Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-10-09 / 41. szám

Első nap az iskolában

ioioioioioioioiOBoioiaiogoBOtoiaiooioioiailoioiaioioaoio

— " . nek sehol semmi nyoma nem

SZABÓ BELA

nagy ablakokból. Társához még egyetlen szót sem szólt, de még mindig erősen fogta a kezét, mintha ő lett volna ebben a zűrzavarban egyedüli támaszpontja.

Néhány perc múlva bejött a tanító, erélyesen rendet teremtett a verekedők közt. Ügy oldotta meg a kérdést, hogy büntetésből a rendbontók közül egyet sem engedett az új padba ülni. A pad tehát üres maradt. Ekkor lépett oda Gáborhoz, megsimogatta a fejét és igen barátságosan megkérdezte tőle:

— Hogy hívnak?

A simogatás Gábort hirtelen helyre billentette tanácstalan magatartása, amely az otthontalansággal volt rokon, egyszeriben megszűnt, az átható, idegen festék- és ceruzaszag, amely eddig elkábította, most minden átmenet nélkül megszokottá. ösmerőssé és meghitté vált. Nyíltan, bizalommal pillantott fel a tanítóra és habozás nélkül, a zavar és szégyen minden árnyalata nélkül, tiszta, csengő hangon mint egy felnőtt azt válaszolta:

— Steiner Gábornak hívnak.

A tanteremben akkor már

csend, rend uralkodott, mindenki hallhatta a nevét. A tanítónak igen tetszett a gyerek viselkedése, határozott válasza, mosolyogva gödrös állához nyúlt, mutató ujjával kissé maga felé emelte és az egész osztály visszafojtott izgalmi közepette megkérdezte, vajor tudja-e, őt, hogy hívják? ...

Gábornak ez már sok volt nagy izgalmában abban a pillanatban elengedte mezítlábas társa kezét és noha tartotté magát, egyenesen állt, nyíltan szemrebbenés nélkül tanítójáré nézett de hánaia mégis remenpM I

meghagyta és átnyújtotta nekL a virágcsokrot.

Gábor tette elragadtatással töltötte el az igazgatót, ugyanakkor a zümn. jés, a zaj zsilipjeit nyitotta meg az osztályban. A gyerekek sorban ugrottak ki a padokból és követve Gábor példáját lelkendezve adták át neki megviselt őszirózsa és tarka szekfű csokraikat. Az igazgató nem győzte őket- az asztalra rakni. Valóságos virágerdő vette körül.

— Köszönöm gyerekek — szólt hozzájuk megindultan. A zaj, a zümmögés ekkor megszűnt, mindenki a helyére sietett vissza, csak Gábor állt még társával a fekete nagy tábla közelében. Most már zavartan állt, mint aki érzi, hogy valaminek történnie kell... az igazgató meg, mintha sejtette volna mi zajlik benne fonák helyzete miatt, feléje bicegett, majd mindkettőjük keskeny vállára téve kezét, az új, üres padba vezette őket.

Gábor nagy boldogan elhelyezkedett, féltve őrzött palatábláját a szivaccsal óvatosan a padra tette, hogy a szeme előtt legyen és már éppen súgni akart a társának, meg akarta kérdezni, hol a palatáblája. amikor meglepetéséire hallotta, hogy szólítják

— Mondd Gábor, mi a be apád, úgy értem, mi a foglalkozása — hangzott az igazgató kérdése.

— Az apám rongyász — tevőit.

— Igenis igazgató úr — és , ekkor már folytatta, a szavak í feltörtek belőle, mint aki val) lám akar, mint aki nem akarja

elmulasztani az alkalmat, hogy jóindulatát bebizonyítsa — és van egy lovunk. Csikónak hívják, az egy igen okos és jámbor állat. Én szoktam őt tisztára kefélni, ha apám péntek délután hazajön az útról. Mert kérem szépen pénteken szokott ő hazajönni, csak tegnap jött : hamarabb, de ez kivétel volt, mert iskolába akart engem kísérni. — Itt hirtelen megállt, pedig még meg akarta mondani. hogy az ő anyját Fáni néninek hívják, de megakadt... érezte, hogy ezt meg kell magyaráznia. .., ami nehéz és igen körülményes. Az igazgató azon! ban észrevette, hogy nehézsé- I gekkel küzd, nyomban segítsé. géŕe sietett hát.

— Leülhetsz Gábor.

i Boldogan a helyére roskadt,

: mert bizony nehéz annyi mindent elviselni, annyi kérdésre egyszerre felelni, különösen akkor, ha a tanító jó és barát;ságos...

Most a társa került sorra. Felállt.

— Babják Jánnak hívnak — mondta és szelíd szempillái úgy repdestek, mint a lepke szárnyai, mielőtt a virágra száll.-— Babják Jánosnak — igazította helyre az igazgató. — Mi a foglalkozása édesapádnak?

— Napszámos — válaszolta erőtlenül és izgalmában kezefejévei törülte meg az orrát.

— Zsebkendőd nincs ? —

hangzott a kérdés.

— Nincs igazgató úr — és keze a félbemaradt munka közepette lehanyatlott.

— Cipőd sincs?

— Nincs... — kis szünet után azonban hangja erőre kapott és folytatta —, de lesz, édesapám megígérte, hogy vesz nekem . . Már régen ígérte ...

— Leülhetsz János.

Az igazgató arca komollyá vált. az osztály felé fordult... Felszólította mindazokat, akiknek nincsen cipőjük, hogy álljanak fel. Kiderült, hogy az osztály ötvenkét nebulója közt tizenháromnak nincsen cip'ője. Egy ideig nézte őkét csendben, komolyan... Az osztályban oly némaság uralkodott, hogy a legkisebb neszt is meg lehetett volna hallani. Utána az asztal fiókjától elővett égy ív papírost, a virágokat kissé félretolta, az asztalra helyezte az ívet, majd sorrendben feljegyezte cipőtlen tanítványainak a neveit. Így kerültek Babják Ján neve mellé a következők: Mészáros Ferenc, Balázs Béla, Száraz József, Kárász László, Cibulka István, Hirsch Bernát, Szőke Boldizsár, Gutái Rajmund, Kerekes Károly. Amikor Kalinovszky Miska kidadogta a nevét, kopogás hallatszott az ajtón és egy magas, szélesvállú úr lépett a terembe. Állva maradt az ajtónál és mosolyogva kérdezte:

— Zavarok? ...

— Nem, kedves kollega — válaszolta az igazgató — máris rendelkezésedre állok, még három tanítványom nevét szeretném feljegyezni. Ezek mind mezítlábasok. Sajnos ez a kényes jegyzetelés minden évben megismétlődik. De hadd fejezzem be. Hogy hívnak?... És a névsort még Tóth Jenő, Lakatos László, és Nagy Albert nevekkel egészítette ki.

— Befejeztem — fordult a • vendég felé, mezítlábas tanít, ványainak pedig intett, hogy

leülhetnek.

Október 8-án van Steiner Gábor halálának huszadik évfordulója. Ebből az alkalomból közöljük Szabó Béla most ké- n szülő. Steiner Gáborról szóló e regényének egy részletét. n

z

• • • a

P

Spirk érezte, hoqv tapintatlanságot követett el ezért za- a vartan hosszú bajszát simít- r gáttá, majd hogy helyrehozza 0 hibáját és ne legyen ünnepron- b tó, mosolyogva Gáoorhoz lépett z és tréfásan barackot nyomott p a fejére n

— Aztán jól tanulj, te gye- b rek — mondta neki. é

Gábor hallgatott, szégyenlő- <j sen szívéhez szorította a palatábláját, virágcsokrát és elmerülten új cipője orrát nézte, h amely szokatlanul ragyogott r a verőfényes szeptemberi na- t pon. Ennyi valósult meg elkép- r zeléséből ezen a nevezetes c sorsdöntő reggelen, amikor a előszót iskolába készült. Ezen- r kívül az is megvalósult, hogy s balkeze apja kidolgozott, meg- \ bízható kezében pihent. Aztán f Hirsch rongyszedővel és végül f Turbacs kőművessel találkoz- 5 tak a Csillag utcában. Néhány t udvarias szót váltottak apjával f és tovább mentek a dolguk után A Rozmaring utcán Stein fűszeres jött elibük, mosolyog- c va savanyú cukorkát szedett c elő nagy zsebéből és rendre t megkínálta őket. \

így vonult a Steiner család r az iskola felé. Megállapodásuk- \ hoz híven a községi iskoTa egy- 1 emeletes impozáns épülete c előtt a Steiner-házaspár elvált 1 egymástól, Fáni néni a lánypk- t kai tartott, Steiner pedig Gáborral maradt. Bent az isko- 1 laudvarban rengeteg virág- 1 csokros gyerek várta az iskola- 1 év ünnepi megnyitását. Szegé- 1 nyes, szürke udvar volt, ko- < paszságát mindössze néhány 1 vén gesztenyefa sárguló koro- 1 nája, a sok tarka virágcsokor és a sziporkázó szeptemberi napfény enyhítette. Jobboldalt a lányok, baloldalt a fiúk sorakoztak fel. A szülők félkörben, néma ünnepélyességgel álltak és hallgatták Lakatos igazgató tanévnyitó ünnepi beszédét. Érces hangon szólt tanítványaihoz az iskola jelentőségéről. A tudomány e csarnoka — mondotta — arra hivatott, hogy e zsenge emberi palántákat megtanítsa az emberi tudás és műveltség alapelemeire és szívükbe oltsa a XIX. század nagy és csodálatos vívmányai iránti tiszteletet. Ünnepi beszédét kissé rekedten azzal fejezte be, hogv néhány esztendő múlva az emberi társadalom a XX. század küszöbére érkezik, ideje hát, hogy a szegény szülők is ezt a fontos tényt szem előtt tartsák, hassanak oda, hogy gyerekeik egyetlen napot se hiányozzanak az iskolából.

A szülők tapsoltak, a gyerekeknek a keze tele volt, így hát képtelenek voltak tapsolni.

Steinernak, miközben figyelte a kis Gábort a nebulók közt, amint tanácstalanul áll a ^virágcsokoréval és palatáblájával az egész beszédből a XIX. és XX. század maradt a fejében, de nem nagyon tudott velük mit kezdeni. Gáboron szeretett volna segíteni, hogy egy kicsit felderítse, de ez nem ment. Tanítók fogták körül a gyerekeket és kettes sorokban vitték őket a tantermekbe. Gábor mellé egy mezítlábas gyerek került, neki nem volt palatáblája, csak egy csokor tarka őszirózsát tartott ügyetlenül a kezében. Abcan a pillanatban. amint elindultak, Gábor megfeledkezett az apjáról, az iskolaköteles tanuló gondjai nyomban hatalmába kerítették és szorosan fogva társa kezét, most már csak arra figyelt, hogy mit kell tennie.

Amint a tanító a folyosón maradt és ők átlépték a nagy tanterem küszöbét, amelynek ablakai az udvarra nyíltak, nagy zaj és zűrzavar keletkezett A fiúk az iskolapadokba rohantak. Az egyik pad előtt tolongás, verekedés támadt... Többen akartak beleülni. Igaz, szép, egészen új pad volt..., de verekedni érte nem volt hajlandó. Gábor a társával az ajtó közelében maradt a nagy tábla szomszédságában, nem bírt tovább menni, valahogy lenyűgözte a verekedés, a tanterem mérete meg a festék- és ceruzaszag, amely áradt a padokból, falakból és a nyitott

JÓT NEVETTÜNK!

Egy kis faluban vasárnap este. Ez Deregnyő. Hét óra körül járhat az idő. A kultúrterem ajtaja előtt nagy a tolongás. Vajon mi lehet itt? Megtudjuk, hogy Kassáról van itt a járási Csemadok Esztrádegyüttese s műsoruknak a címe „Jót nevettünk“ lesz. Eljöttek, hogy elszórakoztassanak bennünket a hosszú vasárnap estén. A függöny felgördül s megjelennek a színpadom a szereplők. Mindenki nagy figyelemmel kísérte végig a jól megszervezett előadást. A humoros jelenetek, táncdalok megnyerték a közönség tetszését, s a műsor végén hatalmas

tapsvihar jutalmazta a szereplők teljesítményét. Az együttes vezetője Szabados György volt.-VI■■■■■■■■

® Szeptember 24. és október 23-a között Magyar filmtörténeti heteket rendeznek Debrecenben. Bemutatják a magyar filmművészet egyes korszakainak kiemelkedő alkotásait. A programoon ősbemutató is szerepel. Nádassy László Lopott boldogság című új filmjét mu-Rácz Ágnes szaval. Háttérben a két műsorközlő: Horváth Júlia és Krúg Erzsébet

röpülj madár

A rimaszombati Fáklya irodalmi színpad bemutatója)

A megoldandó tétel: az irodalom népszerűsítése: Hogy is mondta Petőfi: tegyük a népet uralkodóvá az vadalomban, s azzá válik a politikában is. S íme, a történelmi tény: a nép uralkodik a politikában, de vajon uralkodik-e az irodalomban is? Vagyis a népé-e már az irodalom olyan értelemben, hogy olyan nélkülözhetetlen életszükségletévé vált, mint a só, a kenyér, a víz vagy a levegő? Nem kétséges, hogy az utóbbi évtizedekben nagy utat tettünk az álmodott cél felé, ám teljes igennel mégsem válaszolhatunk a feltett kérdésre. Voltak aztán különböző kísérletek a cél érdekében: až például, hogy az írók, költők írjanak olyan ábécés színvonalon, hogy az ábécét is csak böngésző emberek is megértsék. Ma már nincs értelme vitatkozni e módszer meg nem felelőssége felett, gondolkozzunk inkább azon, hogy lehetne a

nos verseit, valamint Mács József egyik novelláját hallottuk az esten. S mindjárt hadd dicsérjük meg a lelkes gárdát az előadásért, ami példaképül szolgálhat társai számára. Jó is lenne, ha alkalmuk nyílna arra, hogy több helyen bemutathassák műsorukat, buzdítva másokat is, s példát mutatva, lám, így kell ezt csinálni.

Dicsérjük meg mindenekelőtt a lelkes rendezőt: Veres János költőt. Aztán mindjárt a nagyon kezdeményező készségű járási Csemadok-bízott súgót, külön-külön a szervező Héger Károlyt, s a rendező Drobka Gézát, az összekötő szöveget vállaló Horváth Júliát és Krúg Erzsébetet, valamint a szépszámú szereplőgárdát. Mács Zoltán, Mihalidesz Lászlóné, Veres Jánosné, Házik Gabriella, Kovanics László. Rácz Ágnes és Szalag Kató voltak a szavalok, s közreműködött még Dr. Danis Tamásné, Csontos Árpádné, Dr. Licskó Lóránt - né, Balogh Ilona, Molnár Béla és Simon Tibor.

A meglepően nagyszámú közönség egy része.

valóban színvonalas, korszerű irodalmat közelvinni a néphez, megszerettetni az emberekkel ?

Nyilvánvaló, hogy e cél érdekében jönnek létre világszerte egyre szaporábban az irodalmi színpadok. S hogy ez a kortünet milyen hamar eljutott hozzánk is, bizonyítja a legjobban, hogy igyekszünk napról napra egyre inkább kiegyengetni a lépést a nagyvilággal. Megvannak persze a nehézségeink is. S tekintettel arra, ha megbeszélnénk ezt a dolgot részletesebben is, olyan módon, hogy akinek érdemleges tanácsai vannak e téren, szerkesztőségünk szívesen adna teret az illetőkrek azok kifejtésére.

A bratislavai főiskolások, a dunaszerdahelyi, valamint a királyhelmeci irodalmi színpadok bemutatói után a rimaszombatiak voltak azok, akik kezükbe vették a kezdeményezést. S hogy a legtovább jutottak, mi sem bizonyít ja jobban, minthogy pár hónapon belül immár a második bemutatójukat tartják. Az első premier júniusban volt. „Csillagok, csillagok“ címmel szerelmes versek estéjét tartották meg, most pedig „Röpülj madár“ címmel a csehszlovákiai magyar irodalom szerzőit mutatták be hallgatóinknak. Bábi Tibor, Cselényi László, Dénes György, Ozsvald Árpád, Tózsér Árpád, és Veres Já-S hogy a fogyatékosságokat is megemlítjük, főleg azért tesszük, hogy a jövőben ezek már eleve figyelmeztetők legyenek: ezt a múltkor nem jól csináltuk, most ne így csináljuk.

Mindenekelőtt: a kiválasztott versanyag mintha egy kissé poros lett volna. Joga van persze mindenkinek azt választani, amit a legjobbnak vél, érzésünk szerint mégis az lett volna a helyes, ha a legfrissebb anyagból is válogatnak a rendezők, nemcsak az öt, sőt tízéves versekből. Rendezés szempontjából nagyon hiányoltuk a műsor ritmusát. Valami téves felfogásból kiindulva itt minden verset, komolyat vagy vígat, tragikusai vagy életkedvtől lobogót egyforma súlyossággal, egyforma vont at ott Sággal mondtak el a szavalok, ami tetézve a túlságosan bő anyaggal nyílván a műsor hosszadalmasságát, (s a végefelé unalmasságát) eredményezte. Megemlíthetnénk még a szereplők néhány szöveghibáját még olyan esetekben is, mikor olvasták a verset vagy a prózát.

Mindezek persze a kezdet nehézségei. Biztosak vagyunk benne, hogy a legközelebbi bemutató (decemberben lesz a pártkongreszszus tiszteletére) már levedli magáról ezeket a hiányosságokat, s mi ismét példaképül állíthatjuk a rimaszombatiakat műkedvelő csoportjaink elé.-cslll/l

— Nem tudom, tanító bácsi...

— Én tudom — ugrott fel az utolsó pádból egy lenszőke hajú gyerek és nagy hévvel, mint aki jól megtanulta leckéjét, hadarva folytatta. — A tanító bácsit Lakatos Károly igazgató úrnak hívják.

— Nagyon helyes — fordult most az igazgató az osztály felé — na persze, te vagy a Kovács Misi. Mi már régi ismerősök vagyunk — mosolygott és elindult az utolsó pad felé.

Gábor ekkor vette észre, hogy Lakatos igazgató úr biceg. Ezzel párhuzamosan rájött arra is, hogy az igazgató úr tartotta az udvarban azt a szép beszédet. De akkor magasabbnak, erősebbnek tűnt, az pedig egyáltalán nem látszott rajta, hogy ... Szívfájditóan hasított belé a felismerés. Az utolsó napokban ugyanis az iskolával kapcsolatban sok mindenre gondolt, csak arra nem, hogy a tanítója bicegni fog. Ez a kép valahogy semmikép nem illett bele abba az elképzelésbe, amit az iskoláról és a tanítóról alkotott magában. Ügy érezte, itt nincs valami rendjén, valami helyrehozhatatlan igazságtalanság történt. Nem is figyelt most arra, hogy mit mondott annak a fehérhajú Misinek, inkább az foglalkoztatta, hogy mivel lehetne ezt a bicegést enyhíteni, mivel?... ágaskodott benne a kérdés.

Amikor az igazgató visszafelé tartott, Gábor már döntött. Gyors léptekkel elibe ment, illedelmesen meghajolt előtte, ahogy Fáni néni ezt

lelte ijedten es csaz utana am fel.

— Nagyon helyes Gábor — hangzott az igazgató barátságos hangja — ha szólítanak vagy kérdeznek tőled valamit, mindig fel kell állítod.

— Elfelejtettem igazgató úr, — mondta bánatosan.

— Máskor majd jobban figyelsz.

— Igenis igazgató úr — válaszolta fegyelmezett kis katonaként, merev vigyázz-állásban, zavart pislogással. Restelte, hogy ilyen otromba illetlenséget követett el, pedig hát otthon mindenki figyelmeztette az illem elemi szabályaira.

— Szóval rongyász — szólt az igazgató, aki ekkor már emelvényen állt, újra nagynak, erősnek látszott és a bicegés-KULTURÁLIS HÍREK