Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-12-18 / 51. szám
Socóke äkízfčf Rdtícdbogtíľ (EGY LEÄNY NAPLÖJÄBÖL) 3:>. Aztán a bíróság elvonult, majd ítéletet hirdetett. Mindannyian álltunk. Viktort két évi szabadságvesztésre és kártérítésre ítélték. A bíró hoszszan beszélt, hangsúlyozta, hogy a szigorú ítélet segíteni akar Viktoron. Viktor fellebbezett. Könnyek szöktek a szemembe, kábultan botorkáltam a folyosóra. Meg kellett kapaszkodnom a falban, annyira forgott velem minden. Éreztem, hogy homlokomra kiült a veríték Túlfeszített lelkiismeretfurdalásomban azt képzeltem, hogy miattam ítélték el Viktort. Felcsigázott agyamban rémképek kergették egymást. Minden vágyam az volt, hogy megbocsásson nekem. Amikor ő is kijött, tétova léptekkel feléje indultam. — Viktor... — emeltem rá megkínzott arcomat. Most ebben a pillanatban hajlandó lettem volna minden megaláztatásomat elfeledni, mindent megbocsátani, csakhogy ő is megbocsásson. Képes lettem volna a lábához borulni, eldobni minden büszkeségemet, csakhogy szenvedő szívem megnyugodjon. — Viktor... — Ismételtem és esdeklőn felemeltem a kezem. — Jól alám fűtöttéi te is — Nmondta megvetően. — Ne haragudj... — könyörögtem. — Talán köszönjem meg, hogy mellém álltái? — kérdezte gúnyosan. Szavai mellbe vágtak, elakadt a lélegzetem. — — Viktor... — görcsös fájdalom markolt a szívembe. ' Eszembe jutott minden bajom, szörnyű -helyzetem. — Viktor... könyörgök neked... Ne veszekedjünk... — Talán vicceket mondjunk egymásnak? — Viktor... én... nekem gyerekem lesz... Elsötétült előttem minden és a falnak dőltem. Éreztem, hogy megfog, támogat. Azt hittem, megölel, magához húz. hogy átfogja a vállam. Vártam, tehetetlenül, lógó karral... De nem. Amikor felnyitottam a szemem Viktor ismét elhúzódott tőlem. «— Ne haragudj... — rebegtem idegenül. — Mit? Mit mondtál az előbb? — kérdezte riadtan. — Azt — feleltem fásultan. — Hogy gyereked lesz? Nem volt kedvem felelni. Valahogy hirtelen idegen lett számomra. — Dehát... Kitől? Mint akit darázs csípett meg, felkaptam a fejem és megvetően néztem rá. — De hisz nem mondtad, amikor... — hirtelen visszanyerte lélekjelenlétét és megjött a hangja. — Falhoz akarsz állítani... Azt hiszed, hogy most mindent rám lehet kenni? — Nagyon megváltoztál — vágtam a szavába, hogy ne halljam sértéseit. — Te is — felelte és bűntudatosan lehajtotta a fejét. Hirtelen düh és gyűlölet fogott el, felemeltem a kezem és teljes erőmmel az arcába vágtam. — Gazember! — sziszegtem és határozott léptekkel elindultam. Az épület előtt valaki rámköszönt. A öreg rendőrtiszt lépett hozzám, aki akkor, azon az estén kihallgatott. — No, kibékültek? — kérdezett mosolyogva. — Nem — ráztam a fejem tagadóan. — Vannak akik nehezen térnek észhez — mondta elkomorodott arccal és szürke szemében sajnálat ült. — Azért csak ne keseredjen el... Nem feleltem. — Hát akkor a viszontlátásra — nyújtotta a kezét. — Aztán siessenek ott azzal az építkezéssel! Egyszer majd megnézem magukat... Már ismét mosolygott, derűsen, bíztatóan. —Jöjjön — mondtam fuldokolva a könnyeimtől. — Fel a fejjel! Nehogy roszszat halljak magáról... Megszorította a kezem. Utána néztem. Aztán én is elindultam az állomás felé. Tudtam mi vár rám, tudtam mi a teendőm. OKTOBER 10. Egész nap szakadt az eső. A vadul fúvó októberi szélben hevesen verte az ablakokat. Ki se lehetett mozdulni. Megállóit a munka. Délig a raktár fabarakjában húzódtunk meg, délután hazajöttem. Vera már itthon volt, az ágyán ült, körmét tisztította, örültem, hogy egyedül találom. Legalább beszélhetek vele, zavartalanul tárgyalhatjuk meg ügyemet. Végre elmondhatok neki mindent. kát nevelnek az államnak! Ez legalább olyan fontos, mint a munka. — Gyereket?! — kiáltottam dühösen, kétségbeesetten. Vera felült és meglepődve nézett rám. Nagy barna pupillái kitágultak. — Mi van veled? — kérdezte. — Az utóbbi időben mintha kicseréltek volna. Néha olyan különösen bámulsz magad elé, hogy az embernek kedve lenne képen teremteni. Órákig hallgatsz, nézel a levegőbe... Mondd, mi bajod? — Semmi — ráztam a fejem. — Nekem ne beszélj — szúrós szemmel meredt rám. — Taláncsak csak... — Szakítottam vele! — vágtam a szavába és lehajtottam a fejem. — Tegnap volt a tárgyalás... — No és?... Odatelepedett mellém az ágyra és bátorítóan átfogta a vállam. — Mennyit kapott? Gyorsan átöltöztem és letelepedtem szemben az ágyamra. Szótlanul várakoztam. Vera leverte cigarettájáról a hamut, pongyolazsebébe süllyesztette a kis körömreszelőt és rám nézett. — Ti se dolgoztok? — kérdezte. — Mi se. Ásított és lustán végignyúlt az ágyon. — Rühellem az esőt — folytatta. — Ilyenkor irigylem azokat a nőket, akik otthon ülnek tétlenül. De nekünk... Sóhajtott. Arra gondoltam, hogy pár perc múlva megtud mindent. Lassan fújta a füstöt a plafon felé. Töprengve, csendesen beszélt. — Azt hiszed bolondság, ha az embernek van egy kis lakása és nem kell semmit csinálnia? — Egyáltalán — mondtam és egész másra gondoltam. — Ismerek egy asszonyt... A férje mérnök... Külön villában laknak... Még a tejet is házhoz szállíttatja... Nem tud másról beszélni csak a férjéről, meg a szomszéd asszony férjéről... Szörnyen féltékeny... Mindene megvan, nincs más gondja... Én az ő helyében fütyülnék rá, hogy mit csinál a férjem... Fő, hogy a fizetést haza adja... Csapongó gondolatai ziláltan szülték a mondatokat. Nehezen tudtam kibogozni szavainak értelmét. Még sohasem láttam ilyennek. Bizonytalannak és zavartnak, mint amilyen én vagyok. — Furcsa vagy — csúszott ki a számon. — Miért? Te talán helyesled, hogy a nők dolgozzanak? — Azért vagyok itt — feleltem békülékenyen. — Szerintem elegendő, hogy gyereket szülnek, jó polgáro— Két évet. — Szerencsétlen. És persze összevesztetek... — Gyűlölöm! — Majd kibékültök. — Soha. — Csak nincs valami baj? Kérdése mellbe vágott, elakadt a lélegzetem. Képtelen voltam felelni. Vera megrázott és a szememből olvasta ki... — Mióta? — kérdezte döbbenten. — Azt hiszem harmadik hónapja... — A gazember — sziszegte. — Én vagyok a hibás — feleltem. — Nem szabadott volna... — Hej, az a gazember... — Becsapott... — És most mit akarsz tenni? — Nem tudom. — Orvosnál voltál? Tagadóan ráztam a fejem és kétségbeesetten, könnyes szemekkel néztem rá. — Orvoshoz kell menned... — Nem merek — sírtam el magam és az ölébe borultam. Vera a hajamat simogatta egyre gyorsabban, idegesebben, — Nem tud róla senki? — Senki, csak ő! Megfogtam a kezét és könyörögve néztem rá: *- Segíts rajtam Vera... Az istenért ments meg valahogy... Vera zavartan pislogott, tétovázva húzódott félre. — Mindenre képes vagyok... Csak segíts most az egyszer... Meghálálom... — Nem olyan könnyű... Ha kitudódik... Vera az ajkába harapott, hallgatott. Reményt vesztve néztem rá. Úgy éreztem magam, mint akit főbe kólintották egy doronggal. Kár volt hozzáfordulnom / — gondoltam és úgy éreztem, hogy mérföldekre távolodtam tőle. Gyötört a megaláztatás, amin átestem. Még súlyosabb helyzetbe kerültem, mint voltam. Elárultam titkomat. De nem tehetek róla. Konok rövidlátásom juttatott ide. Düh fogott el. Fellázadt sértett önérzetem, melyet tovább fokozott csalódásom keserűsége. Csak nehezen gyűrtem le indulataimat. Elhúzódtam Verától és hidegen, vádlón kérdeztem: — Szóval nem akarsz segíteni? — Nagy a rizikó. — Mondtam, hogy mindenre képes vagyok — feleltem lemondóan és felálltam. Vera még mindig bizalmatlanul nézett rám. — Látom, hogy nem bízol bennem. — Nem, de... — felelte Vera és zavartan kitérően hozzátette: — Holnap megmondom segíthetek-e. Ne haragudj, ez nem gyerekjáték... Hátha kitudódik!? — Bennem tökéletesen megbízhatsz. Magamban eldöntöttem jriindent. Ha nem segítesz végzek magammal! — Ugyan! Nem feleltem. Halálosan kimerült voltam. Most, hogy ismét megcsillant előttem szabadulásom reménye, idegeim felmondták a szolgálatot. Ernyedten feküdtem ágyamon. — Remélem, semmit se fecsegsz ki — mondta Vera és öltözni kezdett. — Köszönöm... köszönöm neked... — súgtam felé és nyomban elaludtam. Furcsa, zavaros álmok kínoztak. Fehérköppenyes orvosok közt kórházban bolyongtam. Az ágyakon lekötözött anyák nyögtek, fölöttük gúnyosan kacagó ápolónők visongó csecsemőkkel labdáztak. Ahánysz'or egy gyerek leesett, mindig nagyot nevettek. Dideregve, verejtékező homlokkal ébredtem. Körülöttem a szobában sötét volt. Odakünn monotón zúgással fújt a szél és eső kopogott az ablakon. Az órámra tekintettem. Fél kilencet mutatott. Magamra húztam a takarót és úgy, ruhástól tovább aludtam. Nem volt erőm levetkőzni. OKTÓBER 11. — Nem jössz a városba? — kérdezte Vera, amikor hazaértem. Rögtön tudtam, hogy beszélni akar velem. — Ha akarod elkísérlek — feleltem beleegyezően. Irén meglepődve, kérdőn nézett rám. Eddig sehol sem voltam Verával. És most... — Úgyis kell esőköpenyt •vennem... És itt nem kapni... — mondtam mentegetőzve és gyorsan öltözni kezdtem. A autóbuszon nem beszéltünk. Csak amikor kiszállottunk kérdeztem meg hová megyünk. — Maradj nyugton — felelte Vera és belémkarolt. A Slovan kávéházba vezetett. Egy sarokasztalhoz telepedtünk, távol a kijárattól. — No, mit szólsz? Ugye jó hely? — kérdezte Vera és diadalmasan körülnézett. A pincérek nesztelenül jártak a vastag szőnyegen, a kissé régimódi kávéházi teremben. Pohárcsörgés,, evőeszközök zörgése hallatszott, néhány vendég egy-egy fejbiccentéssel, szemhúnyoritással üdvözölte egymást. Legtöbbjük öregedő hivatalnok, régen ismerősök, avult rögeszmék rabja. Csendesen beszélnek, sóhajtoznak, szótlanul merengnek. Ök a régi törzsvendégek. Az újak hangosak, vidámak, beszédesek. Kihívó tekintetű, jól megtermett féfiak, élénkmozgású nők. Olyanok mint Vera. Rögtön észre veszi őket az ember, bárhol vannak. — Aztán ne légy csacsi. Ide jön... — Kicsoda? — Kicsoda, kicsoda! Hát az orvos... Václav barátja. A nyáron rajtam is ő segített... Meglepődve, zavartan néztem rá. — Ja fiam! A nőknek sokmindent vállalniok kell! — felelte és odaintette a pincért. , — Két kávét, kis rummal! — Igenis — hajolt meg a pincér. — Köszönöm, én rumot nem kérek — szóltam zavartan. A pincér tétován megállott és Verára nézett. — Hozza csak! — mondta Vera erélyesen. Mélyen elpirultam. Zavaromban lesütöttem a szemem. Nem mertem körülnézni. — Azt akarom neked mondani, hogy nem szívesen mentem bele ebbe az egészbe. De sajnállak... Mint nő megértelek. Ezért segítek. Csak aztán ne légy liba. Az ilyen dolgok nem mennek ingyen... Közbe akartam szólni, de Vera leintett. — Az embernek jó, ha van egy nőorvos ismerőse. Elvégre sose tudhatja, hogy milyen helyzetbe . kerül. Pillanatnyi gyöngeség és... Azt akarom mondani, hogy aki idejön, egyike a legjobb női specialistáknak. Nála a pénz nem fontos... Ha segít, csak szívességből teszi... légy hozzá kedves és minden rendbe jön. Meglátod aranyos ember, valóságos férfiszépség... A -pénz nem nagyon érdekli. Amit csak elbírsz képzelni mindene van és agglegény. Ha jóba leszel vele, sohasem kell félned... Vera csendesen, fojtott hangon beszélt. Zavartan, izgatottan hallgattam. Képtelen voltam szavainak értelmét kibogozni. Azt tudtam, hogy nem megy símán, ingyen. , Ezzel mindig is számoltam. — Csak túl legyek rajta — .tördeltem izgatottan a kezem és minden porcikám remegett. Vera gúnyosan mosolygott. — Még nem tudod mi vár rád. — Semmitől sem félek. — Nono! Majd meglátom. — Csak már jönne. — Hétre ígérte... Nemsokára magas, barna fiatalember állott meg az asztalunknál. Köszönt és enyhén meghajolt. Vera a kezét nyújtotta. A férfi udvarias meghajlással kezet csókolt. — Barátnőm, Katica — mutatott felém Vera. A f^rfi megbiccentette a fejét és kezet fogott vélem. — örvendek, hogy megismerhetem — mondta és szája enyhe mosolyra húzódott. Csak nehezen küzdöttem le zavaromat. Éreztem, hogy a férfi végigmér, arcomra függeszti tekintetét. Kávét rendelt konyakkal és egyszerre ő lett kis társaságunk. központja. Hármunk közül ő volt a legfontosabb, mindig feléje fordultunk, figyelmesen hallgattuk, hozzá intézük minden szavunkat. A férfi társalgása élénk, fordulatos volt, mindig elejtett egy-egy értelmes, mulatságos megjegyzést. Miközben beszélt, titokban megfigyeltem arcát, szemét, minden mozdulatát. Először fölényesnek és magabiztosnak tűnt, aztán ráböbbentem, hogy szomorú. Szemében folyton ott ült a lemondás, szája szögletéről fáradt redők lógtak. Szorongó együttérzés, kíváncsiság ébredt bennem, tudni akartam mit rejt ez a jól álcázott megfáradt tekintet. Talán sokat dolgozik, vagy belefáradt az életbe? Mosolyognám kellett. A férfi szellemes orvosviccet mesélt. Vera majdnem hangosan nevetett, de azért visszatartotta magát. Aztán én mondtam el valamit. Már nem emlékszem belőle egyetlen szóra sem, de éreztem ismét, hogy az orvos figyeli a számat, a szemem, figyeli hogyan formálom a szavakat, mérlegeli szinte végigtapogatja hosszú fehér ujjaival minden elejtett szavam... és éreztem, hogy megvan velem elégedve. (Folytatjuk) Egy lépés előre Turczel Lajos beszél a csehszlovákiai magyar irodalomról 1 Novembervégi este. A korai hó nem volt hosszú életű. [ Az apró házak ablakaiból kivetődő fénysugarak már csak itt-ött világítják meg a piszkosfehér foltokat. A sár an- J nál nagyobb. Kinek van kedve ilyenkor kijönni a sötét -J utcára. Legjobb bent a meleg tűzhely, televízió mellett. t Vagy mégse? l Az utcán imbolygó fények mozognak. A fények mind J egy kivilágított ablakú épület felé sietnek. Az ajtó előtt ■ nagy topogással rázzák le cipőjükről, csizmájukról a sarat. Aztán belépnek. A szálkái Szövetkezeti Klub már majdnem megtelt, öregek, fiatalok áhítatos csöndben várnak. Megkezdődik az irodalmi est. Dr. Turczel Lajos, ■ egyetemi tanár a csehszlovákiai magyar irodalomról beszél. Szavai nyomán a hallgatóságban megelevenednek a harcos évek. Ismerkednek Fábryval, Egrivel, Csontossal és a többiekkel, akinek neve a mi irodalmunkat jelzi. Aztán Ozsvald Árpád verseit adja elő az iskola két fiatal tanítója. Majd maga a költő emelkedik szólásra. Beszél életéről, munkájáról. Ennyi az est hivatalos része ■ Röpke egy óra. • . ? A műsor szerint most vitának kell következnie. Mit tagadjuk, kicsit félünk. Vajon ki fog itt irodalmi problémákról vitázni? Ki meri megmondani a véleményét j egy egyetemi tanárnak, egy költőnek? Vagy mégis ... Nagybajuszú bácsik, fejkendős nénik emelkednek szólásra. Nem fogalmaznak szabatos mondatokat, mégis meghatódva hallgatják az előadók. Olyan kritikát mondanak, amely talán a legnagyobb dicséret egy költőnek. ■ Egy férfi arról beszél, hogy a „Beszélgetés a téllel“ című versében a költő az ő mondanivalóját is megfogal-. mazta, hiszen ő is azok közé a gyerekek közé tartozott, akiknek a tél nem örömet, hanem didergést hozott. Az emberek megértették a költőt, mert a költő róluk és nekik ír. ^ * A beszélgetésnek nem akar vége szakadni. A régi ismerősök, barátok körülveszik az egyetemi tanárt, hiszen ő szülőfalujában van. De régi ismerősként szorítják a kérgeskezű parasztok a költő kezét is, mert szívükbe l zárták őt, aki az ő sorsukról dalol. Hívják, jöjjenek el máskor is. Megígérik. Oda mindig szívesen megy az ember, ahol szeretettel várják ... ... és Szálkán szerettei várják őket. Az ő segítségük- { kel tettek meg ismét egy lépést a kulturális felemelkedés útján. • 5 PÁSZTÓ ANDRÁS ■-I
