Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-10-15 / 41. szám
vagy urnajos Kiképzésén vett •észt? Nálunk nincs ilyesmi. Különben lehet, ki tudja? Az- ;án Gitta még gondolatban is ilszörnyülködik: csak nem bör- :önben ült!? Több, mint valószínű! Ott nem ihatnak az em- jerek! Igen, igen, veszedelmes lünöző lehet. Lám csak a fé- elem! Hiába, megérzi azt az jmber... Elveti a gondolatot. Lehetetem hogy bűnöző. Nem így réznek ki a bűnözők. Vagy négis? Szemében az a külö- iös ... de hiszen nem is olyan borzasztó a szeme! Szünetben mindketten ki- nennek. Az előcsarnokban is jgymás mellett állnak. A fiatalember csak úgy dobozból cigarettával kínálja a lányt. Ki- :si tétovázás, mérlegelés után ílfogadja és rágyújtanak. Gitta váratlanul a fiatalembernek szegezi a kérdést: — Hol volt három évig? — Nagyon kíváncsi rá? — kérdi a fiatalember két füst között és keserű mosollyal néz a lányra. Gitta felhúzza a vállát: —< Mondjuk... — Hát... hol is voltam? — sóhajt a fiatalember. — Olyan helyen, amivel nem nagyon szívesen dicsekszik az ember ... Semmi kétség — gondolja Gitta: bűnöző. De hogy bizonyosságot nyerjen, megkérdi: — Börtönben? — Igen — válaszolja a fiatalember. — Embert ölt? — Nem... Engem öltek meg... _ — Furcsákat beszél. — Mért? Lehetetlennek tartja? — Hát ha megölték volna, akkor most nem beszélgethetnénk, nem gondolja? — Nem ismeri eléggé az életet — mondja a fiatalember és hosszú ujjaival beletúr őszülő hajába. — Ki tudja? Hátha jobban ismerem, mint maga! — Az is meglehet... Senkiről nem lehet tudni, hogy mit hordoz a lelkében. Lehet az illető ragyogó szépség, vagy torz nyomorék, mindenkor a bensője jelenti az embert. Hogy azt a valamit léleknek nevezzük, vagy másnak, az már mindegy. Szóval, szerintem, illetve nekem az a nézetem, hogy a lelkileg megsemmisített ember halott. Ha valakiben megrendül az emberekbe' és az életbe vetett hite, az már csak két lábon járó hústömeg ... Bocsánat az ízléstelen kifejezésért.. Gittát annyira meglepi a fiatalember gondolatmenete és annak igazsága, hogy hirtelenjében szólni sem tud. Csak azt érzi egyre határozottabban, hogy a mellette álló fiatalembert alapos próbára tehette az élet. Megölték a lelkét, s vele együtt az egész emberségét. Arra egy pillanatig sem gondol Gitta, hogy esetleg félrevezetheti. Sokkal becsületesebbnek látszik, mintsem feltételezhető volna róla, Igen, most már látja, hogy valóban nem olyan borzasztó a szeme sem, mint eddig hitte. Váratlanul Seres képe jelenik meg előtte, s vele együtt a figyelmeztető hang: „Vigyázz, Gitta! Nem lehet hinni a férfiaknak!“ Tovább fűzve a gondolatát mégis arra a végkövetkeztetésre jut Gitta, hogy amit eddig mondott a fiatalember, elhihető. Sőt! Más valaki talár le is tagadta volna, hogy börtönben ült. Más valaki talár ahelyett, hogy élőn is haloti lehet az ember, az élet csodálatos szépségeiről beszélt volna... Vagy csak sajnálatc jó munkát végeztek a film készítői: nem akarták meghamisítani a történelmet... — A fiatalember Gitta arcát fürkészi. — Úgy látom' nagyon lehangolta a film...? — Igen. Nagyon lehangolt. — Miért? — Hót... miért... Inkább meghamisíthatták volna a történelmet,.. Két boldog ember képe maradt volna meg az emlékezetemben ... — Hazugsággal nem lehet megváltoztatni a tényeket és a valóságot. S így van ez rendjén! — mondja a fiatalember. — Igaz volt, szép volt, megrendített — elhittem. Gazdagabb lettem egy szép élménynyel, s valamit megtanultam még jobban gyűlölni... — Mit? — Az igazságtalanságot és az embertelenséget. — A filmből vagy az életéből? — Mind a kettőből... A mozi előtti lépcsőkön meg kell állni. Zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. A levegő is lehűlt. Gitta magára veszi a szvetterét. A fiatalember Gitta felé fort dúl: még milyen fényesen ragyog! Az órájára pillant: fél nyolc. Visszagondol a tegnapi napra, a mozira ... Milyen valószínűtlen mindaz, ami megtörtént. Szilasi Béla... Ki lehet, mi lehet? Egyelőre csak annyit érez, hogy jó rágondolni, s hogy kellemesen elbeszélgettek, s csak annyit tud róla, hogy az utolsó három évet börtönben töltötte, mert megölték a lelkét. Kissé furcsa és ellentmondásos. Felkel. Sarkig tárja az ablakot. Kristályosán tiszta az augusztusi reggel. Vízcseppek gyöngyöznek a leveleken, s olyan kék az égbolt, mintha frissen festették volna az éjjel. A tükör elé ül: hosszan nézegeti magát. Mosolyog. Ritkán, de máskor is szokott. Mégis úgy látja, hogy van valami újszerűség, van valami feleme- lően szép a mosolyában. Az idegen szem talán úgy jellemezhetné, hogy olyan, mint a kiviruló rózsa. Csacsiság! Csak úgy beképzeli magának! — Mit csinálunk, Gitta?... Négyfelé elmegyünk a kispark- ba? Megígértük, hogy elmegyünk, igaz!? — Igaz, igaz, de attól füg- etlenül még itthon maradha- iink. Az effajta ígéret nem ötelezhet semmire. Elvégre... — Dehát értsd meg, Gittács- a! (Hogy még Gittácska!) lem az ő kedvéért megyünk da! Hiszen szeretünk oda jár- i, nem!? Látod, tegnap is mi- ,ien jól éreztük magunkat? legtanultuk a fülemülék dalát ä. Tudod, holnaptól kezdve darin! fogunk! — Jól van, nem bánom, négyeié elmehetünk . 1. Tudod mi ütött eszembe? Estére jó vol- a táncolni. Hiszen olyan régen .era táncoltunk már ... Háromnegyed nyolc. Mikor esz még négy óra? Az ablakba könyököl. A tü- elmetlen várakozás izgalma seppen a szívébe. Úgy érzi elassult, megállt az idő. Kár, logy vasárnap van és tétlenéggel kell tölteni az idejét. Mívesebben dolgozna. Pöty, pöty, pöty, zrrr... száz- luszonhat. Pöty, pöty, pöty, rrr ... ezerötszázhuszonnégy... ledig de utálja! Most mégis zívesen csinálná. Vajon tudhat-e táncolni? Mép kis história: egy börtön- öltelékkel akar táncolni! Egy lűnőzővel, egy ... ' Megszólalnak az utcai hang- zórók. Érzelgős slágert sugá- oznak. Szívhezszóló női hang lúgja: ......Jó a várakozás ...“ áindig utálta ezt a dalt... i Várakozás? 1 Jó? Nem jó? ... i Talán negyedikes, vagy ötö- 1 likes volt. Egyszer Koncz Peti, • i körorvos fia, azt mondta ; íeki, hogy délután menjen le i i rétekre. Jóformán meg sem i ibédelt, máris futott. Sietett, < nert Pétiké mondta, akire na- i jyon jól esett rá-ránézni az ; skolában. A rét közepén arccal a falu : elé hasrafeküdt és várakozott. Slőtte milliónyi karcsúderekú, ehérszirmú margaréta pillan- józott a szél muzsikájára. A evegőben bogarak zümmögtek, viellette kisebb-nagyobb szöcskék ugráltak, hangya futott i lábára, pettyes katicabogarat •epültetett az ujja hegyéről és közben sok szép mindent gon- iolt Petiről. Milyen jó volt akkor a várakozás! Azóta sem teremtek benne hasonló, fel- rmelően jó érzések. Árra is nagyon emlékszik, amikor egyszer hóvirágozni ment Petivel a belső erdőbe. Délfelé fölengedett a föld fagya, s fülig sárosán tért haza. Nagyanyja alaposan elverte. Nem bánta. Mindent kibírt Petiért. Titkon még büszke is volt rá, hogy Peti miatt kapott ki és nem sírt. Aztán azt a napot sem felejti el soha, amikor nagy teherautó állott be az orvosiak udvarára és az ügyeskezű munkások felpakolták az orvosék minden bútorát. Elköltöztek. Még most is maga előtt látja Peti szomorú szemét, búcsúzó integetését, s még most is érzi szíve táján azt a fájó szorítást... Azóta sem találkozott az öröm és bánat effajta érzéseivel. Mintha Peti örökre elvitte volna magával... Vajon most hol lehet, mit csinálhat? Boldog lehet, vagy boldogtalan? Merengéséből az ajtó felöl hallatszó kopogás riasztja fel. Most jut csak eszébe Fábián, meg a háziasszony, meg az elmulasztott vacsora. Baljós tekintettel néz az ajtó felé: — Igen! — Fent van már, Gitta? — Igen ... azonnal kinyitom — mondja, s vegyes érzésekkel fordítja meg a kulcsot a zárban. — Jó reggelt! — köszön Fábiánné jókedvűen. Ez némileg megnyugtatja Gittát, s nyomban vidámabb arcot vág a váratlan látogatáshoz. — Jó reggelt kívánok! — köszön ő is. — Hogy tetszett aludni, Fábián néni? — Nagyszerűen aludtam, csak a nagy égzengéstől féltem egy kicsit — feleli Fábiánné és elhallgat. — Nem tetszik rám haragudni? — kérdi Gitta kicsit félős csendességgel. — Miért haragudnék? — Hát, hogy, hogy megszöktem a vacsora elöl. A háziasszony jókedvűen felnevet: — Ellenkezőleg! Nem is hiszi, mennyire örülök — mondja Fábiánné olyan hangsúllyal és ízzel, hogy valóban elhihető az, amit mond. Arcának két oldalán még a kis gödröcskék is mosolyognak. — Ez jó lecke volt neki, nagyon jó! (Folytatjuk) A ieivnagosoaasnaK, a világosság századának e legnagyobb szelleme, Denis Diderot voltaképp rejtélyes férfiú volt: az emberi energia olyan meny- nyiségét használta el szelleme, ami már a csodával határos. Voltaire „pantofil“-nek, min- dentszeretőnek nevezte, s csakugyan: ahogy elméjébe már- már a mindenség fért bele, úgy tevékenységében is ott kísértett a „minden“. Nem könyvtárak hűvös ölén, vidéki kastélyok csendjében, hanem úgy, amint illik — padlásszobában, kávéházban, buki- nistáknál, kiadók rabságában, anyagi kényszertől sarkallva vette birtokába a tudományt és a művészeteket. Diderot urat minden vonzotta: ha egy könyvet keresett, hát Babuti kisasszony boltjába tért be, mert Babuti kisasszony nagyon csinos volt... S ahogy ma a Dome és a Café des deux Magots otthont ad Sartre-nak és a filozófusoknak, úgy adott — mu- tatis mutandis —, a Régense és a Procope a hajdani filozófusoknak. Akkor, hajdanán, a forradalom készült a kávéházakban, az asztalok körül, ahol Diderot sakkozott, ahová Jean Jacques Rousseau, egy fiatalember, újfajta kottaírásának találmányával betoppant. A kávéházakból a vindennes-i várbörtönbe követhetjük Diderot útját. A „mindentszerető“ nem szeretett mindent s harcos indulat ágaskodott benne a feudalizmus rendje s a papok istenfogalma ellen. 1746-ban írt egyik első munkája, a „Filozófiai gondolatok“ így kezdődik: „Az istenről írok: nem számítok sok olvasóra és egy-két helyeslő szóval beérem. Ha Gondolataim senkinek nem tetszenek, akkor esetleg csak rosszak, de ha mindenkinek tetszenek, akkor biztosan csapnivalók“. Mennyi kihívás és dac bújik már a fogalmazásban! Mint ahogy következő jelentős műve, a „Levél a vakokról“ már a börtönbe juttatja. Korábbi művét csak elégették, most már a személye ellen törnek. Mert mit is kérdez ez a nagyszerű mű? Azt, hogyha ismereteink, gondolataink, eszméink a külvilágtól nyert értesüléseinket, benyomásainkat kot- tázzák és azok nyomán alakulnak — milyen képzetei és eszméi vannak a vakoknak? Ez a merész és szellemes kérdés- feltevér mindenképpen materialista választ sürget Diderot- tól: ennek az iránynak nőtt ö ígyik legnagyobb képviselőjévé, későbbi munkában. Világképének középpontjában az anyag létének, objektivitásának felismerése áll s legfontosabb tulajdonságaképpen a mozgást ismeri fel. Ezt a filozófust kortársai élőbeszédben és társalgásban élvezték a leginkább. Marmon- tel azt mondta róla, hogy nem ismerte igazán, aki csak írásaiból ismerte. Az agyanhajszolt Diderot pedig mindig talált időt társalgásra és vitára. Pedig húsz esztendejét hatalmas munkára szánta. Le Breton, a kiadó a harmincéves, jórészt még ismeretlen Diderot-t azzal bízta meg, hogy Chambers híres. angol enciklopédiájának fordítását végezné el. Ebből a megbízásból terebélyesedett naggyá a forradalom bibliája, a fogalmakat korszerűvé átértékelő Francia Nagy Enciklopédia. A jó barát D’Alembert, a híres matematikus idő előtt belefáradt a munkába, Voltaire egy-egy szócikke váratott magára és sohasem készült el — Diderot azonban váltig kitartott s ezerkétszáz cikket írt, számtalan mást átnézett, javított korrigált... „Inkább elkopni, mint elrozsdásodni“ — vallotta Diderot. Megszállottan írt, életművének java részét, szépirodalmi munkáit betakarítatlanul hagyva egy-egy kéziratban, másolatban az utókorra. A „Rameau unokaöccse“ a romlottság géniuszának, a züllött, cinikus bohémnek ez az örök rajza, hosz- szú ideig lappangott, Goethe fedezte fel s fordította németre, németből fordították franciára, míg aztán 1891-ben egy párizsi könyvárusnál felbukkant az eredeti kézirat. S a régi fogalmak szerint sokáig élt, túlélte D’Alembert-t, Holbachot, Voltairet, Rousseaut, 1784-ben, ebéd közben, csendben szunnyadt el Denis Diderot, akit már kortársai „A Filozófusinak hívtak. Emberként s gondolkodóként egyaránt századok példaképévé nőhetett. Máig világító géniuszát most, születésének 250. évfordulóján, a Béke-világtanács ünnepli s közben szorgos kutatók lappangó kéziratainak nyomába szegődtek. Termékeny szelleme minduntalan új s új müveket ad késő utódai kezébe. léhány művészünk — festők, szobrászok, grafikusok — al- otócsoportot hozott létre és ez az alkotócsoport most ren- ezte meg első kiállítását a Dosztojevszkij-soron. Október 0-ig tart a kiállítás, amelyen a kiállított művek valóban hí- en tükrözik az alkotócsoport „Élet“ elnevezését. A való élet, szocialista ma művészi ábrázolása, ez a célja a csoportba ömörült képzőművészeknek. Fiatalok és az idősebb nemze- ék jeles tagjainak munkáit csodálhatják meg a látogatók, semiczky, Fulla, Bazovský, Benka festményeit, Szabó Gyula, hovan, Baláž, Bombová grafikáit, Kulich, Ksandr, Kavecký, nopek szobrait, hogy mást ne említsünk, mert hiszen hosszú olna felsorolni a kiállító művészek kiváló alkotásait. Az idő- ebbek kiforrott formaábrázolását kedvezően egészíti ki a fia- alok mértéktartó újkeresése, szélsőséges, kirívóságok nélkül, z igazi, az egyszerű, a valóban szép alkotások művészi kivitelezésében. DENIS DIDEROT születésének 250. évfordulójára akar ébreszteni maga iránt? Ilyen rafinált módszerrel akarja megnyerni a bizalmát? Miért nem tudok hinni!? Mire tanítottatok emberek!? Mért vettétek el a hitemet!? Mivel Gitta nem válaszol semmit, azt hiszi a fiatalember, hogy nem érdekli a lányt ez a téma, s másra fordítja a szólt: — Hogyan tetszik a film? — Tetszik — feleli Gitta — bár a szívem is fáj. — Miért? — Sajnálom a szegény cselédlányt. Túl becsületes és tiszta a szerelme. A végén úgyis csalódni fog... — Miből gondolja? — kérdi a fiatalember. — Két külön világban élnek ők: tűz és víz ... Mikor befejeződik az előadás, ezzel a megjegyzéssel áll fel helyéről a fiatalember: — Igaza volt... Dehát másként nem is végződhetett. Igen — Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Szilasi Béla! — Székely Gitta. Zuhog, kérlelhetetlenül ömlik a nagyszemű zápor. Villámok fénynyilai hasogatják a sötét égboltot. A járdán vastagon folyik a víz. Mossa, viszi a szennyet és a port. Gitta határozottan örül az esőnek. Nem mehet haza. Az eső miatt nem mehet és ez olyan jó, olyan megnyugtató érzés... Már éjfél felé jár az idő, amikor a Hársfa utcában lépkednek egymás mellett sétáló lassúsággal. Üde, friss szagú az augusztusvégi éjszaka. Beszélgetnek. Mindenről. Mindenről, ami általános, ami könnyed, s ami nem szorul magyarázatra. Mindenről beszélnek, csak önmagukról nem. Egyetlen árva szót sem. Fábiánné háza előtt megállnak: — Én már hazaértem — mondja Gitta. — Rokona? — Nem. — Holnapra mit tervezett be? — kérdi Szilasi. — Holnapra? Semmit... Jól kialszom magam. — Az sem rossz — így Béla. — Holnap este nem volna kedve egy kis szórakozásra. — Nem tudom ... Majd meggondolom. — Jó, jő, amit maga meggondol, abból én nem tudhatok semmit...? Hogyan tudom meg, hogy mit határoz? — Hogyan?... Délután négy felé elmegyek a kisparkba. Nagyon szeretek oda járni — mondja Gitta. Elköszön és bemegy. 8. Gitta, amikor reggel kinyitja a szemét, már süt a nap. De
