Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-09-24 / 38. szám

. • • w az életét. Gyűlöli a pillanatot, a percet, amikor először átlép­te a háza küszöbét. Nem akar vele találkozni, nem, soha töb­bé! El akarja felejteni Min­dent el akar felejteni. Ha lé­tezne olyan sebész, aki meg tudná szabadítani a múltjától, felkeresné. A világ végére is elmenne utána ... Jucira gondol ismét, meg a szüleire. Kedves emberek. Ju­cinak jó. Szépen berendezett lakásuk van. Igazi meleg ott­hon. Juci úgy röpködött otthon, mint egy pillangó: — Anyuci így... — Apuci úgy... — Jól van, kislányom ... Oda se megy többet. Minek? Szenvedni? Hideg szoborként álljon'a meleg otthon kellős közepén? Morzsánként szede­gesse a meghitt családi élet . széthulló morzsáit ? Nem kér , belőle. Túl sok keserűség futott már eddig is a torkára ... Fábián Laci akkor az étterem j előtt várta őket szolgálati ko­csijával. A tűző napfényben szemetbántón csillogott a sziir- , késkék Octávia. Juci előre ült Laci mellé, Gitta meg a hátsó ülésre egye- ! dűl. Az állami birtokra mentek . „háztűznézőbe“. ! Halkan zümmögött a motor, j könnyedén falta a műút kilo­métereit. Az útmenti almafák . ágait földig húzta a pirosodó t gyümölcs. Az ember lába elé borulnak ) a terhes fák — ötlött fel Gitta agyában a gondolat. Hirtelen a Prágában nagy sikerrel mutatta be új programját a csehszlovák jégrevü Harmadvirágzás VII. Bárpult, ő meg- a mixerní Elmosolyintja magát, mert eg ráncos arcú, falusi nénire esi a pillantása. Vajon a néni mi lyen koktélt kevertet magá nak? TV-koktélt? A mozirá dión keresztül akarja házho szállíttatni a huszadik száza kavargó forgatagát. A huszadi század megvadult véráramáb akar belesodródni? Nem szolgálom ki, néni! Mér gezett itallal nem szolgálok Menjen haza! Éppen hogy csak ki ner mondta hangosan a gondolaté Hülyeség! Megmosolyogni val hülyeség! Mért lát mindent fe kete színben? Mindig irtózot. a fekete színtől, most mégis az tölti ki az egész lelkivilágát. Hogyan? ö már soha nem ve­szi észre a vörösen atászállő napot, a liláskék alkonyatot, az üdezöld lombokat, s a tűzpiro­sán égő rózsákat? Pöty, pöty, pöty, zrrr... ezernégyszázötvenhat... Nem, ez nem neki való munka. Te­remteni, alkotni akar! Tan­könyvet akar írni az életről, kötelező tantárggyá tenni óvo­dától az egyetemig és olyan szinten tanítani, hogy soha senki ne bukhasson meg belő­le! Soha senki! * Jön az igazgató. Mosolyog,^ mint mindig. Mind csorgöbb és} meghittebb a mosolya. Már pu-' hűl, már érik már közeleg a látogatás ideje. Milyen kedves!'1 Milyen tapintatos! És mennyi! vágy ég a szemében! Szinte lo-j bog, mint a máglya! í Gitta érzi, hogy rövidesem! meglátogatja Most már min­den jel arra mutat Talán majd ízletes vacsorát is készíttet a kedves mamával, jófajta italt is hoz a táskájában, meg pizsa-j mát — illatosat, amit a felesé­ge mosott tisztára. » , Nem tudnak ők csak az Ital-! lal bizonyítani. Szerintük az a legjobb talajelőkészitő szer, Megmozgatja a vért, s gyöngí­ti az ellenállást. Szegény, bolond igazgatóm! Hát csak gyere! Csalódni fogsz. Még akkor is, ha egyedül iszom meg az összes italodat! Milyen kedvesen mosolyogsz, de éni már előre látom, hogyan fogsz! mosolyogni a látogatás után .. .j Pedig jő volna inni. Sokat. Részegségig De egyedül vala­mi hűvös szobában, nem úgy, mint az a dülöngélő fiatalem­ber, akivel először találkozott az utcán. Milyen részeg volt! És sápadt arcú, őszülő hajú. Harminc éves sem lehetett. Va­jon miért olyan sápadt és őszülő a haja fiatal létére!? Miért iszik ? Megrögzött alko­holista? Vagy a sorsa elől me­nekül a kábulatba? Pöty, pöty, pöty, zrrr... Gitta isméi felnéz. A sor vé­gére esik a pillantása Meg sem lepődik túlságosan, hogy ott látja az őszülő hajú fiatalem­bert. Meg szokta érezni az ilyesmit. Várakozik, kezében betétkönyv. No nézzük csak: takarékoskodik ? Mintha már nem volna olyan sápadt az ar­ca, de még mindig eléggé gyű­rött és fáradt. Iszákos, bizo­nyára iszákos. Miért ? Talár csalódott Valakiben vagy vala­miben? Talán ő is elrontotta az életét? Pöty, pöty. pöty, zrrr... Törődjön mindenki a magt bajával! Milyen karikásak a szemei Fekete karikák! ismét a feketi szín: mindig és mindenhol. Óh mennyire gyűlöli a fekete színt Mért nem intézik el az ügyét Álljon már fel valaki és intéz ze el soron kívül, hadd men jen a fekete karikáival! Jucira gondol Erőnek erejé vei most vele akar foglalkozr gondolatban. Vele, szüleive Micsoda hülye gondolatai tá­madnak: hömpölygő folyam a szerelem ... zuhog a szív zsili­péire, mint a Niagara vízesés.. Otközben még porzik is millió szilánkra fröccsenve... Hát nem nevetésre ingerlő gondo­latok ezek!? Különben az jó jel, ha nevet­ni való kedve van, az jó jel! — gondolta. Dehát milyen nevetés ez, milyen? Csak a mellében összecsomósodott keserűségtől akar vele megszabadulni. Nem tudni miért, amióta eb­ben a városban él, szomorúnak, nagyon elhagyatottnak és el­esettnek érzi magát. Azóta csak a fekete színek tolakod­nak eléje. Mintha megbokroso­dott volna a múltja, mintha érthetetlen bosszútól fűtötten támadná, mintha végleg meg akarná semmísfteni. Nem adja meg magát! Ka­cagni fog, daiolni fog! Elhiteti önmagával, hogy csupa költé­szet az élet, hogy a fekete színnek is megvan a varázsa és a szépsége! Keresni fogja és megtalálja, meg kell, hogy ta­lálja! _ Célhoz értek. Még perzsel a nyár, de a kö­zelgő ősz már benne remeg a levegőben. És ezt Itt érezni legjobban. Itt, a szabad termé­szetben ... Mintha halk, sutto­gó hangon jelentkezne az ősz: látjátok, jövök, jövök már! Barna rögöket gurítok az aranyló gabonatáblák helyére.. Halványsárga ecsettel pettye- zem a lombokat .. Rozsdám­mal marom a rétek füvét... Érlelem, érlelem a határt... Sűrű párát lehelek a levegőbe és elködösítem a látóhatárt.,. Riadót fúvók a vándormada­raknak, nyugtalanságot csep­pentek a szívükbe. Azt akarom, hogy magasra szökjön bennük, a készülődés lázgöibéje. hogy erőt gyűjthessenek a hosszú útra.. * Még a vándormadaraknak is van otthonuk ., Ilyen, s ehhez hasonló gon­dolatok fakadtak Gitta érzései­ből. Állandóan ott köröztek benne. Akkor is, amikor körül­járták a gazdaságot és nézték a teheneket, hízósertéseket, a baromfifarmot. Legédesebbek a csecses malacok voltak. Megálltak a dinnyetábla mel­letti csőszkunyhónál. Előtte hányát feküdt az öléstermetü, vén csősz. Arcára borított ka­lapja alól csak rőt bajszának egyik ága kandikált elő. Nagy­hangon hortyogott az istenad­ta, jó, hogy el nem fújta a ka­lapját. ' — Zabban a lovak, hé! — rikkantotta el magát Laci tré­fálkozva. Nagyhirtelen felült az öreg 5s bamba képpel bámult a vi- 'ágba. Mindannyian elnevették magukat. — Már bocsánat, mérnök elvtárs, de.., — Minden bűnét megbocsát­juk, ha egy jó érett dinnyét keres nekünk, Károly bácsi! — nyugtatta meg Laci mosolyog­va az öreget, aki korához ké­pest ügyesen felpattant és el­sietett. A kés nyomán recsegve-ro- pogva nyílt kétfelé a pirosbélü dinnye, s benne félkaréjban, mint szabályos fogsor a fekete magok... Csakhamar végeztek az illa­tos, édeshúsú dinnyével. Soha jobb ízűt nem ettek még. Csak egy kicsit langyos volt. Áthe­vítette a tűző napsugár. ók is leheveredtek. A város zajos forgalma után jól esett a nagy csendesség. Először szinte bántotta a fülüket, az­tán megszokták. Valami látha­tatlan automata szerkezet visszakapcsolt az idegközpont­jukban. Megnyugvást vetített rájuk a nagy magas égbolt... Mint a végtelen óceánok kék vize — gondolta Gitta. Való­ban kék? Nem látta még, csak hallotta. De jő volna egyszer a tengerparton üdülni! Napoz­ni, pirulni a homokos ágyon, majd meg ringatődzni a hullád mok taréján, alámerülni, fröcs­kölni, színes labdát dobálni... Távoli, elérhetetlen, idegen isten vagy tengerpart... Távo­li és elérhetetlen mint a nap korongja, mint a csillagok, mint a... Több hasonlat nem jutott eszébe hirtelenjében. De mégis: mint a boldogság ... Juciék akkor még táncolni hívták, de nem fogadta el a meghívást. Kissé kesernyésen arra hivatkozott, hogy nem akar a szekér ötödik kereke lenni... (Folytatjuk) A Magyar Nemzet szeptem­ber 14.-i számában hosszabb cikket közöl Sós Endre tollá­ból, Fábry Zoltán legújabb könyvéről a Harmadvirágzásról. „Ha a Harmadvirágzás nem is számíthat nagyobb tömegek érdeklődésére, nem vitás, hogy annál komolyabb vitaalkalom­nak kínálkozik a magyar iro­dalmi szakértők, irodalomtudó­sok és irodalom-szociológusok számára — írja a cikk szerző­je, majd így folytatja: ilyen fajtájú könyvre a szlovákiai magyar irodalom ehhez hasonló felmérésére és összefoglalására már réges-régen nagy szükség lett volna. Sokszor beszéltünk arról — Magyarországon is, a szlovákiai magyar irodalom a magyar iro­dalomtörténet fehér foltjai kö­zé tartozik. Fábry bátran beis­meri, hogy ez így van, mert a szlovákiai magyar irodalom történetének megírása minded­dig elmaradt; nem akadt, aki vállalkozzék az összegezés el­készítésére; nem volt aki meg­csinálta volna az összefoglalót. Fábry Zoltán — aki a legki­tűnőbb szlovákiai magyar kri­tikusok és publicisták közül is kiemelkedik, rendkívül széles látókörével és komoly irodal­mi, szociológiai tudásával — nem tagadja, hogy sok szem fordul feléje kérdőn és kérőn, szemrehányóan és vádlón. „Van egy nagy bűnöm, mulasztásom — írja az előszó helyett a könyv élére helyezett Ütrava- ló-ban. — Úgy mondják, úgy tudják, hogy ez összegezést, áttekintést nekem kellett vol­na elvégezni.“ A Harmadvirág­zás szerzője bevallja, hogy — mint szemlélő és mint aktor — a szlovákiai irodalmi élet kép­viselői között valóban ő isme­ri a legjobban a szlovákiai ma­gyar irodalom anyagát és lég­körét, hiszen kezdettől része és részese, objektuma és szub­jektuma volt ennek az iroda­lomnak. De hangoztatja: éppen ez az „alanytárgyi viszonylat“ jelentette az első akadályt; ön­magáról is írnia kellett volna; ezzel pedig személyes vallo­mássá torzult volna az iroda­lomtörténet. önmagáról vi­szont nem hallgathatna, hiszen mindenfelé számonkérnék tőle személyének és szerepének el­hallgatását. Emberek az embertelenség­ben című könyvében, előző ta­nulmánykötetében, Fábry Zol - tán őszintén megvallotta: mi­ért nem lehetett az a kritikus, akinek lennie kellett volna és aki lenni is akart? „Kritikus csak az lehet, aki bírói tisztét fórumként és fókuszként ál­landóan gyakorolja, rendszere­sen és rendetteremtőn. A leg­főbb törvényt: a folyamatossá­got elmulasztottam, és így egészet még a magam portáján — a szlovákiai magyar iroda­lom térfelén — sem adhattam.“ Mentségére Fábry Zoltán felhozza az antifasiszta publi­cisztika művelésének gyakori szükségességét, ő úgy mondja, hogy elvonta őt a kritikus munkájától „az antifasizmus muszája“. A kritikusból — at­tól a perctől kezdve, hogy Hit­ler megjelent a porondon az antifasizmus harcos publicis­tája lett. A publicista viszont nagyon elhanyagolta az elvég­zendő kritikai penzumot. A legújabb szlovákiai irodal­mi periódusban — amit a szlo­vákiai magyar irodalom „har- madvirágzás“-ának nevez — szintén legfeljebb néhány évig tarthatott Fábry Zoltán kriti­kusi munkássága. E periódus könyveiről szóló írásait gyűj­tötte most kötetbe. Fábry Zoltán most elénk ke­rült kritikai tanulmányai és cikkei a szlovákiai magyar iro­dalomról szólnak ugyan, de ezek az írások nem olyan té­mák, amelyek csak a szlovákiai magyar irodalom „házi ügyed­nek tekintendők. A szlovákiai magyar könyvek ürügyén Fáb­ry Zoltán — mint önmaga álla­pítja meg tanulmányairól — „általános és általánosító, hasznosítható és továbbadható mondanivalókat" közöl az ol­vasókkal a regényről, a líráról, a novelláról. Egyik legérdekesebb tanul­mánya a kötetnek: Az igényes­ség műfaja című elmefuttatás, amely a novella problémáival foglalkozik. Olvashatjuk, hogy a szlovákiai magyar irodalom­nak a „harmadvirágzás“ korá­ban is a novellairodalom ma­radt a legfejletlenebb, érésben legelmaradottabb gyümölcse. Nem titok, hogy a novellával általában baj van sokfelé. Er­ről esztendők előtt éppen a Magyar Nemzetben írtam több cikket. Fábry Zoltán bővebben idézi könyvében néhány akkori megállapításomat, Egyébként neki az a nézete, hogy az igazi novella „ítél“; a jó novella „igazságszolgáltatás“; mégpe­dig olyan igazságszolgáltatás, amely fellebbezhetetlen, vál- tozhatatlan. A Harmadvirágzás szerzője kivételes szerepet lát Maupas­sant novelláiról. Működésében Juhász Gyula már 1905-ben észrevette; „Homérosz trónjára ma Maupassant ül.“ Maupas­sant abban az időben a „no­vella királya“ jelzőt kapta. Mestere volt annak — ahogy Illés Endre irta —, hogy mi­képp kell megszólaltatni a no­vellában a maga korának, nem­zetének, osztályának bűntuda­tát. Később a novella hanyatlásá­nak lehettünk szemtanúi, Mi­ért? Mert a novella elmulasz­totta a határozott ítélkezést. A novellákba foglalt határozat­lan ítéletek többnyire süket fülekre találtak. A fasizmusnak egyáltalán nem volt, nem is lehetett no­vellája. Ugyanakkor az antifa­sizmus elsősorban két műfajt szorgalmazott: a verset és a novellát. Nem túloz Fábry Zoltán, amikor a novellát a legnehe­zebb műfajnak mutatja be. Végül a következőkkel fejezi be ^ Sós Endre Fábry Zoltán legújabb könyvének méltatá­sát: Nem vita, hogy a Harmad­virágzás sok termékeny vitára adhat alkalmat. Nyilvánvalóan ilyen disputákat akart a szer­ző, amikor a különböző folyó­iratok és lapok hasábjain meg­jelent cikkeit kötetbe gyűjtöt­te. ľ |i M Hl meg Lacival. Náluk járt, talál­kozott velük egy hete... vagy egy esztendeje? Még mindig, ott áll a fiatal­ember. Fáradt. Látszik, róla, hogy fáradt. Mért nem intézik már el az ügyét!? A fiatalember néha Gittára néz. Ügy tűnik, valamikor va­lahol már látta a lányt. Igen, találkozott vele, biztosan talál­kozott vele, de hol? Határo­zottan emlékszik a feltűnően szép arcára, alakjára, fekete hajának hullámaira... Utálatos és kiálhatatlan le­het. A túl szépek rendszerint kiálhatatlanok. Nem kíván ma­gának hasonló feleséget. Inkább az agglegénységet! A szép nőn minden férfiszem megakad. A szép nőt állandó pergőtűzben, ostrom alatt tart­ják és minden férfi a magáévá akarja tenni. AZ EMBER BELEPUSZTUL­NA! BELE A FÉLTÉKENYSÉG­BE! Ezek mind bestiák. A szépsé­gükkel lefegyverezik az em­bert, tehetetlenné teszik, meg- bővölik, mint kígyó az áldoza­tát. De sokáig kell várakozni... Pöty, pöty, pöty, zrrr... Gitta nem akarja látni a fia­talembert. Dolgozik. Aztán az ablakra néz. A rácsok láttán a börtönre, meg Pista bácsira gondol. Furcsa vágy mozdul meg a szívében. Szeretné őt látni, szeretne vele elbeszélget­ni... Nem. Inkább egy lakat­lan szigetre szeretne vele re­pülni. Vizet fakasztana a szik­lából, virágoskertet teremtene a semmiből, életet varázsolna a holt földből. . Véres hólya­gok csüngnének az ujjai he­gyén, vastag, durva kéreg kép­ződne a tenyerén. És nem be­szélne. Idővel talán el is fe­lejtené a beszédet Pista bácsi­val együtt. Legalább nem idéz­hetnék föl a múltat, nem ter­vezgethetnék a jövőt és nem sértegethetnék egymást mér­gezett S7ónyílaikkal... Szamárság! Nem akar többé találkozni vele. Nem... Valahol ott, ott rontotta el terhes nőkre gondolt, s az anyaságra. A kerekek alig hall­ható monoton sikolya csecse- mősírásra emlékeztette. Vala­mennyi pőlyás csecsemő meg­jelent előtte, akiket életében látott. S valahol mélyen, talán a tudata alatt, feldalolt benne a vágy... Gyengén, erőtlenül, szellőhöz hasonlítható lágy érintéssel, de feldalolt: anya­ság... kisgyerek... De jó volna valakihez tar­tozni! Simán futott az Octávia ... Gittának keserű ízek szaladtak a mellére. Valamikor — tizen- nyolc-tizenkilenc éves korában —, szóval amikor még „fiatal“ volt, ékszerekre, sok szép ru­hára, meg ilyen kocsira vá­gyott. Álmodozásai mindig ezekhez a dolgokhoz vezették. Akkor még'azt hitte, hogy ezek jelenthetik az igazi életet és a boldogságot... Azóta rájött, hogy a boldog­ság nem az aranyhegyek tete­jén terem, nem is az Octávíák duruzsolásában dalol és nem a szép ruhák fodraiban lapul. Valahol másutt kell keresni. Elgondolkozva nézte az előt­te ülő emberpárt, ök már rév­be jutottak. De hát valóban révbe jutottak? Valóban igazi megszállottái lettek annak a sokat emlegetett nagy és szent érzésnek!? Vékonyka csermely­ként vagy szélesen hömpölygő folyamként zúdul szívük zsili­péire a szerelem!?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents