Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-01-22 / 3. szám

EGY TAGFELVÉTEL Ahmadulináról el kell me­sélnem, milyen légkörben, mi­lyen szívélyességgel vették fel ezt a 25 éves szép és okos poétát a Szovjet Írószövetség tagjai közé. Az elnök felolvasta szemé­lyi adatait, ismertette rövid életrajzát. „Egy kötete és a lapokban sok verse jelent meg.“ Elmondta, hogy a fel­vételi bizottság egyöntetűen javasolja a felvételt. Ezután Bellát hívják az emel­vényre. Tűsarkú cipőben, jól­szabott ruhában, nagy kötött fehér gallérral jelenik meg a szószéken és minden megszó­lítás nélkül beszélni kezd. Megköszöni a gyöngédséget és a bizalmat. Ekkor valaki fel­kiált: — Csitajtye! (Szavaljon!) Felszakadnak a zsilipek. In­nen is, onnan is szállnak a „megrendelések“. Ezt szavald! Ne, inkább azt! Amikor a zaj elül, Ahmadulina elmondja leg­népszerűbb versét, s a vers kiinduló pontja a kérdés: ki is volt tulajdonképpen ennek a két párbajnak a győztese? A költők-e vagy inkább a gyil­kosaik. D’Anthés és Martinov? A válasz nem kétséges: a köl­tők győztek. És, amint az utol­só két sor hirdeti: „a diadalmaskodó tökfilkó elkárhozott és elítéltetett.“ Nagy vers. Költői hiszekegy: hiába terítenek le a párbaj­ban a tökfilkók, mégis te ma­A költészet hatalma Hihetetlen eseményekről érkeznek a hírek napról napra. Világszerte egyre nagyobb tő megeket mozgatnak meg a ver­sek. Mi is hírt adtunk már olvasóinknak arról, hogy Moszk­vában például egy Jevtusenko — vagy Voznyeszenszkij — estre ezrek és ezrek tódulna k a legtágasabb sportcsarnok­ba, Mi az oka e térhódításnak? Az, hogy a fiatal szovjet köl­tők valóban az élet legégetőb problémáihoz nyúlnak, s ezek- re keresnek feleletet. Alábbi riportunkban — szövegben és képben — ezekről az esemé nyékről számolunk be, neve­zetesen egy moszkvai iróközgy ülésről, szemtanúk alapján. radsz a győztes. így gondolta Bella. így érti a terem. Zúg a taps. Az elnök megszavaztatja az írókat: mindenki a felvétel mellett szavaz. Végül fölteszi az obiigát kérdést: „Kto pro- tyiv?“ Ki szavaz ellene? Csönd. Aztán valaki felki-, ált: ‘ — D’Anthés és Martinov! Bella Ahmadulina a megha­tottságtól kipirult arccal tá­molyog le az emelvényről. sies erőfeszítéssel napról nap­ra fokozzák a szurkosvászon­ból készült csizmák gyártási tervét. És a nép az istennek sem veszi meg a csizmákat. — Valahogy így vagyunk az irodalommal is. Ma, amikor már az olvasó túljutott a szur- kosvászon-korszakon, váloga- tósabb közönséggel van dol­gunk. De a kiadók jó része még mindig nagy tömegben dobja piacra az idejétmúlt iro­dalmi alkotásokat. Ezeket per­sze nem lehet eladni. Nem is­merik ezek az emberek a né­pet, a mai népet. A mai nép Jevtusenkót olvassa!- És lehe­tetlen állapot, hogy a Gorkij nevét viselő irodalmi főisko­lában, amelynek élén egykor Fjodor Gladkov állott és ahol igazi nagy költők tanítottak, ma kisszerű, tehetségtelen és rosszindulatú mesteremberek neveljék az új nemzedéket. Vagy talán véletlennek tekint­hető, hogy a főiskolából né­hány évvel ezelőtt egytől- egyig kizárták Jevtusenkót, Ahmadulinát, Junna Móricot és Anatolij Glagyint? Talán sze­met lehet hunyni afölött, hogy egy tehetséges fiatal költőt csak azért nem vettek fel, mert vizsgadolgozatában Ma­jakovszkij mai utódai között az első helyen említette Jev- tusenkőt? Zúg a terem. Voznyeszensz­kij belemelegszik és folytatja: — Senki se állítsa rólunk, hogy megtagadjuk a megelőző nemzedéket. Mi büszkén vall­juk, hogy a régi nagyok mű­vének folytatói és gyarapítói vagyunk. Ha Majakovszkij ma élne, velünk lenne! Andrjusa lelép az emelvény­ről. „Szónokot számosán üd- vözlik“. Ahmadulina, mint va­lami tűsarkon járó múzsa, homlokon csókolja. Még min­dig tapsolnak. Bizony, itt senki sem vesz szurkosvászon csizmát. AKSZJONOV Harminc éves. Orvostudomá­nyi egyetemet végzett Lenin- grádban, négy évig gyakorló orvos is volt. Kollegáiról írta A közgyűlés napirendje: a fiatal írók és költők munkás­ságának megvitatása, új tagok felvétele. Hangosan paroláznak, nevetnek, vitatkoznak itt az előcsarnokban a fiatalok. Csak a tömzsi Vaszilij Akszjonov beszél halkan, mint mindig. A legtöbbet bírált regény, a Csillagos jegy hangoskodó hő­seinek szülőatyja nagyon sze­rény, halk szavú fiatalember. — Kár, hogy Zsenyar nincs itt — mondja. Igen, Jevtusenko Kubába utazott, ahol Kalatozovval és Uruszevszkijjel együtt készíti a szigetországról szóló film­jét. Hiányzik még „Rob“ Rozs- gyevsztenszkij is, aki éppen Bulgáriában jár egy küldött­séggel. — Lélekben azért itt van­nak — jegyzi meg a himlőhe­lyes, kölyökképű Glagyilin. Glagyilin most nagyon büszke: vadonatúj Zaporozsen jött el a közgyűlésre. Nehéz vele ma irodalomról fceszélni. Most még mézesheteit éli a kocsival, „akit“ gyöngéden konzervdo­boznak nevez. Megsimogatja Néró-frizuráját és odalép Bel­la Ahmadulinához. — Bellocska — mutatja ,be a 25 éves költőnőt. — Nagy költő — fűzi hozzá. — És észbontóan csinos — vágja rá Akszjonov. Bizony. CSENGETNEK Megszólal a csengő. Az el­nöki székből Sztyepán Scsipa- csov, az ősz, de fiatalosan kar­csú, hajlékony termetű költő áll fel. Arról beszél, hogy né­hány éve még alig láthattak fiatalokat az írószövetségben. Voltak olyan esztendők, ami­kor egyetlen harminc év alat­ti tagja sem volt. Lassan folyt a tagfelvétel. Most már gyö­keresen menváltozott a hely­zet: sok tehetséges fiatal fog­lal helyet nemcsak a szövet­ség, de a vezető szervek tag­jai között is. Csak olyan em­berek nem veszik észre a XX. kongresszus utáni légkörben kialakult tehetséges fiatalok feltartóztathatatlan előretö­rését, akik menthetetlen ifjú­ság-iszonyban szenvednek. Űj szakkifejezés: „molodob- jazny". Megtapsolják. Aztán- emlékezik. A húszas évek forradalmi művészetében majdnem mindenki fiatal volt, a harminc évesek már öreg­nek számítottak. Tizennyolc- tizenkilenc esztendősök, „csi­nálták az időjárást“. Csakhogy később... Na, mindegy. Ez az idő elmúlt. Ma a fiatalok egy­re erélyesebben hódítják meg a folyóiratokat, s ez így van rendjén. Egyikük-másikuk kö­rül néha bizonyos hűhó is ke­rekedik, de ez sem nagy baj. Nagyobb baj, hogy „történnek kísérletek“ a fiatalok és az idő­sebbek szembeállítására. Ez nem helyes. Mi, öregek, nem állunk szemben a fiatalokkal, de ha a tehetséges fiatalok egyikünket - másikunkat meg­szorítják, az törvényszerű és érthető. Scsipacsov után egy szép magyar fej tűnik fel az emel­vényen. Alekszandr Borscsa- govszkij, a keménykoponyájú, harcsabajuszú kritikus persze ízig-vérig orosz ember, de na- gyonis tiszántúlinak tűnik. A zsdánovi időkben őt is beso­rozták a „kozmopolita kritiku­sok“ kiátkozott csoportjába, s a kellő „szervezeti konklú­ziók“ levonásaként egy-két év­re kivonták a forgalomból. No­de, ezek megint a régi dol­gok... Mindenki feszülten r figyeli, amit mond. Okosan, tisztán, szépen beszél. Hát valahogy így vették fel a 14 új írószövetségi tagot. VOZNYESZENSZKIJ ÉS A CSIZMA Andrej Voznyeszenszkijt szó­lítják az emelvényre. Kifogás­talan eleganciával öltözött, fi­nom arcú, kissé hajlott hátú, amolyan eminens tanuló-külse­jű fiatal költő. Eddig két kö­tete jelent meg Parabola és Mozaik címen, s legutóbbi amerikai útijegyzetszerű vers­ciklusát, a Znamjában megje­lent Háromszögletű körtét sok kritikus teljesen elvetette, mint amolyan futurista szó- bűvészetet. Ami persze túlzás. De akár így, akár úgy, Andr­jusa, ahogy őt itt nevezik, rendkívül népszerű. És jó szó­nok is, határozottan. — Nemrég még a Pravdá­ban megjelent egy remek cikke. Szóvá tette, hogy a falusi üz­letek polcai roskadoznak az eladhatatlan szurkosvászon- csizmák súlya alatt. A népnek már nem kell a szurkosvá­szon. De a csizmagyárak hő­a Kollegák című első nagyobb művét; amely egycsapásra or­szágos hírű íróvá tette. Nyugodtan és mértéktar­tóan beszél. — Az, hogy Vojnovics nem úgy ír, mint mondjuk Glagyi­lin, Konyeckij megint másként ír, Kazakov meg aztán egé­szen másképpen alkot, egyál­talán nem jelenti, hogy ezek között az írók között valami­féle háború dűl... Mindezekből a különbözőségekből egyetlen szél fúj. Az egész fiatal iro­dalmi nemzedék őszintén és komolyan törekszik rá, hogy igazmondóan ábrázolja a XX. és a XXII. kongresszus hatá­sára megváltozó valóságunkat, s ami fő: hogy igazi irodalmat csináljon. Akkor sem veszti el nyugal­mát és önmérsékletét, amikor bírál: — Ott, ahol „beindul“ az irodalmi élet folyamata (a ki­adókról és a folyóiratokról van szó. S. A.), alig látni fia­talokat, hiányzik az ő véle­ményük és energiájuk. Egyes folyóiratoknál máig is a ki­csinyes zaklatások és akadé­koskodások pozíciójából keze­lik a fiatalok műveit. Mi jo­gon? Mi értelme van ennek? i Miért kell, hogy ez így ma ! rád jón? I A FUČÍK - jelvény A Fučík-jelvényszerzô verseny feltételei túlnyomó részben az idők folyamán elévültek s ezért a CSISZ KB elnöksége 1963. június elsejével új versenyfeltételeket léptet életbe. A jelvényszerző versenyre előírt könyveket öt csoportra oszt­ják. A választható könyveket további négy alcsoportra, ezek­hez a szovjet irodalom és olyan haladó irodalmi alkotások tartoznak, amelyek a fiatalokhoz különösen közel állnak. A választható könyvek jegyzékén változásokat eszközölhetnek és időszerű újabb könyveket sorolhatnak be. A KŐTELEZŐ OLVASMÁNYOK V. I. Lenin: Az ifjúsághoz (a Komszomol III. kongresszusán elhangzott beszédéből); J. Fu­čík: Riport a burzsoá köztársa­ságból; N. Osztrovszkij: Az acélt megedzik. A VÁLASZTHATÓ OLVASMÁ­NYOK ELSŐ CSOPORTJA V. Mináč: Nemzedék; J. Otče- nášek: Brych polgártárs; Z. Pluháŕ: Ha elhagysz; F. Hečko: Vörösbor. A VÁLASZTHATÓ OLVASMÁ­NYOK MÁSODIK CSOPORTJA L. Mňačko: A halál neve En- gelchen; R. Jašík: A holtak nem énekelnek; J. Procházka: Zöld látóhatár. A VÁLASZTHATÓ OLVASMÁ­NYOK HARMADIK CSOPORTJA Szimonov: Élők és halottak; Tyendrjakov: A rohanó idő nyomában; Granyin: Esküvő után; Bubjanov: Sassztyeppe; Akszjonov: Kollégák; Solohov: Embetsors. A VÁLASZTHATÓ KÖNYVEK NEGYEDIK CSOPORTJA Rolland: Péter és Lucia; Steinbeck: Érik a gyümölcs; Trióiéit: Az avignoni szerelme­sek. A Fučík jelvényszerző ver­seny részvevőinek feltétlenül el kell olvasniuk a kötelező ol­vasmányokat és a választható könyvcsoportokból is egyet- egyet. A CSISZ-alapszervezetek ve­zetőségei megállapodva a CSISZ járási vezetőséggel to­vábbi kötelező könyvet jelöl­hetnek ki, amely közvetlenül a szervezet életével összefüg­gő problémákkal foglalkozik. A CSISZ szervezete, valamint a könyvtárak vezetőségei kö­zösen beszélgetéseket rendez­nek a Fučík jelvényszerző ver­senyre előírt könyvekről és főleg ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak behatóbban: a korkép az irodalomban — a kötelező olvasmányok alap­ján; a mai irodalom harca az új emberéri; a mai szovjet irodalom és az új hősiesség értelme; a haladó világiroda­lom. A CSISZ-szervezetek úgy irá­nyítják a Fučík jelvényszerző verseny részvevőit, hogy azok feltétlenül iratkozzanak be egy könyvtárba, aktív munkával tá­mogassák a könyvtár tevé­kenységét, lépjenek be a mű­vészi felolvasás érdekkörébe, a színjátszó körbe vagy az Ifjúsági Alkotóverseny más kö­rébe. A versenyzáró beszélgetésen megvitatják az elolvasott köny­veket és behatóan foglalkoznak a könyvek elemzésével. A ver­seny résztvevői feltétlenül ala­posan ismerjék az iskolai kö­telező olvasmányokat, hogy ezekről is beszélhessenek. A záróbeszélgetések egyik fő cél­ja az, hogy a versenyzőkkel megkedveltessék az olvasást és azok a könyvek helyes megvá­lasztása tekintetében útbaiga­zításokat kapjanak. A záróbeszélgetéseket a CSISZ-alapszervezetek vezető­ségei szervezik meg, azon részt vesznek a könyvbarát-szerzők aktívájának tagjai és esetleg egy könyvtár dolgozói is. A CSISZ-alapszervezetek ve­zetőségei a Fučík-jel vény eket és az igazolványokat a CSISZ járási vezetőségektől kapják és azokat a verseny olyan tagjai között, akik sikeresen vettek részt a záróbeszélgetésen; a CSISZ-alapszervezet ünnepé­lyes keretek között osztják szét. A CSISZ-alapszervezetek ve­zetőségei és a CSISZ járási vezetőségek nyerjenek átte­kintést a Fučík-jelvény vise­lőiről és őket a kulturális te­vékenység terén bízzák meg feladatokkal. A magyar nyelven megjelent könyvek megrendelhetők a bratislavai Magyar Könyvesbolt útján. KOLLEGÁK „Az egészségügyi iskola nö­vendékeit, akik rövidesen átlé­pik az élet kapuját, nagy gond foglalkoztatja. Mindegyik sze­retné, ha nagyvárosba kerülne, mert mindegyik vágyódik a zajos városi légkör után ...“ — mondotta bevezetőjében Gál elvtársnő, a Rozsnyói Járási Könyvtár vezetője. A könyvtár dolgozói beszél­getést rendeztek az egészség- ügyi iskola tanulóival Vaszilij Akszjonov Kollegák című köny­véről. A regény cselekménye napjainkban játszódik le és három kezdő orvos problémá­jával foglalkozik. Kettő a gond­talan és mégis előnyös elhelye­zést akarja, míg a harmadik elvállalja a vidéki kihelyezést. A fiatal orvos sok nehézséggel találkozik, de munkája hasznos és értékes. Részletesen elemeztük a re­gény eseményeit és a hatását ránk nézve a felszólalásokban mondtuk meg. Kiegészítésként, hogy köze­lebbről megismerjük az író munkásságát, néhány novellá­ját is megemlítettük. A Reg­geltől estig és a Félúton a hold felé című ^novellája került részletesebb ismertetésre. Az elsőt Vavrik Éva, a másikat pedig Andrássy Rózsi ismer­tette. A beszélgetésen jelen volt dr. Ondrej Zoltán, aki a felszó­lalások után a saját nézetét is kifejtette. Fő mondanivalója ez volt: Előtérbe kell helyezni a kötelességet és azután a szó­rakozást. A lelkiismeretesen elvégzett munka után egyaránt lehet szórakozni falun és váro­son. Napjainkban fokozatosan tűnik el a különbség falu és város között. Ezért a jövőben ne idegenkedjünk majd attól, ha vidéki munkahelyre oszta­nak be. 1 Az író maga is orvos volt, így művében közvetlen képet tudott nyújtani a munkaköré­ben felmerülő problémákról. Számunkra a beszélgetés hasz­nos volt. A regényből sok ér­tékes gondolatot vihetünk át egyéni életünkbe és a mun­kánkba is. Cs. Zs. X Vietnami Demokratikus Köztársaság 35 főiskola jő r 20 ezer diák látogatja Ez a szám 31 szerese az 1945-ben a főiskolá­kat látogató fiatalok számának Ez a felvétel a vietnami főiskolások életébe nyújt bepillantást.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents