Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-29 / 4. szám
Szők e (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) Hallgattunk. Lelkemben ellentétes erők, érzelmek küzdöttek. — Vera elmondott mindent — mondta csendesen s nem nézett a szemembe. — Ha nehezére esik, hogy eljöttem... — Jő, hogy eljött... Gyöngéden simogatta a kezem. A szobában csak az eszméletlen betegek sipoló lélegzése hallatszott. — Most már... — megszakítottam mondókáját és könyörögve néztem rá: — Ne beszéljünk róla... Arra gondoltam, ha másról beszélünk, megfeledkezem a szörnyű s haszontalan gondolatokról, amelyek közt hányódtam. — Hallgasson. Most nem szabad beszélnie... — Beszéljen maga... — súgtam s bátorítóan megszorítottam a kezét. Félénk, kérdő pillantást vetett rám. — Tudja, oly sokat gondolkoztam a mi kettőnk dolgán, hogy... — Beszéljünk másról... — néztem a szemébe esdekelve. Oly ellentétes érzésekkel voltam tele, hogy sehogy sem tudtam köztük eligazodni. Gyűlöltem és vonzódtam hozzá. Ártatlannak és bűnösnek tartottam. — Mondja azt, hogy menjek el... — suttogta és egész testében remegett. — Szeretem magát és utálom magamat! — Ne kínozza magát... Maga olyan nagy gyerek... Dehát én... Amikor megláttam, örültem. Barátságos, meghitt beszélgetésre számítottam s nem ilyen érzeglős jelenetre. Másnak hittem s most jólesően könyveltem el, hogy mégsem olyan romlott. Sajnáltam és szántam, de szerelmes érzés nem volt bennem. Talán, ha akkor nem ábrándulok ki belőle, másképp alakul minden. — Most már késő és én amúgy is... — Sóhajtottam és kedvesen mosolyogni próbáltam. — Felejtsük el, ami köztünk volt, megtörtént... Én is hibás vagyok... — Óh, ha akkor... — Maradjunk jó barátok, — vágtam a szavába. Kétségbeesetten nézett rám: — Tudom, igaza van — lehajtotta a fejét. — Semmi olyat nem vághat a fejemhez, amit én már nem bántam volna meg. Most nem beszélhetek mindenről... Majd egyszer elmondom, hogyan jutottam ide.... A kezét tördelte és fáradtan felállott: — Most valóban ne beszéljünk róla... Szégyelltem, hogy ennyire megalázza magát. Eszembe ju38. tott az a vicc, amelyet első találkozásukkor mesélt. Magabiztos, behízelgő volt akkor a hangja. Szóról szóra felidéztem magamban. íme: — Kisfiam, mondd csak meg, mi leszel te, ha nagy leszel? — kérdé édesapja a nagyon is felvilágosult kisfiát. — Én olyan orvos leszek, aki televíziót is tud javítani! — feleli öntudatosan a gyerek. Akkor keserűen mosolyogtam ezen a nagyon is sokatmondó viccecskén. Kellő megvilágításba helyezte kettőnk helyzetét. Azóta... Nem éreztem örömet, hogy így megaláztomtól. Oly gyenge és oly elhagyatott voltam. Jól esett, hogy szeret. Mással nem akartam törődni. Amikor elment, reménytől csillogott a szeme és én bántam, hogy megint gyönge voltam. Megígérte, hogy pár nap múlva átvitet a női klinikára dr. Halmoshoz megvizsgálni. Aggódik, hogy ilyen állapotban szó sem lehet a műtétről. Engem valahogy most mindez nem nyugtalanít. Hiszen az emberek már úgyis tudnak mindent. Bármi lesz, a szégyenem megmarad. kodott. Nem győztem, s ő nem vesztett. Vesztettem s ő nem örült győzelmének. — Lehet, hogy túl sokat várok a férfiaktól. Nincs bennük aririyi... — mondtam csendesen, mentegetőzve. — Ne haragudjon, de az álmaimról fájdalom nélkül nem tudok lemondani. És maga se lenne boldog, ha én szenvednék... Ugye megért? — kérdeztem és megkerestem a kezét Bólintott, de nem nézett rám. — Örülök, hogy megértett... — mondtam hálásan, de nyomban belém hasított a szánalom. Bántott, hogy így a szemébe mondtam .válaszom. Heves vágy fogott el, hogy kiengeszteljem. Ajkamhoz húztam a kezét és megcsókoltam. Végigsimi- totta a homlokomat és közel hajolt az arcomhoz. Szemében ott ült a szomorúság. Elszánt mozdulattal elfogtam a nyakát és lehúztam magamhoz. Magam is meglepődtem hirtelen feltörő, heves indulaHatodik nap: Végre felkelhettem. Izgatottan dugtam lábamat a papucsba. Pár lépés után azonban megszédültem . és kis híján majdnem végigvágódtam a padlón. A sok injekciótól csupa kék folt a combom, karom. Egyre több erőt érzek magamban. Szerencsére nincs már lázam. Holnap nem kell ágyban maradnom. Odakünn őszi napfényben ragyognak a kert fái. A ritkuló lombok sárga levelei közül kilátszanak már a fekete ágak. Unatkozom. A nővér valami borzalmas háborús regényt hozott a könyvtárból. Nincs kedvem olvasni. Elegem volt a borzalmakból. Két társam még mindig eszméletlenül küszködik a lázzal. Hetedik nap. Meglátogatott Vera. Rengeteg édességet és befőttet hozott. Dr. Bartos virágot küldött. Ahogy bejött, hangos, közvetlen csevegéssel megtelt a kis szoba. Nyugtalanul te- kintgettem a túlsó sarok felé, ahol ma először nyerte vissza öntudatát egyik betegtársam. Most nyugodtan, halkan piheg- ve aludt. A másik hangosan nyöszörgött, érthetetlen szavakat rebegett. Mindez Verát csöppet sem zavarta. Letelepedett az ágyamra s nem állott be a szája. — Képzeld, az a hülye Irén szóba se áll velünk! Felhúzta az orrát, amiért megcibáltam a haját... Fütyülök rá! — Elköltözött? — Egy emelettel följebb lakik... Pirivel se tárgyal. Pukkadjon meg! — Nem költözött senki a helyére? — Nem. Nem is akarjuk. Úgyis kevés a szekrény a holmikra. Ha visszajössz, kidobjuk az ágyat is és a helyére összecsapatunk egy klassz virágállványt. KülönDen a srácok üdvözölnek, a brigadéros is és természetesen Piri is. És most beszélj magadról... Mosolyogtam, mert nem engedett szóhoz jutni. — El is felejtettem... Dr. Bartos üzeni, hogy holnapután átvitet a női klinikára. Attól tart, hogy elkésel... Különben is arra kért, hogy beszéljelek le... Ebben az állapotban nem ajánlatos. Nagyon legyengültél... De kihevered! Én azt mondom, ne ijedj meg. Inkább most, mint egész életedben nyögni. Az a csibész nem írt?... Azonnal nem értettem, kire gondol, de aztán kapcsoltam, hogy Viktor felől érdeklődik. Tagadóan ráztam a fejem. Látta, hogy nem szívesen gondolok rá; másra terelte a szót. — Dr. Bartos valósággal áradozik rólad! Azt hiszem beléd esett drágám... Még utóbb szerencséd lesz... Szinte hihetetlen! Pedig azt a nőt szgrzi meg, amelyiket akarja. Jó parti, futnak utána... Még aztán! Én mondom valóságos csoda... Kényszeredetten mosolyogtam. — Igaz, nem vagy az a megvetni' való! — kedveskedve a szemembe nevetett. — Más is megnyalhatná a* száját tőled... De hogy mivel bolondítottád meg Bartost, azt egyszerűen nem értem. Olyan lett, mint a gyerek... Pedig azelőtt, hogy vetkőztetett. És most... Mindenkit elzavar magától! Zavartan pirultam, hogy így beszélt. Mégis kicsit jól esett ez a hízelgés. Vagy legalábbis nem haragudtam érte, hogy elismeréssel beszél rólam. Ami viszont Bartost illeti... Most nem akartam törődni véle. Sokkal jobban nyugtalanított az, hogy esetleg elkéshetek, hogy a harmadik hónap... Hallgattam Vera szüntelen csevegését és ismét azon töprengtem, mikor történhetett. Sorra vettem összes találkánkat. Szádellőt és a többit, de minduntalan Szádéllőnél akadtam meg. Ismét végigáradt testemen az akkori élmény döbbeneté. Semmi kétség... Erőt vesz rajtam a türelmetlenség. Nem tudom miről beszélt Vera, de félbeszakítom: — Ne haragudj, hogy a szavadba vágok — fogom meg kezét és nézek rá kérlelően. — Ha három hónap letelt, akkor már... — Akkor vége! — Semmiképpen se lehet, hogy aztán is... — Semmiképpen! Néhány pillanatig szótlanul hallgattunk, aztán Vera törte meg a csendet: (Folytatjuk) Sziklaszirt közismert város a járásban, bár a bejárók falunak nevezik, amin bennszülött barátaink rettenetesen dühbe gurulnak. Van középiskolája is, ahol a szikrától a csiszesekig minden népréteg megtalálható. Mindenesetre én most nem „Ismerd meg hazádat" ankétot akarok csinálni. Azt is írhattam volna címnek, hogy „Iskolánk életéből", de túl száraz kezdésnek. Magamfajta újságolvasó ez esetben megnézné a címet és nem is olvasná tovább — mondván, éljen az iskolátok úgy, ahogy akar, engem mégis jobban érdekel a „Meghallgatunk, tanácsolunk". (Én is így teszek, de a „Katicával".) Én a fent em'itett iskola diákja vagyok, aki néha kénytelen részt venni különféle akciókban. Hogy ne kerüljek sok pénzébe a szerkesztőségnek, elmondom a történetet — természetesen az iskolánkról. — Ma délután háromra írsz egy kötelezettségvállalást, amely három pontból áll. De ma feltétlenül kész legyen, mivel szeptember 3l-e tiszteletére vállalunk kötelezettséget — közölték velem október harmadikén reggel, alighogy beértem az iskolába. — Nem vállalom — tettem rá határozottan. — Hogy képzeled? Nem délután kezded. Alkotói szabadság reggel nyolctól — tájékoztattak a részletekről. — Vállalom — javítottam ki gyors ütemben. Így kezdődött. Reggel, pontban nyolckor beültem az alkotó helyiségbe, hogy megkezdjem nagy müvemet. Régi szokás szerint kértem még két segítséget, az egyik majd fedőlapot rajzol, a másik lemásolja az én alkotásomat. Kötelezettségvállalás — írtam a piszkozatra rendkívül díszes betűkkel. (Nyolc óra öt perc). Miközben két asszisztensem csendben petikártyázott, én elkezdtem kondicionálni, a tízóraim felét megettem. Gondoltam, addig eszembe jut majd valami. De semmit sem találtam ki. No jó, még kettőt- hármat petikártyázom, aztán kezdem. Időközben felnyitottuk a rádiót, éppen twiszt-et játszottak és ezt nem szalaszthat - tűk el. — Dúvadúvadúvadúva... twiszttwiszt... énekeltük a dallamot egészen belemelegedve. Fél kettő előtt öt perccel, mikor újabb rángetózás közben az asztalra pillantottam, meg'áttam a papírt. Menten abbahagytam a twiszt-et. Tovább nem lehetett várni, nem húzhattam az időt. Elmentem ebédre, aztán nekiálltam az alkotásnak. Nagy csodálkozásomra megszállt az ihlet. Mindjárt le is jegyeztem. < Első pont: Mi, diákok vállaljuk, hogy fogunk tanulni. Ad kettő: A CSISZ-gyűlésen műsort adunk. Harmadszor:... Semmi sem jutott eszembe. Ekkor láttam meg egy „kis építői'“. „A csekepusztai elsöosztályo- sok 121,5 kg papírt gyűjtöttek ...“ Hogy ez nem jutott eszembe! Persze, ez a legkitűnőbb ötlet! Mindjárt be is írtam: X PÉTERFY GYULA: | Jegyzetek egy falusi j könyvtárban j I Nem véletlenül látogattam meg a pozsonypüspöki t * népkönyvtár eléggé elhanyagolt helyiségét. Azt kutat- ♦ * tam, hogy Püspökin, ahol egyre több a televízió, jég- | J szekrény, motorkerékpár és autó, ahol egyre több új t ; családi ház épül, ahol az állam korszerű iskolát építte- t í tett, vajon megtanultak-e már az emberek olvasni. Nem | t azt az olvasást értem, amit első és második elemiben : tanulnak meg a gyermekek, hanem a könyvek, az írott { betű szeretetét. | Ma kb. 7500 lakosa van a falunak és 5700 kötet köny- | ve a Népkönyvtárnak, ebből 1615 kötet a magyar nyel- | ven írt könyv. Több mint 500 kötet mezőgazdasági té- ♦ matikájú könyvet is találtam 4 kötetek között, ezeknek i nagyobb része már elavult és régen zúzóban. lenne a } helye. A könyvtárnak nincs olvasó-terme. Volt — de a hely- * hiány miatt átalakították könyvtárrá. J A könyvtár hibája, hogy a magyar és szlovák nyel- | ven írt könyveket keveri. Sokkal helyesebb lenne a I könyveket nyelvek szerint különválasztáni, mert aki $ szlovák nyelven írt könyvet akar kölcsönözni, annak ♦ kényelmetlen és haszontalan időpazarlás másnyelvű í könyvek közül előhalászni az olvasnivalót. Ugyanez j érvényes fordítva is! Ki a hibás? Mindenekelőtt és bizonyosan a tömeg- i szervezetek, amelyeknek semmiféle kapcsolatuk nincs a ♦ könyvtárral. De ugyanolyan hibás a HNB kulturális ♦ osztálya is,:amely megfeledkezik arról, hogy a kultúrát í nem azzal terjesztjük, hogy beillesztjük a könyvtár * szükségleteit a pénzügyi tervbe! í Hibás a könyvtáros, mert rendezett (múlt időben) | könyv-vitákat, kiállításokat, de az utóbbi időben mór | „kedvét szegte az eredménytelenség“! Kulturális dol- i gozó nem vallhat ilyen elveket! Az eredményt nem le- | hét könnyen elérni, mert szabad életünk 17 esztendeje * alatt évszázados mulasztásokat kell pótolni! Csak találomra ellenőriztem a kölcsönzéseket. Heč- j ko, „Vörös bor“ c. regényét magyar fordításban két- ♦ szer kölcsönözték ki, Hečko „Drevená dedina“ c. mű- t vét (szlovákul) utoljára 1961. május 30-án adta ki a könyvtár az olvasónak. A „Mai orosz elbeszélők“ c. kötet még nem került ki a polcokról. Több mint egy órán át várakoztam a könyvtárban, a téli délután már sötétszürke színeket festett a hófelhőkkel terhes égboltra, H de több mint egy óra alatt csak két-három pirosarcú gyermek nyitotta ránk az ajtót — felnőtt embert egyet sem láttam. Ugyanakkor nyugodtan idézhettem Petőfit: „De a kocsma bezzeg hangos!“ Utoljára hagytam azt a szervet, amelyet pedig első helyen kellett volna említeni, amelynek szolgálati kötelessége látni a püspökii hibákat és gondoskodni a helyzet kedvező irányú változtatásáról. Ez a szerv a Pezinoki Kerületi Népkönyvtár! Egy kerületi népkönyvtár dolgozói nem végezhetik munkájukat a tényéktől és emberektől távol — az íróasztalnál! A Pezinoki Népkönyvtár dolgozói nem feledkezhetnek meg arról, hogy a szépét, a jót, a helyest meg kell mutatni, Az elmúlt héten mutatták be filmszínházaink Brigitte Bar- dottnak, Babette háborúba megy című mulatságos filmjét. A nagy B. B. persze nálunk is nagy hódítást végez s még igényesebb nézőink előtt is igyekszik eltakarni szépségével a film művészi gyöngéit, bukfenceit. Harmadszor: Mindenki hoz két kiló papírt. Határidő: szeptember 31. Dátum: október 3. Délután ötre elkészítettem a nap nagy művét. A pontok alá odaírta valaki — míg kimentem levegőzni — nyomtatott betűkkel: Le a bürokráciával! Hallottam már ezt a kifejezést valahol, de nem tudtam, mit jelent. Mindenesetre mondtam a másolónak, nehogy aláírja, mert baj lehet belőle. Telt, múlt az idő. A három kötelezettségvállalási pontból gyakorlatilag csak egy maradt meg, kettő automatice kiesett. A papírgyűjtés tehát marad. Mikor nem nagyon hozták a kétkilós papírcsomagokat, kihirdettük, hogy négy kilót kell behozni, aztán ez se jött, lett nyolc kiló. Tehát objektíve ösz- szegezve túlteljesítettük a vállalást. De én — a nyolckilósok között végeztem. Később nagy papírzsákokba rakták bele a papírt. Mikor újra ráértem, bementem, a pufikba, hogy szenzáció után kutassak. Kotortam a papírzsákokban, ahol tengernyi „Hét“ hevert, azokat nézegettem. Igazi, ide való példányok voltak. Aztán egy újabb, érdekesebb, füzetrevaló papírt találtam. „Drága Mancika, végtelenül imádom magát...“ Egy levél volt, amit az egyik elsős nővérének címeztek. Persze, hogy végigolvastam. Lám, mire jó a papírgyűjtés! Tanulságos, oktató, nevelöhatá- sú akció. Hogy mik vannak itt! A fejem teteje is poros volt, amikor a tizenkilencedik zsák fenekére értem. Elég viharvert könyvfélét találtam: „Népkalendárium az 1889-edik esztendőre.“ No még ezt megnézem, gondoltam magamban, és elkezdtem lapozgatni. A 423-ik oldalon ez állt, nagybetűs cím alatt: LE AZ BÜROKRÁCZIÁ- VAL! MÉSZÁROS ÁGNES # r
