Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-08-07 / 32. szám
(EGV LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) (14.) AUGUSZTUS 11. Piri meglepődve meredt rám. —■ Hiszen annak a szeméből sem néz ki jő! — folytattam. — Hát nem tudod, hogy nős és gyerekei vannak? — Azt mondta el akar válni... — Öh te szerencsétlen! — Hogy megcsalta a felesége... — A nyomorult! Megcsalta ő sokkal előbb! — Külön élnek. Nem jár haza se... — És te hittél neki? — Piri bánatosan hajtotta le fejét. Könnyei már elapadtak, a köd is elszállt agyáról. Halvány arca hirtelen összezsugorodott, homlokán nagy kék redők függtek. Szidni akartam, korholni és kiabálni rá. A haragom azonban eltűnt. Szánalom szorította öszsze a szivemet. Az élet eddig nem ismert mélysége nyílt meg előttem. Hát ilyen is létezik? Ügy látszik még sok mindent meg kell élnem, hogy biztonságosabban mozoghassak az emberek között. Nyitott szemmel kell járnom. Nem szabad, hogy elkábuljak. Megfogtam Piri asztalon nyugvó kezét és bíztatóan megszorítottam: — Majd elfeleded. Jön más, jobb, aki megért, aki szeretni fog. Akit te is szeretni fogsz. És mi is itt vagyunk neked ... Rám mindig számíthatsz. Hálásan nézett rám, ajka ismét megremegett a sírástól. — Miért is vagyok ilyen szerencsétlen? — Ne sírj! Rendbe jön minden. ’ — Soha senkit sem bántottam, mégis minden ellenem fordul. Csendesen, szaggatott hangon, akadozva tárta fel életét. Szavai nyomán kitárulkozott előttem kudarcoktól, szenvedéstől tarka sorsa. A háború alatt együtt gürcölt beteges, öreg édesapjával, pár hold földjükön. Nem volt segítség. Két bátyja katonáskodott, járta a messzi orosz földet és így odahaza rájuk maradt minden. Amikor serdülő korában a legtöbb pihenésre és a legjobb életre lett volna szüksége, akkor szakadt rá a tengersok munk3, a rossz táplálkozás és az izgatott háborús évek zűrzavara. Gyenge testalkatú, gyöngült idegzetű lány lett. Így érkezett el a háború vége, az első bálok, az első szerelem. Bátyjai még évekig fogságban voltak. Az első udvariója nagyon szerette, kicsi csöppségének, cinege madarának becézte. De csak két évig jártak együtt, aztán az egyik bálon . . A mulatságokat szűk. levegőtlen kocsmahelyiségben tartották. Szakadt róluk a veríték és oly fülledt volt a levegő a teremben, hogy alig lehetett lélegezni. Pedig odakünn tél volt, hó és hideg. A fiatalok minduntalan kifutottak egy kis friss levegőt szippantani, ö is velük tartott és egyszer nagyon megfázott. Vizes mellhártyagyulladást kapott, de a faluban azt beszélték, hogy tüdőbajos. Ebben a kétségbeejtő helyzetében ráadásul a szerelme sem állott melléje, nem biztatta, nem támogatta, hanem szülei tanácsara elhagyta Nem akarták, hogy tüdőbajos menyecske kerüljön a házukba A csalódás nagyon lesújtotta, de az egészsége csakhamar helyreállott. Nem volt otthon maradása. Üzembe ment dolgozni aztán az üzem a Tátrába küldte iskolára. A jó levegő, a rendszeres élet és táplálkozás fizikailag megerősítette. Tanult, sokat szórakozott és kipárolgott fejéből régi bánata. Mindig udvaroltak neki, de senkit sem vett komolyan, szívében nem ébredt szerelem. Az ú.i munkabeosztás a könyvelés tetsíett neki. Kollégáival hamar összebarátkozott és mint édestestvéreivel a legnagyobb egyetértésben dolgoztak, megosztották gondjukat, örömüket, bánatukat. Nem számított . a túlóra, közösen minden problémát megoldottak. Előfordult, hogy este sem ment haza, ott maradt a városban, együtt szórakoztak. Otthon emiatt nem tettek szemrehányást, sót örültek, hogy elfeledi régi keserűségét. Ekkor az egyik bátyja megnősült. Jóképű ügyes legény volt és olyan lányt vett feleségül, akinek a szülei a háború előtt első gazdák voltak a faluban. Itt az esküvőn és a lakodalomban ismerkedett meg Piri a nagygazda fiával. Beszédes, szimpatikus, táncoslábú fekete legény volt. Pirinek tetszett. A lakodalom után sokszor találkoztak, egymásba szerettek. A legény kulákfiú volt, ezért kezdetben katonának sem vitték el. Míg mások katonáskodtak ő otthon élte a világát. Bejártak a városba, moziba, kávéházba. Pénzük volt, mert mindketten jól kerestek, hiszen a legény autómechanikus volt. Aztán mégiscsak elvitték katonának. Két évig leveleztek. Piri ezalatt jóformán társaságba sem járt. Jobban szeretett egyedül álmodozni és hosszú leveleket írni szerelmének. Ilyen nyílt beszédre nem számított. — Én? — hebegte és a düh egyre jobban elhatalmasodott rajta. Piri nem riadt meg. Most már ő támadott: — Kiismertelek alaposan! Folyton csak a könnyebb végit keresed a munkának. Azt hiszed, hogy a szövetkezet is a ti portátok? Tévedsz! Kiűzünk még a műhelyből is téged ... Amikor a fiatalember látta, hogy Piri nem hátrál, gyorsan maga köré tekintett, hogy van-e valaki az utcán. Üres és kihalt volt minden, csak a szél kavarta körülöttünk a havat. Sötét szeme összeszűkült és veszedelmesen villogott, ahogy Piri felé indult. — Most az egyszer felülre kerültél, de ha sokat szájaskodsz. megjárod Ügy beletaposlak a hóba, hogy az isten se szed ki többet belőle! — sziszegte. — Ha olyan bátor vagy, próbáld meg! — Próbáljam? Elkapta Piri nyakán a kendőt és magához rántotta: — Ha még egyszer az utamba állsz, kitekerem a nyakad! — Nem félek tőled. Jól ismerlek ... A férfi gúnyosan vigyorgott, aztán arcára hirtelen sóvár vágyak ültek: |...v I,. \t\ Amikor a legény leszerelt s előállott azzal a tervével, hogy összeházasodnak, a szülei kinevették. „Elég ebből a családból egy is!" — mondták neki otthon. Megfenyegették, hogy kitagadják mindenből, ha nem hozzávaló lányt vesz feleségül. Hiába volt meg Pirinek mindene, bútora, lakása jó állása, az előítélet, a gazdagőg minderre fittyet hányt. Nem kellett, mert szegény családból származott. Szakítottak. Gyenge jellemnek bizonyult a fiú. engedett a szülők és a rokonok nyomásának. A sok megalázás Pirit végleg összetörte. Többé nem gondolt szerelemre, házasságra. Otthagyta a várost, hazament a falujába, a szövetkezetbe könyvelőnek , és beletemetkezett a munkába. Ezer gond, probléma szakadt rá. Ennek élt, ezekkel gürcölt. Az emberek hamar megszerették becsülték rendszeretetet, pontosságát. Mindig tudott mindenről, kitűnően ismerte az előírásokat, rendeleteket. Megszervezte a falu fiataljainak életét, télen színdarabokat játszottak, nyáron brigádra jártak, alig volt vasárnap, hogy otthon lettek volna. Vívták harcukat a szövetkezetre acsargó nagygazdákkal, akik közül nem egy már ott volt a szövetkezetben. Egyszer a régi udvarlójával került szembe, aki időközben már megnősült. Egyesek őt akarták a szövetkezet mechanikai műhelyének az élére állítani, de Piri szembefordult velük. A vezetőség hallgatott rá és mást állítottak a műhely élére. A volt jobbmódú gazdák szidták, rágalmazták. Egykori szerelme is leállította az utcán és számonkérte cselekedetét: — Miért törsz az életemre? — mordult rá. — Nem török senkinek az életére — felelte Piri — Valamikor jó lett volna a kulákfiú, ügye? De most már nem kell! — Ha azt hiszed, hogy azért fordultam ellened mert az apád kulák volt, akkor tévedsz! — Talán a két szép szemem utáltad meg oly hirtelen? — Nem. Téged utállak. — Beszélj' Mi bajod velem? — Ellened voltam, mert gazember vagy' A fiatalember meghökkent. — Ha nem bírsz a véreddel, csak szólj, én majd lehütlek .. — Utálatos! — Hihihi! — nevetett a férfi gúnyosan. — Eressz! — Dehogy eresztlek! Lefogta a karját és mohón magához húzta — Eressz, mert kiáltok! — Hát csak kiálts, ha jól esik! Akkor se eresztlek ... Piri minden erejét megfeszítette, de nem tudott.szabadulni. A feléje hajló férfi mohó szemében sárga fények gyúltak. Jól ismerte ezeket a fényeket, szemeket. Valamikor, ha rámeredtek, elszállt minden ereje, de most végtelen undor fogta el és a gyűlölet köde borította be agyát. Nem tudja, hogyan történt. Szemenköpte a föléje hajló férfit, s az meglepődve elengedte. Futott egészen hazáig. Meleg posztocipője megtelt hóval és a kendője lecsúszott a fejéről. Összeomlott benne az a kevés szép is ami eddig mint emlék még megmaradt benne. Otthcn csodálkozva néztek rá, de nem árult el semmit. Azt hazudta, hogy hógolyőztak és a legények megkergették. Ezután sem hátrált meg. Mintha az alatt a néhány perc alatt, ott a téli utcán megerősödött volna. Nem törődött a rázúduló rágalmakkal. Tanult, olvasott és tanította a fiatalokat. Az évek meg észrevétlenül múltak. Aztán egyszer valami nagyon mellbeütötte. A szövetkezet irodája előtt valaki hangosan üvöltötte: — Várj egy kicsit! Csak beugrók a vénlányhoz ... Húsz év körüli nevető legény lépett az irodába és a műtrágyakiutalást kérte el tőle. Halványan, szó nélkül nyújtotta át neki a papírt, aztán magába roskadt. Agyában, mint a vonat kereke a síneken, folyton ott zakatolt a szöfnyű szó: vénlány, vénlány, vénlány ... Hirtelen rádöbbent, hogy eljárt felette az idő. Barátnői férjhez mentek és ő egyedül maradt. Nem kellett senkinek. Attól a perctől fogva nem volt nyugta Ügy érezte, hogy a lányok és a fiúk, akikkel együt: játszott színdarabot, mindumaiar, össze-ágnak mögötte és kinevetik. Éjszaka nyugtalan álmai voltak, ha felriadt, rettegés szorította össze a szívét. Lassan visszahúzódott mindentől, csak egy vágy maradt benne: férjhez menni! Ha idegen jött a faluba, a szövetkezet irodájába, instruktor, funkcionárius vagy ellenőr, szívesen elbeszélgetett vele, próbált a kedvében járni, hízelegni neki. A városba is elment, ha találkára hívták, de a hős szerelmesek egy-két átmulatott éjszaka után sorra elmaradtak. Senki se vette komolyan. A faluban hozzávaló öreglegény vagy özvegyember nem akadt. Fiatalabbra gondolni sem mert, mióta tudta, hogy a legények maguk közt vénlánynak titulálják Már nem volt nyugta, maradása a falujában sem. A munkáját is megutálta. Elfogyott minden remény. Egyszer aztán a rádióban végighallgatott egy riportot erről az építkezésről és minden porcikájában ezernyi tettvágy ébredt. Az a rögeszméje támadt, hogy idejön és itt keres magának férjet. Amikor ideérkezett, mohó életkedv ébredt benne. Ennyi férfi közt kell, hogy akadjon egy, aki szeretni fogja, aki örökre melléje áli és ő büszkén vezetheti haza a falujába, hogy megmutassa: íme, ő az én férjem, uram és mindenem! öröm helyett azonban csalódások érték. — Tudom, ott rontottam el a kezdetén — suttogta bánatosan — ha akkor nem kötöm életemet hozzá, ha nem várok rá, míg ő katonáskodik, akkor... — Nem tudhattad — próbáltam mentegetni. — Üjra szeretném kezdeni! Csakhogy az életben minden lehetséges, de visszatérni sohasem lehet. Hallgattam. — Az életben annyi út van — folytatta töprengve. — Mindenki azt hiszi, hogy jó úton jár, csenoesen ba'lao rajta, vagy lázasan rohan és egyszer csak észreveszi, hogy tévedett, hogy rossz irányba indult . . Szeretném újra kezdeni, de nincs hozzá erőm. — Ne kenődj el! — próbáltam b'ztatni, hangom azonban nem csengett valami meggyőzően. Nem hallgatott rám. Mint valami megszállott prédikátor úgy beszelt tovább. — Semmit se lehet visszacsinálni, meg nem történtté tenni! Ügy látszik hogy tetteink elkísérnek a hátunk mögött mint hatalmas fal állják el az utat és visszajutni rajta keresztül lehetetlen. Nincs visszatérés! — kiáltotta hisztérikusan. — Szörnyűséget mondasz! — De igazat! Nem lehet viszszatérni. Ez az élet egyetlen olyan törvénye, amely kérlelhetetlenül lesújt mindenkire, szegényre és gazdagra, kicsire és nagyra egyaránt. — Magad szerint ítélsz! — vetettem ellen meggyőződéssel. Kifulladva hallgatott, aztán csendesen folytatta: — Pedig hidd el, hogy nem így akartam. De engem mindig minden készen vár. Alig tehettem valamit ellene. Alkalmazkodnom kellett, elfogadnom, amit nekem szántak. Kezdem hinni, hogy vannak emberek, akiknek az élete kezdettől fogva elhibázott. Kínos csend telepedett közénk. A folyosón ajtók nyíltak, ajtók csukódtak, víz csobogott, léptek kopogtak Az éjszakai csendben most már tisztábban lehetett hallani minden hangot, minden neszt, a szobákból kiszűrődő beszélgetést, vitatkozást. Mindaz amit Piri mondott, felkavarta a telkemet. Képtelen vagyok megérteni fölösleges tépelódését. De a vele egykorúak mind ilyenek. Túlkomplikálják saját életüket. Szerencsére én már más vagyok. Egy új nemzedékhez tartozom, amely érzem, hogy józanabb, praktikusabb és közömbösebb. Piri nem született magányos passzív léleknek. Egész ifjúsága tele volt küzdelmes munkával, háborúval, gyökeres társadalmi változásokkal, harccal. Ebben a harcban mindig voltak társai, néha teljesen idegen emberek, de testvérként szerették egymást Aztán kisiklott az élete és most nem találja a helyét, nem bírja a magányt. — Meglátod, ha nem rágódsz oly sokat mindezen rendbe jön az életed — biztatta (Folytatjuk) Aratás idején Szeretem ezt a nyári súrgést-forgást, mely az érett kalászt veszi körű', nyomon követ, siettet, sürget folyvást, míg a tiszta mag csűrbe nem kerül. Az éber szem az arany óceánját nézi, hol a kombájn, j kasza halad, majd az eget, hol makacs felhö-nyáját üggyel-bajjal terelgeti a nap. Viaskodás ez, idővel, elemmel, s a perc győzelme új harcot ígér, géppel, s társsal szövetkezett az ember, mindannyiunk új kenyere a cél. ZALA JÓZSEF Fürtös akácok Fürtös akácok hópehely keblén hajnali harmat napfényt ivott; zümmögd méhek jöttek el érte s minden kis virág szirmot nyitott. Kaptárok mélyén álmodta tovább a folyékony fény a szerelmet, és találgatta, hogy a kinti nyár az akácokon mi; szerethet. Mert lehulltak már a fehér szirmok, s kopott lombokon babrál a szél — eljárt az idő, a tavasz elmúlt. .. a megfáradt nyár őszről beszél. De kenyeremen édis az emlék, édes lesz őszön és télen át: A csurranó méz visszaidézi fürtös akácok lágy illatát. NAGY OLIVÉR: Tornai emlék Olyan jő a lengő csendben szavad hallani, de ha reszket a csillagtán':, valahol messze, már nem kívánok ábránd-regét tőled. Elég, hogy egyszer megtaláltalak: Hegyláncok között, tengerek fölött, fekete mélységek ölén. Csillog rajtad a vágyam csókja s mily jó — csillogni fog míg élünk. Szeretlek a szirmos virág-dailamok kelyhében, a hullámverés mozaikjában — mindenütt. Erezd magad szeretve — ez a kincs örök. Megindulunk... te tavaszi pázsitra lépsz majd. Én a sziklák között az ormokon fogok járni Nem lelünk többé egymásra. Mégis együtt leszek veled oU ’s, hol a szived őszi szokás szerint lágy rezgésbe fogva ölelésre emeli szerető fehér karod. Nem fog fájni tetted — megértettelek. Lombos erdö-harmóniák csendjében, álmos csillagkaravánok útján jutottam közelebb hozzád, hogy higgy neuem. Örülök hogy egy gondolat-csillám felemelt s jobban szeretlek mint te tudsz mást szeretni. Köszöntőt intek a Napnak a "Földről az örök kételyek közül. Csillagsziporkáknak intek az éjben. Míg ölelem emiéked villogjon fényük GINZERY ÁRPÁD: CSAK ÍGY TOVÁBB! Sokat fejlődött Tornaija a kultuiális élet terén az elmúlt években Az emberek műveltebbek, s állandóan fejlődnek. Persze a műveltség és a tudás elsőrangú forrása a könyv. Tornaiján nagyon jói működik a népkönyvtár, amelynek vezetője minden erejét latba vetve igyekszik a dolgozók kívánságának eleget tenni, s a lehető legjobb könyvekké' és szakirodalommal ellátni az olvasókat. A népn.üvelódési otthonban a falu törregszervezetei gyakran rendeznek tudományos és ismerétterjesztő előadásokat S talán pozitív jelenségként könyvelhetjük el azt, hogy a tornaliaiaR még mindig nem elégedettek kulturális fejlődésükkel. A CSEMADOK elnöke mondotta, hogy többet is lehetne tenni falunk, de a környező falvak kulturális életének fejlődése terén. A ľ'gfontosabD feladat talán az. hogy új haladó szellemben neveljük fiataljainkat s minden lehetőséget biztosítsunk számukra, hogy kultüremberhez méltóan élhessenek A tornaljaiak elégedettek fiataljaikkal, akik szívesen látogatnak el a népmüvelődésf otthonba, szeretnek sportolni és állandóan fejlesztik tudásukat. Radóczky József Hosfovce \ Carnica nagy sikern ' • nelf helsinki Világiíjúsági la, iálkozón
