Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-01-16 / 3. szám

NAGY OLIVÉR:

Nyugodt a boly.

Munkában áll a nagy család, mert süt a Nap, s a kert alatt már itt az ósz.

És az, ki nem gyűjt télire, mert tudni, hogy eléri-e a szép tavaszt.

A boly felszínén csend honol és nyugalom,

csak itt-ott látni fürge-léptű pár rovart.

De lám, mily nagy a forgalon a bolyba futó utakon — sürög-forog a hangyanép.

Egy a célja mindnek ott és egy a vágy:

Gazdaggá tenni otthonuk, az egy hazát.

Ressi^jánűs: Vítézlö ] ohanesz Balogh

Komáromi Ressl János tehetséges prózaírónk 38 éves korában tíz évig tartó súlyos betegség után elhunyt. Iskoláit Komáromban, Budapesten és Bratislavában végezte. majd mint tanár kezdte meg működését a Bratislava! Pedagógiai Gimnáziumban.

Tíz évvel ezelőtt a kór megbénította egész testét és ágyba döntötte. Csak bal kezét tudta mozdítani és ő megtanult bal kezével ismét írni. Élete végéig megtartotta derűs életkedvét, optimizmusát. Hihetetlen erőfeszítések árán írta műveit és harcolt a szocializmus ügyéért haláláig.

— Ugyan János, a kutya nem érti az ember szavát — szólt akkor is rám Róza nénéd.

— Más kutya nem érti, de ez igen, meri ez az én nevelésem — feleltem

Nem telt bele sok idő, egyszer kocsival arra ment a jegyző. Az én kutyám felborzolta a szőrét, uccu, átugrott a kerítésen, fel a jegyző kocsijába és elkapta a bokáját. Kitépte szépen vasalt nadrágját és

Ugyanazon az úton. mint tegnap A doktor úr kapuját kapard meg, már várnak rád! Megértetted ?

A kutya megint bólintott és uccu neki átugrotta a kerítést. Már futott is.

— Ez aztán érdekes — ráztam hitetlenkedve a fejem.

— Nem hiszed? — mosolygott rám huncutul az apó. — Pedig szentigaz, nem vagyok én afféle Háry János, hogy fül-KULTURÁLIS HÍREK

Az Ever green Review című amerikai folyóirat közölte a haladó amerikai Írók és művészek felhívását, amelyben Amerika támadó politikája ellen tiltakoznak. A felhívást Allen Gunsberg és Lawrence Ferlinghetti költők, Warren. Miller, Normann. Mailer írók és mások Írták alá.

Janine Charrat, a neves francia bailerinát súlyos szerencsét lenség érte a párizsi televízió stúdiójában. Mialatt felkötötte balettcipőjét, feldöntött egy égő gyertyát, ruhája tüzet fogott, s pillanatok alatt valósággal fáklyaként égett.

Most fejezték be a Prága melletti Barrandov filmstúdióban Az első század embere című utópisztikus komédiát.

A Krkonoše hegység lábánál hatalmas cseppkőbarlangot fedeztek fel.

Egyre több cseh és szlovák könyv fogy el a Szovjetunióban A szovjet olvasók főleg a szépirodalom után érdeklődnek Fenti képünk „A népi demokráciák könyvesboltja" c. könyvkereskedésben készült.

— Tudod, Janikám, azért szeretlek, mert te is János vagy!

— nézett rám kosárfonás közben Balogh apó.

Ilyenkor télvíz idején betelepedett a konyha sarkába, körülrakta magát minden rendű és rangú fűzfavesszővel. Állandóan mozgó ügyes ujjai között egymás után születtek meg a formás kosarak. Kicsik, nagyok, karkosarak, kotlós borítók, és néhanapján főzött, hántolt vesszőből hófehér szakajtókosarak is.

— Ha annyira szeret — váltottam aprópénzre a hízelkedést — akkor meséljen valamit!

— Azt mondd el, apa, amikor a Buksi megharapta a jegyzőt

— unszolta Balogh apót Róza néne, a felesége

Az öreg ünnepélyesen letette a kalapácsot és a fadarabot, amelyekkel egymásra ütögette a vesszőrétegeteket. Előhúzta csillogó dohányos dobozát és körülményesen cigarettát sodort.

— Az úgy volt, hogy Őrsfalura nősültem. Róza nénéd — bökött a felesége felé — a jegyzőéknél szolgált. Ott volt cseléd.

— Ott dolgoztam, érted Jani!

— Ne beszélj bele mama, mert akkor nem tudom úgy elmesélni, ahogy történt — nyalta végig az öreg testes cigarettája nyitott oldalát, — Minden áron azt akartam, hogy hagyja ott a jegyzőt, mert piszok ember volt. De sehogy sem akarta Róza nénédet elengedni Már azt gondoltam, hogy egyszer elmegyek hozzá és kirántom rá a kardomat. Tudod, én akkor rendőr voltam a városnál. Róza nénéd mindig csititott. Még meghallhatja valaki és bajod lehet belőle. Meghallja valaki? Akkor a Bjxksi előtt sem szabad beszélnem. Az a kutya minden szavamra ügyelt. Ha hiszed, ha nem, olyan értelmes állat volt, hogy minden szavamat megértette. Mikor a jegyzőről beszéltem, elkezdett morogni, szeme vadul villogott, mint amikor valaki belerúgott az ajtóba.

megharapdálta a lábát. Lett is

belőle nagy csetepaté Agyon akarta a kutyát lövetni.

— Azt már nem! — mondtam. — Ez hatóságilag idomított kutya. A jegyző úr nem lövetheti agyon

— Ha nem pusztítja el, akkor nagyon rá fog fizetni a kutyájára'.. Követelni fogom, hogy állatorvos vizsgálja meg, nem veszett-e? — vágutt vissza a jegyző.

— Azt nem lehet! — mondtam, mert ismertem a törvényt.

Másnap bevittem a kutyát Komáromba Gyalog mentünk, mert vonatra nem szánhattam vele. Az orvos a város közepén lakott, közel a Vágdunához. Nem volt otthon. A feleségének mondtam, hogy másnap én már néni érek rá, ezért a kutyát egyedül küldöm el. Pontosan nyolc órakor itt lesz a ház előtt Engedjék be és vizsgálja meg a doktor úr Aztán írjon igazolványt tegye kopertába és adja oda a kutyának, ö majd hazahozza.

Az orvos felesége nem akarta elhinni az egészet Azt mondta, ilyen kutya nincs a világon.

— Nincs e? Ez nem akármilyen kutya. Buksi hatóságilag idomított eb. Másnap reggel hat óra tajban megetettem Buksit. Mikor már a száját nyalta, ezt mondtam neki:

— Figyelj ide, Buksikám? Emlékeszel arra, hol voltunk tegnap a városban?

Ö erre bólintott a fejével.

— Nos, ha emlékszel, akkor most szépen menj el oda!

lentsek neked. így történt a Buksival, ugye mama?

Az öregasszony felnézett, a szeme szeretettel végigsimogatta, szinte cirógatta az öreget, aztán felém fordulva csöndesen megjegyezte:

— Hőt valahogy úgy volt, Janikám.

t

Az öreg mesélő kedve nem fogyott el.

— Hát a Szaharáról tudsz-e valamit, fiú ? — villant rám a szeme.

— A Szahara nagy sivatag Afrikában — hadartam, mint az

iskolai leckét.

— Megállj csak — állított meg buzgóságomban Balogh apó. — Elmesélem, mi történt velem a Szahara kellős közepén.

— Hát ott is járt apó ? — csodálkoztam rá és biztattam, hogy mondja csak, mondja.

Balogh apó nem is kérette magát.

— Az úgy volt, hogy katona koromban odavittek s egyszer nagyon meleg reggelre ébredtünk. A nap az égen kétszer pkkora volt, mint itthon. Ügy melegített, mintha izzó parázs volna a turbánunkra kötve. Az egyik emberem meg is jegyezte:

— Ma elég világos van, szakaszvezetö úr, a kutyamindenségit!

— Az á! — feleltem röviden, mert még beszélni is nehezemre esett.

Alig telt el egypár perc, sötétedni kezdett. Hirtelen lehűlt a levegő is. Nem tudtam, mi lehet az oka. Arra gondoltam, talán elájultam a nagy melegben és alkonyaikor tértem csak magamhoz.

— Mi történt emberek? Este van vagy reggel? — kiabáltam az egyik katona után. Éppen közelemben lovagolt egy csúnyapofájú tevén

— Nem tudom, mi lehet — felelte az. — Nekem se tetszik az egész. Előbb még reggel volt, s most már alkonyodni kezd, Ilyent még nem láttam, amióta világ a világ.

Sehogy sem ment a fejembe a sötétedés Feltekintettem az égre, bár nem nagyon volt tanácsos, mert utána az ember percekig nem látott a nagy világosságtól. Valóban elsötétedett a nap Egy nagy fekete felhő libegett előtte.

Valami természeti csuda, — tűnődtem magamban. — Délibáb vagy látomás, vagy nem vagyok már az eszemnél ebben a különös homokországban.

— Szakaszvezető úr! Szakaszvezetö úr! — kiáltott viszsza szomszédom a kétpupú hátáról. — Tudja mi van a Nap előtt?

— Nem én! kiáltottam vissza

— Egy hatalmas fekete madár! Ott egye meg a fene!

Még egyszer a Nap felé néztem. Összehúztam a szemem hogy jobban lássak. Ekkor látom ám, hogy a bajtársaknak tökéletesen Igaza van. A nap előtt egy hatalmas madár repült. Sőt! Egyenesen felén tartott. Ügy látszott, tudta hogy én vagyok a karaván vezetője.

— Fegyver he' — ordítottam, de már késő volt.

Egészen alacsonyra szállt. Fölverte a sivatag finom homokját a szárnyával Betakartam az arcom, hogy meg ne fulladjak. Ekkor egy lökést éreztem és hanyatt estem. Elvettem a kezem a szemem elöl és mit látok? A madár púpjánál fogva viszi a tevémet a csőrében. Az átkozott jószág kikapta alólam.

— Tűz! — vezényelek. Dörögtek a puskák, de minden hiába. A golyók lepattogtak a madár tolláról... Igaz-e, mama?

— Már hogyne volna igaz, ha mondod — bólogatott Róza néne. — Csak még azt meséld el Janinak, mikor aztán átvezényeltek benneteket Mezopotámiába és beosztottak tégy arab paraszthoz dolgozni, hogy azt mondta az arab, nem értesz ta a tök termeléséhez.

— Nem tök volt, hanem görögdinnye, — pillantott rá Balogh apó. — Hallottam a faluban, hogy ezen a tájon nagyon nagy tök terem. Gondoltam egyet, s mikor tavasszal vetettünk, elültettem egy pár görögdinnyemagot is. Aztán feléje se mentünk a földnek. A nyár végén azt mondja nekem a gazdám, hogy menjek ki a határba és hozzak haza egypár tököt az állatoknak. Hónom alá vágtam egy zsákot és elindultam A gazdám utánam kiáltott, hogy ne zsákot vigyek, hanem egy kárét és két rudat, amin a tököket felgörgethetem a kocsira. Vakartam a fejemet. Az arab alighanem bolondját akarja járatni velem. Nem szóltam semmit. Kimentem a határba. Nem hittem a szememnek. V alá ban akkora tökök teremtek. mint egy tehén. Amint továbbmentem, hatalmas kékes-fekete dombokra lettem figyelmes. Ki kellett kerülnöm őket az öszvérekkel, hogy tovább tudjak haladni. Egyszer aztán megálltunk. Jobban megnéztem azokat a különös kékesfekete kupacokat. Akkor látom, hogy az én dinnyéim. Körüljártam őket. Akkorák voltak, mint egy ház. Lekaptam a fejszémet a bakról és egy óráig faragtam az egyiknek az oldalát, míg léket tudtam vágni rajta. Egyszerre csak a fejsze megcsúszott s uramfia, a dinnye belsejéből ömleni kezdett a finom mézédes lé. A bele meg olyan volt, mint a vér Akkora magok voltak benne, hogy két kézzel alig tudtam kihúzni. Mialatt a magokkal bajmolódtam, az öszvérek egyre közelebb húzódtak csendesen legelészve. A finom dinnyelé éppen feléjük folydogált, azt hitték forrásból buzog a viz. Az egyik csacsi egészen jjdamerészkedett a lék szájához és mintha forrásból akarna inni, szétterpesztette a mellső lábát. Amint ott mozgolódott, megcsúszott a dinnyehéjon, elvesztette az egyensúlyát és fejjel előre beleesett a dinnyébe. Próbáltam kihúzni, de egyedül nem tudtam. Gondoltam egyet, felpattantam a másik öszvér hátára, és hazarohantam a gazdámért.

— No, mit történt Hasszán? — így hívtak ott engem. — Megijedtél tán a töktől? — nevetett a sejk.

— Én nem ijedtem volna meg nagyon uram, hanem a másik öszvér beleesett a dinnyébe. Legyen olyan jó, jöjjön ki segíteni!

— Szerettem volna, ha láttad volna Jani fiam az arab arcát.

— Igaz-e, mama?

Róna - Tas András;

NOMÁDOK NYOMÁBAN

Vágtató lovasok, fújó paripák, a lovasok kezében kifeszített íj, mellyel éppen célbaveszik a látóhatáron feltűnt ellenséget; ez a kép jelenik meg az európai ember szeme előtt, amikor a mongolokról hall vagy olvas.

Ez a képzet ma már történelem. A nagy hódítónak, Dzsingisz-kánnak késői utódai egyre inkább a civilizáció útjára térnek, szakítva a belső-ázsiai szteppék nomád életével. Róna Tas András erről az új Mongóliáról írja lebilincselő útirajzát. A Magyar Tudományos Akadémia kiküldötteként járja keresztül-kasul ezt a hatalmas országot, melynek egy-egy kerülete sokszor nagyobb egy kisebb európai ország területénél.

9000 kilométeres űtat hagyott maga mögött a szerző a végtelen szteppeken és a Góbi sivatag homokján, hogy megértse és közvetlen tanúja legyen egy ősi pásztorállam modern országgá való átalakulásának. Ez az átalakulás persze nem megy végbe máról-holnapra, mint ahogy a nagy történelmi folyamatok is lassan érlelődnek.

A mongol jurták csodálatos, szinte mesébeillö világa elevenedik meg a könyv lapjain. Magunk előtt látjuk, mint rugaszkodik neki a szél a nagy kerek sátrak nemezének, mint szelik át a tevekaravánok a sivatag hatalmas távolságait. Megismerkedünk a vendégszerető mongol család otthonával, a sátorral, melyben sokszáz éves szokások alapján minden családtagnak megvan a maga helye, sarka. A nyugati oldal pl. kizárólag a férfi tartózkodásának és munkájának a helye, a keleti viszont a nőé. A bejárattól közvetlenül balra állnak a férfi szerszámai, jobbra á konyha a háztartási eszközökkel. A sátor középtáján áll a tűzhely, mögötte az asztal. A sátor hátsó szeglete az isteneké, ott állnak a buddhaszobrok, szent könyvek — már ahol még őrzik ezeket. A szerző olyan élethűen festi meg a mongol család képét, hogy mi is úgy érezzük, mintha ott ülnénk a vendég számára fenntartott helyen és elmerülten hallgatnánk az öreg mesemondót, akivel Mongóliában mindenfelé találkozik az ember és aki a ködbevesző történelem eseményeit foglalja ősi regékbe, mondákba. Ellessük a sátorkészltés módját, a mongol lakodalom hagyományosan előírt formáit, amely leányszöktetéssel kezdődik. a kumisz elkészítését stb. Bejárjuk a régi buddhista kolostorokat, me-A kormány a lakosság mind szélesebb rétegeit igyekszik letelepíteni. A még nomád életet élő szülők gyermekei már a városokban járnak iskolába, internátusokban laknak vagy a gyárakban dolgoznak. Ha nyaranta még haza is mennek szüleikhez, lassan elszakadnak a vándorló életformától. Az új nemzedék az iparosodás folytán helyhez kötődik, házakban lakik. A legöregebbek még szégyennek tekintették az egyhelybenlakást, és ha meg is látogatták gyermekeiket, kéthárom nap múlva már siettek vissza a pusztába az ősi életformához. A várost, a bérházat mindig idegennek tekintették.

Egy évezredes hagyományból táplálkozó nép felfogásának hordozói voltak, akik a pásztorkodástól nem tudtak és nem is akartak megválni/-'A mai mongol ember azonban már látja azokat a nagy előnyöket, amelyeket a civilizáció és kultúra nyújt számára.

így fonódik egybe Róna-Tas útirajzában a múlt és a jelen, a hagyomány és haladás egy új életet kezdő nép nagy szociális forradalmában. A mű stílusa könnyed, érthető és nem nélkülözi a jőizú humort

Strasser Béla

Súlyos betegség után 49 éves korában elhunyt Mária Bancíková, a Szlovák Nemzeti Színház érdemes mit észnője. Több mint 25 éven keresztül volt elkötelezettje a színpadnak, a rádiónak és a filmnek.

lyekben lámák őrzik az ősi

történelmi krónikákat és szent iratokat. Kilométerek százait nyeljük el a szerzővel a teherautón úttalan-utakon, ahol csak a táviróoszlopok jelzik az irányt. Juhnyájak és legelésző tevék mellett haladunk el. Néhol egy-egy nagyobb kősir ötlik szemünkbe, feliratuk azonban már legnagyobbrészt olvashatatlan. A nomád mongolok nem temették el halottaikat, hanem egyszerűen kitették a sivatagba, N^takarták s a többit a termésűikre bízták.

A szerző azonban nemcsak a régi életformát, de a születendő újat is meglátja. Sokhelyütt a sátrakban már villanyfény ' ragyog. A villamosított helyeken mindjobban elterjed a rádió használata is. Ma már minden népesebb helyen ott áll az iskola, ahová sok gyermek a pusztáról még lő hátán jár. A járási székhelyeken kultúrházak épülnek, és mind több ember látogatja a középiskolát, sőtí a fővárosban, Ulánbátorban levő egyetemet is. Ulánbátor a maga iskoláival, színházával, múzeumával, kormánypalotáival és iparnegyedével a holnap Mongóliáját tárja elénk. Széles utcái, terei már az európai városokéra emlékeztetnek.