Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-07-24 / 30. szám
S%ó'ke (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) (12.) Mindez szörnyen tetszett néztem Fiatal voltam, könnyen lelkesedtem és a film után elsőnek jelentkeztem a nevelőnél Bizony szegénynek egy pillanatra leesett az álla és zavartan pislogott, amikor felírta a nevem és utána hosszú mondókába kezdett, hogy tulajdonképpen kőművesmunka anynyira gépesített, hogy a nőknek is teljesen megfelel. Kívülem senki más nem jelentkezett. Otthon anyám elsősorban két nagy pofont húzott le. aztán kiment a nevelő után az állomásra és bejelentette neki, hogy semmiféle viszonyok közt sem enged el kőművesnek. A nevelő próbált a lelkére beszélni, de anyám egyszerűen hátatfordított neki és otthagyta. Apám nagyon meglepődött amikoi meghallotta a nagy hírt. igyekezett szép szóval hatni rám. Elmondta, hogy jobb lenne, ha mást választanék, vagy továbbtanulnék mert a kőműves-szakma bármennyire is szép, mégis csak Púknak való. Csakhogy anyám pofonjai után én már megmakacsoltam magam és sehogysem engedtem. Így aztán a sorsom eldőlt. Es most itt vagyok új problémákkal a nyakamon Nyugodtan. megfontoltan kell döntenem nem szabad semmit elhamarkodnom. Eddig jól megálltam a helyemet. de igaza van Viktornak, tovább kell lépnem. AUPUSZTUS 10. Még mindig szörnyű a hőség. A tegnapelőtti esőnek hírehamva se maradt. A kiszáradt föld leheli a forrőságot s a szó-' bábar éjszaka is alig lehet megmaradni. Takaró nélkül, félig csupaszon hánykolódunk az ágyon a falak, az utca árasztia a meleget. A földben mindenhol ujjnyi repedések tátong inak. s ha a poros úton végigszáguld egy autó percekig lebeg a finomra égett por a mozdulatlan levegőben. Anyám írja, hogy otthon befejezték már az aratást s a cséplés van soron. A termés nagyon gyenge volt, az ősziek a szárazságtól nem bokrosodhattak az árpa alacsonyra nőtt. A kapások is csak főnek, fonynyadnak. Az emberek .azt beszélik, hogy mindennek az atomrobbantások az oka. Megbomlott a természet rendje, az időjárás, elszaporodtak a természeti csapások A világ máris nyögi hát az atombomba átkát. És még ki tudja, mindez hová vezet majd? Viktor végre elhozta otthonról a motorkerékpárját és így szinte naponta mehetünk fürödni Ma is benn voltunk Kassán a strandon. Rengeteg az ember de a viz isteni. Órákig ki se mozdultunk belőle. Nagyszerűen éreztem magam. Hiába, dunai lány vagyok. Minden hegynél többre becsülöm nyáron a vizet. Nélküle nincs élet. nincs egészség, csak holt anyag. Szerencsére Viktor is jó úszó, nem kellgtt a parton gubbasztania, mindig velem volt a vízben, úszott utánam lendületes, kissé zajos karcsapásaival. Különben nagyon örült, hogy vasárnap vele megyek a Száderlői völgybe, kirándulni. Már előre Izgulok. Azt mondja, ha meglátom az égretörő sziklákat, egy csapásra beleszeretek a hegyekbe A fürdésből ma egy kicsit késői, értünk haza. Útközben megálltunk a városban egy kis vendéglőnél, hogy megvacsorázzunk Olyan éhes voltam, hogy az étel pillanatok alatt tűnt e a tányéromról. Viktor is farkasétvággyal evett. Vacsora után egy kis bort is ittunk és egymás kezét szorongattuk az asztal alatt. Hosszan elbeszélgettünk. Viktor elmondta, hogy özvegy édesanyja folytai rettegett, amikor traktoros lett. Attól tartott, hogy valami baj éri. Most hogy sofőrkódik, nincs egy nyugodt pillanata sem otthon. (Bevallom, én is sokszor izgulok miatta, ha valami karambolról hallok.) Az anyja folyton a lelkére köti, hogy ne igyon. — Bizony rengeteget isznak itt az emberek — vetettem közbe. — Kell a kábulat... — Kábulat? — Igen. Ha megfigyelted, láthatod hogy elsősorban azok isznak, akik messziről jöttek ide dolgozni és nincs velük a családjuk. Estéről estére a kocsmában ülnek rendszertelenül táplálkoznak. Napokig hazulról hozott szalonnán és pacallevesen élnek. — Szörnyű! — De azért otthon csúfolódnak hogy nincs egy rendes mozi sem a faluban. Itt viszont sohasem mennek moziba, hogy a színházról ne Is beszéljek. — Nyugtalan lelkek. Nem találják a helyüket. — Bizonyára ... — Szegénykém. Én majd vigyázok rád. — Vigyázol? — kérdeztem mosolyogva. — Vigyázok. Nem hagylak bántani soha senkitől. Bátorítóan megszorította a kezem. Hálásan néztem magabiztos tekintetébe, simogató, zöld szemébe. Szerettem volna hozzábújní, de a vendéglőben sokan voltak. ö is megérezte vágyódásomat. Némán álltunk fel és kifelé indultunk. Senki se törődött velünk. A pincérek után kiabáló emberekről szakadt a veríték. Viktor lassan hajtott a sötétbe borult úton és csendesen fütyörészett. Hátulról hozzátapadtam. Erősen fogtam a derekát, mellem az ingéhez szorult. A leányszállás előtt már nagyra nőttek a fiatal fák. Sok itt az árnyékos sarok, zug, de sehová sem tudtunk elbújni. Minden hely foglalt volt. Minden zugban, minden sötét fa alatt párok álltak. Az útmenti padra telepedtünk. Zavart és nyugtalan voltam. Gépkocsik suhantak el mellettünk minduntalan és a fényük folyton megvilágított. Ez idegesített. Viktor rámfonódó karjai átsütöttek vékony ruhámon. Vérem zúgott, mint valami sötét nagy folyam. — Néha engem is elfog valami furcsa mélabú — vallottam be őszintén. — Ilyenkor szeretnék hazamenni, libát legeltetni, kukoricát kapálni .. Ha meg otthon vagyok, érzem, hogy már idegen lettem a faluban, sehogy se tudom feltalálni magamat. Szinte menekülök vissza. — Ezt én is érzem — felelte Viktor lassan, töprengve. — Ügy látszik, hogy mi már sohase leszünk rendes városiak. Régi szokásainkat elhagytuk és újakat még nem kaptunk helyükbe Ezért vagyunk kedvetlenek is ... — Túl sokat töprengünk, ha elfog a honvágy. Sokszor gondoltam már rá, hogy tulajdonképpen mi után is vágyom? A földbe süllyedt ház után? Hiszen anyám, apám már nem ért meg engem . és én sem értem földhöz tapadt életüket. Józan tejjel, ha meggondolom: képtelen vágyódás fájdalom az egész, mert mi valójában már elszakadtunk a falutól, családtól, s szeretetünk napról napra csökken. Már csak szokásból ragaszkodunk hozzájuk. Merő szokásból! Engedékenyen meghátrálunk érzelmeink előtt, de már nem a vér szava szól bennünk. — Talán igazad van. Már nem a vér szava... — simogatta végig csupasz karomat Viktor. — Anyám mindig azt mondja, hogy egyre jobban hiányzóm neki Most, hogy távol vagyok, jobban ragaszkodik hozzám. — Szeretett azelőtt is biztosan. — Szeretett... Ha elfog néha a bizonytalanság .. — Bizonytalanság? Csak nem félsz az élettől? Kis Katicám? — vágott a szavamba. — De sokszor félek — vallottam be. — Azok. akik nem mozdultak el hazulról, nem érzik úgy a felelősséget, úgy élnek, ahogy jólesik nekik. Vigyáznak egymásra. Ránk senki sem ügyel. Kielégítetlen vágy fojtogatott és kábult fejjel vettünk búcsút egymástól. Irén még ébren volt és vizsgálódó szemmel végigmért. Jól esik, hogy törődik velem, de már untat örökös aggályoskodása. — Nem láttalak a moziban — jegyezte meg, amikor lefeküdtem. — Fürödni voltunk. — Ilyen sokáig? — Utána még vacsoráztunk. — Vasárnap mentek kirándulni? — Megyünk. — Én nem mernék úgy egyedül járni. Mosolyogtam: — Nem ismered te Viktort. — Nem. nem. De ő is csak férfi. Olyan, mint a többi. — Szeretem. * — Csak el ne veszítsd a fejed! — Attól ne tarts. Vigyázok én magamra. — Nagyon magabiztos vagy. — Nem vagyok, de Viktorban bízok. — Én a te helyedben mégis jobban vigyáznék. Túlságosan mohók vagytok Miért kell minden nap találkozni? — Talán Irigyled, hogy együtt vagyunk? — Ostoba vagy! Az elején kell vigyázni. — Hiszen már rég ismerjük egymást. — Rég, rég. — Talán arra gondolsz, hogy Viktor... — Nem gondolok én semmire. Csak nehogy később sírjál. Utólag semmit sem lehet rendbehozni Mosolyogtam aggályain. Nem ismeri Viktort, s nem ismer igazán engem se, ha arra gondol hogy Különben már azt sem tartanám olyan szörnyűnek hiszen szeretjük egymást Nekem senk’ más nem kell és tudom hogy számára is csak én létezem Az idő egyre szorosabbá bensősénesebbé teszi Kérelmünket. Egyre több a rejtett titkunk, meghitt együttlétünk gyönyörűsége minden találkozással gazdagabb. Viktor nem türelmetlen, pedig tudom hogy vágyik rám, hogy várja ö is. akárcsak én a beteljesedést. Fokról fokra hódítja meg testemet és én nem tiltakozom. Megállt a vér az ereimben, amikor először csúszott le ajka a nyakamra. Arcam bíborvörös lett, aztán tüzes zsibbadtság áradt el tagjaimban. Szégyeltem magamat, ösztönösen öszszébbhúztam nyakamon a blúzt. Később, amikor Viktor megismételte csókját s ajka ismét a nyakamhoz ért, valami új. eddig ismeretlen izgalom vett rajtam erőt. Már nem idegenkedtem annyira tőle. Emlékszem arra is, hogy úgy váltunk szét riadtan, zavartan, mintha áramütés ért volna bennünket. amikor először érintette meg keblemet. Elakadt a lélegzetem és azt hittem, rögtön elsüllyedek szégyenemben. Legszívesebben elfutottam volna. Ma már nem érzek idegenkedést, ha testünk összeér, vagy ha keze fészkelődve megpihen keblemen. Minden közeledés új izgalmat okoz és egyre tárúlkozóbbban várakozom. Öh pedig mennyire hősködtem! És most gyönge vagyok, ha Viktor hozzámér. Egy-egy fullasztó csők nyomán tompa ernyedtség lepi meg testemet, kimondhatatlan klelégületlenség, valami nyomasztó érzés bánt. amit szeretnék elűzni. Szorongás fogja el telkemet. Esténként, ha lefekszem, a könnyű takarót szorosan testemre csavarom és iolyton Viktorra gondolok, míg el nem alszom. A duzzadó tagjaimra simuló paplan alatt nyugtalan forróság önt el, epedő vágyak ébrednek bennem. Mint mikor vele vagyok. De azért nagyon bánt, hogy Irénnek nem mondom meg az igazat. Be kéne vallanom gyöngeségemet. Csakhogy képtelen vagyok rá. Hiszen úgysem lehet erős helyettem. Különben úgy lácom, őt is elkapta az ár. Egy villanyszerelő jár utána. Látszólag Irén ugyan hallan- sem akar róla, de a fiú nem tágít. Egész délután és este itt ül barátaival a ház előtt lévő korláton Irén meg ki sem mer mozdulni és dühös. — Nem tudom, mit jár ide bandástól! — fakadt ki ma Is haragosan. — Tudhatná, hogy nem állok oda egy csorda fiú közé! — Hátha egyedül fél... — Szörnyű, hogy milyen gyávák ezek a legények — sóhajtotta és odament az ablakhoz, hogy kilessen. — Beszélj vele valahogy. — Már próbáltam, de megzavartak Nem tudtunk megállapodni semmiben Én is odamentem az ablakhoz és kilestem. — Melyik az? — kérdeztem. — Az a kékruhás kihajtott gallérral, ott a korlátnál. A korlátra támaszkodva négy legény ácsorgóit egy csoportban. Csöndesen beszélgettek, cigarettáztak Amikor kinéztünk, rögtön észrevették és a kékruhás zavartan hátat fordított, úgy tett, mintha nem vett volna észre bennünket. Alacsony, szélesvállú, dús fekete hajú legény. Igazi birkózótlpus. — Hol ismerted meg? — Ott a betonkeverőnél. A villanymotort jött javítani... — Nem látom az arcát. — Olyan kerekképű. — Hová valósi? — Ide Kassára de most minden este itt ólálkodik. Nem tudom, mikor jár haza? — Ha neked lennék, én lemennék. Biztos arra várnak, hogy Összeakadjanak veled. — Még csak az kéne! Ha valaki a falumból meglátna... — No és? — Anyám rögtön kitépné a hajamat. Nevettem. — Hiába nevetsz! Te nem ismered az anyámat. Szörnyen katonás asszony. Nevetnem kellett mert Irént még sohasem láttam ilyen félénknek Eddig ő volt szememben a női bátorság megtestesítője és most az ablakon át leskeiődik az utcóia, ki sem mer menni. (Folytatjuk) GÁL SÁNDOR FIATAL CSEHSZLOVÁKIÁI MAGYAR KÖLTŐ HÄROM VERSE. Ablakom alatt Ablakom alatt fehér ruhás lányok járnak, Hajukban lágy szekfú-illatok bújócskáznak. Én tudom, én érzem Almomból szöktek el. Én tudom, én érzem. lm, itt jön egy (tizennyolc éves?) ah, annyi nincs — Szoknyája játék, melle kis alma, s egy hajtincs Homlokára esett. Kacag, es ... és elmegy — Milyen szeme lehet? Mesék: ablakom alatt járnak, olvasom én Az álmodó és álmokat veszítő legény: Hisz ezek a lányok Almomból szöktek el S egyre újra várok Megmondom a fáknak, susogják este Ha lila szirmú az ég, hogy szeretlek. Megmondom az éjszakának — lágy leple Almodat lesve mondja el: szeretlek. Megmondom a köveknek: kigyúlva Talpad alatt., dalolják, hogy szeretlek. Megmondom a folyónak — örök útja Két partjára e szót írja: szeretlek. O állal Most szelíd-fehérben várlak, s eljössz, pedig csak egyszer láttál, a vonaton melletted ültem együtt sok fáradt utassal. Most szelíd fehérben várlak: lehetnék a folyó partja is vagy rét, amely kasza alá érett. ľ ehér-tisztán várlak: Legyél te a még-fehérebb élet! I Bemutatjuk Deák György, a tehetséges fiatal rajzoló, a képzőművészeti főiskola ötödéves hallgatójának két rajzát Felső kép címe Bratislava, lentié A parkban. I 1
