Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-01-15 / 2. szám

Garai Gábor: E számunkban a szocialis­ta magyar költészet egyik legkiválóbb képviselőjét, Garai Gábort mutatjuk be olvasóinknak. Garai 1929- ben született Budapesten. Első kötete 1956-ban jelent meg Zsúfolt napok címmel, ám az élvonalba az 1958- ban kiadott Tűztánc c. an­tológia legkiforrottabb köl- tőjeként került. Ugyanez évben jelent meg Ének gyó­gyulásért, majd két évvel később Emberi szertartás című kötete. Egyik nyilat­kozatából tudjuk, hogy nemcsak a költészet, ha­nem az irodalom más terü­letei iránt is érdeklődik. A Kortársban kiváló elbe­szélése jelent meg, drámát és tanulmányokat ír, és egyike a fiatal nemzedék legjobb műfordítóinak. Kró­nika című versét az e na­pokban megjelent Mediter­rán ősz című kötetéből vettük. KRÓNIKA E korban, míg gyerekből férfi lettem, egész földrészek alatt zubogott az egyféle szabadság hővize. Ha Kenyában hulla-halommal tömték el a forrás száját, Kongóban újra kibuggyant; és sárga-képű és fekete-testű s mulatt és rézbőrű testvéreim milliói véren vettek jogot — megalázván a megaláztatást — bosszú helyett az egyenlő boldogulásra. És lenge áram-ernyőt levelezve szálldostak az űrben bölcs gyümölcsök, fém-ananászai a nagy földi nyárnak röpültek a holdba, az égbe e korban, míg gyerekből férfi lettem. És pöfeteg füstgombák függtek a légben, bejárták — szürke kalózok — reményeink magasát; és megsűrűsödött az egymásba kulcsolt emberkezek hálója alattuk — e korban, míg gyerekből férfi lettem. S e korban, míg gyerekből férfi lettem, az én nemzetem, felocsúdva talmi # különbsége magános bódulatából, különb egyesség osztályosa lett: méltó a tisztességre, hogy a minden­-népek-világa hombáréba hordjon szüretje legjavából bölcs szelíd szerszámokat, szép szót s boldog zenét. januári gondolatok MŰKEDVELŐ SZÍNJÁTSZÁ­SUNK ÚJ KÖRVONALAIRÓL A társadalom oszthatatlan joga a műkedvelő színjátszás­tól is megkövetelni, hogy a szocializmusért és kommuniz­musért Vívott harc legyen egész munkásságunk vezéresz­méje. Ügy gondolom, hogy a XII. kongresszus vitaanyaga alkalmat ad műkedvelő moz­galmunknak is arra, hogy va­lóban megújhodjék, átreformá- lódjék a szocialista társada­lom berendezésének, új em­bereszményének és kínálkozó lehetőségeinek megfelelően. Oj szellemű világot teremtsen hozzáidomulva a megváltozott elvi és gyakorlati körülmé­nyekhez, hogy a műkedvelés­ről alkotott felfogásának álta­lános szemlélete megváltozzék és a szereplő-közönség viszo­nyában is érvelő hangsúlyt kapjon az oktató-célzat tuda­tos értelmezése. Elsődleges követelmény ez, hiszen éppen a megformált gyakorlat tudja a legmeggyőzőbben átformál­ni az emberek gondolkodását. De persze nemcsak meggyőz­nünk kell másokat, nemcsak beszélnünk kell az új világ­ról, hanem magunkat is fel kell készítenünk az új felada­tok megoldására. Ámbár ezt nemcsak tervekben és utasí­tásokban kell rögzíteni, hanem Új magatartással és munka­módszerrel, szaktudással és kulturált jóindulattal kell meg­valósítani. Szervezni és intéz­kedni az egyszerűbb ember is tud, de alkotni csak felfris­sült szemlélettel lehet, áldo­zatkész önzetlen optimizmus­sal. ahol háttérbe szorul min­den egyéni érdek Az új szín­játszás módszere tehát egy egész sor viszonyulás megvál­toztatását átalakulását tétele­zi fel. 1. Haladéktalanul egybe kell hangolni színjátszó köreink dramaturgiai tervét. 2. bevezetni a számonkérést, 5. fokozni a szakmai ellenőr­zést és 4. tervszerű, szakszerű össz­hangot teremteni a csoporton belül. A fejlődés szükségkép­pen magával hozza, hogy a sze­replők és főleg rendezőink mind fokozottabb igényű kép­zése mellett az oktatóknak is fejlődniük kell, mégpedig hat­ványozottan. Tudnunk kell, hogy vannak rajtunk kívül olyan előadók, sőt már mű­kedvelő rendezők is, akik nem­csak hogy az új színjátszás „szabályait“ értik, hanem tel­jes mértékben át is tudják szervezni az elavult szokáso­kat, kiküszöbölni a visszaélé­seket, formaságokat, üres fe­csegéseket és szereplőik éle­tét valóban vonzóvá, derűsebbé, nevelő értékekben gazdagabbá tudják tenni. Ez viszont maga után vonja, hogy az ilyen szel­lemben színpadra kerülő drá­mák hangulata is elmélyültebb lesz, és így a közönség Is megelégedetten távozik az ilyen előadásokról. A műkedvelő színjátszás ké­pességeink és tudásunk állan­dó fejlesztését is megköveteli. Szükséges ezért, hogy járá­sunkban mielőbb szervezzék meg az illetékesek, az állandó jellegű alsóbb szintű és a ha­ladó fokú szakoktatást is fa­lusi rendezőink részére. Az 1963-as esztendő legsürgősebb feladata tehát, hogy járásaink székhelyein műkedvelő színhá­zi stúdiót szervezzünk. Ezzel biztosíthatjuk fejlődésünk je­lenlegi szakaszában egy olyan egységes Irányító munkamód szer kialakítását, amely ala pul szolgál majd a megszer­vezendő állandó jellegű mű­kedvelő színpadok létrehozásá­nál. Az alapfokú rendezői tan­folyamokra, legalább négyszer Mély árkokban dolgozunk, törjük, fejtjük és lapá­toljuk a köves földet. Több itt a kő, mint a föld, ilyen az egész táj. Az árok feneke már majdnem három méter mély és messzire kell hajtani a lapáton valót, hogy vissza ne potyog-, jón. Jobb kéz felől két lépés­nyire az ároktól az erdő, bal kéz felől úgy tíz lépésnyire az országút. Gyakran gyökerekbe is bele­akadunk és ezek ellen a légka­lapács sem segít — rövidnyelü éles baltával vágjuk. Hideg januári reggel, még nem kelt fel a nap. Ha nagyot szippantok, bera­gad az orrom — a fagy húzza össze. A hideg ... Ez a szabadban dolgozó munkásember átka. Olykor irigy pillantásokat ve­tünk a közeli hivatali épület ablakai mögé, itt a meleg szo­bákban „papír-emberek" jön­nek, mennek gépen írnak és fiatal asszonyoknak udvarol­nak. Még mielőtt munkához fog­nánk, megrakjuk a tüzet. Két légkalapácsunk van, a fődbe szúrtuk a lángok közelébe, hogy feloldódjon bennük a ' fagy. Mindnyájan ott ugrálunk a tűz közelében, majd belemászunk és talpunkat a hosszúra nyúlt lángnyelvek fölé tartjuk. De hiába, nehéz itt felmelegedni... A vastag vattakabátot csak a munka hevében veti le az em­ber, mikor a test izzadni és párologni kezd. Tegnap a tűznél elmondtam a fiúknak, hogyha ők is úgy akarják, csoportunkból szocia­lista munkabrigádot szervezek. Tapasztalatból tudom, hogy a közösség nevelöképessége — ha jó az irányítás — sokkalta ha­tásosabb és eredményesebb, mint a legképzettebb egyéneké. És hát sok az ember, akit meg kell nevelni, mindnyájunknak nevelődni kell. Így odajutottam, hogy a szo­cialista munkabrigád-mozgalom nagyszerű és jó lesz, ha én is részt veszek benne. Rögtön a fiúkra gondoltam, munkatár­saimra, és tegnap evés közben hosszan beszéltem nekik a bri­gád minden részletéről. Aztán egész nap hallgattam, — hadd érlelődjön bennük a gondolat. Már megkezdtük a munkát. A légkalapácsok úgy kattog­nak, mint a géppuska. Tompuló hegyüket a sziklának támaszt­juk, s az acél a gyors erős üté­sekre befúrja magát... aztán már csak feszegetni kell, s egész rétegek válnak le. Kezem és az egész testem, még a fejem is remeg az ütésektől. A kattogás zúg a fejemben. De kedvvel csinálom ezt a munkát, könnyebb, mint a csákányozás, és az eredmény többszörös. Vé­kony vaslemezre döntöm a le­fejtett köves földet, hogy mö­göttem álló társam könnyebben lapátra szedhesse. Néha az árok túlsó végébe pillantok, vajon mennyivel hánytak ki kevesebbet, mint mi — feleannyit. De a fizetésük nem lesz kevesebb. K ét-két ember dolgozunk együtt. Az árok három egyenlő részre oszlik, a mélyí­tés mégis lépcsőszerűen halad. Én és Gabii — mi vagyunk a legmélyebb szakaszon. A lég- kalapácsomat most felcserélem Gábil lapátjával: nekem majd könnyebben megy a lapátolás, hosszú kezemmel felérek egé­szen az árok pereméig. Gábil nevet ezen. Ilyenkor elővillan­nak ijesztően csúnya barnasár­ga fogat, (vegyigyárban dolgo­zott s a belélegzett sósav el­rágta a fogait.) Csúnya szeplős arca van, s a járása olyan, mint egy öregapóé. De Gábil víg ember s gyakran nevetgél, s ami fontos — bírja a munkát. Nem fösvény, nem irigy. És esténként néha az ágyon hamis hangon énekelget magábon. Ö sosem kezd verekedést, pedig nem gyáva ember. Ilyennek is­merem, igaz munkásembernek. Most én lapátolok, s ő addig pihen. Aztán fordítva. De az árok túlsó végében gyakran ketten pihennek, s ez most neki is feltűnik. — Miért nem szólsz nekik — mondja — te vagy a csoport­vezető. — Folyton veszekedjek ve­lük! Nem válaszol. Később, amíg ö a követ fejti, én az árok túlsó végébe me- S' gyek. Felülről nézem a két fiút, ülnek és cigarettáznak. Az egyik magas, fekete hajú, szép arcú, és többet ül, mint dolgozik. „Nem munkásnak született", ahogy néha mondani szokta. És azt is hallottam fél­füllel, hogy az apja a nyáron munkafelügyelői állást szerez neki, Akkor fellobbant bennem a harag. Ilyen emberek legye­nek munkafelügyelők, akik so­ha nem dolgoztak becsülete­sen? A másik is fekete — félci­gány. Girhes kis figura, beesett mellkas, nagy fekete szemek, vézna, gyenge karok és lábak. Azt állítja, hogy kitanult bor­bély. De nehéz hinni neki. Min­denki Szappankának hívja. Hogy miért éppen így, azt még ma sem tudom. Szappanka ki­magasló eredményeket ér el a hazudozásban. A minap arról beszélt, hogy Bratislavában is­mer egy ipsét, akt egy egész Minor autót megevett, motor­ral együtt. Mi a hallgatók vagy egy negyedóráig nem tudtunk szabadulni a nevetőgörcstől, de ő még akkor sem engedett. C zappanka lopás természet, ~ akármit elemei, de csak idegen szobákból — van benne betyárbecsület. Néha szemébe mondom, hogy hazudott, s ö vállat vonva, szájbiggyesztve beismeri. Szeret kalapálni, fa­rigcsálni és a legrozogább bú­tordarabot is — például szek­rényt szenvedélyes igyekezettel használhatóvá teszi. Szappan­kát bármire is kérhetem, ha teheti, segítségemre van. De a munka neki sincs kezé­re... Nem is bírja. Ott állok fölöttük. Látják, hogy nézem őket, de tovább ülnek és füstölnek. Szappanka büntudatos arccal, a másik haragosan. — Így nem lehet egy cso­portban dolgozni!... — mor­góm feléjük. — Feleannyit sem végeztek, mint mi. Jani, a magas, feláll, össze­vonja a szemöldökét, látni, hogy felforr benne a harag, dühösen és szaggatottan arról beszél, hogy ö nem dolgozza magát agyon azért a pár fillér­ért. Mert, hogy az árokban úgysem lehet keresni, esetleg csak azoknak, akik majd a csö­veket rakják le. Ez igaz. De ittr másról van szp: egy csoportban dolgo­zunk ... Nem szeretem a huzavonát, a meddő vitát, a veszekedést — otthagyom hát őket. Külön­ben is, ma végleg eldől, lesz-e szocialista munkabrigád vagy sem. S ha igen, akkor másképp haladunk. A két középső: az egyik fia­tal és nős. Ö irigyli leginkább a hivatalnokokat, mert hogy egész nap a meleg szobában ülnek. De gondos munkát vé­gez, gyakran simít gat ja lapát­jával az árok falát, ieveri a kiálló köveket, s a ferde vona­lakat egyenesre húzza. A má­sik: csendes fiú, alig hallani a szavát. De a munkában ő sem erőlteti magát. Csendessége mögött sunyiságot látok, s nem tévedek. Sok mindenben jártas ez a fiú: Talán nincs az a fegy­ver, amit a legutolsó részecs­kéig szét ne tudna szedni és össze ne tudna rakni. Itt a munkásszálláson arról „híres“, hogy egy ferdeszájú ipsét, aki felemelte a sapkáját, minden veszekedés és magyarázkodás nélkül úgy szájonlegyintett, hogy annak meglazultak a fo­gai. HÉ/ár ott guggolunk mind- nyáján a tűznél és pirít­juk a szalonnát. Én a szocialis­ta munkabrigádró' beszélek ne­kik, aztán mindegyiket külön-i külön szemügyre veszem, vajon mit válaszolnak? A házas em­ber tegnap azt mondta: „nem lenne rossz, meg kell próbálni". Most hallgat. Szappanka tüstént helyeselt és arról beszélt, hogy az ilyen brigád tagjai külföldre is jár­nak és hogy mindent együtt végeznek. — Igazad van Szap­panka... — veregetem a vál­lát. Most az egyszer nem ha­zudtál — Autókat nem esznek — vihogott közbe Gábil. Ez tegnap volt. Most Szappanka is hallgat. Végül Jani szólal meg: — Mire jó az ilyen brigád?... Feszélyezett csend. Nincs időm válaszolni. — Arra, hogy még többet dolgozzunk — veti oda gúnyo­san a csendes természet, de szemét nem emeli fel, a tüzet bámulja. — Meghülyültél? — fordulok hozzá határozottan. — Ez ön­kéntes szervezet ... és a fő hangsúly nem is a munkán van, hetente néhány órát felolvas­nék nektek, mindenféle köny­vekből, a föld és az élet kelet­kezéséről és más érdekes dol­gokról, csak akarni kell. — Menj a fenébe a brigádod­dal — szól újra Jani — rajtunk ne is próbáld... Szépnek akarsz mutatkozni a fejesek előtt... Bosszant ez a gyanúsítás. — Ostobaságot beszélsz, te! — mondom haragosan — de a brigádot nélküled is meg­szervezem !... Ha nem tetszik, mehetsz! — Ha őt kidobod, megyünk mi is, — mondja a csendes, de szemét most sem emeli rám, a tűzbe bámul. Nézem az arcukat. Megváltoztak tegnap óta, és úgy érzem — összebeszéltek a hátam mögött. Bizonytalan talajra léptem. Most Szappankához fordulok, mert nála nagy a hitelem. — Ne higgyetek neki, srácok! Jani feláll a fűztől és gúnyo­san felém nevet. — Kinek higgyenek?... Ta­lán neked ?... Ránézek. ö az az ember, aki soha nem áll sorban, sem az ebédnél, sem a vacsoránál, mindig elölről fu- rakodik az ablakhoz, pedig mö­götte öreg, fáradt munkások is állnak, eres, kérges kezüket a nehéz munka mintha hosszú­ra nyújtotta volna, majom módjára lógatják. Az unokájuk is lehetne ez a Jani. Nézem az arcát... Milyen óriási gyűlölet tombol bennem. Izig-vérig kollektivista va­gyok... Korbáccsal tudnám ar­con suhintani. 6 az, aki a hitembe tapos... De hallgatok. Most én is a tüzet nézem. „Miért hisznek neki jobban, mint nekem?" Majd hirtelen hozzáfordulok. — Te csak kárunkra vagy és jobb, ha elhordod magad! Gúnyosan és álcázott harag­gal fordul felém, nevetve mond- ja:„— Hülye! ^ksszeszorított ököllel, szik- % rázó szemekkel nézek utána. Már megindult az or­szágút felé. Most a csendes is feláll és utána a többiek. „Miért van, hogy neki jobban hisznek, hisz soha semmit sem tett értük... Soha!“ Fel aka­rom tartóztatni a többieket, felugrok és kissé széttárt ka­rokkal fordulok feléjük: — Maradjatok, srácok ... Marad­jatok! — De hiába. (Most majd más munkát kérnek a mester­től, hogy ne kélljen velem dol­gozniuk.) Szappanka sajnálattal felém néz, mintha azt mondaná: „én veled lennék, de ha mind men­nek .. Hosszan nézek utánuk. Egyedül maradtam. A nap szürkés felhőkbe burkolózott, alig látni, ő is egyedül van. SZŐDY VIKTOR egy esztendőben, viszont azért van szükség, mert alkalmas szélesebb rétegek képzésére és ugyanakkor megbízható elő­készítője, de főleg szűrője le­het a felsőbb szintű képzés előkészítésének. Vannak ugyan járások, ahol a rendezőképzés aránylag rend­szeresen folyik. Viszont szük­séges, hogy a jövőben több gondot fordítsunk az egységes tematika kialakítására, főleg betartására és ellenőrzésére. Vannak viszont olyan járások, ahol a tanítványok fokozottabb igényét az előadók színvonala bizony alig érintette. Mire va­ló hát ez a kísérletezés, ami­kor megvan rá a lehetőség, hogy bármily szintű oktatásra komoly előadókat hívjunk. Ezen a helyen szólni szeret­nék még a belső nevelömun- káről is. A kérdés csupán az, hogy biztosíthatunk-e csopor­tunk részére olyan megfelelő, magasműveltségű vezetőt; ren­dezőt, aki nem a saját, egyé­ni és önös érdekeivel törődik, hanem a csoport kollektív si­kereit nézi. Aki a színigárda minden tagjával külön-külön is foglalkozik, akár a színpadi mozgás, gesztus vagy techni­kai kérdések megoldásával kap­csolatosan, akár a beszédtech­nika terén vagy a művészeti irányítás emberi-szakmai ne­velésében. A művészi lelemé­nyesség mellett tehát egyedül a tárgyi tudás, a módszerbeli jártasság adhat szilárd alapot ebben az esetben is. — Hohó, nem ez a lényeg, — mindja közben a dilettáns, és már látom is, hogyan bó­logat hozzá egy-egy helybeli „tényező" személyiség. — Szakismeretre nincs szük­ség — karattyolja tovább — hiszen éppen ez különböztet meg bennünket a hivatásosok­tól, akiknek volt és van ide­jük „ilyen" teóriákkal foglal­kozniuk. A műkedvelőnél csak a tehetség számít... a tehetség meg a „rutin". Még szerencse, hogy a mű­kedvelő mozgalom nem erre a csatakiáltásra épült. Az ilyen okoskodás helyett ezek a „fó­rumok" és „egyedek" inkább azon fáradoznának, hogy járá­sunkban legalább is hozzáve­tőlegesen megfelelő dramatur­giai irányítást szervezzenek. Ne akarjon mindjárt mindenki rendezni. Ezután szokás szerint egy másik dajkamese szokott kö­vetkezni: „nincs mit játszani és hézagos a színdarab-válasz­ték". Hát én ezt a kifogást se­hogy sem értem, még Inkább nem, ha az adott járásban „működik" már egy dramatur­giai tanács. Sokszor és sokat írtunk már erről a kérdésről. Az érdekel­tek unottan legyintettek, és mivel soha senki nem kérte tőlük számon cselekedeteiket, tovább jártak a maguk útján. — Mi tudjuk — mondták gúnyosan felénk mosolyogva — hogy mi kell a közönségnek: Tacskó, Vén bakancsos, Szívek útja, Cirkuszhercegnő... sőt „csakazértis" bebizonyítjuk nektek, hogy igenis még az év folyamán bemutatjuk a Csár­dáskirálynő új változatát, ha tudni akarjátok. Elvégre a já­rásban mi tudjuk, hogy mi kell! Hát igen, ezek szomorú tények. Harc az értéktelenné fakult, elavult témák érdeké­ben. Mint egy ócska ruha, melynek a nap kiszívta már a színét és elavult a szabása. Ideje lenne, hogy az ilyen ma­radi gondolkodású szervezők — kisebb méretben rendezők — értsék meg már végre, hogy a mai közönség friss és idő­szerű művészetet vár tőlünk. És pezsdülő művészetként nemcsak puszta szórakozást, hanem gondolatébresztő tar­talmat, élményt, és Igazságot akar látni műkedvelő színpa­dainkról. Merjünk hát végre saját korunkban élni és hatá­rozottan lépni arra az útra, amelyet egész tát «'Halmunk­nak mutatott meg a XII. kon­gresszus. Szuchy M. Emil

Next

/
Thumbnails
Contents