Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-07-16 / 28. szám

ES 0ÁNOS :

(7.)

Juhászné nem mozdult.

— Nem hallod? Szólítsd be ;rit.

Juhászné kinyitotta az ajtót.

— Tériké ... Gyere be, kisnyom ...

— ☆ —

— Megnyugtat bennünket, — ondta Kálmán bácsi, — hogy vánságunknak szófogadóan eget teszel. Most már te is »ugodj meg. Egy hét múlva 1 leszünk az izgalmakon. ;szony leszel.

— Ne tessenek rám hara- idni. i

— Nem haragszunk.

Teri anyja mellére borult.

— Mama...

— Az élet nem édenkert, ■ermekem, — mondta Kálmán icsi, — Esküvő után felmen- k a Tátrába.

— Kálmán, — mondta Ju- isznéy— nem tudom, helyes-e.

Kopogtak; Morvái lépett a obába.

— Jóestét kívánok.

— Jóestét, — mondta Kál- án bácsi.

Morvái az asszonyra nézett.

— Takácsék üzenik, hogy Jjön el hozzájuk. Névnapi csora lesz. Autóval jöttünk agáért.

— Azt hiszem, most nem ehetek el...

Kintről dudálás hallatszott.

— Ahogy gondolja, — mond- Morvai hidegen.

— Várjon, — mondta Ju- szné. — Kabátot veszek. — imént a hálóba.

— Mi újság a nagyvilágban? kérdezte Kálmán bácsi.

— Nem tudok semmit, Péte- úr. Legjobb, ha az ember m törődik semmivel. Úgysem gíthetünk a világ bajain ... Kint ismét dudáltak. Juhászkijőtt, megsimogatta Terit.

— Nemsokára visszajövök. Morváira nézett. — Beteg.

;g fázott.

— Javulást kívánok, — andta Morvái. — Jóéjszakát.

☆

Az ablak közelében ültek. A véház üres volt.

— Jó színben van, Lévai úr, mondta Kálmán bácsi. —

>ha harapós kedvemben va- ok. Az öregember már ilyen, őst már láthatja, hogy nem gyök mindig rosszkedvű... az, hogy el akar menni a vá- sból ?

— Igaz.

— Hm. Nem lehetne vissza- inálni a dolgot?

— De igen. Talán. Miért kér- zi?

— Ugye szereti a mi Terinket, Lévai úr?

— Igen.

— Közölte vele is?

— Igen. Még szeptemberben.

— Milyen választ kapott? Laci az üres kávéscsészét zte.

— Nem akar hozzámjönni.

— Egy időben Lukácsékhoz rt, ugye?

— Igen.

— Ha most megkérdezném, leségül akarja-e venni Teriit, mit válaszolna?

— Ha Tériké beleegyezne, leségül venném.

— Tudja, hogy Teri szegény

ny? .

— Tudom.

— Mégis elvenné?

— Igen.

— Jó hírt közlök magával, irike fontolóra vette a dol- it, és úgy határozott, hogy... :rsze, ha maga is úgy akarLaci nem nézett fel.

— Nos, ha akarja, — mond- Kálmán bácsi — megkérdezni tőle magától... Szívesen tnánk ma estére...

— ☆ —

Kálmán bácsi kihívta Terit a ásik szobából. Teri megállt ! asztal mellett. Nagyon sá- idt volt.

— Üjj le, — mondta Kálmán icsi. Megfogta a borospoha- it.

Teri leült.

— Lévai úr feleségül akar jnni. Hozzámész gyermekem ? Teri bólintott. Nem nézett acira.

— Hát akkor A napokban yélbeüthetjük a lagzit... Az

öreg Laci felé nyújtotta poharát. — Mielőtt bejönnek a hidegek .. — Koccintottak. — Legyetek nagyon boldogok.

Laci elővette a gyűrűket, az egyiket felhúzta Teri ujjára. Teri gyűrűs keze ernyedten feküdt az asztalon.

Kálmán bácsi felállt.

— Hazamegyek, elimádkozom a rózsafűzért a boldogságtokért ... — Terire nézett. — Anyád örülni fog, ha megjön.

— Kabátot öltött. — Asszony lesz a lányból, a bimbóból rózsa, — mondta ügyetlenül.

Kiment az ajtón.

Laci megfogta Teri kezét.

— Egyelőre a régi szobámban fogunk lakni. Tavasszal átköltözünk a Virág-utcába. Az egyik új bérházba.

Teri felkapta a fejét, majd újra a padlóra nézett.

— Lemegyünk néhány napra a falumba. Nagyanyám nagyon jó asszony. Ünneplő ruhát ölt a tiszteletünkre.

Teri elhúzta a kezét.

— Valamit meg kell mondanom magának, Laci.

— Mit, Tériké?

— Gyerekem lesz.

Gyűrűs keze ölében pihent.

— Tudom, — mondta Laci.

— Tudja?!

Laci bólintott.

— És mégis ?...

Lenézett a kezére, lassan lehúzta a gyűrűt.

— Nem lehetek a felesége, Laci.

— Miért?

— Nem szennyezhetem be a házát.

— Nem érti, hogy nekem ... Tudom, hogy maga semmiről sem tehet...

— Téved. Mindenről én tehetek. — Felállt az asztaltól.

— Vak voltam... Ha elölről kezdhetnénk...

— Új életet kezdünk, — mondta Laci.

— Késő.

A fiú is felállt.

— Ne okoskodjon ...

— Örökké gyötörne a tudat, hogy... El kell búcsúznunk egymástól.

— Tériké, nagyon kérem, jól gondolja meg ...

— Meggondoltam. — Felöltötte nagykabátját. — Ne haragudjon rám. Sohasem felejtem el magát, Laci.

— Ne mondja ki az utolsó szót

Az élet egy kicsit összekuszálta a lelkemet... Ne kísérjen el. Egyedül akarok lenni... Ha elmegy, tegye a kulcsot a lábtörlő alá...

— Hová megy?

Ne féljen, nem ölöm meg magam. Élni akarok. Isten vele, Teri lassan kiment.

Az asztalon két jegygyűrű csillogott. Laci sokáig nézte az előszobaajtót.

— ☆ —

Adél lehajtotta a bőrönd fedelét. A telefonhoz lépett, tárcsázott.

— Doktor Barta lakása ... Kérem a sebészetet... Köszönöm ... Szervusz... Nem zavarlak, János kedves?... A barna öltönyödet is becsomagolhatom?... Igen... A sínadrágot?... Remélem, az ünnepekre leesik a hó... Igen... Mikór jössz haza? — Órájára nézett. — Este elmehetnénk Bajzáékhoz ... Kiváncsi vagyok rájuk... Siess haza... Csókollak... — Letette a kagylót.

Kopogtattak.

— Szabad.

A „méltőságos űr" lépett be, kezében virágcsokrot tartott.

— Jóestét. Ez a Barta doktor űr lakása?

— Igen.

A „méltóságos úr" üggyel- bajjal régi drótkeretes szemüveget vett elő, orrára illesztette. Borítékot húzott ki a zsebéből, messzire tartva olvasta a címet:

— Doktor Székely Adélt keresem.

— Én vagyok.

— Ezt a csokrot a doktor úr küldi.

— Köszönöm, — mondta Adél csodálkozva.

— Meg ezt a levelet.

Adél elvette a levelet és a virágot.

— Jóéjszakát kívánok.

— Isten vele.

Adél vázába tette a virágot,

feltépte a borítékot. Kis cédula volt benne: „Kellemes csomagolást! János."

Adél mosolygott, megcsóválta a fejét. Elrendezte a virágot. Bekapcsolta a rádiót, melyben tánczene szólt.

Ismét kopogtak.

— Tessék.

Teri lépett be, megállt az ajtó mellett.

— Jóestét.

— Jóestét. Kit keres?

— A doktor úr nincs itthon?

— Nincs. Miért keresi?

— Sürgősen beszélnem kell vele.

— Milyen ügyben? Páciense volt?

— Nem. Fontos ügyben.

Adél halkabbra állította a

rádiót.

— Ha nagyon fontos, — mondta — esetleg menjen be a kórházba. Talán még ott találja.

— Nem. Itt kell beszélnem vele. Ha megengedi, megvárom.

— Ismerik egymást?

— Igen. Jó ismerősök vagyunk.

— Várja meg, — mondta Adél. — Foglaljon helyet... Rendetlenség van» Csamogolok. Tessék. Üljön le.

— Köszönöm.

Teri leült a szék sarkára. Nem vette ki a kezét a kabátzsebből.

— Nemsokára itthon lesz, — mondta Adél a bőrönd mellől. — Most beszéltem vele telefonon.

— Talán rokona? — kérdezte Teri.

— A menyasszonya vagyok.

— Menyasszonya?

Adél éppen lehajolt, eltakarta a bőrönd nyitott fedele.

— Igen, — mondta. — Látogatóban vagyok itt. Csomagolom a holmiját. A doktor úr néhány nap múlva elmegy a városból. Elhelyezték.

— Ne haragudjon, hogy kérdezősködöm ... Mióta jegyesek?

— Egy éve. Újév után lesz az esküvő. — Eljött a bőrönd mellől, karbafonta a kezét. — Szerencsére sikerült kijárnunk, hogy visszahelyezzék. Szörnyű lehet vidéken élni. Roppant egyhangú az élet, ugye?

— Igen. Nagyon egyhangú.

— Rossz színben van, — mondta Adél. — Talán mégis beteg ? Én is orvos vagyok.

— Dehogy. Nincs semmi bajom.

— Egy időben arra gondoltam, hogy megesküszünk és itt maradunk ebben a városban. Bizonyos szempontból jobb itt. Esetleg helybe is elhozzák a vajat, tojást... De aztán elvetettük ezt a gondolatot...

Teri felállt.

— Siet? — kérdezte AdéL

— Nem. Nem sietek.

Teri a rádióhoz lépett, Adél fényképét nézte.

— Jó kép, — mondta. — Mikor készült?

— Ugyan. Dehogyis jó. Ekkora uborkaorrom van rajta... Nincs jobb képem. Jó ez Jánosnak.

csak... — Adél elvette a képet.

— A mai napig azt hittem,

— mondta Teri, — hogy csak egy menyasszonya volt a doktor úrnak. És hogy az a menyasszony én voltam...

Adél kikapcsolta a rádiót.

— Jöjjön. — mondta lassan. ■— Üljünk le. Mondjon el mindent ... Milyen forró a keze... Maga lázas ...

Teri nem mozdult meg.

— No ... Nyugodjon meg... Nem ültek le.

— Bolond voltam, — mondta Teri. — Házasságot ígért... Teherbe estem ... Azt mondta, ha nem hagyom magam meg- operőlni, elhagy... Minden szava hazugság volt...

Nyílt az ajtó, János állt a küszöbön. Teri meglátta, felemelte a hangját:

— Ebben a szobában operált meg!... És utána mégis elhagyott!... — János felé fordult. — Tönkretettél! Beteg vagyok!... Csinálj velem valamit.. Kihez forduljak?...

János becsukta az ajtót.

— Kérlek, Adél... Nem értem ...

— Adjanak egy kis vizet, — mondta Teri. Lerogyott a he- verőre.

Adél lefektette, vizet hozott neki

— Hol fáj? — kérdezte.

— Mindenem fáj. Mintha forró vízben volnék... Itt fáj a legjobban...

Elvesztette eszméletét. Adél elengedte a lány csuklóját.

— Remélem, nem veszed komolyan, amit lázasan összebeszélt, — szólt János. — Rendkívül kellemetlen...

Adél Terit nézte.

— Mentőkocsiért kell telefonálnunk, — mondta.

— Minek, szívem? Itt vagyunk mi... Elmegyek gyógyszerért ...

— Be kell vinnünk a kórházba.

— Édes Adél... ki tudja, melyik kolléga csinálta? Bajba sodorhatjuk...

Adél a telefon felé ment. János eléje ugrott.

— Legyen eszed! Nézd, már jobban van.

— Követelem, hogy bocsásd rendelkezésemre a telefont.

— Adél... Bevallom, én csináltam ... Börtönbe kerülhetek ... Behálózott... Bocsáss meg, Adél... — Ellökte a lányt a telefontól. — Nyakamba akarta varrni magát... Könyörgöm, ne telefonálj ... Mindent megmagyarázok...

— Nincs beszélnivalóm magával.

—, Ne légy kegyetlen hozzám ...

— Ügy látom, — mondta Adél, — maga nem csak aljas, hanem végtelenül ostoba is.

Elment János mellől..

— Mindent megmagyarázok,

— mondta a férfi.

— Nem a fájdalomtól félek, amely hónapokon keresztül gyötörni fog... Azt sajnálom, hogy nem vagyok férfi, és nem üthetek ököllel az arcába!

Teri megmozdult, értelmetlen szavakat motyogott. Adél odament.

— Megyek a patikába, — mondta János. — Rögtön itt leszek... Csinálj vele addig valamit... Esküszöm, hogy ártatlan vagyok... Mindent megmagyarázok ...

Kiment a szobából.

— ☆ —

Mikor a kávéház elé ért, megpillantotta a níentőautót, mely a park felől közeledett. Megállt a járda szélén. Az autó elsurrant mellette. Erősen szürkült, de a neoncsövek még nem égtek.

Cigarettára gyújtott, a gyufát dühösen a kanális rácsára dobta.

Kis idő múlva ismét autózúgás ■ hallatszott. Látta, hogy Adél a sofőr mellett ül, piros utazótáskáját ölében tartja.

A mentőkocsi elsuhant a park mellett, végigrobogott a főutcán. Az emlékmű előtt, ahol hibás volt a kövezet, fel- dobódott a fara. A sarkon megcsikordult a fék, a lámpák fénycsóvái végigfutottak az egyik ház falán, aztán a sofőr ismét rákapcsolt. Az autó búgva száguldott a kórház felé. A decemberi alkonyat pókhálója egyre sűrűbb lett a házak között.

NOEMI DE SOUZA:

Szamb

Noemi de Souza Mocambique-i portugál nyelven író költő. Versei portugál antológiákban jelentek meg, néhány költeményét cseh nyelvre is lefordították.

Mintha halott volna ez a hatalmas terem, melyet talmi fény ragyog be,

amely csalárd mosollyal, pompázó ruhákkal hivalkodik

ó mennyire nem illik ahhoz,

kinek születése óta göndör a haja,

amit a civilizáció hideg keze

erőszakkal nyújtott egyenesre.

És egyszerre

az psi dzsessz kiáltása

mint egy felszabadító szózat,

egy lándzsadöfés

feltépte a celofán burkot..«

És egy öthúrű gitár fülledt zenéje az éjek meleg lélegzetét hozta és ezer reményt,

Afrika fiainak reményét.

És íme, a szakszofon hulláma és egy maraká dobolni kezd, a „batugna“ ismert ritmusát jelzi, és a teremből eltűnt a hamis, tettetett finomkodás, minden remegni, vibrálni kezd..»

Ki mondja azt, hogy most a teremben nem ömlik szét a holdvilág, mely bőven árasztja el az éjben a néger falu viskóit,

Banu viskóit?

Ki mondja azt, hogy a kókusz-pálmák

és a cajueiro lombja nincs közel,

hogy nagy leveleivel ritmust verjen a batugnán.

az ősi dallamot?

A fehér mosolyról lehullott az álarc és a tánc hullámain feltámadt

a harag, mely századok óta szunnyad a „batugná“-n

félredobta a talmi cicomát ,

és visszahívta a diadalmas testeket

rengő-ringó

táncban!

A szamba ősi hangjai*!

Ezek őrzik a makumba hajdani ritmusának varázsát és a dobok bűvöletét, ahogy halk ütésekkel pereg a marímbán.

— Nekem kisebb tartóm van, — mondta Teri. Hirtelen kivette a zsebéből János fényképét — Ilyen kicsi, mint ez a kép.

— Hiszen ez János. Mutassa

János a kávéház előtt állt s arrafelé nézett, ahol a mentőautó piros stoplámpája eltűnt. Gallérja fel volt hajtva, kezét felöltője zsebében tartotta. Mikor meggyúltak az utca fölött a neoncsövek, megfordult és bement a kávéházba.

— ☆ —

— Későre jár, — mondta Dunai. Lacira nézett. — Kikapok a feleségemtől. Nem tudja, hol vagyok.

— Ne menj el, — mondta Laci.

A portásfülke kopott falócáján ültek. A portásnő álmosan kézimunkázott.

— Hazafelé mentem, amikor meghallottam, mi történt, — mondta Dunai. — Gondoltam, hogy itt vagy. Azonnal idejöttem.

Percekig hallgattak.

— Ostoba voltam, — mondta Laci maga elé. — Sohasem bocsátom meg magamnak ...

— Mondtam neked, hogy rosszul csinálod a dolgokat, — szólt Dunai. — Mikor azt ajánlotta, hogy legyetek barátok .. Kár róla beszélni...

Laci nem nézett rá.

— Feljártam sakkozni Jánoshoz, — mondta. Keserűen nevetett, ököllel verte a homlokát. — Ha a mostani eszemmel újra kezdhetném...

— Vannak »emberek, — mondta Dunai, — akik az ilyen dolgokban végtelenül ügyetlenek ... Ne vádold magad ...

Nem tudta, mit mondjon. Juhásznéra gondolt és Kálmán bácsira, akikkel találkozott, mikor a kórház felé jött.

Laci felállt, a portásnőhöz lépett.

— Ne haragudjon, hogy annyit zavarom. Legyen szíves még egyszer telefonálni.

Az asszony az ölébe tette a kézimunkát, felemelte a kagylót... Odaintette Lacit a ké szülékhez.

Az ápolónő hangosan beszélt, Dunai megértette a kagylóban hallatszó szavakat:

— Az orvos állandóan mellette van ... Biztosat nem tudok mondani, de azt hiszem, túl van a veszélyen...

— Köszönöm. — mondta Laci. Elfelejtette visszatenni a kagylót, az asszony vette ki a kezéből.

Dunai felállt. *

... A kórház-utca sarkán elbúcsúztak. Dunai sietve lépkedett a lakása felé.

Itt nem volt neonvilágítás, a sárga utca lámpa köré, aranyport szitált a tél.

János nem vette le a tekintetét . Laciról, aki elment előtte és leült az egyik asztalhoz. A csillár jnár nem égett. János felállt, lassan odament Laci asztalához.

Laci nem nézett fel, tudta, hogy János áll az asztal mellett.

— Jobban van? — kérdezte János. Szemében félelem égett.

Laci nem nézett rá.

— Pusztulj a szemem elől, — mondta halkan.

János mozdulatlanul állt, majd megfordult és lassan kiment. A rézfogós lengőajtó egy darabig mozgott mögötte.

A pincér kijött a söntésből, megfordított egy széket s feltette az asztalra. Meglátta Lacit. Cigarettára gyújtott.

— Záróra, — mondta.

Egy másik széket is feltett az asztalra. Álmosan cigarettázott, s egy táncdalt kezdett dúdótjii.

*- Vége —