, . riadtan röppennek tova cső- > rükben egy-egy kenyérmorzsá­val. le vélük? És miért néznek úgy rám? A sok asszony közt, egyedül én vagyok a lány. Én vagyok a legfiatalabb. Lesütöm a sze­mem, de senki sem figyel rám. Néha-néha halkan kinyílik a rendelő ajtaja és ideges el­szánt léptekkel besurran rajta egy nő. Aztán várakoznak, egy­re várakoznak. Félszemmel mindenki a fehér rendelőajtót figyeli. Már bevitték az irataimat. A várószobában fogynak az asszonyok. Nem bírom tovább. Felállók és a fényben fürdő, nagy ab­lakhoz lépek. Odakünn egyfor­ma ruhába bújtatott óvodáso­kat vezetnek a járdán. Lassan tipegnek és görcsösen kapasz­kodnak a közéjük feszített fe­hér kötélbe. Visszaülök a helyemre. Mel­lettem egy asszony a retikül- jében turkál, pénzt számol és gyűr, kis tükörbe néz és rúzs- zsal keni az ajkát. Valaki kijön a rendelőből és hevesen becsapja maga mö­gött az ajtót. Odaküntről énekszó hangzik. Már csak egyedül vagyok, utolsó vagyok. Minden porci- kámban reszketek, képtelen vagyok a gondolkozásra. Ré­39. Már rég túl lehetnék raj­ta. Nem feleltem s most már Verának sem volt mondaniva­lója. — Ha nem féltem volna! — sóhajtotta később lemondóan. — Hiszen... — Akkor kellett volna vi­gyázni. — De ki törődik olyankor azzal. Ha a férfi... Mindenkép­pen rosszul van az egész! — Tapasztalatlan voltam és szerettem. Nem gondoltam semmire... — Hiszen... Mindig akkor történik a baj! De ki ad ne­künk igazi tanácsot? Tartanak holmiféle előadásokat a szere­lemről, a férfi és a nő kap­csolatáról, de rendszerint csak jámbor szólamokkal akarnak kielégíteni. Néha egy-egy asz- szonytől hallunk valami értel­meset, ez az egész. A szülők? A szülők a legbűnösebbek! Egyre dühösebben beszélt. Felugrott az ágyamról és az ablakhoz ment, hogy megnyu­godjon. Félénken hallgattam. Éreztem, hogy igaza van, de rajtam ez már úgysem segít­het. Vera tovább beszélt, egyre f elháborodottabban: — Nekem ugyan semmi oko­sat sem mondtak a szüleim! Csak sejtettem, hogy a dol­gok mögött valami titok lapul, mert különben elárasztották volna anyámat a gyerekek... De ő egy szót se szólt! Min­dent véletlenül kellett meg­tudnom és a saját bőrömön megtanulnom. Mert ha megvan a gyerek és megölik, az gyil­kosság! És ha elhajtja valaki... Hová, kihez menjen az em­ber? Most már van bizottság, de oda se szívesen fordul az ember. Ha segítenek, akkor is olyan könyörület és szánalom szaga van az egésznek. Hivata­lok és hivatalos órák. ettől rosszul lesz az ember. Hiszen létezik emberi méltóság is! — Mégiscsak segítenek — vetettem ellene csendesen. — Jobb lenne, ha nem tö­rődnének velünk! — Ne légy őrült! — kiáltot­tam, hogy elhalgattassam. Most nem akartam a dolgok lénye­gén mélyebben gondolkodni. Itt áltam bizonyos tények előtt és minden töprengés csak sú­lyosbította helyzetem. Mert van abban valami, amit Vera mond, de nem a teljes igazság. Igaz, hogy segítenek rajtunk, meg­tesznek mindent, ami lehetsé­ges. Mégis, sokszor, ahogy csinálják, nagyon éreztetik, hogy jót tesznek az emberrel, hogy kegyesek. És ez megaláz­za az embert. Megszégyeníti. Lealacsonyítja. Én szerény vagyok. Már le­mondtam róla, hogy magasan hordjam az orrom. Különben sem volt soha a véremben a büszkeség, de a megalázás en­gem is sért. Ogy gondolom, hogy végeredményben a nő joga eldönteni, vállalja-e az anyaságot. Ne szülessen egyet­len olyan gyerek se, akit nem szívesen várnak, aki csak bá­natot hoz, s nem örömet, bol­dogságot! Ezt elmondtam Verának is. Kicsit meglepődve nézett, de nem ellenkezett. Legalább is nem szólt semmit. Amikor elment megkértem, szóljon dr. Bartosnak, segít­sen, hogy minél előbb átvigye­nek a női klinikára. Éjjel a legutóbb behozott asszony nagyon rosszul volt. Kapkodva szedte a levegőt, az ápolónő minden félórában be­jött hozzá. Égett a kevés fényt szóró lámpa. Alig tudtam alud- .ni. Ismeretlen félelmek gyö­törtek. Megint átéltem beteg­ségemet. Azon töprengtem, mi lesz velem, ha már túl vagyok e kritikus terminuson? Mi lesz ha otthon is megtudják? Soht többé nem mehetek haza. Rab­ja leszek szégyenemnek, csu­pa megaláztatás vár rám. Anna Frank meséi Sok sikert továbbra is! Szocialista társadalmunk egyre több gondot fordít az ember, de főleg a fiatalok nevelésére. Ma már a falusi embernek is megvan a lehetősége, hogy kultúráltan éljen. A tardoskeddi fiataloknak ez a lehetőségük meg is van. Csak hogy egyet említsek: A CSISZ-szervezet tevékenyen működik. A napokban mutatták be Siposs Jenő Bolondóra című színmüvét. A fiatalok lelkes és odaadó munkája meg­hozta a gyümölcsét. Külön dicséretet érdemel Vass Viktória, aki napi munkája után szívesen foglalkozott a csoporttal. Nagyszerű élményt nyújthattak egyes szereplők. A jövőben újabb színmű betanulását tervezik. Reméljük, hogy ez sike­rül. Addig is sok sikert kívánunk. X IX, Iardoskedd Ne hagyjuk őket magukra... A napokban a Szabad Földművest böngészve Kamody Ilona cikke ötlött szemembe. Elolvasása után kissé bosszankodtam. Bosszantott az, hogy ennyire süllyedt a kulturális élet Püs­pökin, abban a faluban, ahol ezelőtt 4—5- évvel még virágzó kulturális élet volt tapasztalható. Nem akarom., én védőszár­nyaim alá venni a falu fiataljait, csupán csak arról yan szó, hogy az egészséges kritika segítségével a falu kulturális életét s vajúdó szövetkezetét kizökkentsük abból a kátyúból, amelyben pillanatnyilag megrekedt. Nem dicsekvésképpen, csupán bizonyítékul szeretnék felhozni egy pár esetet, bizo- nyitókul arra, hogy igenis most is lehetséges, sőt feltétlen szükséges a gazdagabb kulturális élet egy olyan faluban, melynek lakossága az 1000 lélekszám körül mozog. S nem utolsó sorban fontos a szövetkezet megfiatalítása is. Ezekilencszázötvennyolc nyarán történt. Az ifjúsági szer* vezet gyűlést hívott egybe. A gyűlésén részt vett a HNÉ elnöke Verner elvtárs is. A főbb pontok letárgyalása után felhívta figyelmünket arra a tényre, hogy a szövetkezetnek a nyári csúcsmunkák idején segítségre lenne szüksége. Rög­tön elhatároztuk, hogy a legközelebbi napokban megvalósít­juk a brigádot. Ez meg is történt. Több mint húszán gyűltünk össze és kerek öt óra leforgása alatt 10 ha területen raktuk keresztekbe a búzát. A fiatalok mindannyian lelkiismeretesen dolgoztak. Nem sokkal azután, mivel a szövetkezet a cséplésl mun­kákban lemaradt, elhatároztuk, hogy kisegítjük a bajból az EFSZ-t. Kérjünk egy cséplőgépet és ehhez mi magunk to­boroztuk a fiatalokat. Pár nap után meg is kezdtük cséplő­gépünkkel a cséplést. Ha a munka megszervezésénél nehéz­ségek mutatkoztak, készségesen segítettek a HNB funkcio­náriusai is. így tehát az ifjúsági szervezet a HNB támogatá­sával segítette a szövetkezetét a nyári csúcsmunkák Idején, s munka közben ismerte meg a szövetkezet életét, aktivart bekapcsolódott a felmerült problémák megoldásába. Akkor a falu kulturális élete nem a hetente kétszeri mozielőadásból állott. Csupán a nyári szünidő alatt, amíg odahaza tartózkod­hattam, két színdarabot tanultunk be. Persze a felnőttek támogatásának, s nem utolsó sorban Miska bácsi odaadó kitartásának köszönhető, hogy mind a kettőt sikerrel ját­szottuk le. Éppen ezért bosszantó az a körülmény, hogy akkor még a sürgős nyári munkák mellett is akadt időnk színdarab gyakorlására, most viszont a téli időszakban is csak a mozi jelenti a kulturális életet. A szórakozási lehetőségek nincsenek kihasználva. Ez igaz, viszont azzal teljes mértékben nem érthetünk egyet, ahogy Kamody Ilona írja. ö ugyanis kategorikusan kijelenti: „Ez a fiatalság hibája.“ Miért csak a fiatalságé? Hisz a tömeg­szervezetek munkájáért, tehát az ifjúsági szervezet munká­jáért is a HNB funkcionáriusai felelősek. Az ő kötelességük e munka ellenőrzése. Az ő kötelességük, hogy tanácsaikkal ezt a munkát a helyes mederbe tereljék, mert az ellenőrzés mellett — ami ott minden bizonnyal elmaradt — irányítani is kell ezt a munkát. Ha viszont ezt az illetékesek nem te­szik, a munka lankad, ellaposodik. No de azt mondja a jó magyar közmondás: „Fejétől bűzlik a hal“. Ezt itt teljes mértékben vonatkoztatni lehet erre a helyzetre. Joggal kérdezhetjük azonban: Miért van ez így? Hisz utóvégre nem tűrhetjük ezt az áldatlan állapotot, ezen hamarosan változtatni kell. Miért nem irányítják, ellenőr­zik ezt a munkát úgy, mint annak idején? No meg aztán, hogy a fiatalok nem ismerik a szövetkezet terveit! Ez véleményem szerint a vezetőség hibája. Ha meg­hívnák őket vezetőségi ülésekre — legalább a nyári csúcs­munkák idején — akkor egész biztos, hogy az ifjúsági szer­vezet gyűlésein foglalkoznának a szövetkezet problémáival, mert ismernék azokat, s akkor az ő felhívására a fiatalok segítenének. Beszélnének pl. a gépesítés fontosságáról, mely a szövetkezetben a legrövidebb időn belül megvalósul, mert tudjuk, hogy a fiatalokat érdeklik a gépek, elmennének, segítenének, tehát aktív résztvevőkké válnának. Megszeret­nék a mezőgazdasági gépeket, figyelmük ezek felé fordulna. Olyan pályát választanának, ahol még közelebbről megismer­hetnék ezeket, s majd visszatérve segítenék szövetkezetüket. Belátnák azt, hogy a szövetkezetnek a jövőben nem földtú­rókra, hanem képzett szakemberekre lesz szüksége. Az ilyen felismerésre reagálnának a fiatalok és ennek eredményekép­pen igyekeznének többen elhelyezkedni a mezőgazdaságban. A fiataloknak a szövetkezetbe való megnyerése terén sokat segítene a szövetkezeti klub, ahol megtalálnák a szórakozási lehetőséget, ezt' a helyet választanák a kocsma helyett. Állítom, nem igaz az a mendemonda, hogy „a fiatalokat nem érdekli semmi, nincsenek terveik, nem f-űlik a foguk a munkához, ők csak könnyű munkával és jó keresettel sze­retnék megalapozni jövőjüket.“ Ez nem így van teljes mértékben. Lehet, hogy vannak ki­vételes esetek, amikor nem érdekli őket semmi, de ilyen esetekben mi felnőttek követtünk el valahol hibát, amikor nem tudtuk a helyes irányba terelni érdeklődésüket, amikor nem tudtunk nekik eleget adni abból, ami érdekelte volna őket. S ha ez így van, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy nem érdekli őket semmi. Sok helyen az ifjúsági szervezet anyagi támogatást kér a szövetkezettől, ígérve, hogy ledolgozza annak értékét majd brigádmunkákban, de a szövetkezet vonakodik ezt a támo­gatást megadni vagy egyáltalán meg sem adja. Most ugorjunk a 100 km-rel távolabb fekvő Felső Szemeréd községbe, hogy erre az esetre is konkrét példával szolgálhas­sunk. Nagyjából ugyanakkora, mint Püspöki. Itt azonban nem négy és fél fiatal dolgozik, hanem több mint húsz a mező- gazdaságban dolgozó fiatalok száma, akik megértették a me­zőgazdaság hívó szavát s parancsszó nélkül is, csaknem va­lamennyien egyszerre foglalták el helyüket a mezőgazdaság­ban. Itthon maradtak, hogy szorgos munkájukkal s a mun­kában lankadni nem akaró munkakedvükkel támogassák apáik, nagyapáik öregség okozta lankadó munkakedvét. Most, amikor a szél süvöltve nyargal a jéggé fagyott föl­deken, színdarabbal szórakoztatják a falu lakosait. Már több mint nyolc falut látogattak meg. A választásuk itt is szövetkezeti tematikájú színdarabra esett. Siposs Jenő Bolondóra c. vígjátékát vitték a szövetke­zeti dolgozók elé. További tervük az volt, hogy zenekart alakítanak. Meg is alakították volna, ha tervüket keresztül nem húzzák. Ugyanis a szövetkezettől kért támogatás elma­radt. Ugyan miért nem támogatták őket? Talán nem bíznalt bennük? Az lehet. De hiszen ígérték, hogy a kölcsönkapott pénz értékét ledolgozzák a szövetkezetben. Vagy nem hisz­nek a szavukban? Az is lehet, de akkor hogyan várhatják el a jövőben azt, hogy ők bízzanak a szövetkezet vezetősé­gében, hogy segítsék a szövetkezetét a munkaerő fiatalítá­sában? A HNB titkárjának. Kecskés elvtársnak szavait idézve' „így nem fogjuk a fiatalokat megnyerni a szövetkezetbe.“ Hát bizony ezzel a módszerrel nem fogjuk előrelenditeni a mezőgazdaságot, inkább csak hátra. A módszeren minél előbb változtatni kell. A szövetkezeti klub sokat segítene ebben. Végezetül még annyit: Bízzunk a fiatalokban, mert ha nem bízunk bennük, nem várhatunk és ne is várjunk tőlük ered­ményeket. Igyekezzünk megismertetni velük a szövetkezeti életet, beszéljünk nekik róla, keltsük fel érdeklődésüket a szövetkezet iránt. Ne várjuk meg, amíg ők jönnek hozzánk, menjünk mi közéjük. Segítsük, irányítsuk, támogassuk anya­giakkal is. őket s nem utolsó sorban jó tanácsokkal! Hadd érezzék, hogy nincsenek egyedül. Tóth László, Tompa !■■■■■■■■■>■■■■■•■•................... .. J mülten meredek az ajtóra. Végre... < Fehérköpenyes, idős orvos i fogad. Fáradt az arca, fáradt a mozgása, fáradt a tekintete. < — Dr. Bartos küldött... — 1 rebegtem alig hallhatóan. — Tudok róla... Kérem, vet- i kőzzön le. • Amíg vetkőztem, cigarettára i gyújtott és kibámult az abla- 1 kon. Ogy tett, mintha megfe- : ledkezett volna rólam. Félén- : ken tekintettem rá és magam- : ban azért fohászkodtam, hogy : rendben találjon mindent. — Készen van? — fordult hirtelen felém s most nézett Mellemen összefogom pon­gyolámat és órákig nézem a hulló leveleket. Félek. Valami ideges fájdalmat ér­zek. Nem tudok szabadulni iszonyatos előérzetemről: el­késtem! Elkéstem, bizonyosan elkéstem. Már nem számolom a napokat, heteket, hónapo­kat... Semmi sem segíthet raj­tam. Minden elveszett, mindennek vége! Kár volt megszületnem vagy ha már megszülettem, születtem volna állatnak, hogy gátlástalanul hozzam világra magzatom. Akkor nem várna rám szégyen és a magzatom se érezné, hogy megfosztottam apjától... Akkor békén hagyná­nak az emberek, se gúny, se szánalom nem kísérne további életemben. Mind gyakrabban terelődik gondolatom a méhemben nö­vekvő gyermekemre. Lassan odanő a szívemhez is és akkor akkor már nehéz lesz. Addig kell megszabadulni tőle... Holnap! Holnap eldől a sor­som... Kilencedik nap: Kilenc óra lehetett, amikor értem jött a mentőkocsi. Fá­radtnak s kimerültnek érez­tem magamat. Egész éjjel alig hunytam le a szemem. A női klinika rendelőjének előszobájában sokan vártak. Egy hosszú fehér lóca végén szorítottak számomra helyet. Az orvosi várószobák mind félelmetesek. Ez maga volt a gyötrelem. Izgatott, türel­metlen, kezeiket tördelő asz- szonyok. A falakon plakátok. Nevető babaarc, alatta felírat: Miért nem akarsz? Az aszta­lon színes reklámcédulák, bro­súrák, rajtuk gyümölcs, zöld­ség és nevető babaarc. Min­denütt babaarc, hol nevet, hol kérdően az emberre mered. Nem szabad rájuk tekinteni, nem lehet a szemükbe nézni. Mit akarnak tőlem? Miért rak­tak falat, asztalt, mindent te­Tales from the house behind (Mesék a hátsó traktusból) cí­men most jelent meg angolul egy kis kötet, amely Anna Franknak, a tizenöt éves ko­rában Bergen-Belsenben el­pusztult lánynak meséit tar­talmazza. Anna Frank naplója után ez az új kötet ismét nagy feltűnést kelt. A kötet kéthar­mad részét egy töredékben maradt kisregény foglalja el Cady élete címen. Egy kis­leányt — akiben az olvasó rá­ismer a napló Annájára — az utcán elgázol egy kocsi, kór­házba kerül, s ott az ápolónő­nek elpanaszolja a meg nem értett gyermek sorsát. Még mankót kell használnia, ami­kor kiszökik a kórházból, s az erdőben találkozik barátjával, Hansal. Tavasz van, napsütés, fogják egymás kezét és nézik egymást. Aztán elkövetkezik a nap, amikor Cady keresi Han- sot, elmegy addig a házig, ahol a fiú szüleivel lakik. A ház azonban le van zárva, le is pe­csételték, mert lakóit - amsz­terdami zsidókat — a Gestapo elhurcolta. Az utca a menetelő SS-ek csizmáitól visszhangzik...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents