Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-07-23 / 29. szám
Normandiai trela Hetven évvel ezelőtt halt meg Guy de Maupassant francia író, a világirodalom egyik legnagyobb novellistája. Ez alkalomból közöljük alábbi novelláját. A nászmenet a mélyútban hömpölygőit, a tanyaföldek lejtős szélén emelkedő hatalmas fák árnyékában. Elől a fiatal pár haladt, nyomukban a rokonság, majd a meghívottak, s utánuk a környék szegényei: a felvonulás körül legyek módjára keringő gyerkőcraj nytizs- gött, hol a párok közé szaladgálva, hol az ágakra kapaszkodva fel, hogy jobban láthassanak. A fiatal férj szép szál legény volt: Jean Patu, a környék leggazdagabb bérlőgazdája. Mindenekelőtt azonban szenvedélyes vadász hírében állott, aki józan eszéhez is hűtlenné tudott válni, csak hogy kitölthesse puffogtató kedvét s legalább annyi pénzt dobált el kutyákra, vadőrökre vadászmenyétekre és puskákra, mint amennyit a saját daliás teste nyomott. A fiatal asszony, Rosalie Roussel, környékszerte körülversengett fehérszemély volt, mivel takaros nőnek ismerték s tudták, hogy jó hozománya is lesz; ő azonban Patut választotta, talán mert jobban tetszett neki a többieknél, de inkább talán azért, mert érett, normandiai megfontolással nem felejtette el, hogy Patu- nak van legtöbb élére rakott tallérja. Mikor a férj majorjának hosszú kerítése alá fordultak, egyszerre vagy negyven lövés dörrent el, anélkül, hogy az árkokban rejtőző puskásokat át- ni lehetett volna. Erre a zajra az ünneplő ruháikban nehézkes feszengéssel topogó férfiakat széles jókedv kapta el s Patu, otthagyva feleségét, odarohant az egyik fa mögé lapuló béreshez, kikapta kezéből a fegyvert s maga is dur- rantott egyet a levegőbe, miközben olyat ugrott, mint egy csikó. Aztán folytatták az utat a már gyümölcsökkel terhes almafák alatt, keresztül a magas füvön, tehenek között, melyek nagy szemekkel méláztak rájuk, lassan kászolódva talpra s nedves orrukat nyújtva a násznép felé. A férfiak, közeledve a lakoma helyéhez, újra elkomolyodtak. A gazdagabbak magasfor- májű, fényes selyemkalapokat viseltek melyek idegenül hatottak ebben a környezetben; a többiek hosszúszőrű régi süvegeket hordtak, amelyek mintha vakondbörből készültek volna. A legszegényebbek fejét sipka födte. Valamennyi asszonyon vállkendő volt, mely hátul lazán leeresztve fogta át derekukat, míg az előre húzott csücsköket szertartásosan pihentették karjaikon. Vörös, tarka-barka, rikító vállkendők voltak, s tüzelő színeik ámulatba látszottak bűvölni a trágyadomb fekete tyúkjait, az itatógódör szélén összegyűlt kacsákat s a szalmafödeleken lépegető galambnépet. A mező minden zöldje, a fűzöld és a lombzöld izgultan gyűlt lángolóbbra ennek az égő bíbornak az érintésétől, és a két szomszédos szín vakítóvá izzott a déli nap tüzében. A nagy tanya vendégszere- tően várakozott, túl az alma fák lombívein. Valami füst reszketett elő a nyílt ajtón és ablakokon s a zömök épület minden nyílása, még a falai is, vastag ételszagot párologtak. A meghívottak menete kígyó módjára húzódott végig az udvaron. Az elől érkező párok, a házig jutva, leváltak a láncról és szétszéledtek, miközben há túl, a tárt kerítésen még mindig özönlött befelé a tömeg Az ároklejtök megteltek bá mész gyerekekkel és kíváncsi szegényekkel; se vége. se hossza nem volt a puskadur- rogtatésnak, mely egyszerre hangzott fel a legkülönbözőbb irányból, füstpamacsokkal töltve meg a levegőt s azt a sajátságos szagot terjesztve, mely olyan részegítő, akár az abszint. Az ajtó előtt az asszonyok megcsapkodták a szoknyáikat, kirázni belőlük a port s kalapjaik széles szalagját oldozgat- ták. meg vállkendőiket hajtoGUY DE MAUPASSANT alsószoknyásan, füzögette kifelé cipellőit, miközben Jean szivarja végét szívogatta, oldalt sandítva élete párjára. Fénylő szemekkel leste az asszonyt, inkább érzéki tűzzel, mint gyöngéd lángolással, mert jobban kívánta, mint ahogy szerette; s hirtelen, vad mozpárnába fúródtak. Egyszerre távoli puskalövés dörrent: a Rapées-erdő felól, — Jeannak legalább úgy-rémlett. Izgatottan, elakadt szívvel egyenesedett föl s az ablakhoz szaladva, kitámasztotta a fatáblákat A teli hold sárga fénnyel öngatták a karjukra, hogy aztán mi'nt valami munkára bent a házban végképp elves- készul° ember, levetette a gu- tótte el az udvart. Az almafák sék ezeknek a pipere-terhek- ny^át~ . .. . ... árnyéka fekete foltokban lanek a gondját A nő már elkészült a cipői- pult a törzsek lábához s meszAz asztalt a nagy konyhában terítették föl, ahol száz személy férhetett meg. Két órakor ültek lakomához. Nyolc órakor még mindenki evett. A férfiak kigombolkozva, ingujjban, nekivörösödött arccal faltak, feneketlen bendővel. A sárga almabor vidám arany- lással tüzelt a nagy poharak- ban, .mellettük színes, sötét és vérszínü borok izzottak. Két fogás közt normand szokás szerint egy-egy pohár pálinkával „tömték Ki a lyukat“, s a szesz tüzet lobbantott az erekben, őrületet a koponyákban. Olykor-olykor egy-egy hordóvastagságúra dagadt vendég a közeli fákig imbolygott könnyíteni magán; aztán új éhségtől nedvező fogakkal fordult vissza. A parasztasszonyok skarlátvörösen, léggömbszerüen kifeszült pruszlikokban, puffadozó alsó és felsőtestük közt a csípő-kötés kegyetlen szorításával, mely szinte kétfelé vágta őket, az asztal mellett maradtak: szemérmességből. Egyszerre azonban az egyik, aki már nem bírta tovább, mégis kiment. A többiek erre tömegesen kerekedtek fel. Vaskos tréfálkozás kezdődött. Obszcén röppentyűk pattantak az asztalon keresztül, valamennyi a nászéjszakáról. A paraszti szellemesség egész fegyvertárát kiürítették. Századévek óta ugyanezek az alkalmi malacságok járták ilyenkor s noha mindenki jól ismerte őket, hatásuk most sem maradt el, zengő visszhangot verve a lakomázók szemben- ülő két során. Egy őszbecsavarodott aggastyán elkiáltotta magát: — Pendelyvári utasok, beszállni! — Hahotázó fürgeteg válaszolt. Lenn, az asztal legvégén, négy fickó, szomszédok, azon tanakodtak, hogyan tréfálhatnák meg az új házasokat. Kifőzött tervüket nagyon kitűnőnek találhatták, mert topogtak is jókedvükben, miközben suttogtak. Egyikük aztán, mikor egyszer pillanatnyi csönd támadt, felkiáltott: — No, ma éccaka víg világ lesz a vadorzókra ... holdtölte Is van... persze, te, Jean, ezen a holdtöltén nem igen állsz lesbe rájuk, mi? A fiatal férj vad mozdulattal fordult feléjük: — Hát csak gyűjjenek azok a vadorzók! Az évődő legény felrikkantott: — Hü! Hogyne gyűnnének! Őértük ugyan nem fogod abbahagyni a ma éccakai fúrást- faragást! Az egész asztal csak úgy dőlt a kacagástól. A föld is belerengett, a poharak összecsilingeltek. A fiatal férj azonban arra a gondolatra, hogy nászéjszakáját vadorzók használhatják ki, dühbe guruit: — Megmondtam! Hát csak gyűjjenek! Megint malacságok esője záporozott, kétértelmű célzások, melyek kissé fölpirították az új menyecskét, a várakozás remegésevei öntve el Mikor végre kiitták a hordó pálinkát, kiki nyugovóra vonult. A fiatal pár is visszahúzódott szobájába, mely a földszinten volt, mint a tanya minden többi szobája Kissé meleg lévén, kinyitották az ablakokat, csak a külső fatáblákat hajtva be. A fiókos szekrényen egy ízléstelen kis lámpa égett, az asszony apjának ajándéka, az ágy pedig felbontva várta az ifjú házasokat, akik a városi polgári ceremóniák teljes mellőzésével készültek első ölelésükre. A menyecske már lerakta fökötőjét és szoknyáját s így, csüngő puskáját; azzal, noha felesége térdenállva. kétségbeesetten kérlelte, gyorsan kitépte magát s az ablakhoz fut va, kiugrott az udvarra. Az asszony várt, — egy óráig, kettőig, egész reggelig Férje nem jött vissza. Akkor fejét vesztve, segítségért kiáltozott, elbeszélte Jean dühöngését, és hogy a vadorzók után iramodott. A béresek, kocsisok és zsellérek nyomban a gazda keresésére Indultak Két mérföldnyire a tanyától bukkantak rá: lábtól nyakig össze volt kötözve, dühében félig holtan fetrengett; puskáve, óta mint ahogy gyerekkoruk tegeződtek: — Eriggy egy kicsit a függöny mögé, hadd fekszek az ágyba! 'A férj előbb akadékoskodó mozdulatot tett, majd ravaszdi képpel vonult hátra, fejét kívül hagyva a függönyön. A menyecske kacagott, be akarta fogni a Jean szemét s így évődtek, szerelmeskedő víg hancúrozással, minden csinált szemérem és feszély nélkül. Végre is a férj engedett; ekkor a nő megoldotta utolsó szoknyáját, mely combjain vé- gigcsússzanva, egy pillanat alatt lábaihoz terült, lapos körben. Otthagyta, kilépve belőle, mezítelenül a lobogó ing alatt s az ágyba surrant, melynek rúgói felzengtek a súly alatt. A férj rögtön ott termett, már szintén cipő nélkül, nadrágban, s felesége fölé hajolva, a nő ajkait kereste, melyek a ll!lllllllllllllllllllllsa5DV V!KTI A míg diákok voltunk, halvány jellemvonások rajzolódtak bennünk: nem lehetett tudni, ki melyik társadalmi rétegbe „szorul" majd bele. Most, öt év után más a helyzet. Érettségi találkozóra gyűltünk össze egy Duna-parti halászcsárdában. Körülöttünk fák, előttünk a Duna. bléha hajó tűnik fel — mögötte két-három uszály. Nagy erővel s mégis könnyedén szelik a vizet. A partnak szaladt hullámok csettintve nyaldossák a köveket: a hajó már távol van, de még mindig csattognak. A csárda udvarán fehér terítés asztalok. Halászlé, túrós csusza, bor. Én a sarokban ülök, jóízű zsíros-tepertős molnár túrós csuszát eszem. Közben volt osztálytársaimat figyelem. Külsőleg nem sokat változtak, de annál többet jellemben. Immár határozott, 25- 27 éves polgárokká nőttek, pontosabban: kispolgárokká lói kereső technikusok, sokat és válogatóan esznek, jelentősebb részük már a mézesheteken is túl van. Persze, mindez még nem bizonyítaná kispolgári voltukat. Erős, határozott bizonyításokat máshol láttam Az imént beszédbe elegyedtem ja eltörve, nadrágja kifordítva; nyaka körül három lelőtt nyúl csüngött s mellén egy papírlap ezt a felírást mutatta: „Amíg vadászni jársz, más kézre jut a ház!“ Késöt b. mikor Jean elmesélte nászéjszakája történetét mindig hozzátette: — Ez volt ám a tréfa! Pompás tréfa volt: Azok a gazfickók tőrbe bukfenceztelek, mint egy nyulat s a fejemre zsákot húztak! De csak kapjam egyszer őket kezem közé, jaj nekik! Hát ilyenféleképpen mulatnak a jó normandiaiak, amikor lakodalmat ülnek. i KASSAI FERENC: r vei s most harisnyáit húzta le, szi, az ért gabonával borított aztán odaszólt férjének, tegez- földek ragyogtak. Jean kihajolt, az éj minden kis zajára fölfülelve, nyaka köré azonban két mezítelen kar fonódott s felesége, miközben hátrafelé vonta, így suttogott: — Hagyd csak, nem baj, az, gyere! Jean megfordult, elkapta, megszorította az asszonyt, érezve bőre melegét a vékony vásznon át. Kemény karjaiba ölelve, a nyoszolya felé loholt terhével. Abban a pillanatban, mikor letette az ágyra, mely lehajolt a súly alatt, új dörrenés-csattant, ezúttal már közelebb. Jean, felviharző dühe rohamában, káromkodott: — Az istenit!... tán azt hiszik, hogy nem megyek utánuk, mert te itt vagy? ... várj csak! Várj! Felrántotta cipőit, leakasztotta mindig kezeügyében OR: ........................................min Ahitat Jöjj, este, furcsa áhítat... A sötét felhőket itat: kortyolnak, álmos szomjasan. A csendnek vízillata van. Folyó szélére ült a part, az éj ringatja a nappalt. Tűnődő illanó habok, simogatásnyi kis zajok susognak hullám-feketén, Megmár ózon hűségben én és a szívemben vers ragyog. ERDÉLYI JÖZSEF: Ördögszekér ördögszekér a kopár legelőn; hajtja a szél az ördög szekerét; szalad, szalad a róna kebelén, zörög, zörög az a bolond szekér. Furcsa szekér: tengelye-rúdja egy — kitörte a ballangkórót a szél, s fut a balland, forogva kergeteg, mint egyekerekü ördöngös szekér. El-elakad, ám a szél űzi őt; bakján Iringó a kisördög ül, s használva az északi szél dühét, menekül a tél elől, menekül. Dél felé hajt, arra ahol a nap örök kék égről nyárilag ragyog; de szól a bojtár: hopp, megfogtalak; tűzre teszi s a kóró fellobog. örül az ördög, az a tűzimádó, a tél kezéből hogy megmenekült; azt hiszi, hogy kint van a felvilágbói, hogy haza, — hogy a pokolba került Nem tud olyan tüzet gerjeszteni a bojtár, az a didergő gyerek, — örök tüzet nem tudnak szítani, oltani sem halandó emberek. Elhamvad az a hitvány gyűjtemény ballangkóró, bogáncs, ördögszekér; de marad annyi: a hó kebelén, a jég hátán is kergeti a szél... VIKTOR: iZf fo'ofwtqáAok/ velük. Csalhatatlanul észrevettem: általában tudatlanul, némelyek tudatosan lenézik azokat az embereket, akik közt felnőttek. Nagyokat iszom a savanykás bóditó borból. A zsíros tepertős csusza után kétszeresen ízlik., Már a sötétség is feltűnik itt-ott: kezdetben csak a távoli bokrok alján bujkál, aztán egyre merészebb lesz. A Duna is hidegebb már. Nyugodtan folydogál mélyre- mosott medrében. A hullámos tükrén megvillan néhány csillag. A csárdaudvaron hét zenész játszik. A kis betonozott térség megtelt táncolókkal Most vettem csak észre, néhányon átöltöztek — nők és férfiak. Az egyik nő magas, barna, jó alakú: fehér, apró rakásokba szedett szoknya van rajta, köny- nyedén leng szépvonalú csípője alatt „Jó ízlésük van ezeknek az újdonsült kispolgároknak“ — mondom magamban. — Öltözködni és feleséget választani tudnak." Ami meg kispolgári voltukat illeti, ez nem is egészen az ő hibájuk. Átmeneti típusok ők, utódjaikból nyilván majd az osztálynélküli társadalom embere fejlődik ki. Tehát lényegében egészséges cselekedetű és hasznos tagjai a társadalomnak Mégis, menynyi ellenszenv gyűlt bennem össze irántuk. Mint keserű orvosság után a szájíz, olyan maradt az első benyomások után az érzésem. Éjfél felé jár az idő. Jó hangulat ficánkol bennünk: a „szükkeblüeket" is ingerli már a borgőz. Látom rajtuk, sze műkön, mozdulataikon, beszédükön — most vannak legtávolabb önmaguktól. Az ital lemosta róluk az érettségi jut tatta túlzott öntudatot — szó kimondok lettek! Mellettem a volt osztály legidősebb tagja ül. Immár 30 éves: vékony száj, élesen, de nem nagy ívben görbülő orr, oldalra fésült, barna haj. Ez a férfi már az osztályban is határozottan kispolgárnak ké szült, s valóban — az is lett Az üzemben, túlzott alázattal és szétfeszített könyökkel „örökre" befészkelte magát Jól keres... — A baj csak az, hogy egyszer úgyis meg kell halnia. Ogy értesültem: politikailag is „előre jutott". Arra persze mérget venni, hogy az igazi kollektívizmus és az eszméért való küzdeni tudás mindig távol állt tőle, s ez így is marad. A bor, az imént még távol vitte egész viselkedésüket ön- maguktól, most viszont — hogy jó ködös már az agyuk — ismét visszaesnek önmagukba, teljesen önmagukba Durva lesz a beszédük, mintha emberi mivoltukból akarnának kivetkőzni. Este borongás volt az idő, de annál tündöklöbb a reggel. A vakító-arany nap karcsú, mozgó sugarakkal simogatja a zöldeskéken hömpölygő Dunát Leereszkedem á parton kiálló kőié, ülök, s nézem a mély vizet. Volt osztálytársaim már megindultak az autóbusz felé. Nem megyek velük! Itt maradok a Dunánál, míg végk*pfj el nem tűnnek a szeem e>öl \
