Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-03-13 / 11. szám
AZ EDDIG KÖZÖLT RÉSZEK RÖVID TARTALMA: Hedvig Prágában összeveszik férjével és haza indul szüleihez. Szülőfaluja távol fekszik, ahová a nagy hófúvás miatt nem közlekedik autóbusz Hedvig gyalog vág neki az útnak és félig összefagyva egy tanyára jut, ahol Karel a régi udvarlója lakik feleségével Zdenával. Karel közben harcot viv önmagával és azokról az időkről elmélkedik amikor Zdenával megismerkedett. Az 1952-es év Karel számára sok megpróbáltatást hozott. Hedvig találkozik Karellel és feleségével Zdenával. Karel otthon hagyta feleségét és a nem várt látogatót, hogy megkeresse Hedvig útonhagyott bőröndjét. Karéit Hedvig jelenléte egyre idegesebbé teszi. a pitvar ajtajáról a földre. Nagy sietségében azonban még meglátta, hogy Hedvig felöltözötten ül a dívány szélén. De már kint is volt Karel a pitvarban, onnan meg nekiugrott a felfúvódott hótorlasznak a ház előtt. 5. fejezet Veszekednek, mondta magában Hedvig vacsora után. Már marakodnak. Kihallotta a hálószobából. Az üvegajtó nem tompította le, sőt megerősítette a hangokat. Az előbb félretette az agyontömött párnát, úgy feküdt minden nélkül feje alatt; feje gerincével egy vonalban pihent a pamlagon. A konyha mennyezete világosabb részére nézett, anélkül, hogy valamit is látott volna. — Már hajbakaptak, — ismételgette magában. Fáradt volt, de azért egyidejűleg résen állt. Alvásra nem gondolt. A pitvarra nyíló ajtóra akasztott szőrmebundából juhok és férfi test szaga áradt felé. Az ételszagok közül ott lebegett még a levegőben a sült alma felfújt héja alatti gyümölcsbél illata. Meglepetésszerűen valami végzetes fordulat bekövetkezését érezte meg. Ismételgette magában: nincs semmi értelme! Teljesen közömbös vagyok. De az elképzelések, akarata ellenére, tolakodóan visszatértek, mint ahogy a hunyorgás ellen is hiába küzd az ember. Karel simogató kezét érezte egyre arcán, mint akkor, mikor azt hitte, alszik. És látta a gyengéd ujjak fölött szemeit is, valamint széles, kemény férfiajkát. Egy órával ezelőtt, az asztalnál, Zdena megkérdezte tőle, óhajt-e még kávét. Szemmel láthatólag zavarban volt, mintha fuldoklóit volna, elnyelte a szavakat, állandóan elnézett a válla fölött vagy a padlóra szegezte a tekintetét, úgyhogy Hedvig nem tudott a szemébe látni. Nem is emlékezett már: igennel válaszolt-e vagy nemmel? Végül mégiscsak föltekintett Zdena. Félelem és megvetés volt a szemében. Annál nagyobb örömmel hallgatta most Hedvig a házasok veszekedését. Végtelenül jól esett neki, hogy Karéit hatalmában tartja. Még mindig. Időnként elakadt a beszédje, megbotlott a nyelve, beszédszünet után pedig egészen másról szólott, anélkül, hogy tudta volna, mivel fogja folyhatni. Majd egész fölöslegesen kiment a pitvarba, talán a pincébe is lement és üres kézzel jött vissza. Zdena hűvösen mondta: de hiszen már délután elhoztad — és átadott Karéinak egy kosarat. Karel almát tett belőle az asztalra. Hedvignek hízelgett. hogy elegendő volna, ha csak a kisujját megmozdítaná. Ezért vígabbnak színlelte magát, mint volt a valóságban. Zdena Karellal róla beszélget. Am pillanatonként sajnálta, hogy nem hagyta magát még este hazavitetni. Holnap mindent elintézhetett volna, mert még az éjjel bizonynyal megegyezett volna anyjával. Zdena kikeményített, fehér kötényt kötött maga elé és nehéz, ünnepi evőeszközt tett az asztalra. Ő maga nem vacsorázott, azt mondta, már evett. Valószínűleg soha életében nem evett késsel-villával. És körös-körül mindenütt az az olcsó kreton! Hát még a kis térítők! A rádió alatt, fölött, sőt még a jégszekrényen is! Aztán ugyanott az a rettenetes szobrocska, — nyilván a községi vállalat műhelyének az alkotása. A padlón rikító, virágos linóleum. Hedvig vacsora előtt a fürdőszobába is betért. Az egyúttal vécé is volt, mosókonyha is, de főként raktárhelyiség. A kád fölött szárítózsinórok voltak kifeszítve. Egy szelet lúgos szappannal mosdott. Kellemetlenül ragadt. De — Zdena, — kérlelte, — ne bolondozz! — Hát van eszed? — Nekem van, — zokogott fel csaknem hangosan. Karel zavartan az üvegajtóra nézett. — Ne bőgj! Nem tudom... mért kell? — De Karel tudta miért, hiszen elakadt a hangja. — Kell botrányt csapnod? Zdena csuklójával megtörülte mindkét szemét. Fejével a konyhaajtó felé intett. — Az ott úgysem alszik, rád vár! — fakadt ki. — Mit mondtál?... Zdpna.. Zdena...! — Karel meg akarta ragadni, de Zdena kisiklott kezei közül. — Eredj innen! Hagyj minket békében! — mondta önmaga és fia nevében. — Takarodj hozzá, az úri hölgyecskéhez, most, hogy a tönk szélére jutott, bizonnyal szívesen lát. Legalább addig, amíg jobbat nem talál! — Ez a mondat, mindent túlharsogva, Karel tudatába vésődött. Szóval Zdena is észrevette, hogy Hedviget valami baj érte. Már ami a házasságát illeti. Ez a kijelentése, fontosságban, minden előbbi beszédje fölött magasan túlemelkedett. De még így is meglepte a nagy változás Zdena viselkedésében. Sose tapasztalta ilyennek. — Ezt kapom mindenért... —, zokogott. ,» Most kezdi majd a szemrehányásokat .;. készülődött Karrel. — Csak nem követnél el ostobaságot! — mondta. — És nem hoznál szégyent a fejedre! — restelkedett Karel. Hedvig okvetlenül mindent hallott. — Hadd hallja, csak az igazat hallja! — kiállhatatlankodott Zdena. — Persze, az igazat, miféle igazat? — Pedig hát igaz volt. Zdena joggal mondott szemrehányást. De néha még ez is visszataszító lehet. Egyszer csak nem bírta tovább az ágybanfekvést. Vízszintes helyzetben e bonyolult problémák minden vért az agyába kergettek. Kénytelen volt fölülni és lábait az ágyszélről lelögatni. Zdena a gyerV meket visszafektette, betakar' ta, jómaga pedig háttal Karel felé dunyháját egész a fejére húzta. Közben Karel nadrágja zsebében- kotorászott, cigarettát, gyufát halászott ki onnan. De amint lábra állt, Zdena azonnal kidugta fejét a dunyha alól, s hirtelen felült. — Hová mégy? — Hallgatott. Mezítláb, széles, lobogó alsónadrágban, melyet Zdena már alvásra selejtezett ki és hasonló tág gallér nélküli flanellingben, átment a másik ablakhoz. Egyszerre mindegy volt neki, hogy zajt üt. Igazán megkímélhetnél itt minket a dohányfüsttől!“ támadt rá Zdena. Karel a cigarettákat és a gyufát is az asztalra hajította, a doboz lecsúszott az asztalról és a parádés székek közé esett. — Hagyj nekem békét! — türelmetlenkedett Karel. — Hagyj már végre nyugton, igen? — Sosem beszélt ilyen nyersen Zdenával. Aúúú-ú-ú-ú-í. A kutya vonítása kihívó kürt hangjához hasonlított. Karel összerezzent, mikor váratlanul felharsant az éles csaholás, annyira közel az épületekhez. Az ahlakon keresztül meglátta az alacsony görnyedt árnyakat, ott surrantak el épp a sarok körül, ugrálva futottak a hosszú nagyó! mellett, mígcsak el nem tűntek a hótorlasz mögött. Sietve felhúzta nadrágját, cipőjét. Zdena minden mozdulatát detektív módjára figyelte. a törülközők példásan tiszták voltak, rajtuk hímzett Z B iniciálék díszlettek Itt nem tudnék már megszokni, — mondta magában Hedvig a fürdőszobában. Az asztalnál Zdena meg akarta szakítani beszélgetésüket, a másnapi munkát kezdte megtárgyalni Karellal. Dé Karel folytatni akarta Hedviggel a tereferét. Hedvig ezt mindjárt fölismerte. Az a pillanatnyi szünet, míg Karel válaszolt, néma párviadal volt közte és Zdena között. — Majd aztán megbeszéljük a dolgot, — mondta Zdenának. Válasza után nyilvánvaló lett — és Hedvig nagyon jól tudta, — kinek a pártjára hajlik. Még akkor is, ha kétes volt a győzelme. Karel „majd aztán“-ja „az ágyban“-t jelenthette. Ö egyedül lesz a konyhában, azok meg együtt lesznek az üvegajtó mögötti hálóban. Megrohanta a vágy. És az irigység. Most marakodnak odabent. Felült. Hátát a falnak támasztotta, cigaretta és öngyújtó után tapogatózott. Az az ötlete támadt, bizonnyal abbahagyják a veszekedést, ha meghallják őt. Megmozgatta a széket. Valóban elhallgattak. Hedvig belekuncogott a sötétségbe. Mégsem tudott úrrá lenni gondjai újabb, váratlan rohama fölött. Nyáron, csak egy gondolattal odébb ettől a háztól, állította meg Arno a Fiatot. Létért, az aszfaltútról egy lapályosabb útárokba, néhány bokor közé. Kissé arrébb kaszáló volt, mögötte a Kopec. Kikapcsolta a motort és folytatták a veszekedést, mely még Brnóban kezdődött. Megmondta Arnónak, hogy tulajdonképpen mért akarja most szüleit meglátogatni. — Buta dolog a végtelenségig pumpolni a tiéidet, — mondta Arno. Ingerültségében körültapogatta a kormánykereket. Majd soká kotorászva, cigarettát keresett, végül is elpotyogtatta őket. — Már csak arra a bódéra, — válaszolt Hedvig. — Ha van miből, miért ne adnának Hiszen a szüleim! — Csakhogy te a feleségem vagy. Szüleid engem toklilkónak tarthatnak, aki nem tud minden szükséges dologgal ellátni. Ráadásul mindketten keresünk! Vajon mindent azonnal kell megszereznünk? Atyád ki nem állhatja a te koldulásaidat. Mér akkor észrevettem, amikor hozzájárult az autóhoz. Emlékezz csak vissza! — Arno, azt a vityillót nieg kel! vennünk. Közvetlen mellette van az a régi kastély, abban az óriási parkban. Tetszik ott nekem. Meghívhatjuk oda a főorvosékat, Talbichékat. — Torkig vagyok velük. Vacsora náluk, vacsora minálunk. Nem tudok dolgozni. Előleget vettem fel egy halmaz munkára, de nem rajzolhatok, hanem félkegyelmű, bárgyú locsogásokat kell hallgatnom. Mért teszed ezt? Nem tudom, mit mond majd az igazgató,, ha eszébe ötlik és beletekint a kimutatásaimba?“ — Miért nem hívod meg néha hozzánk? — Hmm! Az nem Talbich., hogy szemét este ráhelyezze a térdeidre és csak az előszobában vegye le róluk, amikor búcsúzik. Akkor talán már nem is kellene eljárnom az üzembe. Talbich pedig esetleg néhány pofont szerezne tőle. ha vitázni kezdene a politikáról. — Mért nem fogadtad el azt az állást, melyet Talbich ajánlott, most nyugtod lehetne! *£********************* * ** ■V * •& * <S ■P •P •P •Cl •P •P ■P ■Cr * -P * * * * * ♦ * *-P •P-P •P •P •P •P-P •P •P •P-P •P •P-P •P-P •P •P <i •Cl •P •Ct •P ■P •d •P ■d if TÖRÖK ELEMÉR: így kezdődött. . . Kihullt a kezekből a véres szurony Rongyos köpenyben szakállas katonák jöttek fáradtan, mint öreg emberek. HoSSzú évek vágya szította csókok csattantak. Kézfogás, gyöngéd ölelések. Előkerült a rozsdás kapa, kasza, vidáman nyerített a ló az ólban a kiskertekben szépen mosolyogva szirmát bontotta a pünkösdi rózsa. Valahogy így kezdődött nálunk a béke. Erőnk rügyezni kezdett és kisarjadt. Békés nyájak legeltek rétjeinken, klgyúltak álmaink fénybokrai és felitták elhullt könnyeink árját: tüzikék, pipacsok égő szirmai és a szökülö dús gabonatáblák. Emberiség Kiáltsatok, hallgató gyökerek, levelek hangosan susogjatok, füvek, szép virágok könnyezzetek messzehangzén ríjjatok patakok. Dobd magad magasba, s verj habot, hal, bömböljetek tejszagú tehenek, égi madarak zengve zengjetek: minden, mi élő, kiáltson: NEM-et! Üj Nérói születtek a Földnek, csúfolói az emberi nemnek, lánggal irtanák, tűz orkánjával amit az ész, *szív, s a kéz teremtett. Hallod, Ember, mi készül ellened? Tébolyult erő emel rád kezet. Ólmot küld majd beléd, s lángra vet: Emberiség, ha meg nem fékezed! — Mi a csodának vállaltam volna állást bőröndösöknél? Mikor hidakat rajzolok? Nem mondanád meg? — Talbich is ott van. — Csakhogy őt nem a munka érdekli, hanem a szipolyozás. Ma nem bérelhet szállodát, nem lehet részvényes. — Nem is az a fontos, ki milyen munkát végez, hanem az, mennyit keres! Vedd csak azt a szerelő Szűköt a házból, mindent beszereztek már, nyaranta tengerparton, télen pedig az Oriáshegységben, a Spindlerben üdülnek. Szukné azt se tudja, melyik fodrászüzletbe repüljön azzal a rozsdavörös hajával. — Szűk lop. Csak nem fogunk emiatt veszekedni! A pénzt otthon nem hozod fel és kész! — Akkor fordulj! — Micsoda? — Fordulj, megyünk vissza Prágába! Néhány másodpercig egymás szemébe néztek; egynail: sein hátrált meg a másik tekintete elől. Majd valóban megtette, fordult. Hirtelen sebesen k>hátrált az aszfaltútra, leírt egy félnyolcast és orrával visszafelé fordítván a Fiatot, teljes gázzal nekiiramodott. Hedvig fölismerte a helyzetet, tudta, hogy valóban visszatérne, ha ő meg nem akadályozza. Egy hőnappal ezelőtt nem tette volna. Valami nőtt, fejlődött Arnőban, amit nem tudott megérteni. Egy darabig hallgattak. Elmaradozott mögöttük az esti táj. Hedvig tombolt métgében. — Van bőven elherdálni való pénzünk, nemde? Elherdáljuk sok mindenre, mért ne szórjuk el benzinre? — vágott vissza Arno. Hedvig lábát a kormány aíá dugta, a fékre. És megragadta a volánt. Fütyültek, sikongtak a dobok. Könnyen kiborulhattak volna, ha Hedvig józan előrelátással nem választott volna eleve sík területen olyan helyet, ahol a kiszélesedett országutat áttekinthette. Arno olyan lelkiállapotban volt, hogy nem vette észre Hedvig előre elkészített szándékát. Cselekedetét dühroham kitörésének tekintette. Megzavarta az a vakmerőség, amellyel mindent kockára tett. Cigarettára gyújtott. Homlokán kiütött a veríték. Attól a pillanattól kezdve, hogy Hedvig megragadta a kormányt, megrántotta a féket és a kocsi az aszfaltút középén ugrándozott, újra fölénybe került. Kilépett az autóból. Arno meg sem mozdult. Hedvig magán érezte férje szemét. A vidék elhagyott, puszta volt, de a Hold fénye beezüstözte. Az országút mentében oszlopok futottak, néhány tucat sodronyt cipeltek, azok zsongtakbongtak. Úgy tűnt, mintha csöndes zümmögésük az égboltozatról hullana alá. Az árok túlsó oldalán állott, a legelő szélén. Föl nézett az égre. Majdnem elhitette magával, hogy valóban ingerült. És hogy a kocsiban ülő férjéről megfeledkezett. Arno eldobta cigarettáját. Hedvig hátrahajlította fejét, egy zöld színű, világos csillagot figyelt. Arno zajosan kilépett a kocsiból, de ajtaját nem vágta De, hanem csöndesen bezárta. Hedvig nem vett róla tudomást. Csak arra ügyelt, hogy Arno szeme mindig oldalnézetben lássa. Arno habozva megindult. — Dühít az ilyen élet, félelemben járni a hivatalba, arra várni, mikor pattan ki a dolog, — mondta. Már mérséklettel beszélt, csaknem szabódra. Hedvig kinyitotta szemét. Tudomásul vette. ■*- Hát valóban rosszul áll az ügyed, Arno? Hedvig igen jól tudta, Arno nem szereti, ha felesége gondokat csinál magának. Kióg, ha a férjet emésztik. Hányszor kéjt fel éjjel, hányszor lopakodott ki a hálószobából, lábujjhegyen és üldögélt egyedül a konyhai mosogató-tál mögött, egyik cigarettát szíva a másik után. Hedvig reggel néha nyolc cigarettavéget is számolt a kosárban. — Ne félj semmit! Valahogy csak kivágom magam a bajból. Most ő is az égboltozatot nézte. És a zenélő huzalokat. — Szép itt, ügye? — Hm. — A Hold, odafönt... Hedvig Arno lépteit már a fülében érezte. (Folytatjuk) Hirtelen íeaoDta magaroi dunyháját és fölugrott „Miért öltözöl ?“ — Szétkergetem azokat 3 dögöket. Fölébresztik a malacokat. Igazat mondott, mégsem a teljes igazságot. Ki akart menni, ki a hóba, az égbolt alá, ahol több a levegő. — Ne menj sehová! — ugrott hozzá Zdena. — Kérlek, Karel... ne menj...! — Zdena nem a kutyafalkától féltette, hanem a konyhától. Hedvigtől, aki a szomszédban feküdt és nem aludt. — Gyere, pihenj le, — kérlelte. Zdena egész testében remegett. Karel érezte, mennyire reszket inge alatt a különben forró, áttüzesedett teste. Ez a pillanat forró láz volt és jeges hideglelés egyúttal. Karel visszalépett: megszakadt a kontaktus. Több ez néha, mint a szavak áradata. Valóban- nem gondolt az aszszonya testére. Most már nem. Zdena ereiben megfagyott a vér. Mindkét karját Karel nyaka közé fpnta, csaknem fojt.o ■ gáttá. — Az istenért, Karel, mit csináltam neked? — — „Semmit, te semmit,“ — mondta magában Karel, — „magam rontottam el mindent! — Fölébreszted a fiút, — szólt hangosan. — Hát már nem szeretsz minket? — kérdezte Zdena újra többesszámban. A csecse-* mő aludt, nem hallotta az még az ebek csaholását sem. — Engedj, — válaszolt Karel. Ebből mindent megérthetett az asszony. Görcsösen kapaszkodott. mint a fuldokló. Arca férje arcát kereste; nedves volt a patakzó könnyektől, — hangosan, keservesen zokogott. Karel nyersen, gorombán eltaszította magától, de mindjárt megbánta hevességét. Zdena újra kétségbeesetten magához vonta és nagy erővel lerántotta a párnákra. Karel végképp megfeledkezett a szánalomról: — Mit akarsz folyvást tőlem? — sziszegte egész közelről. És ekkor meglátta, mint változik meg hirtelen Zdena ábrázata. Híven tükrözte a belső vihart. Mintha hatalmas ütés érte volna, összehúzódott minden vonása. Mindketten tudták; döntés történt. Karel szinte megtántorodott Voltaképpen nem is tudta: ezt akarta-é? Abban a pillanatban rettenetes visításba kezdtek a nagyól malacai. És felvonított a kutyafalka támadó csaholása: tompán hangzott ez mintha már behatoltak volna az istállóba. Karel néhány pillanatig még mozdulatlanul állt. Majd hevesen megfordult, magára kapta kabátját és az üvegajtón keresztül kiszaladt a konyhába. Nem késedelmeskedett szőrmebundája óvatos leemelésé, vei, hanem hirtelen lerántotta
