Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-12-18 / 51. szám

Félelmetesen óriásinak tűnt a gép. Olyan hatalmasnak és súlyosnak, akár egy cirkáló. Kirpicsenko még nem repült ilyen gépen, és most lelkesedés fogta el. Most a gépeket szerette, igazán... Felment a lépcsőn. A kékruhás, kéksapkás stewardess megnézte a jegyét, és megmutatta a helyét. Az első szalonban volt a helye, de valami szemüveges, lapos sapkás alak már elfoglalta.

— Tágulj innen! — figyelmeztette szelíden Kirpicsenko, és megmutatta jegyét a szemüvegesnek.

— Nem ülne az én helyemre? — kérdezte a szemüveges. — Hányingert kapok, ha hátul kell ülnöm.

— Mondtam, hogy tágulj innen — kiáltott rá Kirpicsenko.

— Udvariasabb is lehetne — szólt sértődötten a szemüveges, és miért, miért nem, de ott maradt.

Kirpicsenko lekapta a férfi sapkáját, és hátra hajította, arrafelé ahol az illető törvényes helye volt. Egyszóval meqmutatta neki az irányt, hogy merre táguljon, s foglalja el azt a helyet, ahová a jegy szól.

— Miért huligánkodik, polgártárs? — kérdezte a stewardess.

— Nyugi — felelt Kirpicsenko, s míg a szemüveges megdöbbenten a sapkája keresésére indult, elfoglalta törvényes helyét, levetette irhabundáját, s kényelmesen elhelyezkedet , a bundát lábára terítette.

Az utasok egymásután jöttek fel a gépre, úgy tűnt, sohasem lesz vége a sornak. Halk muzsika áradt szét a gépben. Hosszúlábú stewardessek sürögtek-forogtak a széksorok közt, valamennyien kék ruhában, magassarkú cipellőben. Kirpicsenko újságot olvasott. A leszerelésről, Berlinről, a chilei olimpiára folyó előkészületekről és a hótorlaszokról.

Az ablakhoz sálba burkolt asszpny ült, Kirpicsenko mellé pedig ep.v pirosarcú tengerész, aki folyton tréfálkozott:

— Mondja, asszonyom, megírta a végrendeletét? — A stewardessnek pedig ezt kiáltotta: — Kislány, kinek kell leadni a végrendeletet?

Mindig ilyen humoristákat fog ki...

Végre becsukódott a feljárati ajtó és kigyulladt a piros felírás: „Dohányozni tilos! Kérjük a szíjakat becsatolni!" — és aztán az ellenkezője: .Szíveskedjenek dohányozni. A szíjakat nem kell becsatolni!" Kirpicsenko nem tudort angolul.

A gép a starthoz állt. Az asszony az ablakúsztak a repülőtér épületei.

— Megengedi, hogy elvegyem a kabátját? — kérdezte a stewardess, ugyanaz, aki az elébb rákiáltott. Kirpicsenko felpillantott iá, és szinte megdermedt. A lány mosolygott. Nevető arccal hajolt fölébe és előrelibbent a haja, sötét, nem fekete, csak sötét, lágy, sűrű haja, olyan mint a prém, a selyem, a nylon, mint a világ minden kincse. Ujjaival megérintette bundájának szőrméjét, nem, ilyen ujj nincs is a világon. Nem, ilyesmi csak a képeslapokban létezik, de úgy látszik, nemcsak azokban Hogy minden együtt meglegyen, nem szokott az előfordulni — ez a moholy. a világ első asszonyának mosolya és hangja Ilyen nincs is a valóságban.

— Látod, elvitte a bundámat — mondta Kirpicsenko buta mosollyal a matróznak, aki hunyorított és büszkén csak ennyit mondott:

— Minden rendben?

A stewardess visszajött és elvette az aszszony bundáját, a tengerész bőrkabátját és Kirpicsenko felöltőjét. Az egészet isteni testéhez szorította, és Így szólt:

— Csatoljátok be a szíjakat elvtársak.

Nagyon messze alattuk úszott a kopár,

élettelen föld Kirpicsenko szinte összerezzent amikor arra gondolt, hogy ebben a jeges térségben a kemény, puszta föld fölött úszik ez a fémszivar teli emberi meleggel, udvariassággal cigarettafüsttel, letompított beszélgetéssel és nevetéssel, jó, fűszeres tréfákkal, ásványvízzel, termékeny tájak vízesésének csöppjeivel és ő itt ül és dohányzik valahol pedig a gép farkában vagy közepén sétál egv nő^ aki olyan amilyen a valóságban nincs többé, akitől a magafajta ember olyan messze van. mint a holdtól.

Elgondolkozott az életén. Ezelőtt soha nem gondolt vissza az életére Legfeljebb akkor mondott el egy-egy történetet ha társaságban rákerült a sor De m >st egyszer-sak arra gondolt hogy negyedszer utazik át így az országon és t-sak most először a saját számiéjáia. Mulatságos!

Azelőtt mindig államköltségen fuvarozták. Harminckilencben, mikor még gyerek volt, az egész sztavropolvidéki kolhoz kérelmet adott be, hogy a távolkeleti Tengermellékre költözhessék át. Hosszú út volt ez. Alig-alig emlékszik már vissza: aludttej és savanyúkáposzta, anyja a sarokban a melegholmit mossa, odakinn felrakja a fehérneműt száradni, mely csattog, akár a zászló, látta az ablakon át, aztán pedig a jeges hidegben megfagyva egymáshoz verődött, s ő énekelt: „A gépekre ülnek, rajt’ pilóták ülnek, s a magasból néznek le ránk...” Anyja meghalt a háború napszigeteken. A gyermekotthonban Valerij hét osztályt járt, onnan ipari-tanuló-iskolába került, majd bányában dolgozott. „A honnak a szenet ő szorgosan fejté...” ötvenben tényleges szolgálatra vonult be, megint csak átutaztatták az egész országon, ez alkalommal a Baltikumba. A hadseregben megtanult gépkocsit vezetni, leszerelés után egy pajtásával Novorosszijszkba jelentkezett. Egy évre rá letartóztatták. Valami gazember megfújta a garázsból a tartalékalkatrészeket, de nem sokat teketóriáztak, őt is lecsukták, mint „anyagilag felelős személyt.“ Három évet kapott és a Szahalinra vitték. Másfél évig volt a lágerben, a vizsgálati fogság beszámításával szabadult, aztán a büntetett előéletet is eltörölték nála. Ez időtől kezdve dolgozott az erdőgazdaságban. Tetszett ez a munka, jól meg is fizették. A munkája? Pótkocsival fel a hágóra, aztán jól befékelve lefelé. Ivott, moziba járt, nyáron táncolni a halkombinátba. Legényszálláson lakott. Mindig legényszálláson élt, kaszárnyákban, barakkokban. Agyak és ágyak, földszintesek és emeletesek, pricscsek, ládák... Barátai nem voltak, de „haverje“ annál több. Kissé tartottak tőle, nem volt tanácsos viccelni vele.

Felállt, hogy megkeresse a lányt. Hová tűnt? Az utasoknak már kiszáradhatott a torkuk, ő pedig valamilyen kapitalistával tracscsol.

A lány csevegett, hunyorgott, ajkán mosoly játszott, látszott, kedvére van, hogy angolul cseveghet.

Kirpicsenko odalépett hozzájuk, s meglökte vállával a kapitalistát. Az csodálkozva csak ennyit mondott: „Áj em szőri!“, ami nyilván azt jelentette: „Vigyázz fiú, mert összerúgjuk a patkót!“

— Nyugi! — mondta Kirpicsenko. — Béke, barátság.

Mert ő érti a politikát.

— Mit óhajt, elvtárs? — kérdezte a stewardess Kirpicsenkótól.

— A torkom kiszáradt — mondta. — Nem lehetne valamivel leöblíteni?

— Jöjjön! — válaszolta a lány, és elindult, kecsesen, mint egy kecskegida, vagy mint a filmvásznon látni, vagy az álmokban. Hej, de megkívánt amíg a gép orrában cigarettázott.

A lány ment előtte, és valami büfféfélébe vezette, de az is lehet, hogy haza, magához, ahol nem volt senki, és ahol a magasan álló nap békés-dühösen szórta sugarait a repülőgépabiakon, de az is lehet, hogy rendes ablak volt a kilencedik emeleten. Levett egy palackot és gyöngyöző vizet öntött egy üvegpohárba. Felemelte a poharat, s az fénylett a napsugárban, ö pedig nézte a leányt, és gyermeket szeretett volna tőle, de el sem tudta képzelni, hogy meg Tehet tenni vele azt, amit akkor tesznek, amikor gyermeket szeretnének. Ez először történt meg vele, és hirteien felbuzogott lelkében a boldogság első, váratlan megérzése.

— Hogy hívják’ — kérdezte, olyan érzéssel, ami mindig akkor töltötte el, mikor teherautójával a hábot elhagyta: nehéz, szorongó érzés, de túl van rajta.

— Tatjána Viktorovnának — felelt a lány

— Tányának.

— Engem pediglen Valerij Kirpicsenkonak

— mondta, és kezét nyújtotta. A lány odanyújtotta az ujjait, és mosolygott.

— Maga nem túl tartózkodó, elvtárs.

— Nem túlzottan - válaszolt Kirpicsenko levert en.

Néhány pásodpereíg szótlanul nézték egymást. A lányt kerülgette a nevetés, azonban visszatartotta magát, és éppúgy ő is, de egyszercsak nem tudta már magába fojtani, s nevetett, nevetett, mint még soha életben.

Ekkor elhívták a lányt, lement a lépcsőn az első részbe.

Kirpicsenko megfordult, s egy tükörben meglátta nevető arcát. „De fura pofád van, Valera! — gondolta — Elég szörnyű. Ügy nézel ki, mint holmi betörő. De az a lány, úgy látszik,, nem fél tőled. Az csöppet sem fél, ez fix.“

Tánya már az ebédet szolgálta fel. Valerijismerősre.

— És merrefelé lakik, Tánya? — kérdezte a fiú.

„Tánya, Tá-nya, T-á-ny-a”.

— Moszkvában — felelt Tánya, és továbbment.

— Szóval maga moszkvai? — kérdezte újra

Kirpicsenko. *

— Aha — felelte rá a lány, és otthagyta.

— Hiába töröd magad, pajtás, — mosolygott fölényesen a tengerész. Moszkvában biztosan vár rá valami belevaló fiú.

— Nyugi! — szólt higgadtan Kirpicsenko, mint aki már előre érzi a szerencséjét, boldogságát.

De hát istenem, nem tart örökké az ilyen utazás sem, és a magasból a gépek le szoktak szállni a földre, S lejár a munkaidő, véget ér a szolgálat, visszaadják a kabátot, és vékony ujjacskák tartják az irhabundát, s a tekintet már nem jár itt, a távolba réved, s mindennek vége lesz, mint a rugónak a játékban, és minden olyan lapos lesz, mint itt ez az újsáf

Lám, lám, már kezdődik is a sürgés-forgás, a kék sapka pedig a távolba merül...

— Ne tartson fel, polgártárs...

— Gyerünk, földi...

— Látjátok fiúk, ez Moszkva...

— Moszkva olyan hely, amely fejbe ver...

— Gyerünk már, mert...

— Látod Valerij, ez a főváros!

— Mondd, a mi gépünk most visszarepül?

— kérdezte Kirpicsenko.

— Magától értetődik. Holnap visszarepülnek...

— Ugyanazzal a személyzettel, mi?

A tengerész mosolyogva füttyentett.

— Hagyd már abba! Nem pagy eset. Modern fruska, semmi több. Moszkvában millió van belőle. Ne izgasd magad!

— Csak úgy kérdeztem — dünnyögte Kirpicsenko.

A GUM-ban azonnal vásárolt három ruhát

— kéket, szürkét és barnát. A barna ruhában maradt, régi, négy esztendeje egy korszakovói szabőműhelyben csináltatott ruháját batyuba kötötte, és a vécében hagyta.

Később mindenütt csak zárt ajtókra találtak, az emberek sorban álltak, s nem lehetett bejutni sehová. Éjszakai szállásról kellett gondoskodniuk, s ezért taxin kihajtottak Vnukovőba. Kétágyas szobát vettek ki a repülőtéren, és Kirpicsenko csak akkor érezte, hogy mennyire fáradt, amikor meglátta a fehér ágyneműt. Levetette új ruháját és végigdőlt az ágyon.

A fény kialudt és az ablak holdtól megvilágított négyszöge máris megjelent átellenben a falon, kirajzolódtak az ablakkeretek és a meztelen gallyak imbolygó árnyai. Csönd volt, valahonnan a távolból gramofón szólt, s a falon túl egy hang azt kérdezte: „Kinek van hatosa“? — majd hallatszott, ahogv az asztalra csaptak. Utána dübörögve szállt le egy repülőgép. Kityicsenko dohányzott, és maga elé képzelte Őt, amint itt fekszik mellette, ahogy fekszenek együtt, túl mindenen, és ujjai simogatják a tarkóját. Nem, ez nem csalóka fény, hanem valóságos, mert minden, ami érthetetlennek tűnt, a gyerekkora, mikor a hangyák bizsergették testét, és ifjúkorában a dombokon a hajnalhasadás rózsaszínű tüze és sötét tenger, az olvadó hő s a munka utáni fáradtság, a szombat és a vasárnap reqgel — mindez ő volt.

..Nagyszerű dolog ez“ — gondolta és újra eltöltötte a szerencse és a boldogság egyenletes és teljes megérzése. Boldog volt, hogy ez történt vele. Csak egytől félt: elmúlik száz év. s elfelejti a hangját, az arcát.

Másnap érvényesítették jegyüket: Kirpicsenko Adlerbe, a tengerész Odesszába. Megreggeliztek. Kirpicsenko a pavilonban egy Csehov-könyvet meg egy Ogonyokot vásárolt.

— Ide figyelj! — mondta a tengerész. — Van a nőnek egy nagyon szép barátnője. Ne menjünk be velük Moszkvába?

Kirpicsenko beült a karosszékbe, és kinyitotta a könyvét.

— Nem, nem. Menj csak kettesben — mondta —, én csak megülök itt magamban

és olvasok.

A tengerész tengeri jelekkel válaszolt: „Értettem, szerencsét kívánok, veszem az irányt.“

Kirpicsenko egész^nap a repülőtéren ődöngött, de Tanyát nem látta. Este kikisérte a tengerészt az odesszai géphez, de előtte még felhajtottak egy üveg pezsgőt, elkísérte a matróz nőjét a leányszállásra, aztán visszament a légipályaudvarra, odaállt a pénztárhoz, és jegyet váltott a 901. számú Moskva—Habarovszk járaton közlekedő TU—114-es óriásrepülőgépre.

Reggel Kirpicsenko már Habarovszkban volt Égy őrá múlva újra visszarepült Moszkvába, másik repülőgépen. Tányát ott sem

jelentkezett.

így repülgetett a TU—114-en — magasság:

kilencezer méter, óránkénti sebesség: hétszázötven kilométer, a külső levegő hőfoka mínusz 50 és mínusz 60 fok között, a műszerek működése normális.

Már minden stewardess-t ismert ezen a vonalon, sőt több pilótát is. Félt, hogy már azok is felismerik.

Félt, hogy a végén még kémnek nézik.

Atöltötzött. Az egyik utat a kék, a másikat a barna, a harmadikat a szürke ruhában

tette meg.

Fehérneműt váltott, és a hitelleveleket a zakója zsebébe rakta át. A hitellevelek egyre csak fogytak

Tányát csak nem látta.

Látta havas felhősivatagok fölött a napkeltét és a napnyugtát. Látta a szikrázó napot és a sápadt holdat. A hold oly közelinek tűnt. De a valóságban sem volt messze.

Aztán egyszercsak belezavarodott időbe és térbe, már nem állította át az óráját sem. Már-már úgy tetszett, hogy Habarovszk Moszkva külvárosa, Moszkva pedig Habarovszk új kerülete.

Sokat olvasott. Soha életében ennyit még nem olvasott.

Soha életében annyit Ynég nem gondolkodott.

Soha életében nem sírt még.

Soha életében nem pihent ilyen kitűnően.

Arra is gondolt, hogy ha találkozik Tányával, megajándékozza: vett egy parfümkészletet és egy ruhaanyagot.

Két napra rá meglátta Tányát a habarovszki repülőtéren, mikor már utazott vissza, Szahalinra, mikor már elfogytak a hitellevelek, és már csak néhány piros bankjegy lapult a zsebében. A lány szijjal övezett fehér szőrmebundát viselt. Mosolygott, és cukorkát majszolt egy zacskóból, s kínálgatta a többi lányokat, akik szintén nevetgéltek. Valerij hirtelen elerőtlenedett, le kellett ülnie a bőröndjére. Nézte, hogy veszi elő Tánya a cukorkát, hogyan fejti le róla a papírt. Ugyanezt csinálta a többi lány is, és nem értette, miért állnak ott egy helyben, nevetnek, és nem indulnak sehová. Aztán rájött, hogy itt a tavasz, hogy tavaszi éjszaka van, a repülőtér felett a hold narancshoz hasonlít, hogy nincs hideg, és lehet itt álldogálni és nézni a távoli fényeket s egy pillanatra elgondolkodni, miközben az ember szopogatja a cukorkát.

— Mi van, Kirpicsenko? — ragadta vállon szahalini ismerőse, Manyevics, aki szintén szabadságról tért vissza. — Gyerünk, beszállást jeleztek.

— Manyevics, tudod-e, hány kilométerre van ide a hold? — kérdezte Kirpicsenko.

— Ügy látszik, agyadra ment az üdülés — mondta dühösen Manyevics és otthagyta.

Kirpicsenko utolérte a betonon.

— Hiszen te fiatal szakember vagy, Manyevics — kérlelte, s közben Tányát nézte — neked tudnod kell...

— Vagy háromszázezerre — felelte Manyevics, — hogy szabaduljon.

„Nincs is olyan messzire — gondolkozott el Kirpicsenko. — Semmiség”. Nézte Tányát és elképzelte, hogyan fog rá gondolni az egész úton a hágó felé, a hágón azonban gyorsan elfelejti, ott nincs ideje erre, de utána, ha hajt, megint csak rágondol majd, egész este és éjjel, és reggel is úgy .ébred, hogy rá gondol.

Aztán felállt a bőröndjéről.

Mai számunkban Vasziiij Akszjonovot, a szovjet prózairodalom ű. n. negyedik nemzedékének egyik legifjabb tehetségét mutatjuk be olvasóinknak. Akszjonov 1932- ben született, s orvosi egyetemet végzett. Első regénye 1960-ban jelent meg s egyszerre óriási népszerűséget hozott szerzőjének. Ez a regény a már magyarul is megjelent Kollégák. Témája: a ma fiataljai, a ma értelmisége. Ugyanez a problematikája következő, még az előbbinél is nagyobb port felvert kisregényének, a Csillagos jegynek. Ügy hisszük, itt közölt elbeszélés-részlete jellemző képet nyújt olvasóinknak Akszjonov tematikájáról, művészetéről, stílusáról.

jaiban, apja elesett negyvenötben a Kurilli- nak is odaadta a tálcát, s úgy nézett rá, mint

\