Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-10-01 / 39. szám
vm. N Pöty, pöty, pöty, zrrr ... Végre elintéződött az őszülő íiatalember ügye és távozik. Az ajtóból mintha ránézett volna. Nem valaki másra? Gitta önkéntelenül körülnéz. Semmi kétség: ránézett. Milyen lenéző, hideg közöny ült az arcán. Vagy tévedne? Jő, hogy elment, jő, hogy nem láthatja! Holnap vasárnap — gondolja Gitta J61 kialussza magát. Tíz órának az innenső felén nem kel fel. És este? Mit fog csinálni? Elmegy táncolni. Ha Juci holnap is hívja, elmegy. Legalább elszőrakozik egy kicsit: hallgatja a zenét, elnézegeti a táncoló párokat, iszik is egy keveset, de csak annyit, hogy ne kelljen erőlködnie, ha mosolyogni kell Táncolni nem fog. Ha valaki felkéri, akkor sem. Majd azzal utasítja visz- sza, hogy nem tud. Elvégre nem tudhat mindenki táncolni. Jön az igazgató. Egyenesen feléje tart. Most nem mosolyog. Szinte ünnepélyes az arca. Érdekes ... Hozzáér. — Mit csinál estére, Gitta? — kérdi halkan. — Nem tudom még — feleli Gitta. — Azt hiszem korán lefekszem. Fáradt vagyok. — Ne siessen annyira a lefekvéssel! — mondja Fábián egész köze! hajolva, mintha a munkáját nézné. — Anyának ma van a születésnapja ...• Elmegyek... Okvetlenül elmegyek — mondja jeléntőségtel- jesen, s amilyen komolysággal jött, ugyanúgy távozik. Érdekes- hogy még ma van a házi néni születésnapja! ? Erről nem szólt semmit, pedig amilyen közlékeny teremtés, biztosan megemlítette volna. Vagy elfelejtette? Mindegy. Vásárol néhány szál virágot és felköszönti. Kedves asszony, megérdemli. Fábiánná csodálkozva nézi Gittát. Hirtelen nem tudja elképzelni, mit akarhat a virágcsokorral ... ? Gitta elibe áll, s ünnepélyes torokköszörülés után ezt mondja: — Kedves Fábián néni! Engedje meg, hogy születésnapja alkalmából sok erőt, egészséget, boldogságot és hosszú életet kívánjak magának! Tessék! Fábiánná nyúlna is, nem is a virágért. Végül mégis elfogadja zavart szabadkozással: — Köszönöm ... igazán köszönöm, dehát csak október negyedikén lesz a születésnapom. Ki mondta, hogy ma van!? Most Gitta lepődik meg: — Az igazgató elvtárs...* — feleli a lány, s nem tudja nevessen' vagy mérgelődjön. — Ejnye, ejnye, a gézengúz!... — ingatja a fejét Fá- biánné és titokzatos mosoly bujkál az arcán. — Ha születésnap nincs is, azért jó vacsora lesz! Szereti a pulykahúst? — Pulykahúst?... Hogy őszinte legyek, még nem is ettem — feleli Gitta elpirulva — Hát akkor úgy számítson, hogy estére együtt vacsorázunk! — mondja a házi néni és elsiet, mert még sok a dolga. Gitta a szobájába megy és végigdúl a heverőn. Két karját a tarkója alá veti és hosszan nézi a mennyezetet. A fehéren vibráló mennyezetet. Elemezni kell a helyzetet. Valamit ki kell okoskodni... Igen. ki kell okoskodni valamit. Pedig hát milyen egyszerű volna az egész, milyen egyszerű! Most megfürödne szépen, estig pihenne Megvacsoráznának hármasban Aztán Fábián néni a fáradtságára hivatkozva lelépne. Ok magukra maradnának a kávéfőzővel meg a konyakkal ... Pfuj, de utálja ezt az életet! Dehát, igazgató úr! villan fel Gitta szeme. Ilyen gyerekes elgondolással fundálta ki a látogatást? Hiszen maga bátortalan, félős, mint egy nagy kamasz! Vagy csak képmutatásból teszi? Az alázatos, naiv hódőlót akarja megjátszani? Hát csak jöjjön! Majd megvacsorázik szépen a kedves mamával (bár jó volna a pulykahús!), el is beszélgethet vele a zöldség- és gyümölcsárakról, esetleg azt is megbeszélhetik, hogy milyen tél várható, hogy mennyi szénre lesz szükség. Aztán mérgében be is rúghat, a mamát is berúgathat- ja... Mérges lesz? Bizonyára. De abból még baj is lehet! A sértett önérzetű ember mindenre képes. Különösen, ha főnök az illető és a beosztottja tör borsót az orra alá! Mit tehet? Semmit. Egy igazgatónak semmi köze beosztottjai magánéletéhez. Mindenki úgy él, ahogy akar és azt csinál, ami éppenséggel jól esik neki. Tényleg nem tehet semmit!? Dehogynem! Kifogásolhatja a munkáját. Kínozhatja, üldözheti. Esetleg a mamát is rábírhatja, hogy tegye ki-az utcára. Az utcára? Arra még gondolni se jó! Felpattan a helyéről, az asztalhoz megy és leül szemben a tükörrel. Farkasszemet néz önmagával. Mondd, Gitta, mit tegyek!?... — Nem válaszolsz? Gyengülsz?... Ital nélkül is gyengül az ellenállásod!? Már elfelejtetted, hogy mit ígértél, hogy mit fogadtál meg!?,.. „Nem, soha többé nem“!...Nézi, nézi a tükörképét. Mintha tanácstalanság és szégyenkezés vibrálna a szemében. — Nem válaszolsz, Gitta? Szégyellő magad, Gitta! Ismét a heverőre dobja magát. Most hason fekszik. Arcát a kispárnához szorítja, lehunyja a szemét: Mit tegyek? Pusztítsa el valaki Fábiánt! Akkor a „Jednota“ alkalmazottja volt. Seres Gábor, az egyik osztályvezető, hatalmas szál ember, kettő olyan hasadt volna belőle, mint Fábián, gyakran elbeszélgetett vele. Az első beszélgetések után Gitta úgy érezte, hogy Seres a világ legokosabb, legbecsületesebb, legrendesebb embere. Milyen sokoldalú volt! Mennyi mindenről és hogyan tudott beszélni! Nemcsak politikai és gazdasági kérdésekben, hanem a művészetekben is nagyszerűen eligazodott. Számtalanszor idézett a világirodalom nagy- jaitól, a fontosabb történelmi évszámokat a kisujjából „rázta“ ki. Filozófikus biztonsággal, nagy élettapasztalatra való bölcsességgel magyarázott, oktatott, figyelmeztetett és tanácsolt. Gitta nagyon jól érezte magát a társaságában. Talán napokig is elhallgatta volna egyfolytában. Egész emberi magatartásában talán az volt a legfeltűnőbb, hogy Gittában nem a nőt látta, hanem egy embert, egy munkatársat, egy fiatalt, akit tanítani, nevelni kell, akit bele kell vezetni az élet titkaiba, akivel meg kell ismertetni az élet buktatóit. És mindezt nagy művészi érzékkel és hitellel érzékeltetni is tudta. Seres nagy hatással volt Gittára. Más szemmel kezdte nézni az embereket. Tárgyilago- sabb értékelés alapján kezdett ítélkezni, vagy gondolkozni felőlük. S mégis mi történt? Seres egy szép napon magáévá tette Gittát De hogyan? Olyan kimért, hideg nyugalommal és embertelenséggel, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Gitta ma sem tudná megmagyarázni, hogyan történt. Seres egyszerűen elkápráztatta, megbűvölte és kikerülhetetlenül csak oda, csakis oda vezethetett az út. Akkor talán maga sem bánta, hogy megtörtént. Utána kezdett gondolkozni. Gitta rádöbbent, hogy az ösz- szes ismert férfi közül Seres volt a legaljasabb és legraffi- náltabb. Micsoda módszerrel dolgozott! Szinte matematikai pontossággal szőtte a hálót, amelyből nem volt kiút, sem menekvés. Seres volt az egyetlen férfi, aki meg tudta téveszteni, aki túljárt az eszén, aki látszólagos becsületességgel „ejtette“ el. És Seres volt az egyetlen férfi, akitől nem kapott ajándékot. De annyira fájt Gittának a csalódás, annyira gyűlölte Serest, hogy el sem fogadta tőle az ajándékot. Akkor menekült tőle, menekült a közeléből, azt hitte, ha elmegy, örökre elválik tőle. Az emlékek visszajárnak, az emlékek visszanyúlnak, valahol bent a folt megmarad és nincs tisztítószer, amivel el lehetne távolítani ... Gitta sir: keserves zokogás rázza a testét. Nem maradok itthon, nem maradhatok itthon. Hiába fogsz haragudni, igazgató elvtárs! hetek a regényhősökkel. Nagyon bele tudom magam élni a regények világába. Tetszik tudni, a meg nem valósulható gondolatok világa az én világom ... A költészetet is szeretem. Jómagam is írogatok, de csak úgy a magam szórakoztatására ... j Hát, nem valami könnyű sors, kisasszony, azért megvagyok. Azért mégis csak örülök, hogy élek, mert hát az élet, mégis csak élet, nem igaz!?... Mondhatok még valamit, nem untatom? — Tessék csak egész nyugodtan! Nagyon érdekel — biztatta Gitta a púpos emberkét, akinek furcsán csillogott a szeme. — Sokáig kerestem egy hozzám hasonló csúnya, púpos asszonyt, akivel egybekelhettem volna, gondoltam, kettőnknek talán mégis könnyebb volna. Végre találtam. De hiába örültem neki, nem akarta hozzám kötni az életét. Azt mondta, van őneki sokkal különb embere: világhiresség, valamiféle nagy filmszínész. Majd elnevettem magam, s gondoltam: hibbant eszö szegény, mire is mennék vele, de ő csak mondta a magáét, hogy vele fekszik, vele kel, napközben elbeszélgetnek szépen, meg, hogy együtt ebédelnek, vacsoráznak ... egyszóval, hogy nagyon jól megvannak egymással, szépen élnek ... Mosolyogtam magamban, de később gondolkozni kezdtem a szavain és arra a megállapításra jutottam, Hiába fogsz üldözni és kínozni, kitenni az utcára! ÉLNI AKAROK! ÜJ ÉLETET AKAROK KEZDENI! A púpos emberre gondol, akivel egyszer együtt utazott. Hogy honnan a csudából jut minden az eszébe!? Hány ember képe fog még jelentkezni!? Hányán fogják még vádolni!? Csúnya, esetlen volt. Hatalmas púp éktelenkedett a két lapockája között. Szinte előre lökte a nyakát, fejét, s úgy tűnt, mintha a púpja szippantotta volna be a mellét. Mégis milyen vidám, s jókedvű volt szegény. Mennyi viccet mondott. Nem lehetett mellette unatkozni. — Maga mindig ilyen jókedvű? — kérdezte Gitta. Az emberke megértette a célzást és elkomorult. De csak egy pillanatig tartott, s már újra mosolygott. — Szó se róla. mikor egyedül vagyok, nem nagyon viccelhetek, mert igazán egyedül vagyok: nincs senkim. Azt is tudom, hogy aki rámnéz, sajnálkozik vagy kinevet. Segítek azon, ha emiatt kesergek?... Pedig .hát én is ember vagyok, nekem is vannak vágyaim. Én is szeretnék úgy élni, mint mások élnek ... Tetszik tudni, engem még nem szeretett senki, meg én sem szerethettem senkit. Még pénzért sem... Már bocsánat, hogy így fejezem ki magam . Nagyon szeretek olvasni. Hogy miért? Mert együtt szenvedhetek, küzdhetek, örülhetek és szerethogy nem is volt olyan kótya- gos eszű az a nőszemély... Egyszer Pozsonyba , utaztam. Szemben-ült velem egy fiatal lány, szintén egyedül utazott. Elbeszélgettem vele... Kedves volt, szép volt, szívesen elbeszélgetett ... S ha el tetszik hinni, ha nem, én meg vele éltem vagy öt évig!... Egyszer aztán azt álmodtam, hogy megcsalt és a szemembe kiáltotta, hogy nem szeret... Tetszik tudni, nekem az álmaim is sokat jelentenek, mert voltam én már miniszter, boxbajnok, meg a nők kedvence is álmomban... Egyszóval összevesztem a párommal és elváltam tőle. Hivatalosan a bíróság előtt... Sokáig fájt, de kihevertem... Hiába, nagyon szerettem... Azért elfelejteni sosem tudom ... Azt még nem is mondtam, hogy milyen fényes lakodalmunk volt. Csak az vfclt a baj, hogy esett az eső. Én már akkor sejtettem, hogy rosszul fog végződni a házasság, mert tetszik tudni, ha a lakodalom napján esik az eső, a babona szerint keserves, könnyes lesz a házasélet... Persze, most azt tetszik rólam gondolni, hogy ... Mindegy... Állomás közeledett, a vonat lassított. Kitekintett az ablakon: — Hát, én már megérkeztem. Le kell szállnom ... Még a keresztnevét tessék megmondani! — Gitta! Gitta vagyok! — Gitta ... Gitta ... Szép név, kedves név... Hát én most jól megnéztem magát, kisasz- szony. A vonat megállt. — A viszontlátásra! — mondta a púpos emberke és elindult, de az ajtóból még egy pillanatra visszafordult. — A napokban alighanem ismét lakodalmat ülök. Remélhetőleg nem fog esni az eső... A viszontlátásra, Gitta kisasszony! Megállt a sínek között. A vonat lassan elindult. És a púpos emberke integetett mosolyogva, míg az egyre növekvő távolság el nem választotta teljesen a vonattól... AZ ÉLET MÉGIS CSAK ÉLET! — dörömböl Gitta agyában a keserves életsorson átsütő optimizmus. Mindig csak a sors alázhatja meg az embert? Mért nem alázkodhatik meg a sors? Mért nem kényszerülhfet a sors térdre az ember előtt!? Hiszen az ember hegyeket mozdít el a helyéből, igájába fogja az atomokat, a világűrbe tör, s mégsem bir a sorssal!? Milyen istenek szabják meg: égiek vagy földiek!? Ha a huszadik század kora bebizonyította, hogy nincsenek égi istenek, akkor az emberek sorsáért a földi isteneket kell felelősségre vonni! Dehát ha minden ember külön-külön egy-egy isten: gondolkozó, teremtő és Ítélkező, hol van, melyik az az eszme, amelyik mindent összegyűjt, megtisztít és kristályos fényességgel szétsugároz? Létezik olyan erő, amely minderre képes, amely fennkölt ünnepélyességgel a világ fölé emelkedve, a világot átfogva kijelenti: az emberek sorsáért vállalom a felelősséget!? * Azt mondjuk: létezik! Hisz- szük, hogy létezik! Hátha Így van, ne csak szajkózzuk, ne csak higgyük, hanem tegyünk érte valamit! Sokkal többet, mint amennyit eddig tettünk. Tegyünk közösen, együtt! Északon és Délen, Keleten és Nyugaton! Honnan, miből jönnek ezek a gondolatok? — kérdi Gitta önmagától. Ki, milyen erők kényszerítik az agyamat, hogy ilyen gondolatokat vetítsen ki magából? ÉLNI, ÉLNI, ÉLNI! Felpattan a helyéről és újra a tükör elé ül: — Most átöltözünk és kimegyünk a városba... Csatangolunk, nézelődünk, beülünk egy cukrászdába és fagylaltozunk: egy csokis, egy vaníliás és egy citromos megfelel, igaz? — Aztán elmegyünk a kis- parkba és leülünk a gesztenyefa alatti padra. Tudod, amelyiken a múltkor ültünk!? És csak ülünk majd, nem gondolunk semmire, még Fábián úrra sem! Ott egye meg a fene, ahol van!... Csak ülünk, ülünk, hátunkat nekitámasztjuk a pad támlájának, lehunyjuk a szemünket, s ha egy kis szerencsénk lesz, hogy nyugati szellő lengedezik, akkor felénk hozza a rózsák illatát. Olyan tömérdek mennyiséget szívunk be, hogy egy hétig rózsaillatot fogunk lehelni... — Emlékszel? Amikor alko- nyodni kezd, megszólalnak a fülemülék. Megtanuljuk a dalukat és hétfőtől kezdve mi is énekelünk. Megígérjük? ... Igen, énekelni fogunk! Hiszen tudunk, ha akarunk! Dalos fülemülék és csalogányok leszünk! — Estére pedig elmegyünk moziba. Vajon mit adhatnak? Mindegy. Az a fontos, hogy teljen az idő. Gitta a nyitott ablakhoz siet, kitekint. Még ragyog a napsugár, de a nyugati égbolton felhők gyülekeznek. Esni fog ? Lehet, hogy nem, bár igen fülledt a levegő. Kinyitja a szekrényajtót. A ruhái már kilógták magukat. Melyiket vegye fel? Ujja végigfut a ruhasoron, mint har- monikásé a billentyűkön és egynél megáll: a halványkék lenvásznon. Ez jó lesz. Nagy kivágás elől, hátul, széles övvel és két széles kantárral a vállán. A bal kantár elején kicsi virág. Milyen is a színe? A penészéhez hasonlít. Azért is nevezte el penészvirágnak. Mit vegyen alája? Nagy a hőség, semmit. Kicsi nadrágot, melltartót és kész. Esetleg magával viszi még a lila színű szvetterét. Sosem lehet tudni. Éjfélig megváltozhat az idő. 7. A mozi előcsarnokában sze- metbántón pislog az egyik neoncső. Kicserélhetnék vagy megjavíthatnák! Az előadásra várakozók halk zsongása hullámzik az oszlopok között. A ruhatár most üresen tátong, annál nagyobb a forgalom a büfé előtt. Alig-alig akar megrövidülni a szomját csillapítani akarók hosszú sora. A pénztárfülke ablaka előtt talán tizen állnak. Gitta is beáll a sorba. Egyet-egyet előbbre lépve közeledik az ablakhoz. Most nem türelmetlenkedik: nem sietős a dolga. Éjfélig ráér, van ideje bőven. De hová menjen az előadás után? Majd kitalál valamit, azon is ráér még gondolkozni. Váratlanul furcsa, kellemetlen érzés kezd benne nyugtalankodni. Valaki figyeli. Megérzi azt az ember. Figyeli, figyeli. Érzi hogyan perzseli a háta közepét. Azért sem néz hátra! Majd megtudja. Csak akkor pillant kissé oldalra, amikor ellép a pénztár- fülke ablaka elöl. Legnagyobb csodálatára, vagy megrökönyödésére az ősz hajú fiatalembert látja az ablak előtti deszkapárkányon könyökölni. Éppen jegyet kér. Gitta legszívesebben eldobná a jegyét és elmenne. Dehát miért? — neveti ki önmagát. Miért kellene neki elmenni. A fiatalember miatt. Bolond gondolat. Mindenki odamegy és azt csinál, amit akar. Az égvilágon semmi köze neki a fiatalemberhez. Most látja életében harmadszor. Talán bizony azért akar menekülni a tekintete elöl, hogy olyan érdektelen ürességgel nézi, nem olyan vágyakozva, mint a többi férfi? Ki tudja, ki tudja? Gitta nem akar rágondolni, mégis rágondol. Nem akar ránézni, mégis ránéz. Nem szép — állapítja meg. De nem is csúnya. Valami hideg eltökéltség van az arcán ... Azért valami melegség féle is ül a vonásai között... Megvan! A szeme! Az a borzasztó Miért? ... Érdekes. Más nem veszi észre, csak neki borzasztó? Fél tőle! — ez a helyes megállapítás. Határozottan fél. Ugyanezt a félelmet érezte a takarékpénztárban is. Fél, fél, fél... Badarság. Hiszen nem fenyegette meg, nem szemte- lenkedett vele szemben, még csak nem is szólt hozzá. Akkor meg miért fél? Az ember mindent le tud győzni! — jut eszébe a közhellyé fakult szólam. De határozottan van benne valami: sok mindent legyőzhet az ember, csak akarat kell hozzá — fűzi tovább a gondolatát. Legjobb védekezés a támadás! Ezt meg valamelyik sportújságban olvasta, amikor is a futball válságáról cikkeztek. Erre a gondolatra már elmosolyodik. Hogy mi minden nem jut az eszébe! Bár tényleg úgy kellene csinálni: ugratással, játékkal közeledhetne hozzá, illetve alkalmat adhatna a közeledésre, ha ugyan hajlandó a fiatalember Ilyesmire. Nem, jó vicc. Hogy még hajlandó! Melyik férfi nem hajlandó? Vigyázz, Gitta! Ne játsz a tűzzel, mert könnyen lángra- lobbansz és elégsz! Üres frázis! — gondolja magában, miközben a falhoz sétál és az előadás reklámképeit nézegeti: „Bakaruhában“ olvassa a film címét Darvassal és Bara Margittal a címszerepekben. Gitta a második csengetés után bemegy a terembe és elfoglalja a helyét. Most már meg sem lepődik, hogy a fiatalember mellette ül. Ott ül, hát ott ül. Lehet, hogy csak véletlenül került melléje, az is lehet, hogy szándékosan. Annyi bizonyos, hogy kissé kényelmetlen érzés bizsereg a bőre alatt. Hasonló érzéssel talán még nem is találkozott. Mi lehet az oka? Különben nem lehet ebben semmi szándékosság. Csupán a véletlennek tudható be. Sok ilyen véletlent produkál az élet. Meg kellene kérdezni, hogy mit akar vele? Hogyisne! Hogy nevetségessé váljon? Különben, ha akar valamit, majd szól, ha meg nem akar, akkor úgyis minden rendben van. Azért Gitta a világért sem nézne oldalra. . Az előadás megkezdődik. Valaki a közelben cukorkát majszol. Ogy csettintget a nyelvivel, mintha lovat nógatna. Néha megpislannak a vészkijáratot jelzó vörös fények ... A híradó után néhány percre még kigyűlnak a fények, hogy a későnjövők elfoglalhassák a helyüket. (Folytatjuk)
