Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-11-12 / 45. szám
A SZÍNJÁTSZÁS KÜLDETÉS Jelenet az elmúlt évad egyik legjobban sikerült műkedvelő- előadásából (Az „Űri muri“ a zselíziek tolmácsolásában). MANÓN LESCAUT (NEZVAL-BEMUTATÖ A KOMÄ ROMI TERÜLETI SZÍNHÁZBAN) Vannak az irodalomnak örök, állandóan vissza-visszatérö témái. Oedipus, Don Juan, Faust — hányszor nyúltak már utánuk különböző korok nagy írói. Mi vonzza a mai írót s a mai közönséget a Manon-témához, ehhez a tipikusan romantikus szerelmi történethez, s vonz- za-e egyáltalán valami hozzá? Hasznos vállalkozás lenne éppen e mostani bemutatóval kapcsolatban végigbarangolni a komáromiak-meglátogatta falvakat, s megfigyelni, hogy a mi közönségünk, amely tudvalévőén nem igen van elragadtatva a rangos daraboktól, hogyan regál erre az előadásra? Mi itt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a színház két tűz közötti nehéz helyzetében a legjárhatóbb utat választotta, hiszen nem kétséges, hogy ez a darab megfelel a legvá- lasztékosabb igénynek is, ugyanakkor az is valószínű, hogy édes romantikája, sokszor már-már a szentimentá- litás határát súroló jelenetei meghódítják a mi közönségünk szívét is. Jó úton indult hát a megfrissített Területi színház. S jó utat választott már csak azért is, mert volt bátorsága a két igényes főszerepet rábízni két tehetséges fiatal művészre, Thirring Violára és Bek$ Sándorra. Nyílt titok, hogy milyen nagy várakozás előzte meg e két fiatal bemutatkozását, s azt már csak sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy e nagy várakozásból olykor kihallhatok voltak a rosszmájúság hangjai is. Véleményünk szerint a fiatalok becsülettel .megfeleltek feladatuknak. Thirring Violának, ennek a már főiskolán is feltűnést keltő fiatal művésznek első főszerepe ellenére voltak egészen kimagasló pillanatai (a király és a darazsakról szóló mese), s amit leginkább kifogásolhatunk nála, a sokszor túl patetikus deklamá- lás, az úgy gondoljuk, inkább a rendezés számlájára írandó, amely csak technikai részében igyekezett modernizálni az előadást, a mozgás és különösen a beszédkultúrát viszont egyáltalán nem próbálta idomítani a kor adta követelményekhez. Beke Sándor, annak ellenére, hogy köztudomásúan nem a testére szabott szerepről volt szó, szintén helytállt nehéz feladatának. Igaz, ő nehezebben lendült bele, az előadás első részében különsen zavaró volt túlságosan gyors beszédtempója (ez egyébként, mérsékeltebben ugyan, de végigkísérte egész előadását), de a második részben, mintha kicserélték volna, egyszerre megérett a hatalmas szerepre. A Manón Lescout tipikusan két szerepes dráma. Sikere a két főszereplőn áll vagy bukik. Bizonyítja ezt a komáromiak előadása is, hiszen Király Dezső, ez a különben kiváló színész teljesen félreértette és játszotta Duval urat, s ez a félreértés mégsem veszélyeztette különösebben az előadás egészét. Amennyire félresikerült volt Király Dezső szerepeltetése ebben a nem neki való szerepben, annyira telitalálat volt viszont Lengyel Ferenc Tiberge s a fiatal Zákíl Gyula Duval szolgájának a szerepében. A rendezésről, Rímsky Pavel munkájáról, szólottunk már részben. Ügy gondoljuk, ez a tehetséges rendező kiválóan érti a maga munkáját, otthonosan mozog Nezval világában, ám nagy fogyatékossága, a magyar nyelv ismeretének hiánya. Enélkü! pedig, különösen egy romantikus verses dráma esetében, nem lehetett teljesértékű a munkája. Különösen kiütközött ez a hiányosság a már említett Thirring Violaesetben. Nem lehet kétséges ugyanis, hogy Thirring' Viola nem önmagától ütötte meg ezt a szántára természetellenes hangsúlyt, hanem egv előre megfontolt rendezői elképzelésnek vetette alá magát. S véleményünk szerint ebben volt a tévedés. Mert vagy ját- szuk az egész darabot naturalista elképzelésben, korhű előadásban (s ebben az esetben a gyertyákat nem villanykapcsolóval gyújtjuk meg, stb.), vagy nedig (s véleményünk szerint ez a helyesebb) stilizáljuk, korszerűsítsük az előadást. (mint ahogy a kivitelezésben ezt a komáromiak is tették) de akkor minden vonalon. természetesen a beszédkultúrában is. A komáromiak előadásának lefttiagvobb fogyatékossága ebben a kettőségben rejlett. A költői szépségű Nezval- darabot, annyi más jól vagy kevésbé jólsiktrült Nezval-vers fordítója, Monoszlóv M. Dezső maOvarította. Tipikusan Monoszlóv fordítás. Vannak sorok, sőt egész‘versszavak (mint. pl. a műsorfüzetben is közzétett „Vak koldus“ c. ének), ahol maradéktalanul kielégít, ugyanakkor számtalan esetben kellett felszisszennünk a Monosz- lóv-fordításokra annyira jellemző könnyítéseken, azon. hogv szinte előre kiszámíthattuk a gyanúsan könnyed rímeket. töiteték-szavakat, műfordítói konvenciókat. Cselényi László Üj évad kezdetén állunk. Színjátszóink most készülnek a téli időszakra, hogy estéiket munkával, saját maguk és mások művelésével, szórakoztatásával töltsék el. A múlt évi műkedvelő színjátszás az eredmények mellett sok kívánni valót hagyott maga után A szocialista dráma fesztiválja nem érte el a célját, nem hozta meg a várt eredményt. Nem is az volt a baj, hogy keyesen vettek részt a versenyben, hanem a színvonal kérdése, valamint az előadott drámák értéke körül folyt a legtöbb vita. E lap hasábjain megszólalt az újsáqíró, a drámaíró, a rendező. Értékes vita alakult ki műkedvelő színjátszásunk körül. A színjátszás közszükséglet, így fogalmazódott meg bennünk egyre inkább a gondolat. A színházba járó ember teljesebb ember, mint aki nem jár színházba. A színházi élmények gazdagabbá teszik a lelket, fejlettebbé az ízlést, bővítik a világról alkotott képünket, szélesítik ismeretünket. Színjátszónak, rendezőnek és mindenkinek, akinek csak köze van a színjátszáshoz, tudnia kell, hogy nem élhetünk vissza az emberek bizalmával. Ha beülnek a művelődési házba, akkor valami szépet akarnak kapni. A tanítók megróják, ha készületlenül áll a tanítványai elé. A színjátszó is tanít. Ha már valaki szerepet vállal, akkor nyújtsa tudása legjavát. Tudnia kell, hogy jó játékával emberi szíveket tehet boldoggá, de felkészületlenségével csalódást is okozhat. Az utóbbi időben sokat hallani, hogy a műkedvelés és vele együtt a műkedvelő színjátszás is zsákutcába jutott. A zsákutcába jutás gyökerei, okai a színvonalatlanságban, az igénytelenségben keresendők. Sajnos, oda jutottunk, hogy örülünk, ha játszanak. Nem törődünk azzal, hogy mit és főleg azzal keveset, hogy hogyan játszanak. De miért is állunk így és miért jutottunk eddig? Nincsenek rendezők, nincsenek hozzáértő emberek? Ezt így kategorikusan nem állíthatjuk mindaddig. amíg mélyebben nem vizsgáljuk meg a dolgok lényegét. A központi szervek szinte minden évben kéthetes tanfolyamot rendeznek a színjátszó körök vezetői részére. Minden évben ezreket és ezreket áldozunk ezekre a „gyorstalpaló“ tanfolyamokra. Mindig ugyanazok az emberek, minden évben ugyanazok az előadók vesznek részt rajta. Persze néha kivételek is vannak. De két hét alatt nem lehet megtanulni rendezni még akkor sem, ha két vagy három éven keresztül részt vesz valaki a tanfolyamon. Vezesse a tanító a színjátszó kört, arra van a faluban, mondják sokan. A tanító elsősorban tanító. Nevel az iskolában és ezután ha tehetsége, de főleg lehetősége engedi, rendezővé is válhat. SzöNézem fekete szemét, 5 meg az én kék szememet, így még össze is illenénk, a kettő keveréke csodálatos éjkék lenne. — Szeretsz? — Ohm — rábólintok. Valójában nem igen. Nem is tudom, miért járunk együtt. Főiskolás, mint én. József Attilával, Aragonnal, meg Jev- tusenkóval is tisztában van. Sőt, ahogy mondani szokta, tisztában van azzal is, hogy én csak bolondítom őt. „De nem baj". Máté Juli csak félrehív a minap, rejtélyes mosollyal, úristen, mit akar ez? És kiböki. — Nem is tudtad? — kérdezi aztán. Megdöbbenve nézek rá, úristen, csakugyan cigánylány? Jó, hogy szólsz, drága Juli, jaj, de jó, hogy szólsz. Szeretnék ennek a Julinak valami kedveset mondani, te buta liba, te csiriz vagy mit tudom én, hát nézz a tükörbe, te gézengúz, hát ki. vagy te, és ha cigány, hát mit fáj az neked, hogy ő cigány, te nyavalyás. És megállít még a Pötyi is, jaj de szívükön viselik a sorsomat. Rózsi cigánylányt ezt kell tudni nekem, hát megmondják. Már nyíltan is szemünkbe röhögnek. A Kálvárián szoktunk ülni (SZERKESZTŐSÉGI VITAZÁRŐ MŰKEDVELŐ SZÍNJÁTSZÁSUNK HELYZETÉRŐL) vetkezeti klubokat alakítunk, de kit állítunk az élére? Azt, akinek kedve van hozzá. Ilyen ember sok van központi hivatalainktól le a járásokig. Minden elismerés kijár nekik, mert munkájukat lelkiismeretesen és odaadóan végzik mindaddig, amíg erejükből telik. Erejüket azonban szétforgácsolják, s a művészeti irányításra kevés idejük és főleg kevés erejük marad. Vannak pedagógiai iskoláink, ahol a tanítókat képezik, ill. tovább képezik. De hol képeznek népművelési dolgozókat? Sehol. Szlovák és cseh vonalon képeznek, közép- és főiskolás szinten is szakkádereket. Nem lehetne megvalósítani, hogy a Nyitrai Pedagógiai Intézetben azok a tanulók, akik kedvet kapnak hozzá, a népművelési szakot választanák? Persze csak akkor, ha volna ilyen szak. Eddig nincs. Nem kellene elgondolkozni azon is, hogy azok, akik a népművészetet irányítják és jónéhány éves gyakorlati múlt áll mögöttük, távúton tovább tanulhatnának. Ügy ahogy mérnökökre szükségünk van és nem bízunk olyan emberre építkezést, aki nem ért hozzá, nem építhetjük és fejleszthetjük tovább a kultúrát sem azokkal, akiknek csak kedvük van hozzá. Még olyanokkal sem, akik mindenhez egy kicsit értenek. Hosszú az út, amíg egy színdarab a közönség elé kerül. • (Ha nagyon rövid az is baj). Kezdjük a választással. Valamelyik tömegszervezet vezetője elhatározza, hogy ezt vagy azt a drámát betanulhatnák. Azután a legtöbb esetben ez az egy ember lesz a darab rendezője, díszlettervezője, de még a főszereplője is. A súgó szerepét már nem tudja vállalni. De vállalja és vállalnia kell a szereplők megnyerését. Egy ember nem bírja mindezt. Ha valamelyik tömegszervezet színdarabot akar játszani, tartsa azt elsőrendű kötelességének minden vezetőségi tag és osszák fel egymás között a munkát. Rohanó korban élünk. Akármennyire elcsépeltnek is hangzik, de így van. A tempót a technika fejlődése diktálja. Jött a televízió és magával hozta a szórakozás, a művelődés lehetőségeit. De kielégíti-e a televízió minden igényt? Nem. Az emberek ezután is szerepelni akarnak, ezután is be akarnak ülni a művelődési házakba. Nem kell azonban figyelmen kívül hagyni azt, hogy az emberek igényesebbek' lettek magukkal és másokkal szemben. Többet várnak a műkedvelőktől és főleg jobbat. Nem kell és nem is lehet versenyre kelni a televízióval, mivel más művészi eszközökkel dolgozik, mint a műkedvelők és eszközök segítségével más hatásfokot ér el. Komáromban az országos szavalóverseny után szó esett az irodalmi színpadok megszervezéséről. Elmondta mindenki a véleményét, helyeselték, hogy jövőre megrendezik az irodalmi színpadok fesztiválját. Ám jutottunk-e már azóta a helyeslésnél előbbre? Ha most nem kezdik el ezeknek a szervezését, nehéz lesz azzal a három-négy eddig működő irodalmi színpaddal versenyt rendezni. Évről évre elégedetlenül nyugtázzuk az eredményeket. De mennyivel megyünk előbbre? Határozatok születtek és születnek, agyon- gyűlésezzük magunkat, de a határozatok csak a járási titkárságig vagy a népművelési otthon igazgatójáig jutnak el. Itt megszakad a láncszem és a határozat valóra váltása már ritkábban valósul meg. Éveken keresztül annyi határozatot és határozati javaslatot készítettünk, hogy ha csak a bennük foglalt gondolatoknak egy tized része válik valóra, akkor is előbbre lennénk. Próbáljunk már valamit tenni határozatok nélkül is. Az irodalmi színpadok szerte a világon egyre nagyobb tért hódítanak. Kifejezési eszközeikkel új lehetőségeket nyújtanak a műkedvelők számára. A szereplőkre sincsenek olyan megterheléssel, nem is szólva a változatosságról. Az irodalmi színpadok műsorába sok minden belefér. Éppen a kötetlenségadta lehetőségek teszik változatossá a műsort, még akkor is, ha egy íróhoz, költőhöz, (pl. Petőfi, Ady) vagy egy irodalmi korhoz (pl. a Csehszlovákiai Magyar Irodalom harmadvirágzása, stb.) kapcsolódik. Nem is szólva a technikai lehetőségek kihasználásáról. Diapozitívek, filmek, fényeffektusok, hanghatások fölhasználásával nagyon változatossá tehetjük az irodalmi színpadok műsorát. Távolról sem merítettük még ki a lehetőségek széles skáláját ezzel a felsorolással. Évek óta szorgalmazzuk az irodalmi színpadok megalakítását, sajnos csak néhány helyen, de főleg Rimaszombatban értek el említésre méltó eredményt. Minél előbb hozzá kell fogni az irodalmi színpadok megszervezéséhez. Ügy hisz- szük. hogy Bratislavában, Du- ngszerdahelyen, Gútán, Nyit- rán, Ipolyságon, Érsekújváron, Rimaszombatban, Rozsnyón, Kassán és Királyhelmecen minden lehetőség megvan arra, hogy jól működő irodalmi színpad legyen. Persze, a felsorolás nem teljes, a lehetőségek megvannak másutt is. A műkedvelés, a népművelés formái megváltoztak. Ezt akarva-akaratlan észre kell venni kulturális dolgozóinknak, észre kell venni a rendezőknek, de nem hagyhatják figyelmen kívül a drámaírók sem. Kell a háromfelvonásos is, del csak akkor, ha az valóban értékes, ha mondanivalójával segít a mai ember erkölcsi arculatának kialakításában. Színvonalatlanság, a csak azért is játsszunk valamit és főleg három-négy darabot futtatni egész Szlovákia magyarlakta vidékén, mint ahogy azt az utóhbi időben tapasztaltuk, helytelen. A Csemadok központi bizottsága értékes kezdeményezéseket szándékozik foganatosítani. Minél előbb megalakítani nagyobb városainkban és fal- vainkon a báziscsoportokat, a- melyek példamutatóan előljárnak a színvonal minél előbbi emelésében. A báziscsoportok megalakítására minden lehetőség megvan ott, ahol a múltban jó színjátszó együttes működött. Azok az emberek, akik féltik színjátszásunk jövőjét, megegyeznek abban, hogy a jelenlegi helyzeten csak a színvonal emelése segít. Ehhez először is dráma, másodszor is dráma,* harmadszor rendezők és szereplők kellenek. Nem rózsás a helyzet sem ebben, sem abban, de a meglévő drámák között kellene egy kicsit körülnézni, elsősorban a központi dramaturgiai bizottságnak és a járási dramaturgiai bizottságoknak, valamint e bizottságokat irányító művelődési dolgozóknak. Csak így lehetnek felemelőbbek a színpadról elhangzott szavak, csak így nyerhetjük vissza a nézők bizalmát. Négyszázkilenc bemutatóról tudunk az elmúlt színiévadban, ami azt jelenti, hogy csaknem minden magyarlakta faluban és városban volt egy bemutató. Ez a szám még jobban kötelez akkor, ha tekintetbe, vesszük hogy átlagban minden együttes három-négy előadást ’tartott. Talán a kevesebb többet jelentett volna. Tömegszervezeteink ne lássanak csak pénz- szerzési lehetőséget a színjátszásban. Ne keljen versenyre egy falu keretén belül a CSISZ, a Csemadok, a tűzoltószervezet, stb., hogy mindegyik külön bemutatót akar rendezni, hanem egy komolyabb dráma betanulásánál fogjanak össze, mielőtt az erejüket szétforgácsolnák. E lap hasábjain elindított vita műkedvelő színjátszásunkról sok problémát fölvetett. Akármennyit vitatkozunk azonban, távolról sem tudjuk felölelni mindazokat a részletproblémákat, amelyek a színjátszással összefüggenek. Csak a legfontosabb, a legégetőbb kérdésekre mutattunk rá a vitában. Csak azokról a dolgokról szóltunk, ahol máris gyors beavatkozásra van szükség. Most, amikor egy új színiévad kezdetén állunk, most, amikor a játszani vágyás a legjobban kínálkozik, szükséges, hogy azok, akiknek csak egy kis közük van a műkedveléshez, segítsenek az indulásnál, mert csak így hozhat gazdagabb termést az elkövetkező siíniévad., >4 dqdidtyiáM/ty egy pádon, velünk szemben Jézus, négy gyertya között. Öreg nénik járnak ide, térdelnek a földön, imádkoznak. Ilyenkor csendben ülünk és fogjuk egymás kezét. — Nem szégyellik ezek magukat — mutat felénk egy öregasszony — hát nincs elég hely Nyitrán disznókodni, csak éppen itt, ti istenkáromlók... Elpirulunk egy kicsit, aztán odábbállunk, jó, hát igaza van, csakugyan nem való odamenni, még ülni sem. Rózsi pukkadozik, nahát ez jó volt, összekulcsoljuk a kezünket hátunk mögött, és ugrálunk mint a gyerekek. — Csókolj meg — mondja Rózsi. Már virítnak az orgonák, minden este lopunk egy csokorral. Verseket szavalunk. „Most mérgét hajt a rét s virágzik késő őszig... Apollinaire, mondom nyugodtan, és együtt szavaljuk: „... Kikericsek virítnak, kékek és lilák ..." Nézem fekete, fekete szemét, ilyenkor nagyon közel áll hozzám, szeretlek Rózsi. Csak néz, én átölelem a derekát, s amíg csókolom, behunyja fekete szemét. Amikor bemegyünk az internátusba, ' megint mosolyognak, hehe, ez jól kihasználja Rózsit. Ezek a barmok azt hiszik, hogy minden este lefektettem, hát mi vagyok én, s egyáltalán, miért, csak kan a férfi? Undorodom a szobától, ilyen ronda internátus talán nincs is sehol. A srácok az ágyakon hevernek, fürkészve néznek rám, mondom, azt hiszik, hogy most másztunk széjjel — Befejeztük — mondom hirtelen. Vigyorognak. — Te meg a Rózsi? Én meg a Rózsi — mondom fáradtan. — Maszlag! — így a Jóska. Ernő: Apikám lefogytál, karikás a szemed, hát éppen ideje volt abbahagyni, kiszítta a véred is. Bónis Sanyi rám hunyorít, az intelligens Bónis Sanyi, úristen, milyen otromba most. — Hogy melózik a nőci? — kérdi röhögve. — Öt celziussal melegebb a vére, jó cigányvér, spanyolvér vagy mi. Megyek az úton, valami fáj, Rózsi jár eszemben. Meg Apollinaire. „Kikericsek virítnak...“ No, most egyedül minden este... ★ Kinyitom az internátus ajtaját, lassan vége az iskolai évnek, nyáron majd sokat olvasok és ... Űristen, ez meg itt Rózsi, ez meg Sanyi, Bónis Sanyi,.. szervusztok, mondom, Sanyi rám néz, zavartan állok, hogy vagy Rózsi, jó, válaszol Sanyi, de én Rózsit kérdeztem, Bónis Sanyi, az intelligens, kegyetlenül vigyorog, én is ránevetek, aztán abba a kacsintó -vigyorgó intelligens arcba belezúdítom az öklömet. BÁRCZI ISTVÁN
